Fészekrakók

(Bánfalvy Áginak, túlélésünk emlékére)

I.

Vízpart, csendes, vihar előtti alkonyatban. Tó, talán tengerszem. Madárröpte. Sirályok, parti fecskék, szárcsák. A víz közepén egyetlen kopár szikla, rajta embermagasságú építmény. Kavicsos part. Táguló kép, elhagyatott, homokszínű táj, amely a felhős naplementében kékszínűvé válik. A kamera lassan befogja az egész láthatárt, majd behúzódik egy ház ablakán belülre. Zongoraszó. Chopin.

II.

Szoba, inkább műterem. A falon, a földön mindenütt festmények, rajzok. Kísérteties foltok, kavargó színek, főleg a kék árnyalatok dominálnak. A szoba közepén zongora, teleszórva kottákkal. Egy 16 év körüli lány játszik álmodozva, mégis energikusan. Hosszú fekete haja ugyanilyen vadsággal hull fehér, hosszú, ingszerű ruhájára. Vékony, kreol ujjai idegesen futnak a fekete-fehér billentyűkön.

Mögötte egy festőállványnál egy harminc körüli, nyúlánk, csendesen érzéki nő, szőke loknikkal, hasonló ingszerű, ám tűzpiros ruhában. Forgószelet fest, amelynek színei egyre mélyülnek, de az egész képet keretbe fogja egy árnyarc is, alig kivehetően.

A fekete lány arca a homlokától az álláig, a szőke lány arca a szájától a szeméig. A zongoraszó vége. A kislány lábujjhegyen kerül a szőke nő hátába, közben rá-rálép az egyes festményekre. orvul, de vasmarokkal fogja meg a festő kezet.

– Mi lesz a címe, ha készen leszel vele?

– Lillian.- feleli a szőke, meg sem lepődik a mozdulaton. A kislányból elemi erővel tör ki a kacagás.

– Ez az örvény, ez a korom, mind én vagyok?

Társnője is vele kacag. Leejti az ecsetet, kezük összekulcsolódik. Ez a mozdulat később többször megismétlődik.

– Még olyanabb is!

Lillian egészen közelhajol a képhez, mintha egyenként akarná kibogozni vonalait.

– És hol a kócos hajam, hol vannak a keringőim, hol a repülésem?

A festőnő megfogja Lillian kezét, és vezetni kezdi az egyik spirálvonalon. Előbb a szél zúgását dúdolja, aztán az egyre gyorsuló Cisz-moll Keringőt. A dallamot kettejük forgásába oltják, keringenek a festmények között, a zongora körül. Lillian hírtelen megáll és megszorítja a festőnőt.

– És őt is el fogod adni?

– Nem. Csak legutoljára.

– Legutoljára? Mit jelent: legutoljára?

– Ha mindennek vége…

Lillian rémülten fürkészi a festőnő egy másodperc alatt szomorúvá vált arcát. Tekintetében van valami gyilkos erő.

– Ágnes, esküdj meg, hogy csak legutoljára…

– Esküszöm, Lillian. Előbb halok meg…

Lillian szorítása gyengéd öleléssé szelidül. Ágnes szinte beborítja karjaival a kislányt. Odakint már teljes a sötét. Bent a szoba mind a négy sarkában óriási, fehér, kék, türkisz-zöld gyertyák égnek. Egy, a festmény kékjéhez hasonló színű, piramis-formájú gyertya lángja a zongorán táncol.

III. Gyertyaláng

Átúszás és egy másik szobában vagyunk, ami szintén rajzokkal, vázlatokkal van tele. Széles matrac a földön, rajta sziámi-macska színű takaró. Ágnes és Lillian aludni készül. Ágnes egy narancsot hámoz meg szertartásosan egy kínai ábrákkal díszített csontnyelű késsel, majd gerezdenként úgy eteti Lilliant, mintha madárfióka lenne. A gyertyaláng íve arcukon. Lillian belefúrja magát Ágnes vállába.

-Mesélj.

Ágnes két tenyerébe fogja Lillian arcát.

– Megint?

– A fészket.

– Hiszen már tudod kívülről…

– De akkor is…

– Tavasz volt és nyílott a kert a ház körül. A csendet boldog madárcsicsergés verte fel. A fecskepár, mint a villám, cikázott fel s alá, hogy egyetlen percig se maradjanak éhen a fiókák. És az egyik buckos fejű egyszer csak kiesett a fészekből, pont a lábad elé. Nagyon megijedtél, és olyan keservesen kezdtél sírni, hogy alig tudtalak megvigasztalni. De szerencsére a kisfecske élt. Behoztuk a szobába, egy puha párnára fektettük, és te ápoltad, etetted napokig. Aztán egy reggel kivitted a kezedben, és hirtelen huss! A madárka szárnyra kapott és felrepült. Magasan, magasan, talán a napig is elért. És te ott álltál a ház előtt, követted ôt a szemeddel, amíg lehetett, és csak némán folytak a könnyeid. És akkor azt mondtam neked: “Ez a jó cselekedeted biztosan a mennyországba visz.” Lillian ujjával rajzolgat Ágnes vállára, arcára.

– Ez olyan szép. Kár, hogy nem igaz…

– Nem baj…Miért kell, hogy igaz legyen minden, ami szép?

– Te igaz vagy. És szép. És én is igaz vagyok. És szép is.

Ágnes a mennyezetet bámulja, amelyre a gyertyafény körkörös ábrákat fest. Ekkor a távolból lövések hallatszanak. Először kettő, aztán újabb kettő. Majd még kétszer kettő. A két nő egymáshoz tapad, szinte eggyé válnak. Ágnes hosszú ujjai görcsösen belemarkolnak Lillian húsába.

– Vajon ma kik kerültek sorra?

Lillian Ágnes tekintetét keresi a félsötétben, de a szőke nő nem néz rá.

– Biztosan céloznak. Soha nem lőnek többet. Egyszer majd engem is eltalálnak.

– Lillian!

Ágnes iszonyodott tekintete. Lillian kamasz-pajkosan elmosolyodik és szájon csókolja Ágnest, és orrával megcsiklandozza az orrát.

– Csak azért mondtam, hogy ne álmodjunk rosszakat…

A két lány lassan álomba merül. A hatalmas gyertyát nem fújják el.

IV.

A ház kívülről. Egyszerű, földszintes kőépület, amelynek fehér falait mindenféle színes rajzok díszítik, Ágnes stílusában.

Első hajnali fények. Egy férfi körvonalai suhannak el a ház előtt. Megpróbálja kinyitni az ajtót, de mikor látja, hogy zárva van, nem erőlködik tovább. Tenyerével, homlokával nekitámaszkodik egy pillanatra az ajtónak, majd távozik, sötét lenyomatokat hagyva.

V.

Két megfeszült rózsaszín tenyér. Lillian kéjesen nyújtózik a matracon. Boszorkányos haján átsüt a nap. Ágnes tesz egy rebbenő mozdulatot álmában, de nem veszi észre, hogy Lillian felkel mellőle, és halkan kilopózik a házból egy hosszú, fehér, aranyszínű lángokkal díszített selyemköntösben. A gyertya továbbra is lobog, de oldalára cseppkőként olvad az elégett viasz.

VI. Ágnes álma

A viaszformák átalakulnak piszkosfehér sziklává, amelyen Ágnes mászik felfelé. tíz körömmel kapaszkodik, alatta feneketlen szakadék. Esőcseppek hullnak a kezére, majd hamarosan átláthatatlan felhőszakadásban próbálja magát megtartani a szikla meredek falán. A szikla falára több madárfészek is tapad, amelyből idegesen rajzanak kifelé a fecskék. Alatta erősödő rosszízű nevetés. Kivehetetlen alakok a mélyben, akik közül az egyik a levegőbe lő. Ágnes felriad, védekezőn magára húzza a takarót. Észreveszi, hogy Lillian nincsen mellette. Feszülten figyel, elindulna az ablakhoz, de nem mer. Távoli zenefoszlányok jönnek, de lehet, hogy csak Ágnes képzeletében. Az egyik rajzon megelevenedni látszik Lillian arca.

