Könyveim története: XXI. század (1. rész)

Néhány héttel azután, hogy az 1998-ban hatalomra jutott kormány egy tollvonással megszüntette a Kurírt, mert nem tűrt egy bizonyos oknyomozást, testvér-barátommal, Hegedűs Ákos/morpho fotográfussal leültünk óbudai otthonában. Akkor már évek óta mi voltunk a Sziget fesztivál felelősei a lapnál. Ákos csak annyit mondott, hogy „rengeteg fel nem használt fotóm van a Szigetről”. „Ne is mondd tovább” – feleltem, mert mi félszavakból is megértettük egymást. Így született meg a Sziget első 7, még ártatlanságban fogant évének története egy pazar fotóalbumban, amelyet az én interjúim, pillanatképeim és agymenéseim egészítettek ki. Az ötlettel felkerestük a Sziget vezérkarát, Gerendai Károlyt és Müller Péter Sziámit, akiknek nagyon tetszett az ötlet, még azt is kitalálták, hogy legyen kétnyelvű, hogy a Szigetre kilátogató külföldiek is megvehessék. Megtudtam, hol lakik az úristen, hiszen magyar szójátékaimat, asszociációimat nem volt semmi átültetni angolra. A Szigetesek összehoztak minket a 3 évvel korábban szponzorként belépő nagy üditős multikkal, akik vállalták a kiadás költségeit. Sziámi még előszót is írt a könyvhöz. Kőkeményen dolgoztunk Ákossal, ki-ki a saját családi hátterével megerősítve, és már a nyomdában volt az anyag, amikor a multinál, amelynek nevét nem vagyok hajlandó sem leírni, sem kiejteni, marketing-igazgató váltás történt, és az új ember kihúzta a mi könyvtervük támogatását. Hiába kértünk segítséget e nem várt helyzetben Gerendaiéktól, a fülük botját sem mozdították. Végül egy neves magyar üzletember segített ki bennünket kamatmentes kölcsönnel, hogy a nyomdát ki tudjuk fizetni. A 2000-es Sziget sajtótájékoztatójára már kész is lett, immár csak azt kértük, hogy propagálják, mint kordokumentumot, és árusítsák a fesztiválon. Erre sem voltak hajlandók. „Feketén” persze árultuk, ma is van belőle raktáron, ajánljuk mindenkinek, akit érdekel, hogy milyen volt a Sziget, mielőtt felfalta a biznisz. Mindenesetre kaptunk egy életre szóló leckét a magyar üzleti morálból. És a történetnek itt nincs vége: három évvel később megírattak egy könyvet egy újságíróval, akinek nevét szintén nem írom le és nem ejtem ki, és úgy propagálták, hogy ez az első könyv, ami a Szigetről született. Jobb sorsra érdemes könyvünkre azonban Ákossal máig büszkeséggel tekintünk…

A Cartaphilus kiadó, amely a Katalizátor kettészakadásakor jött létre, megkeresett, hogy Jim eltűnésének 30. évfordulóján jelentessük meg újra a könyvemet. Szász Zsolt ajánlatát azzal a feltétellel fogadtam el, hogy átdolgozom, kijavítom az eredeti könyvet, és az azóta felbukkant dokumentumokkal gazdagítom. Így lett belőle egy szép nagy, keménytáblás könyv, mondhatnánk, végleges változat, már amennyiben Jimről lehetséges végleges képet alkotni.

Még létezett a Kurír, amikor 1998 nyarán egy Vass István nevű úriember felhívott, hogy nem lenne-e kedvem írni egy könyvet a 60-as évek slágereiről. Éppen olyan hangulatban voltam, hogy le akartam állni a zenei témákkal – mindig is utáltam, ha valaki „rock-szakírónak” nevezett – és először nemet mondtam. Ahogy azonban „Kusza” – barátai mind így nevezték – erősködött, azt mondtam: oké, de egy feltétellel: párhuzamba állítom az évtized havi slágerlistáit a kor eseményeivel, politika-történetével, kulturális fejlődésével. Életem egyik legnagyobb és legizgalmasabb munkája volt, mert egyesíteni tudtam soha fel nem adott történészi hivatásomat és a zene iránti szenvedélyemet. Közben azonban „Kusza” kiadójának gondjai akadtak, így végül a Szabad Föld kiadó is beszállt, ahol újra találkozhattam egykori kuríros főszerkesztőmmel, Szücs Gáborral. Sajnos nem ő lett a könyv szerkesztője, ő valószínűleg nem akarta volna felrobbantani az általam kitalált szerkezetet, és erről a merényletről csak az első nyomdai levonatnál értesültem. Kis híján visszavontam az egész könyvet, de végül úgy gondoltam, így sem lesz rossz, mert a tartalma nem sérült. Azóta többször szóba került, hogy jó lenne megcsinálni ugyanezt a 70-es évekkel is – szívesen belevágnék, ha lenne rá kiadó. Ígéretekből az elmúlt másfél évtizedben tele volt a padlás…

