Ez vagyok én

1956. augusztus 1-én születtem, tehát alig 4 hónappal az „események” előtt, így semmi emlékem sincs róla. Hatvanöt évemből egyet Szófiában, négyet Rómában, másfelet Helsinkiben éltem, de a 80-as években hosszabb időt eltöltöttem Franciaországban. Ezenkívül is sokat utaztam a Szovjetuniótól Kubáig, Marokkótól Svédországig, Egyiptomtól Hollandiáig. Magyarországon öt évet leszámítva mindig Budapesten éltem, Albertfalván, Lágymányoson és immár 45 éve Óbudán. Gimnáziumi éveimet viszont Hódmezővásárhelyen töltöttem, és a Város melletti laktanyában katonáskodtam 11 hónapig. A legtöbbet Itália és Vásárhely, a Bethlen Gábor Gimnázium és a Szántó Kovács János Kollégium tette szellemi, lelki, érzelmi épülésemért.

Szüleimtől és sok helyütt leélt időtől kaptam a nyitottságomat más kultúrák, emberek, gondolatok iránt, és ölt belőlem ki mindenféle előítéletet. Elfogadó vagyok mindaddig, amíg mások is tiszteletben tartják az én szabad gondolkodásomat. Bár megvan a magam következetes világnézete, megvan a magam, személyre szabott hite is, nem született még meg sem az a politikai mozgalom, sem az az egyház, amely képes lenne megtéríteni.

Ugyancsak Szüleimtől kaptam az őszinteség iránti igényemet, a munka tiszteletét, és hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból. Ez persze nem mindig sikerül, de törekszem rá.

Négyéves voltam, amikor anyai Nagyanyám megtanított olvasni. Tizenkét éves korom óta tudom, hogy az írás lesz az életem. 1968-ban a római Lycée Chateaubriand francia nemzetközi  iskolában házi feladatként az olimpiáról kellett írni, és újságcikk-szerűen „tudósítottam” Balczó András nagy futásáról. Egy évvel később már „memoárt” írtam tízen túli éveimről, és elképzeltem a folytatását az akkoriban népszerű Monkees-sorozatnak. (Egyik sincs meg). Néhány év múlva jöttek az első versek, és fordítások, angolból és franciából. Középiskolásként – diplomata apával, mint ihletővel – már külpolitikai újságírónak készültem. 1975. augusztus 3-án léptem át először a Magyar Távirati Iroda küszöbét. Szakmai Alma Materemben, a gyakornokoskodással együtt összesen 24 évet húztam le. Kilenc évet dolgoztam – a kezdetektől a végéig – a rendszerváltás utáni magyar sajtó legizgalmasabb lapjánál, a Kurírnál. Összesen 45 médiumnak dolgoztam, a legtöbbnél külsősként. 2017 óta a https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/ munkatársa vagyok. Több mint ezer interjú, megszámlálhatatlan cikk van mögöttem, és még koránt sincsen vége. Tizenkét évig tanítottam leendő médiamunkásokat a Budapesti Kommunikációs Főiskolán, illetve a Metropolitan Egyetemen. Ennek az oldalnak a megalkotója is egyik kedves tanítványom. Két fiam, Gábor és András, elismert sportújságírók.

Bár újságírói és írói pályám többször is egybefonódott az életem során, elérkezettnek látom az időt, hogy a kettő egyszer s mindenkorra leváljon egymásról. Ez az oldal az irodalmi törekvéseké. A legrégebbiek a 90-es évek elejéről valók, a legfrissebbek pedig folyamatosan születnek majd. Bár újságíróként is szerencsésnek mondhatom magamat, mert a legritkább esetben kényszerültem elvtelen kompromisszumokra, az irodalom az a terület, ahol teljesen önmagam lehetek. Mivel mindig sokféle területen dolgoztam, kollégáim nemegyszer kérdezték, hogy én tulajdonképpen hová tartozom? Kizárólag önmagamhoz, szoktam mondani, és ez az irodalomban hatványozottan igaz.

Sosem hajszoltam az olcsó sikert, mindig fontosabb volt számomra az őszinte szeretet, a megbecsülés. Soha nem volt sok barátom, de mindig akadt néhány, akire minden körülmények között számíthattam, miként ők is rám.

Remélem, hogy ezen oldal látogatóinak tudok olyan élményeket nyújtani, mint eddig megjelent könyveimmel. Ha ezt elérem, már nem írtam hiába.

Göbölyös N. László