VII.

A vízpart. Lillian szemével végigcirógatja a hullámokat, majd ledobja köntösét, és beleveti magát a habokba. Mint egy hal, olyan sebesen úszik, testének hullámzása is inkább vízilényre emlékeztet, hosszú haja szétterül az áramlatokban és külön életet él. Egészen lemerül a fenékig, meg-megérint halakat, köveket, növényeket, mígnem a sziklához nem ér. Úgy heveredik ki a sima köre hanyatt fekve, hogy le sem veszi meztelen testéről a ráakadt hínárokat, moszatokat. Hosszan néz bele a napba, hogy a piros izzást átvegye hatalmas kortyokban veszi a levegőt, nyelvével csókszerűen ízlelgeti, karjait széttárja. A vízcseppek lassú ritmusban görögnek végig a testén.

VIII.

Ágnes a házban, a harmadik szobában, hosszú, élénkzöld ingben egy régies, faragott asztalra terít reggelihez. A falakon itt is mindenféle rajzok, de szelídebbek, barátságosabbak, mint a korábban látottak. Kenyér, sajt, friss és szárított gyümölcsök, forró tea, fehér abrosz, sötétkék csészék. Közben a szőke nő egy játékos népdalt dúdol. Nem is veszi észre, hogy egy férfi bejött a házba.

Középmagas, enyhén borostás, világos szemű, alapvetően vonzó megjelenésű, mégis rosszarcú fiatalember. Fehér, fényezett ˛kommandós˛ egyenruhát visel, és rövidszárú fekete csizmát.

– Látom, vártál már…

Ágnes hátrahököl, szemében izgalommal vegyes gyűlölet.

– Élvezed, ha megrémíthetsz?

– Nem jobban, mint Te. Egyedül vagy?…Szóval a kis Lillian már megint csavarog. És Te ezt csak úgy tűröd…

Ágnes nem felel, teát tölt a csészékbe. A kommandós se szó, se beszéd, belekortyol az egyikbe.

– Már kezdtél nagyon hiányozni.

– Üzenhettél volna értem. Még kocsit is küldhettél volna, mi az neked…

A férfi néma meghajlással köszöni meg a teát.

– Legalább ilyenkor elfelejthetnénk, hogy parancsnok vagyok…Ma még. Ágnes az ablakon túli tájat kémleli, és próbál nem tudomást venni a parancsnokról, aki gépiesen átöleli, mint akinek ez jár a nővel szemben.

– Néha küldhetnél mást magad helyett a képekért.

– Szeretnél egy kis változatosságot, te ribanc? Először Áronnak hívták, aztán Eriknek, holnap meg ki tudja…

A férfi mintha maga is meghökkenne saját hangnemváltásán. De Ágnes látszólag megőrzi higgadtságát.

– Ma Te vagy a legalkalmasabb arra, hogy túlélési gyakorlatot tartsak veled…Körülnéztél már?

Erik cigarettára akar gyújtani, de aztán idegességében kettétöri. Ágnes meggyújt egyet, majd a rúzsos cigarettát a férfi szájába nyomja.

– Téged vinnélek el. Itt csak ideig-óráig vagy biztonságban. Mellettem…

– Én a tiszta alkukat szeretem. És nem félek, amíg magamat látom. Tőled sem…

A rajzok megelevenedni látszanak. Legalábbis mintha Ágnest és Eriket néznék. Ágnes kenyeret szel, amikor Erik megfogja a kezét. Mindkettejük kézfejére ugyanazt az apró fekete szárnyas lényt tetoválták. A kés megáll a levegőben, a penge egyszerre mered mindkettejükre.

IX.

Lillian a sziklán a kis kápolnában térdel, hátulról látjuk, haja, mint egy palást terül végig meztelen testén. Kezét kétoldalt nyújtja ki. Vele szemben a falon festett oltár, amelyen a feszületet egy szétterjesztett szárnyú keselyű helyettesíti. A kápolna mennyezetébe épített fészekből sebes szárnyú madarak repülnek ki, keringenek egy kicsit körülötte, aztán rászállnak mozdulatlan kezére, tenyeréből csipegetnek. A kislány különös imát mormol monoton hangon, miközben az egyik madár belevájja karmát a hátába, éppen a gerincénél, de ezt is rezzenéstelenül tűri. Lillian szeme premier plánban, teljes extázisban.

X.

Ágnes a hálószobában fekszik a matracon, a takarót magára húzza. Erik nagy műgonddal rendezgeti körülötte a nő összetépett zöld ingének csíkjait, mintha azok szalagok lennének.

– Legközelebb, miközben egymásban járunk, felmondod teljes törvénykönyvünket. Attól mindketten felizgulunk.

– És az árulás paragrafusára megyünk el?

Erik hatalmasat kortyol a levegőből, mielőtt lezuhan Ágnes mellé, majd, mintha minden mindegy lenne, játszani kezd a lány fürtjeivel.

– Tudod, hogy őrülten csodállak?

– Ugyan miért? Mert néha képes vagyok vászonra vetni beteges lelkedet?

– És ha azért?

Ágnes felül, majd a fekvő Erik mellkasán végighúzza mind a tíz körmét. A parancsnok összeharapja ajkát, hogy ne kiáltson fel a fájdalomtól. Ágnes felnevet, némi kárörömmel.

– Te könnyedén lépsz át bárkin. Áront is halálra ítélted. Mert én őt ajánlottam, amikor megkérdezted: kitől szabadulj meg legelőször. Pedig…

Erik olyan durva mozdulattal fogja be Ágnes száját, mintha meg akarná fojtani. Egy percig mereven nézik egymást, aztán Erik lemondóan elengedi a festőnőt. Megigazítja öltözékét, majd felveszi az egyik falnak támasztott képet.

– Ma ez voltál Te – hazaviszlek. Ezt nem is adom oda a vezérnek. Kezd túl nagy rajongód lenni, én pedig nagyon féltékeny. És ha nagyon egyedül leszek, előbb apró kockákra vagdoslak, aztán összeraklak, ha tudlak. Hátha megváltozol…

– Csak ha előbb elevenen elégetsz…

– Bőröd izzik magától is, még máglya sem kell…

Erik egy csekket tesz a reggeliző asztalra. Ágnes teáját is kiissza. Egy, a helyzethez egyáltalán nem illô csókot nyom Ágnes homlokára, majd szó nélkül távozik.

XI.

Lillian újra a parton, ékes köpenyében. Messziről hallatszik Erik kocsijának motorzaja. A lány szemével követi a távolodó járművet. A nap már lassan delelőre jár, de ô könnyed, táncos léptekkel, a széllel játszva megy hazafelé. A ház ajtaján azonban észreveszi a sötét nyomokat. Tenyerét belehelyezi a kézformába, ujjai kisebbek a nyomnál. Az ablakok felé figyel, vajon látta-e őt Ágnes, mielőtt benyit.

XII.

A házban. Ágnes, ezúttal fehér, nyakig zárt ingben, fest, mintha mi sem történt volna. Lillian pedig úgy tesz, mintha nem venne észre semmit. Némán letesz a földre egy széles papírlapot, egy nagy ecsettel festéket ken mindkét talpára, – az egyikre pirosat, a másikra zöldet – és szórakozottan ˛lenyomatokat˛ készít, körbe, majd keresztformában a lapon. Aztán bemázolja kezét is, és hátulról átöleli Ágnes melleit. Ágnes nem zökken ki saját mozdulataiból.

