Könyveim története: 80-as évek

1986-ban kezdtem el interjúkat készíteni a Magyarországra érkező rock-csillagokkal és más művészekkel. Az első évben olyan Mesterekkel találkozhattam, mint Jack Bruce, Manfred Mann, Ian Anderson, Jan Garbarek és Allen Ginsberg, a beszélgetések a Magyar Ifjúságban jelentek meg. Így kerültem kapcsolatba Hegedűs Lászlóval, a Multimedia Ltd. kelet-európai igazgatójával, aki felkért, hogy az 1987 nyarán a Népstadionban fellépő Genesisről írjak egy könyvet. A zenekarnak akkor még inkább a második-harmadik korszakát ismertem, de azonnal belevágtam a gyűjtésbe, szinte éjjel-nappal őket hallgattam, elmélyedtem szövegeikben, és különösen lenyűgözött Peter Gabriel egyénisége. Már rengeteg anyagom gyűlt össze, még egyik legnagyobb szakértőjükkel, az olasz Armando Gallóval is felvettem a kapcsolatot, amikor ősz végén szóltak, hogy egyelőre várjak…Aztán 1987. január 12-én – a nagy havazás napján – kaptam egy telefont, hogy álljak neki sürgősen, és február 5-én adjam le a kéziratot. Azonnal fizetés nélküli szabadságot kértem főállásomban, a Magyar Távirati Irodában, és nekiálltam, egész családom és néhány barátom hathatós segítségével. Sikerült a határidőt tartanom! Még egy kiváló szerkesztőt is kaptam hozzá, Czippán György személyében, és 1987. május 22-én a kis A5-ös formátumú kötet meg is jelent, nem egész egy hónappal egy elképesztő látványú és hangzású koncert előtt. Ez a könyv zökkentett ki külpolitikai újságírói pályámról, végleg beindult párhuzamos pályafutásom. Éppen ezért minden hibája ellenére, amit főleg a sietség okozott, máig nagyon szeretem. Még a koncert napján megismerkedtem Phil Collins-szal, Mike Rutherforddal és Tony Banks-szel, majd még ugyanebben az évben volt szerencsém Peter Gabrielhez, de csak 14 évvel később találkozhattam Steve Hackett-tel, akivel azt a Djabe-könyvem kapcsán jó barátságba is kerültem. Hogy kicsit előrefussak az időben: 2019-ben a Djabe és Steve együtt lépett fel a Budapest Jazz Clubban. A szünetben a zenészekkel beszélgettem, amikor egy férfi odajött hozzánk, kezében az én Genesis-könyvemmel, és megkérte Steve-et és engem, hogy közösen dedikáljuk neki…

Czippán Gyurival a Genesis után is folytatódott együttműködésünk. Létrehozott egy kiadót Laude néven (Unicum Laudét szeretett volna, de ezt nem engedélyezték) kifejezetten rock-történeti könyvek kiadására és én lettem az első szerzője. Nem is lehetett volna más, mint Jimi Hendrix, akinek halála gyerekkorom végét jelentette, zenéje pedig mindennapi kenyeremmé vált. Az sem véletlen, hogy diákzenészként életemben először a Hey,Joe-t énekeltem a színpadon. Akkoriban még elég nehéz volt külföldi forrásokhoz hozzájutni, bár olasz kapcsolataim révén nem voltam a legrosszabb helyzetben. Így készült el ez a kis vékony kötet, amolyan „hiánypótlóként”, amelynek ráadásul utolsó 20 oldalát a nyomda egyszerűen „elfelejtette”.

A Zep a mai napig egyike azoknak a zenéknek, amit bármikor, bármilyen hangulatban képes vagyok hallgatni. IV. albumuk mindenkori otthonom és lemezjátszóm akusztikai próbája. Bár addig még csak a The Song Remains The Same című film volt az egyetlen, amelyben élőben láttam őket játszani – a Live Aid-blokkjukat felejtsük el! –  1988 májusában sikerült megnéznem az Atlantic kiadó 40. évfordulójára rendezett koncertből az ő fellépésüket, ahol már Bonzo Bonham fia, Jason dobolt. Ez az alig fél óra elképesztő hatást gyakorolt rám, írtam is a Magyar Ifjúságban róla és egy szenvedélyes Zep-rajongó levele adta meg a kezdő lökést, hogy róluk szóljon a következő könyvem. Ez a kapcsolat egy idő után túlment a zene iránti közös rajongáson és ötletelésen. Ebben a könyvben tettem végleg védjegyemmé vállaltam szubjektív megközelítésemet, amely miatt a „szakmában” mindig megmaradtam kívülállónak. A Led Zeppelin azonban máig a number one nekem. 1993-ban pedig szemtől szembe ülhettem Robert Planttal, öt évvel később Jimmy Page-dzsel is…

A Laude-szekér annyira futott, hogy egy nagyobb lélegzetű, kétkötetesre tervezett könyvbe vágtunk bele, miután egyikünk sem volt elégedett a 80-as évek termésével, de úgy gondoltuk: a „halottnak” hitt prog-rocknak azért igenis vannak ihletett művelői, ha nem is feltétlenül a legfiatalabbak, kezdve Frank Zappától, akit 1982-ben láthattam Párizsban Stingig, David Bowie-tól a Marillionig. Időközben belevágtam egy önálló Zappa-könyvbe is, csakhogy a Laude becsődölt, így a Progresszív rockból csak az első kötet jelent meg, míg a Zappa-kéziratot és leadott képanyagot – több lemezborítóval együtt – a nyomda lefoglalta és soha többé nem kaptam vissza. De semmi sem tudott megállítani: már két éve állandó rovatom volt a Világ Ifjúságában, és bekapcsolódtam az újonnan induló zenei lapok munkájába is. Akadt egy olyan füzet, amelybe már rock-történeti esszéket is írhattam, többek között a Creamről és a Pink Floyd-ról, de a hirtelen jött sajtószabadság mámorában ezek túlnyomó többsége túlvállalta magát és rövid idő alatt el is tűntek.