Könyveim története: 90-es évek

A már említett rajongó hölgynek a Zep mellett volt egy másik kedvence: Jim Morrison. A Doors-szal is kamaszként ismerkedtem meg, az igazi sokkélmény az Absolutely Live albumuk volt, amit először egy finnországi klubban hallottam. Valójában azonban csak felnőttként mélyedtem el bennük, és nem utolsósorban Jim költészetében, ellentmondásos személyiségében. 1988-ban a Petőfi Csarnokban volt Hobónak egy Morrison-estje Vadon címmel, amely után beszélgetni kezdtünk. Mondtam Lacinak, hogy milyen jó lenne, ha a Rolling Stones-könyve után írna egyet Jimről is, mire ő azt felelte: „Nekem most nincs erre időm, de tudod, mit? Írd meg te, minden segítséget megadok hozzá.” Így kezdődött, most már elmondhatom, életre szóló barátságunk. Sosem felejtem el azokat a napokat, amikor órákon át hallgattuk, elemeztük Jimet és bandáját. Egy nagyszerű kiadót is találtunk, a Moldován László vezette Katalizátort, amely a korábbi szamizdatos és Tilos az Á-s körökből nőtt ki. Én pedig közben életveszélyes játékba kezdtem: mivel számos párhuzamot éreztem Jim és az én életem között, kezdtem „átváltozni”, beleértve az önsorsrontást is. És ehhez még egy „Pamela Coursont” is találtam, a már említett rajongó hölgy személyében. Lehet, hogy e könyv belülről való megélése és az akkor teljes erővel tomboló Doors-reneszánsz miatt lett a legsikeresebb, de kis híján belepusztultam, és hosszú évekig nem tudtam tőle szabadulni….vagy talán nem is akartam?

A „nagy” Morrison-könyv oldalvízén jelent meg, néhány hónappal korábban ez az írás, amelyet színpadra képzeltem el, Jim dalaira, verseire, nyilatkozataira építve, háttérképekkel, filmekkel, belehelyezve őt korába. 500 példányos magánkiadását egy Bihari Balázs nevű fiatalember vállalta, akivel hamarosan más közös tervünk is akadt.A „nagy” Morrison-könyv oldalvízén jelent meg, néhány hónappal korábban ez az írás, amelyet színpadra képzeltem el, Jim dalaira, verseire, nyilatkozataira építve, háttérképekkel, filmekkel, belehelyezve őt korába. 500 példányos magánkiadását egy Bihari Balázs nevű fiatalember vállalta, akivel hamarosan más közös tervünk is akadt.

Mivel elégedetlen voltam az első Hendrix-könyvvel, a Katalizátor, a Morrison-könyv sikerén felbuzdulva, vállalta ezt a kötetet, amelyben elmélyültebben és személyesebben írhattam erről a csodálatos muzsikusról. A könyv szerkesztőjével viszont annál több vitám volt, mivel mindenáron a Morrison-könyv kópiáját várta tőlem, kissé nehezen értette meg, hogy Jimi teljesen más világ, még ha kortársak és koruk meghatározó kulturális jelenségei is voltak. Nevezett szerkesztő – nyugodjon békében – aztán hamarosan szakított a Katalizátorral, szélsőséges politikai irányt vett, de az élet nem hagyott neki sok időt.

Nem hagytak nyugodni az önégető rock-mártírok, bár nem akartam szándékosan osztozni sorsukban. Logikus folytatás lett így Janis, ráadásul ebben az időben ismerkedtem meg egy lánnyal, akit korábban „Janisnek” becéztek – közel 10 évet éltünk le együtt/külön/megint együtt/megint külön, miután különváltam Gyermekeim Anyjától, Máriától. Ez még személyesebb hangvételűre sikerült, több barátomat is megszólaltattam benne. Ismét Bihari Balázs vállalta a kiadást, négy évvel később új formátumban is megjelentette, némi meglepetésemre, bár utólag nem bántam. E könyv után némileg nyugodtabb vizekre eveztem, már amennyire tőlem tellett.

1992-ben keresett fel új munkahelyemen, a Kurírnál az a fiatalember, aki számomra a mai napig megtestesíti a „szabad embert”, akinek alapelve, hogy „mindenki normális, aki nem árt másnak”. Az író, képzőművész, grafikus, zenész Karel első, magánkiadású kötetét, az Évek könyvét hozta el nekem és rögtön éreztem, hogy lesznek közös dolgaink, hiszen a tudat szabad szárnyalása mindkettőnknek lételeme volt. Akkoriban – hol álomból, hol zenékből, hol némileg módosult tudatállapotból, hol pedig pszichiátriai tapasztalatokból kiindulva – egy sor mininovellát írtam, új társam, Genovéva ösztönzésére egybefűztem őket, Karel pedig egy csinos kötetet varázsolt belőlük, saját tervezésű borítóval. Ez volt több éves együttműködésünk első gyümölcse, amire máig büszke vagyok.