– Elkéstél. Mindig elkésel.

– Tudod, hogy a szabadban elhagy az időérzékem. Azért egy szippantást hagyhattatok volna.

– Pedig utálod a füstöt.

– Csikk helyett csókból is elég lett volna egy. Vagy kettő.

Lillian színes tenyerét hosszas kéjjel törli bele Ágnes ingébe, a szőke nő némán tűri.

– Megint a Fészeknél töltötted az egész délelőttöt?

– Ott. Már egyre többet merészkednek ki a fiókák. Először csak csupa csőr és csupa fej volt mindegyik. Meg puha, felborzolt pihe. Meg rengeteg csivogás. De hamarosan teljesen kibomlik a szárnyuk. Az énekükkel együtt. És élesen szelik majd a levegőt, mint a borotvás gyilkosok.

Ágnes nem jön ki a sodrából, amíg Lillian ujjhegyeit bele nem nyomja tigriskarom formában a készülő képbe. Akkor dühében megragadja a kislány csuklóját, meg akarja ütni, de Lillian elkapja a támadó kezet, majd bekent ujjaival végigcirógatja nővére˛ ajkait. Az összekevert színek ijesztő rúzsként fénylenek Agnes száján. Lillian a kép felé nyomja a szőke nő fejét, kényszeríti, hogy megcsókolja alkotását, és otthagyja rajta nyomát – éppen az árnyarc szájánál.

– Imádlak, Te rohadék – suttogja Lillian Ágnes hangját utánozva, és megereszt egy gonosz nevetést. Ágnes próbál uralkodni magán, de azért egy könnycsepp megjelenik a szeme sarkában. Aztán Lillian megelégeli játékait, és bűnbánónak tettetett mosollyal engesztelést kér Ágnestôl. Ágnes kézenfogja, az ablakhoz vezeti, mintha keresnének valamit az üvegen túl.

– Mikor indulnak el a madaraid?

– Talán egy hét. Talán kettő. De előtte lesz egy iszonyú körtáncuk a sziget körül, a levegőben. Egy rettentő forgószél, mint amilyeneket te festesz. Te sosem akartál repülni?

Ágnes nem felel, csak két fényes zöld almát vesz a kezébe, Lillian kiválasztja a nagyobbikat, és úgy harap bele, hogy fogának rajzolata pontosan látszódjon a gyümölcsben.

– És előtte ugye engem is kiviszel a Fészekhez?

– Ha Te beviszel a városba…

Ágnes elkomorul.

– Már megint kezded…Tudod nagyon jól, hogy nem vihetlek. Ha ismeretlenek meglátnának, rögtön letartóztatnának és intézetbe zárnának… Lillian arcán kegyetlen vonás jelenik meg.

– Ahol büntetés járna még azért is, ha egy skálasort rosszul ütnék le, nem is szólva illetlen beszédemrôl és álmaimról…Nem baj, azzal is megelégszem, ha te elmész egy napra, és közben Erik idelátogat..

– Erik? Gyerekszámba is alig vesz téged..

Ágnes pillanatnyi fölényességét rögtön megbánja, amikor látja, hogy elevenébe találta Lilliant.

– Majd megkérem, tanítson meg lőni. Célozni, kivárni a legjobb pillanatot, amikor az áldozat megért a pusztulásra, és akkor bumm, bumm… (Lillian kezével imitálja a pisztolylövést, aztán ráfúj a kezére, ahogyan filmekben láthatta)

…És ettől úgy izgalomba jön, hogy….

– Elég!!!

Ágnes, miközben az almát még mindig a kezében szorongatja, sírva rohan ki a házból. Lillian egykedvűen néz utána, közben kéjesen nyalogatja a saját almáját, ahol kiharapott belőle.

XIII.

Ágnes a ház előtt. Bántja szemét az éles napfény. Kint dermesztő a csend. Próbál valami életjelt elkapni a házon kívüli világból, de most még egy távoli zaj sem jön a vízpart felől, de az ellenkező irányban lévő sziklák felől sem, a szél is teljesen megállt. Nekitámaszkodik a ház falának, agyából parancsszavak tódulnak elő hangosan, de érthetetlenül, visszafelé szólnak. A ház ajtaján egyre élesebben látszanak a kéznyomok. Odabentről Lillian zongorajátéka hallatszik. Egy ismeretlen, XX. századinak ható dallamot játszik. (Kicsit Satie-s, kicsit Nyman-os).

XIV.

Késő este. Ágnes egy nagy fürdőlepedőbe burkolózik, haja is még csuromvizes. Lillian a saját őshajával igyekszik megtörölni barátnője lábait, ô az, aki meggyújtja a hálószoba nagy gyertyáját, majd Ágnes ölébe fekszik. Nyoma sincsen kettejük között a nappali feszültségnek. Ágnes valamit dúdol, amire Lillian felkapja a fejét.

– Ezt honnan ismered?

– Valamikor régen-régen hallottam, talán anyám énekelte, még a háború előtt..

– De hiszen ezt én játszottam ma délután! Bennem maradt a hullámok zenéje, és próbáltam lejátszani. Ez az enyém!

– Lehet, hogy anyám is gyakran kiúszott a Fészekhez, és hallgatta a hullámokat…

– Talán ô volt az én anyám is?

– Hiszen tudod, hogy nem lehetett. Meghalt, mielőtt te megszülettél.

– Megszületett, mielőtt az én anyám meghalt volna.

Ágnes eligazít egy tincset a hajában, hogy leplezze félelmét. Lillian szája nagyközeliben, amint megremeg.

– Nem is ismerték egymást.

Lillian először furcsán néz Ágnesre, majd megnyugszik, de csak egy pillanatra.

– Ki volt a másik, aki itt járt ma?

– Kiről beszélsz?

– Arról, aki nyomot hagyott az ajtón. Vagy észre sem vetted? Vagy megint el akarsz előlem titkolni valakit?

Ahogyan Lillian kezd megint hisztérikussá válni, Ágnes már ütésre emeli a kezét, és ettől Lillian megijed. Egyszerre olyan védtelenné válik, hogy Ágnes megsajnálja.

– Lehet, hogy Eriknek igaza volt. Nem lenne szabad téged hagynom, hogy annyit csavarogj. Mert ez a vége: a fantáziád és a félelmeid rabja leszel. De nincs szívem téged teljesen bezárni, te fecskefióka.

Lillian arcán némán folynak a könnyek.

– Erik majd eljön egy napon és megszabadít…

A kislány szavait a rendületlenül kígyózó gyertyalángnak mondja.

XV.

A sziklák körül, másnap hajnalban.

Az ismeretlen alak az egyik hasadékban húzódik meg. Arcát most is csak ellenfényben látjuk. Körülötte régi tábortüzek nyomai. Rá akar gyújtani, de lépteket hall, és inkább mélyebbre húzódik a kövek közé. Élô embereket nem lát, csak hangfoszlányok jutnak el hozzá. A meredélybe néhány tárgy hull le: egy hajdan fehér katonai egyenruha, egy pár fekete bakancs, és egy barna bőrtok. Amikor a férfi már biztos abban, hogy elmentek, óvatosan kinyúl a bőrtokért. Kézfején neki is ott a tetovált fekete szárnyas figura. A tokban egy fémből készült dögcédulát, valamint egy drótkeretes, kerek szemüveget talál. Felveszi a szemüveget, majd kutatni kezdi az egyenruha zsebeit. Néhány összegyűrt papírt vesz magához, próbálja őket kisimítani, elolvasni. Elmosódott írások, leltárra, vagy listára emlékeztetnek.

Lassan teljesen kivilágosodik.