És egy másik örök kedvenc… 2001. szeptember 12-én a Barátok Verslista irodalmi és művészeti kör tagjaival cseteltünk az előző napi szörnyű eseményekről. Az egyik hölgy megkérdezte tőlem, hogy mi a magánvéleményem Nostradamus jóslatáról. Ezt én úgy értelmeztem, hogy folytassuk a levelezést magánban. Másnap, miközben őrült tempóban dolgoztam, már 20 e-mailt váltottunk. 11 nappal később pedig találkoztunk Életem Szerelmével, Benke Ritával, aki nélkül aligha készülhetne most ez az oldal. Első fél évünket 160 km távolság és előző kapcsolataink végnapjai határozták meg, egy-egy személyes találkozásunk kimondhatatlan örömünnep volt. Szerelmünknek már az első hetekben versekben adtunk hangot, méghozzá úgy, hogy egyikünk elkezdte, a másik folytatta, vagy válaszolt rá. Közben kiderült az is, hogy Ritám nagyszerűen rajzol. Amikor végre egy fedél alatt összekötöttük az életünket, elhatároztuk, hogy egy kötetbe gyűjtjük első másfél évünk legjobb darabjait, és Rita rajzaival illusztráljuk a kötetet. A válogatás során sokszor már azt sem tudtuk, hogy melyik sort ki írta…A kötet nyomdai kivitelezését pedig a Verslista alapítója, Baranyai Attila (Anisse) végezte nagy hozzáértéssel – csak Keresztapusként szoktuk emlegetni, hiszen nélküle mi soha nem találkoztunk volna és nem élnénk immár 20 éve megbonthatatlan harmóniában.

Könyves életem egyik nagy tévedése. A Cartaphilus ráállt a zenei témájú könyvekre, de inkább fordíttattak az angolszász irodalomból. Szász Zsolt tudta, hogy rajongok a Zepért, és rám bízta a Hulett-Prochnicky szerzőpáros Whole Lotta Led című kötetét. Mivel előző közös munkánk során korrekt kiadónak ismertem meg, elvállaltam, bár az eredeti műtől nem voltam elájulva. Megállapodtunk, hogy a magyar olvasók számára nehezen érhető dolgokat és a tévedéseket lábjegyzetekkel teszem a helyükre, és hogy a végére írok egy rövid esszét a nagyon is ellentmondásos Zep-irodalomról, a pletykák és a valóság viszonyáról. Amikor a könyv megjelent, megdöbbenve láttam, hogy a lábjegyzetek valóban benne vannak, de a kis esszé lemaradt. Zsolt valami nyomdai hibára fogta, de aztán valahogy az utánnyomásba sem került bele. Sajnálom, hogy éppen kedvenc zenekarommal történt ez, de ebből is tanultam, saját káromon.

68 nem hagyott nyugodni, hiszen az első könyvem csak „mozaikokat” dolgozott fel. A következő években különböző lapokban sokat írtam azoknak az éveknek a továbbéléséről, utóhatásairól, ezekből alakult ki a második könyvem, amelynek kiadását Gáspár Istvánnak, a Pallas Páholy és Kiadó vezetőjének köszönhetem. Ez ismét egy komoly történészi munka, tíz esszé jár körül tíz témát. Nem titkolt szándékkal egyfajta kézikönyvnek is szántam egyetemeknek, főiskoláknak, tudomásom szerint volt, ahol bekerült a könyvtárba. A borítót Hegedűs Ákos/morpho tervezte. Emlékezetes volt a bemutató is a Páholyban. Nagy tudású MTI-s kollégám, Flesch István sokszoros tudósító mondta a laudációt, Gáspár Pista pedig meglepetésként meghívta Jancsó Miklóst, akinek munkássága elválaszthatatlan e kortól, és aki akkor már évek óta kitüntetett a barátságával. A kiadást azért terveztük egy évvel a 30. évforduló elé, hogy mindenkit megelőzzünk. A következő másfél évben számos további cikkem jelent meg 68 kapcsán, közben még egy nagy kiállítást is szerveztünk a Politikatörténeti Intézetben, még egyetemi konferenciákra is meghívtak, de újabb könyv már nem született a témában.

A Pallast még egy könyvvel megszerencséltettem, ezúttal ismét zenei témában. Második MTI-s korszakomban ismerkedtem meg egy nálam is nagyobb rock-őrülttel, Géczy Lászlóval, aki elindított a hírügynökség honlapján egy Rock-háló nevű rovatot, főleg híres muzsikusok évfordulóihoz kötve. Engem is elcsábított, engem viszont inkább a rock klasszikus lemezei érdekeltek. Így született meg a Kortalan-portalan rock sorozat, amelynek darabjaiból aztán kiválasztottam 66 albumot 1965 és 1975 között, amelyeket mindenkinek meg kell hallgatnia egyszer az életben, ha képet akar kapni a 20.század második felének zenekultúrájáról. Ebből is sok kimaradt, de ígérem, nem fognak kárba veszni…