1968-ban kezdtem el angolul tanulni, 2-3 évvel később már odáig merészkedtem, hogy rock-dalokat magyarítottam. Ez végigkísérte középiskolás éveimet, majd másfél évtizedes szünet után – összefüggésben rock-történeti könyveimmel – ismét rákaptam az ízére. 1992-93 körül már szép gyűjteményem volt belőlük. Akkoriban sokat jártam a Mezei András vezette CET értelmiségi klubba, és írtam a költő/közíró által szerkesztett, azonos című irodalmi folyóiratba is. Ezért fordultam hozzá – mivel nagyon nyitott embernek ismertem meg – hogy mit szólna egy rock-költészeti kötethez? Nagy csalódásomra azt felelte: „Ne keverjük össze a popzenét a költészettel.” Szerencsére könyveim és cikkeim révén találkoztam egy megszállott emberrel, Vasvári Tóth Tiborral, aki lecsapott az ötletre, és magánkiadásban meg is valósította a gyűjteményt, Bob Dylantől Nick Cave-ig, bár a külalakjával nem voltam túlságosan megelégedve. Később elváltak útjaink, de nem e könyv miatt…A címet Lou Reed Walk On The Wild Side-ja ihlette. Csak azt sajnálom, hogy Mezei András nem érhette meg Dylan irodalmi Nobel-díját…

Az 1970-es Benefit albummal szerettem bele a Jethro Tullba, majd az Aqualunggal és főleg a Thick As A Brick-kel vált ez a kapcsolat eltéphetetlenné. Ian Andersonnak örökké hálás leszek, hogy dalversein pallérozhattam angol tudásomat. Életem egyik nagy találkozása volt, amikor 1986. július 1-én éjjel kezet szoríthattam vele a Hotel Intercontinental Halljában, természetesen ott voltam a Tull minden koncertjén. Már a második, 1988-as buli után akartam róluk könyvet írni, volt egy elvetélt kéziratom is, végül az 1993-as szuperteltházas Petőfi Csarnok-beli koncertjük után fogtam bele úgy istenigazából, és a következő évi Eurowoodstock-Diákszigeten készült interjúval zártam le. Ismét Karellal fogtam össze, teljesen szabadkezet adtam neki a kivitelezésben, máig az egyik legjobb hangulatban készült könyvem. Premierje 1995. május 1-én a Tabáni Koncerten volt. Azóta is sokan követelik a folytatást, de sajnos kiadói hajlandóság nem volt rá. Ez volt egyébként az első Jethro Tull-monográfia a világon, az angol is csak ezt követte 3 évvel később. David Rees, a banda krónikása, akivel én is kapcsolatban voltam, és tudott a könyvemről, a Minstrels In The Gallery címet adta könyvének…

Foci-imádatom akkor kezdődött, amikor nálunk Mészöly, Farkas, Bene, Göröcs, Albert, a világban Pelé, Eusebio, Bobby Charlton, Best, Rivera és Riva, Beckenbauer és Overath varázsoltak. A Kurírban, főleg olasz tudásomnak köszönhetően, a sportrovat igényt tartott munkámra, bár korábban sosem voltam sportújságíró, de a Calcióban nagyon is járatos voltam. Interjúalanyaim között volt két játékos- és edzőlegenda, Giovanni Trapattoni és Fabio Capello, és két világbajnok kapus: Claudio Taffarel és Gigi Buffon. Vélhetően e munkámra figyelt fel a Szimeonov Todor könyvkiadó, hogy a Változó Világ sorozatba irasson velem egy foci-kézikönyvet. Szaklektorom dr. Mezey György volt szövetségi kapitány lett, akivel 5 évvel korábban a Kispest-Honvéd-Sampdoria BEK-meccseken ismerkedtünk meg. Csupán egyetlen vitás kérdésünk volt, a sztárfutballisták fizetése, különösen itthon. A könyv sikerült, bár témája miatt kicsit elveszett a többi között, sajnos a kiadó a honoráriumnak csak a felét fizette ki, így további kapcsolatunk megszakadt. A Kurír után ez a vonal megszakadt, de mindkét fiam, Gábor és András is azóta elismert sportújságíró. Mi több, Gáborral 2008-ban együtt vittük az MTI itthoni stábjában a pekingi olimpiát, életem egyik legszebb munkaélménye volt.