A soványarcú, görnyedt tartású, borostás fiatalember, bár ô is valamiféle színehagyott egyenruhát visel, szemüvegével inkább álmodozó értelmiséginek vagy költőnek tűnik, mintsem katonának. Nyakán sebhely, olyan, amit kötél szokott vágni. Keze csontos, mégsem durva. Ahogyan felnéz a napra, elmosolyodik, de ez a mosoly riadt és riasztó egyszerre. Összesodorja a talált papírokat, rágyújt, majd a cigaretta parázsával szertartásosan elégeti őket. Mikor elhamvadnak, gúnyos mozdulattal keresztet vet – balkézzel.

XVI.

A házban. Ágnes készülődik. Hasonló kommandós ruhát vesz fel, mint amit Eriken láttunk, és fekete kiscsizmát. Egy fekete simlis sapka alá rejti el haját, egészen férfias jelenséggé válik ezzel. Odakint motorbőgés. Lillian körülötte téblábol, mintha késleltetni akarja indulását, nem szól, csak éppen Ágnesnek folyton kerülgetnie kell. Ágnes egyre türelmetlenebbül pakolja képeit, rajzait. Kintről dudálnak.

– Akkor megyek, kicsim, holnap estig biztosan visszaérek – hadarja – mindent hozok, amit megbeszéltünk, és te is vigyázz magadra. És ne hagyd el a házat, ha lehet, nehogy…

– És veled mi lesz? Biztosan visszajössz?

Lillian, aki egy hosszú, áttetsző, diókrémszínű hálóinget visel, és alatta semmit, próbálja visszahúzni a szőke nőt, de Ágnes elszánt, tántoríthatatlan. Újabb dudálás. Ágnes futólag megcsókolja a kislányt, majd távozik.

Lillian az ablakon át néz utána, ahogyan Ágnes beül egy dzsipbe, egy eddig ismeretlen, kopaszra nyírt fehérruhás mellé, ôt is megcsókolja, mielőtt elindulnak. Lillian még egy darabig bámulja a kocsi porfelhőjét, aztán leül a zongora elé. Ütögeti össze-vissza egy ujjal a billentyűket, de végül összeáll egy furcsa dallam. Úgy látjuk, mintha a kinyitott tetôn hangyák másznának szélsebesen, a szoba pedig úgy himbálózik ütemre, ahogyan azt egy metronóm tenné. Lillian extatikusan játszik, egyre hangosabban és egyre lassabb tempóban. A mennyezetet színes, kórosan tágra nyílt szemek borítják be, amelyek a zene ütemére pislogni kezdenek.

XVII.

A szemüveges fiatalember egy rejtekhelyről figyeli a lányok házát. Zsebéből elkoszlott noteszt vesz elő, egy kezdetlegesen kifaragott ceruzával firkál valamit. Mozdulatai gépiesek, pótcselekvőek. Ránéz a csuklójára, aztán rájön, hogy nincs órája. Kitép a sziklából egy fűszálat, azt kezdi rágcsálni. A ház ablakai délibábként tükröződnek.

XVIII.

Ágnes egy bántóan fehér kórteremben, ahol a vaságyak rácsait foszforeszkáló zölddel festették ki. A falak vakító reflektorokként működnek. A terem négy sarkában egy-egy ágy. Fiatal lányok ülnek rajtuk, fázós, katatón pózban, fehér hálóingben, mindegyiknek hasonló hatalmas haja van, mint Lilliannak, külsejük azonban olyan elhanyagolt, mintha egy elfekvő betegei lennének. Ágnes végigpásztázza tekintetét rajtuk, majd – az ajtót támasztó kopasz kommandós felügyeletével – mindegyikhez próbál szólni, mindegyiknek egy kicsit gépiesen eligazítja a haját, de szavait egy monotonul hangoskodó ventillátor miatt nem halljuk. Amikor egyik ágytól továbbáll a másikig, az éppen otthagyott ápolt belecsimpaszkodik, ô azonban nem erőszakosan, ám szenvtelenül lefejti magáról kezüket.

Ágnes verítékes arccal jön ki közülük, a kommandós mintegy vigasztalóan próbálja kezét a nő vállára tenni, de Ágnes lerázza magáról.

Egy végtelen, fényes és látszólag egyre szűkülő folyosón mennek végig. Fényalagút és krematórium egyszerre. A falon sötét göbök, mintha madárfészkek lennének. A csendben különös suhogások hallatszanak.

XIX.

A sziget. A parti sziklákon néhány elhagyott üveg, amelyek furcsa zenét játszanak a a kövekhez ütődve. A kápolna. A csuromvizes, szemüveges fiatalember lenyűgözve nézi a fészket, amely körül most is óriási a fecskék jövés-menése. A fészek mellett a falban egy sötét rés, emberi kéz is alig fér bele. A kápolna ablakán úgy tűz be a napfény-nyaláb, hogy szinte felnyársalja a fiatalembert, aki óvatosan körülnéz, majd zubbonya zsebéből egy műanyagba csomagolt pisztolyt, valamint egy kissé elázott noteszt vesz ki és rejt el a hasadékba. Oda csúsztatja be a szakadékban talált dögcédulát is. Az egyik madár olyan sebesen repül ki felette, hogy csaknem kitépi a haját. A férfi felkapja a fejét, fülel, a kápolna belsô falához szorul, a madarak olyan idegesen rajzanak körülötte, mintha fel akarnák falni. A csattogó szárnyak villámokként vibrálnak az arcán.

XX.

Lillian fekszik a földön a házban, a zongora mellett, félig eszméletlen állapotban. Feje több kisebb sebből is vérzik, arca merő veríték, a vékony vérsugarak és az izzadtságcseppek összefolynak, szája egészen sötétlila, mintha rettenetesen fázna. Szeme betegesen kitágul, félő, hogy szétrobban, aztán lassan fénytelenné válik. Mindkét kezét görcsösen ökölbe szorítja, lábujjaival úgy kapaszkodik a padlóba, hogy körmei teljesen elfehérednek. Körülötte keringő ritmusra forognak a falak, a képek, de zene nem szól. Több képen is odamázolt piros, kék, zöld foltok, sőt, némelyik közepét égő cigarettacsikk ékteleníti. Az ablakok tárva-nyitva, a szél össze-vissza sodorja a kottákat és a vázlatokat. Felborult valamennyi nagy gyertya is, szerencsére egyik sem ég. A huzat a rohamtól szenvedő lány haját arcába tapasztja.

XXI.

Ágnes egyedül egy zöldes fényű, kopár szobában, ahol csak egy asztal, két szék és egy heverő van. Az ágyról szíjak lógnak le. Nem tudjuk, hol a vakító fényforrás, amely Ágnes arcát halálsápadtra festi.

Erik lép be némán, és amikor kintről lövések hallatszanak, a falra firkál néhány strigulát, majd leül az asztalhoz Ágnesszel szemben. Egy percig csak nézik egymást. Erik szeme inkább egy vallatótiszté, mintsem egy olyan férfié, akit a nő érdekli. Vonásai éveket öregedtek, mióta nem jelent meg. Ágnes elfordítja a fejét.

– Nos, doktornő?

– Nincs egy sem közöttük. Reménytelenek. Nem voltak ott és én sem léteztem számukra.

– Ítélet a szokásos? Vagy legyen olcsóbb és fájdalommentesebb?

– Mindegy. Ők már nem éreznek semmit.

– Talán ágyasnak még megteszik a kimerült őrszolgálatnak.

– Ha egy göngyöleg meleg hús elég nekik.

Párbeszédük olyan szenvtelen hangon folyik, mintha csak leltárt készítenének, de érződik: Ágnes csak magára erőltette a hidegséget. Erik bátortalanul nyúl Ágnes keze felé, de a nő elhúzódik tőle. A tiszt arcán cinikus mosolyféle jelenik meg.

– Pedig Te is tőlük tanultál meg festeni. Kiszívtad agyukból tehetségüket elborulásuk előtt, és most ez tart Téged életben.

Ágnesből kiszáll minden erő, szavai élettelené válnak, arca egy élőhalotté, mint az előbb az ápoltaké.

– Próbáltam…próbáltam elkapni legalább egy-egy szikrát belőlük. Ami azt mutatta volna, hogy még él a szellemük, és a jövő hasznára válhatnak. De ez a Ti bűnötök! Addig tompítottátok szerencsétleneket, amíg sikerült eltaposni őket, hogy nehogy egy is életben maradhasson feleslegesen..

Erik közben sodor magának egy cigarettát, rágyújt, aztán úgy adja Ágnes szájába, ahogyan a kábítószeres jointot szokták. Ágnes nem akarja szívni, de Erik valósággal rákényszeríti, majd egy kocka csokoládét is a nő ajkai közé erőltet.. A füst kettejük közé áll.

– Azért nem küzdesz értük túlságosan. Amikor Lillianról volt szó, napokig győzködtél, hogy neki élnie kell. Pedig neki már a szülei is terheltek voltak, és az ô megmentésük szóba sem jött. Még a vezértől sem féltél. Bármire képes lettél volna érte…

Ágnesből lövésként robban ki a zokogás.

– Ô egyszerűen megigézett. Ahogyan zongorázott, ahogyan beszélt, vibrált…

– Ahogyan hozzádért…

– Igen, ahogyan hozzám ért, maga volt a csoda, nem érted? Úgy hittem, hogy ha valaki, akkor ô megszülheti majd az eszményt…

Erik hangja még kegyetlenebbül fagyasztja tovább a levegőt.

– Különösen egy másik nőtől…

Ágnes legszívesebben nekiugrana Eriknek, mindene megfeszül, aztán rápillant a szíjas heverőre. Így csak foga között szűri a szavakat.

– És rólad mikor fogják kideríteni, hogy egyik csoportban sem ütöd meg az alsó határt? Egy parancsnokot a másiktól még az egyenruhája sem különbözteti meg.

Most Erik türtőzteti magát, de tekintete öl.

– Igazad van. Áron is bukott. Pedig ô fogalmazta meg az eszmét. Csak éppen arról feledkezett el, hogy az ideált mindenki a maga képére festi meg, és eljöhet az idő, amikor ebbe már ô maga nem fér bele. És hogy a végzetes diagnózist éppen a szerelme állítja ki róla. Aki őt már kevesli.

Ágnes feláll, minden erejét összeszedve. Kirángatja az asztal mögül Eriket. Nyakára kulcsolja a férfi kezeit.

– Ölj meg. Most rögtön. Elegem van abból, hogy a halál elől menekülök.

Erik nekilöki Ágnest a falnak, üti-veri, ettől a doktornő fokozatosan begerjed. Aztán, amint egy lélegzetnyi időhöz jut, lerántja lábáról bakancsát, és Erikhez vágja. A parancsnok elszédül, Ágnes magánkívül csépeli Erik fejét, akinek lassan már védekezni sincsen ereje. Aztán kimerül, leroskad a sebesült férfi mellé a földre, csókolgatja.

– Ne félj, ne félj…ne félj tőlem…

A vakító fény még élesebbé válik a szobában. Egy-egy hófehér villanás állóképpé merevíti a szereplőket egy alig érzékelhető pillanatra.

XXII.

Alkonyodik. A szemüveges fiatalember a vízparton ül. Fázik vizes ruháiban, levetni mégsem meri őket. Egykedvűen nézi a hullámokat, amelyek kicsapódnak a lábáig. A távolból, alig kivihetően lövések hallatszanak, de lehet, hogy a néző is csak képzelődik. Arca a naplementéhez igazodva színeződik. Nagy nehezen felkel, és bár léptei tétovák, a lányok háza felé veszi az irányt. A ház teljesen a homályba burkolózik, még a gyertyák sem világítanak.

XXIII. Lillian álma

Egy hatalmas terem, amelynek falai szikrázó fényt árasztanak minden irányból. Nem látunk először mást, csak egy lecsukott tetejű zongorát, amelynek tetején egy hosszú szőrű macska ül. Lillian meglátja, hívogatja, aztán ölébe veszi a sárgaszemű vadat. Magához szorítja, csókolgatja, a macska száját keresi. A kislány és az állat farkasszemet néznek. Közben, háttérben egy lassú, nyugtalan dallamot hallunk zongorán. A macska egy váratlan mozdulattal kiugrik Lillian öléből, aki utána vetné magát. Felnéz és egy fehérruhás magasodik felette. Körbenéz, és látja, hogy legalább tíz fehérruhás zárta őt gyűrűbe. Közöttük van Ágnes is, aki feltűzött hajával nem is különbözik a férfiaktól. Mindegyikük egy-egy hosszú vesszőt markol. Lillian próbál a zongorához hátrakúszni, védelmet keresve, de érzi: nincs menekvés. Karok egész erdeje nyúl érte a zongora alá, és hiába vergődik, kiráncigálják onnan. Felette a terem valamennyi sarkában egy-egy fészek, amelyekből fekete madarak röpködnek ki.

XXIV. Ágnes és Erik a fehér szobában

Erik, mint egy zsugorított múmia kuporog a fal mellett, meztelenül. Ágnes testét inge fedi. A doktornő úgy rendezgeti el a férfi ruháit az ágyon, mintha az egy ravatal lenne. Amikor végzett e művelettel, leszíjazza az üres öltözéket, majd az asztalfiókból egy injekcióstűt vesz elő, és Erik ingének karjába döfi. A parancsnok borzadva nézi végig ezt a színjátékot.

– Most elégedett vagy?

Ágnes letérdel mellé, anyáskodó mozdulattal simogatja meg a teljesen maga alatt lévő Eriket, aki még mindig a fejét fogja, és fel sem mer nézni.

– Talán. Legalábbis most már tudom, hogy én vagyok az erősebb. És nincs többé hatalmam feletted.

– De mások felett még igen. ÉS a tömegbe te is könnyen belesodródhatsz.

Ágnes úgy játszogat a ruhátlan férfi testével, mint a macska az egérrel.

– Amíg a tömeg nem lát ilyen szánalmas állapotban, nincsen baj, kedvesem…

– Mit akarsz?

Ágnes fenyegető toronyként magasodik Erik fölé.

– Téged. Korlátlanul. Hogy ne csak egy fiókból kihúzható szerető legyek. Hogy ne csak egy segédeszköz maradjak a mocskos terveitekben. Én akarom azokat a kezembe venni, és meglátod: túlteszek rajtatok.

Erik arcán halálfélelem ül.

– És Lillian? Vele bármikor megzsarolhatnak.

Ágnes eszelősen felkacag.

– Lillian az én fegyverem lesz! Ô majd sakkban tartja az egész díszes társaságot. Még nem tudjátok, hogy milyen kiszámíthatatlan az a kis némber…de mit törődsz vele, mikor itt vagyok, időnk, mint a tenger, és kívánlak, de úgy, hogy azt akarom: belém törj egyszer s mindenkorra…

Ágnes szó szerint leteperi Eriket, akiben az önkontroll szikrája sem maradt.

XXV. Késő este

A szemüveges fiatalember a ház mögött. Felfedez mellette egy lejáratot, próbál minél kisebb zajt csapni, ahogyan felfeszíti.