Alighanem a legelmebetegebb könyvem: ki más köthette össze a Led Zeppelin zenéjét, a tarot-kártya nagy Árkánumát, amelybe Temesi Ferenc vezetett be, Aleister Crowley, a nagy mágus, a „világ leggonoszabb embere” gondolatait, napjaink Budapestjének pillanatképeit és nem éppen csendes és kiszámítható magánéletünket Genovévával? És kellett hozzá Karel, akinek kétszer sem kellett mondani, hogy engedje szabadon a fantáziáját. Tény, hogy annyi előtanulmányt, mint ehhez, utoljára a Morrison-könyvemhez végeztem, még egy magyar Mágussal és Wicca feleségével is megismerkedtem. Kivitelét tekintve az egyik legszebb könyvem, de több, mint 20 éve nem nyitottam ki, lehet, hogy magam is elszörnyednék…

Bár nagy barátja vagyok a hagyományos mozinak, sosem hittem volna, hogy éppen a 90-es évek egyik feltörekvő sztárjáról kell majd könyvet fordítanom. Ez a munka valószínűleg sosem talált volna meg, ha Laux József, az Omega és az Locomotiv GT egykori dobosa, alapítója nem tér haza Amerikából és nem csinál egy best-seller könyvkiadót. Józsihoz sok kedves emlék köt: ő hozott össze Cseke Lászlóval, a Szabad Európa legendás dj-jével, és több amerikai sikerszerzővel, például John Sanforddal és persze a zene örök téma maradt. Bár a Brad Pitt-könyv igazából bérmunka volt, mégis itt a helye, egy jóbarát, egy tisztességes üzletember emlékére.

Életem első versnek mondott írása Jimi Hendrix halálára született. 14 voltam akkor, azóta gyakran vetek papírra nem prózai írásokat, vannak nagyon aktív korszakaim, és van, hogy évekig egyet sem írok. Ebben a kis kötetben 1975-ig visszanyúlva gyűjtöttem össze azokat, amelyek megmaradtak és amelyeket vállalhatónak tartottam. Egy Bem-rakpartos barátnőm, Éva és fia, Sándor segítettek a kiadásban. A hivatalos Parnasszusra meg sem próbálkoztam felkapaszkodni azóta sem.

Hobo mellett Török Ádám az a rock-zenész, akihez több évtizedes barátság fűz. Mindketten hozzánőttünk a sajnos azóta bezárt Bem-rockparthoz, nem is tudom hány Mini- és egyéb Gyugyó-formáció koncertjén voltam életemben, bejáratos voltam a mindenkori banda öltözőjében. Ádám 1997 nyarán hívott fel, hogy a Szentély igazgatónője, Markó Aranka szeretne egy könyvet megjelentetni róla 50.születésnapjára és ő természetesen rám gondolt. Koncertemlékek, hangulatképek, lemezkritikák ágyazódtak be abba az életmű-interjúsorozatba, amelynek fő helyszíne a Fő utcai Horgásztanya volt. Isteni rántott borjúlábak, csülkök és egyéb nyalánkságok közepette folytak a beszélgetések. Talán ez a könyv is hozzátett valamit ennek a nagyszerű zenésznek, és őszinte embernek a megismeréséhez, aki 70 felett is az „út királya” ott, ahol „meleg van, nyugalom és fény”.

Tizenkét éves voltam 1968-ban, Róma éltünk, mint diplomatacsalád. Körülöttünk forrongott és kinyílt a világ a gondolkodásban, a kultúrában, a hitben, az emberi kapcsolatokban, és dőlni kezdtek politikai tabuk is. Nem csoda, hogy életem legmeghatározóbb élménye volt. 1981-ben végeztem az ELTÉ-n történészként, és hamarosan ilyen megközelítésből kezdtem el a „68-as éveket” kutatni. Igazából korai rock-történeti könyveim is ehhez kapcsolódtak. A 30. évforduló közeledtével már jócskán volt anyagom, köztük itthoni és külföldi szereplőkkel készült interjúk is, és bombázni kezdtem a kiadókat – úgy féltek a témától, mint ördög a tömjénfüsttől…de megint ott volt Karel, aki a maga szabad lelkületével tökéletesen megérezte az egész 68-as atmoszférát. Az egyik legkedvesebb könyvem a mai napig, kár, hogy ezután már csak egyszer dolgoztunk így együtt, az ő Joy Division-könyvéhez fordítottam verseket. De Karel is az az ember, akivel akár 10-20 év szünet után is ugyanott lehetne folytatni, ahol abbahagytuk…

A Török Ádám-könyv után rögtön jött az újabb felkérés, hogy írjam meg a Bem-rockpart történetét. Itt a legnagyobb élmény az alapító anyával, Kuhajda Istvánnéval, azaz Margó nénivel folytatott beszélgetés volt, de felidéztük a Kexet, a Syriust, a táncházas estéket és a törzsközönséget is. Sajnos kevés volt az idő, az azóta történtek fényében is többet érdemelt volna a Ház.

Mintha a ZOSO versben írt folytatása lenne. Ez már Genovévával a szakítások-kibékülések végtelen sorozatának lenyomata. Újra Éva és Sándor közreműködött a megvalósításban. Itt próbálkoztam először néhány haikuval Allen Ginsberg és Jack Kerouac iránti tiszteletből, és újra visszatér a Led Zeppelin zenéje a Himnusz a fagyöngyhöz című írásomban.