Odalent teljes sötét. A férfi öngyújtója alig ad valami kis fényt, éppen csak le nem zuhan a kazamatára emlékeztető, nyirkos, dohos lépcsőn. A fal mellett tapogatózik, amikor egy újabb ajtóba ütközik. Gyenge világításával egy lomtárat fedez fel. Összegyűrt, szakadt ruhák, cipők, félbehagyott rajzok, régi, kopott lemezek, fogasok, vállfák fogadják. És egy polc, tele könyvekkel, még inkább noteszekkel.

A fiatalember egészen közel viszi lángját a könyvekhez, kis híján tüzet is okoz. Több sort is végigpásztáz, amikor rátalál egy bőrkötéses emlékkönyvre. Kiveszi, kicsit lapoz benne, majd az öngyújtótól megvilágítva olvasni kezd. A szép, kalligrafikus betűket beárnyékolja fejével.

– Gabriella: néha napokig nem szólal meg, aztán egyszer csak megnyílik és órák hosszat folytonosan kérdez, de láthatóan azért, hogy provokáljon, mert minden kérdésre pontosan tudja a válaszokat. Elképesztő logikai készséget árul el, és világos pillanataiban lehetetlen őt zavarba hozni, és rögtön átlát az emberen, ha félre akarják vezetni. Pedig műveletlen, a túlélésre alkalmatlan családból jött…Péter: az egyik beszélgetés során felvázolt nekem egy olyan államszervezetet, amely tökéletesen irányította volna az emberek legkisebb cselekedeit is, úgy, hogy közben mindenki csodálatosan szabadnak érezte volna magát. Ez még egyetlen rendszernek sem sikerült, pedig szerinte megvalósítható. Éppen ezért volt képtelen bármilyen iskolát elvégezni, mert osztálytársait, és tanárait kísérleti alanynak tekintette, és ha nem mentek bele a játékba, tört-zúzott. Kár, hogy olyan szinten elzárkózik a női nemtôl, hogy szaporításra nem használható….Lillian: a keselyűfészekbôl kellett kimentenem. Mintha egy őserdei vadállattal találkoztam volna, aki emberhússal él, de, aki néha megszelídül, és olyanná válik, mint a déli szél. Aztán az utolsó reggel tudtam meg róla, hogy néha zongorázni szokott. Sikerült kiharcolnom, hogy játszhasson, és a jeges veríték csorgott rajtam végig, ahogyan hallgattam őt. Hát még akkor, amikor mesélni kezdte a zene történetét. A legcsodálatosabb meseíró is elbújhatna mellette. És még elhanyagoltságában is részegítő volt az illata, közelségébe úgy bizseregtem bele, ahogyan még férfitól sem soha. Akkor már tudtam, hogy minden szabályzat ellenére magamhoz veszem, és ô lesz majd a mi első emberpárunk Évája. Ha ugyan nem szökünk el ketten, túl a tavon. Jó is, hogy Áron elmenekült az ítélet elől. Ô aligha tűrné el Lilliant úgy, mint Erik…

A fiatalember – most már nevezhetjük Áronnak – ledobja a földre a noteszt, rátapos. Egy újabb ajtó áll előtte. Könnyedén benyit. Ahogyan nekitámaszkodik a falnak, vakító fehér fényár fogadja. Valóságos hűtőház, konyhával. Feltépi az egyik fehér szekrényt, egy nagy flakon vizet vesz ki belőle, csaknem kiissza az egészet egy szuszra, utána fuldoklik hosszú másodpercekig.

XXVI.

Lillian hosszú ingében alszik a földön, teljes nyugalomban. Kezében egy almát szorongat.

XXVII. A főhadiszállás

Ágnes és Erik egy másik, teljesen üres, hófehér teremben. Bevezetik a korábban látott lányokat. Ágnes mindegyiket egy-egy falhoz állít, szorosan, szembe vele, majd egy piros festékszóróval körberajzolja őket krix-kraxos ábrákkal. Egyiket a másik után. Aztán nevetni kezdenek, ô is, Erik is, majd a lányok is, miközben Ágnes már szinte a teljes hodályt befestette. A nagy nevetésnek Erik lövései vetnek véget.

Ágnes görcsösen nevet tovább, fel sem fogja, mi történt, csak akkor, amikor a hideg keménységét visszanyert Erik átöleli.

– Ha meg tudod különböztetni a festéknyomokat a vértől, szabad vagy…

Ágnes megáll, némán, tehetetlenül nézi a parancsnokot.

XXVIII.

Hajnalodik a sziget felett.

A kápolna belseje. Csendes a fészek környéke, egyetlen madár sem mutatkozik.

XXIX.

A hűtőházból lépcső vezet fel a lányok házába. Áron halkan lépdel felfelé. Benyit, látja a nagy rendetlenséget és a földön alvó Lilliant. Ráterít egy takarót, felállítja a gyertyákat, meggyújtja őket, aztán leül a kislány mellé, nézi, gyönyörködik benne. Az ablakon betűző nap fokozatosan többféle színű fátylat bocsájt Lillian arcára.

Mintha Ágnes festményei mind őket néznék, egymás után. És mintha a kavargó, örvényszerű képekből kirajzolódnának Lillian, Erik, és Áron arcvonásai is, a háttérben. A mennyezeti szemek mereven néznek.

Lillian lassan magához tér. Először csak Áron szemüvegének csillanását veszi észre, de erre rögtön felül. Áron nem mozdul.

– Te ki vagy és hogy kerülsz ide? – nem tudni, hogy Lillian ezt ijedtében, vagy inkább gyerekes kíváncsisággal kérdezi.

– Én inkább azt kérdezném, hogy Te ki vagy, és hogy kerülsz ide?

Lillian durcásan méri végig a fiatalembert.

– Ez az én házam. És Ágnesé.

– És Ágnesé. Persze…meg az enyém.

Lillian erre már teljesen felébred. A takarót ledobja magáról, most veszi csak észre, hogy egy kicsit összezúzta magát. Kényesen eligazgatja a haját, ujjaival kitapogatja a fején az egyik sebet, letörli vele már megszáradt vért, aztán lenyalja az ujját.

– Valaki egyszer azt mondta, hogy szép és finom vérem van, és jó látni, ha kiserken…Neked is tetszik?

– Szép..de a bőröd, a hajad, a szemed…

– Ágnes is állandóan a szememet akarja megfesteni. Főleg, amikor haragszom rá!

Lillian felnevet. Áron is elmosolyodik.

– Tudsz még zongorázni?

– Akkor mégiscsak tudod, hogy ki vagyok.

– Igen. Te vagy Lillian.

– Megálmodtad a nevemet?

Áron felkel, meggyújtja a zongorán álló gyertyát.

– Nem. Láttalak a keselyűfészekben, mielőtt Ágnes idehozott.

– Keselyűfészekben? Az én fészkemben csak fecskék vannak. És sirályok a kis sziget körül. És hogy-hogy Ágnes idehozott? Én itt születtem! Ágnes még azt is elmesélte, hogy a zongorán jöttem a világra, azért tudok ilyen jól játszani…

Lillian vonásai majd szétrobbannak, alig kap levegőt. Áron gyorsan ledobja magát szorosan a kislány mellé, aki rögtön bele is kapaszkodik a vállába.

– És a szüleid hová lettek?

– A szüleim..ugye, bántani akarsz?

Áron olyan könyörtelen szigorral néz bele Lillian szemébe, mint aki biztosan tudni akarja, hogy a lány valóban zavart elméjű, vagy csak egy attól fél, hogy hazugságon kapják rajta.

– Nem. Csak mesélj róluk. Biztosan régen láttad őket, de emlékezel valamire…

Lillian hírtelen felpattan, leül a zongorához és játszani kezd egy lírainak tűnő, ám disszonáns hangokkal teli dallamot. Majd belesző egy másik, hasonló motívumot, és összeúsztatja a kettőt egy fúgaszerű futamba.

-Hallod? Ez az anyám, hófehér bőrével, aranyhajával, levendulakék szemével…ez meg az apám, sötét, mint az éj, mint én..ez meg az a pillanat, amikor megfogantam, és bekerültem anyám fészkébe…

Áron elbűvölve hallgatja a kislányt, aki minden átmenet nélkül átvezeti játékát egy Chopin-keringőbe. A falak megint úgy valceroznak, mint a II. jelenetben. Aztán váratlanul félbehagyja a játékot, és megfogja Áron mindkét kezét.

– Voltál már az én fészkemben?

– Nem..nem..még nem…

– Gyere, megmutatom Neked. Ott sokkal szebb vagyok, mint itt…

Lillian arcán átvillan a csábos boszorkány-mosoly. Magára dobja az aranyrajzos fehér köntöst, és szinte húzza magával kifelé Áront, akinek még arra sincsen ideje, hogy a gyertyát eloltsa. A láng magányosan néz utánuk.

XXX.

Erik és Ágnes a ˛dolgozószobában˛ ahol összecsaptak. Erik dossziékat lapozgat. A fény egyre áthatóbb, minden irányból lövell rájuk, arcuk már alig látszik. Valami távoli, halk, de mégis teret betöltő zaj teszi hangjukat elveszetté.

– Hány párunk van eddig? -kérdezi Ágnes, alig hallhatóan.

– Kilenc. Kellene egy tizedik.

– Lillian. És a kopasz, kékszemű futárod. Erős, és nemesen egyszerű fiú. Nem kérdez, nem fecseg feleslegesen, csak cselekszik.

Erik úgy tesz, mintha nem hallaná Ágnest.

…És velük már meg lehetne alapítani egy falut. Tudok is egy elhagyott települést, innen ötven kilométerre. Oda szállíttatom a már felkészülteket.

– És hány emberedre számíthatsz?

– Talán mindegyikre. Talán egyikre sem. A parancsot hallják meg, nem a parancsnokot.

– Ugye, most velem jössz?

Kintről dudaszó. Erik finoman megfogja Ágnes kezét, először mutat valami gyengédséget a doktornő iránt.

– Jól körülnéztél?

– Lehet, hogy hiányzunk majd egymásnak. Én és a falak. Én és a kartotékok.

A krematórium-szerű fényfolyosón távoznak, a motorzúgás erősödik.

XXXI.

Lillian és Áron a vízpart felé futnak, kézenfogva. Lillian arra fut, amerre be szokta magát vetni a vízbe, Áron alig tud lépést tartani. Amikor a hullámokhoz érnek, Lillian le akarja vetni köntösét, de Áron ragaszkodik hozzá, hogy ruhástól ugorjanak mindketten a vízbe, és úgy ússzanak ki a szigethez, majd amikor a kislány vonakodik, egyszerűen magával rántja a vízbe. Távolról látjuk őket, szavaikat elnyelik a habok, és a madarak kiáltásai. Egy percig csak a keringő sirályokat és fecskéket látjuk. Lillian nehezen úszik, csaknem lehúzza őt az átázott köntös. Áront kevésbé zavarja a vizes öltözék, meg az sem, hogy szemüvegén alig lát át.

A pár a szigetre ér. Lillian zihál, alig kap levegőt, de szemével máris a kápolna belsejét kutatja. Hallgatózik, gyanús neki a csend. Áron szórakozottan nézi, olyan arckifejezéssel, mint amikor valami nagy csodára vár, mintha nem is járt volna itt előzőleg.

Lillian, átfagyva, félve közelít a kápolna bejáratához. Odabent néma csend. A fészeknek csak néhány falra tapasztott darabja maradt meg, a keselyű-oltár előtt egy-két lehullott toll.

A beszűrődő napfényre árnyékot vet Áron baljósan görnyedt alakja. Lillian úgy üvölt fel, mint egy halálra sebzett vadállat. Felkapja a lehullott tollakat, és eszelősen magába döfködi őket, fejét rázza, körbe-körbe, egyre nagyobb sebességgel. Áron nem is próbálja megfékezni, monoton hangon beszél.

– Túlságosan nagy volt a béke itt. Már nem tűrhettem. Kiforgattak az álmomból, száműzött lettem saját eszmém nevében, miközben azok a korcsok vették át a hatalmat, akiktől meg akartam óvni ezt a földet….

Lillian e szavakra próbál kikeveredni őrjöngéséből, és undorral kevert csodálattal néz könnyei mögül Áronra, aki még mindig föléje magasodik.

– Rájöttem, hogy a legnemesebb fajú gyermekek a nyavalyatörős zsenik és az együgyű őserejűek nászából születnek. Felmértük az egész várost egy jégcsapszívű doktornővel, közben szerveztünk egy hadsereget a fegyvermániásokból, hogy legyenek, akik osztályozzák majd a népet, és akik eltűntetik az alkalmatlanokat és a vonakodókat. A megjövendölt Új Jeruzsálem egy lépésre volt tőlünk…

Áron letérdel a csendes szomorúságba burkolózó Lillian elé, kiveszi a falból a noteszt, a pisztolyt, ez utóbbit a földre dobja. Úgy mutatja meg neki a könyvet, hogy szinte az arcába nyomja a betűket.

– Nézd, te buta, itt van minden leírva. Ezek a gyermekek új értelmet adtak volna a pusztulásra ítélt emberiségnek. Egy idő után csak kiválasztottak lettek volna, mert azokból, akik erre érdemtelenné váltak, csak a jobbik részt őrizték volna meg a túlélők: egyes szavaikat, gondolataikat, hangjaikat, rajzaikat. A doktornő emberfeletti munkát végzett, hogy mindent begyűjtsön e tökéletes kincstárnak. És eközben maga is elhitte, hogy ô is rendkívüli lény, aki mellé egy tökéletes, nyers férfi kell csak, és ők lennének az új emberpár…és akkor száműztek engem. Először az ágyból, aztán a házból, ahol te éled most hazug napjaidat, aztán a városból, halálbüntetés terhe mellett. De engem nem olyan könnyű megölni…A doktornő pedig lassan rabja lett egy megalázó szerelemnek, és kezdett közelíteni azokhoz az elmehunytakhoz, akiktől kicsalta életvonalaikat, hogy vászonra vethesse őket..és a Neked szánt sorsot nem tudja már beteljesíteni.

Az egyre jobban elborzadó Lillian előtt lassan összeáll a kép, agyában megszólalnak Ágnes hangjai, ahogyan magyarázta festményeit, ahogyan mesélt neki, és ahogyan többször is veszekedtek, Erik miatt.

– És ezért kellett megölnöd a madarakat?

– Fegyver és madár nem fér meg egymás mellett. A fészkeket újra fogják építeni a fecskék. De a lövések mit sem érnek, ha nem a kellő pillanatban adják le őket.

– És már tudod, hogy ki fog lőni kire?

– Azt majd a pillanat dönti el. Miként azt is, hogy kinek a kezében lesz a fegyver.

Lillian hagyja magát elernyedten elterülni a földön. Mozdulatában csak kimerültség van, semmi női kihívás. Áron szelíd mozdulatokkal bontja ki őt köntöséből, majd ingéből is, hogy magáévá tegye a kamaszlányt. Lillian némán tűri, ahogyan a férfi végigcsókolja tetőtől talpig, és ugyanilyen némán éli végig behatolását is. A kápolna mennyezete a fészek maradványaival, néhány érthetetlen firkával. A beteljesülés pillanatában Lillian két bokája közé fogja Áron nyakát, és addig szorítja, amíg a fiatalember kishíján megfullad. Az utolsó pillanatban engedi el, és akkor ördögi kacagás tör ki belőle. Áronról Lillian arcába esik az ütött-kopott szemüveg.

XXXII.

A ház tárva-nyitva, a nagy gyertya változatlanul ég, a papírlapokat a szabad tér felé viszi a huzat. Néhány eltévedt madár csapódik be a nagy szobába, nekiütődnek a falaknak, a csupaszem mennyezetet csőrükkel verik, mintha óriás magoknak néznék őket. Néhány papír és kottalap együtt kering a madarakkal.

XXXIII.

Lillian és Áron hason fekve néznek ki a kápolna tárt ajtaján. Mindkettő fázik, mégsem ölelik át egymást, csak kezük kulcsolódik össze. Lillian félénk pillantást vet a szemüveg nélkül a távolba bámuló fiatalemberre. Alig hallhatóan mer csak megszólalni.

– Láttam a nyomokat, amiket hagytál. Ágnes letagadta őket. Azt mondta, képzelődöm, és azzal fenyegetett…

– Hogy visszakerülsz az intézetbe. Ezt csinálta mindegyik lánnyal, akit magát magához vett. És volt is, aki visszakerült. Örökre.

– Most már nem kerülhetek vissza?

– Nem. Soha többé. Elfelejtheted.

Lillian ügyetlenül próbálja átölelni a férfit, aki csak immel-ámmal vesz róla tudomást.

– De mi lesz velem? Mi lesz a zongorával? Én azt akarom, hogy tapsoljanak nekem, hogy mindenki engem csodáljon. Én nem akarok örök életemben bezárva élni egy házban. És most már a fészek sem létezik többé. Madarak nélkül nincsen fészek…

E szavak közben lassan begörbíti ujjait, és úgy mar bele Áron vállába, mintha maga is ragadozó madár lenne. Áron összeharapja ajkát, és magára húzza a kislányt, aki azonban felkapja a földről a pisztolyt, és rászegezi Áronra.

– Taníts meg lőni! Most azonnal, követelem!

Áron elneveti magát Lillian gyerekes kitörésén, majd egy mozdulattal kiüti kezéből a pisztolyt. Felveszi szemüvegét, majd magával húzza kifelé a lányt. A közelben egy sziklán egy madár gubbaszt, láthatóan beteg.

– Látod? Nem is könnyű elpusztulni. Pedig az a sirály már régen sebesült. De még kapaszkodik az életbe, nem is tudja, miért, de kapaszkodik. Segíts neki…

Áron Lillian kezébe nyomja a fegyvert, ujját rászorítja a ravaszra, célra tart vele és ô süti el a billentyűt. A madár hangtalanul belezuhan a vízbe. Lillian nézi a pisztolyt, Áront.

– Ennyi?

– Nem több. Egy emberélet sem.

Lillian szenvedélyesen szájon csókolja Áront.

XXXIV.

A ház belülről. Motorzúgás kintről. A kamera kifelé araszol az ajtón. Erik és Ágnes érkeznek dzsippel. Még meg sem állt teljesen a kocsi, amikor Ágnes máris kiugrik. Ekkor veszi észre a falon a kéznyomokat. Egy pillanatra megdermed. Erik két nagy katonai zsákot vesz ki a kocsi hátuljából, flegmán a földre dobja őket. Ágnes belecsimpaszkodik.

– Látod? Látod azokat a nyomokat?..

– Igen, látom.

– És…látod, hogy…

– Igen. Látom. A baloldali egy törött kéz nyoma…

Ágnes iszonyodva méri végig Eriket, aki visszatalált ahhoz a szenvtelenséghez, ahogyan először megjelent. Ágnes mintha nem akarná elhinni. Kezénél fogja vonszolja Eriket a fal felé.

– Dehát nem lehet Áron nyoma..Áron halott!

Erik alig észrevehető gúnnyal, ám annál több keserűséggel elmosolyodik. Ágnes üvölteni szeretne, de csak suttogás jön ki belőle.

– Futni hagytad?

– Igen. Túl szánalmas és undorító volt ahhoz, hogy megöljem, vagy megölessem. A büntetés úgyis utoléri. És nem volt bűnösebb, mint te vagy én…

– Tudtad, hogy idejön?

– Sejtettem, hogy előbb vagy utóbb..

Ágnes hol a házra néz, hol a még mindig járó motorú dzsipre, hol Erik tekintetében keres valami menedéket.

– Halálra ítéltél mindkettőnket?

– Igy is lehet mondani.

– És most hol lehet? És hová tűnt Lillian? Mi történt vele? Mire készül?

Erik ekkor zökken ki magára erőltetett cinizmusából.

– Nem mindegy neked, te szerencsétlen, hogy hol az a kis szuka? Neki is vége nélküled. Ha rátalálnak távollétemben, rögtön a megsemmisítőbe küldik, ha védekezik, helyben végeznek vele! Te mentsd a bőrödet, ha még akarod…

Ágnes lehorgasztott fővel áll, úgy szorítja körmét saját tenyerébe, hogy majd kiserken belőle a vér. Erik a doktornő karjába markol, és bevonszolja a házba, az egyik zsákkal együtt, és miután Ágnes hisztérikusan remegni kezd, a vállánál fogva rázza meg.

– Most még van talán idő. Szedd össze, ami a legfontosabb, aztán induljunk. El tudlak bújtatni addig, amíg eláll a zűrzavar. Aztán újra mi lehetünk az urak a városban. Te mondtad: a vezérnek mindegy, hogy egyik parancsnok vagy a másik. Ha nem, akkor bújkálunk együtt. Egymás kezében vagyunk…

Ágnes szerelmesen átölelné Eriket, aki durván taszít rajta egyet. Ágnes kapkodva szedne össze mindent, ékszereket, rajzokat, közben sűrűn a mennyezetre veti pillantását, mintha a sok szemet is magával akarná vinni. Erik csak áll, és mozdulatlanul nézi. Ágnesnek ekkor jut eszébe a lejárati ajtó. Átrohan a hűtôházon, be a könyvek közé. Válogatni kezd szélsebesen a polcokon, amikor rádöbben: éppen a legfontosabb feljegyzései hiányoznak. Nem veszi észre, hogy a kérdéses notesz, amire Áron rátaposott, ott fekszik a lába előtt. Teljesen feldúlva rohan vissza, és rémülten látja, hogy Erik arccal a falnak áll, tarkóra tett kézzel.

– Jóestét, doktornő…

Lillian szólal meg az ellenfényben az ajtóban, jéghidegen. Mellette, ugyancsak sötétbe rejtett arccal, Áron. Ágnes előre lépne, kiáltásra nyitná a száját, amikor a fiatal lány két lövést beléje ereszt. Ágnes próbál megkapaszkodni a festôállványba, majd hangtalanul a földre zuhan, egyik kezével belekap a zongora billentyűibe.

– Szép volt. Gyors volt – mondja Áron – folytasd csak.

Lillian arca egy villanásnyira. Fegyveres keze, amint újra tüzel. Áron arcra bukik, beleesik szemüvegébe.

Erik megfordul, még sápadtan, leereszti a kezét. Lillian nyugodtan leteszi a pisztolyt a zongora tetejére. Erik szótlanul kibontja a zsákot, egy fehér zubbonyt, egy nadrágot és egy pár fekete kiscsizmát hajít a kislány lába elé. Lillian ledobja gyűrött köntösét, és ingét, majd katonás gyorsasággal felöltözik. Csak egy pillanatra láthatjuk a meztelen lányt szemből, a lemenő naptól körvonalazva. Erik arca, nagyközeliben, a szoba egy néhány másodperces körforgásban, Lillian arca premier plánban.

– Indulhatunk.

XXXV.

A kápolna belseje, az üres fészekmaradványokkal. Egy pillanatnyi csend, aztán sötét.