Könyveim története: XXI. század (2. rész)

2006-tól tanítottam a Budapesti Kommunikációs Főiskolán, majd a Metropolitan Egyetemen. Az egyik kurzusom a hírszerkesztés volt, és az örök „miből lesz a hír?” kérdés kapcsán gondolkodtam el azon, hogy a modern sajtó történetében mindig kiemelt helye volt a bűnügyi híreknek, ezzel az igénnyel függ össze a krimi műfaj iránti töretlen érdeklődés. Mint történészt, érdekelni kezdtek azok a híres gyilkosok, akik éppen gaztetteik révén váltak híressé. 2012-ben kaptam egy felkérést Róka Jolán professzornő rektor-helyettestől, hogy az egyetem évkönyvébe írjak egy esszét. Így született meg írásom Hasfelmetsző Jackről, akinek feltűnésének következő évben volt a 125 évfordulója. A munka annyira beindított, hogy elhatároztam: könyvet írok a több mint egy évszázad hasonlóan véres médiasztár gonosztevőiről, egészen O.J. Simpsonig. A kötetet nagy örömmel fogadták a Kossuth Kiadónál, Körössy P. Józsefnek folyamatosan küldtem az egyes fejezeteket, és kértem, menet közben ossza meg velem észrevételeit. Mindössze apró megjegyzéseket kaptam. Megkötöttük a szerződést, majd vártam, hogy a szerkesztő értesít. Három hónap után rákérdeztem, mire Körössy P. egy beszélgetésre invitált. Szerinte az egész egy Wikipedia-fordítás, és át kellene írni az egészet. Ez persze nem volt igaz, ezt valószínűleg ő is jól tudta.  És itt jutott eszembe, hogy két évvel korábban a Kossuth gondozásban megjelenő BBC History magyar kiadása alapító csapatának tagja voltam, és nem éppen barátsággal váltam el a főszerkesztőtől, aki valósággal rettegett jószándékú ötleteimtől, mintha attól félne, hogy kitúrom a helyéből. (Legyen neki könnyű a föld…). Bár bizonyítani nem tudom, nem kizárt, hogy ez a „folt” akadályozta meg könyvem megjelenését. Így aztán, a félig-meddig „önerős” Underground Kiadót kerestem meg, és bár elmaradt a nagy reklámkampány és a könyv viszonylag kevesekhez jutott el, nagyon szeretem ezt a munkámat, már csak azért is, mert teljesen úgy jelent meg, ahogyan én elképzeltem. (Megrendelhető az Underground Kiadónál)

Közel másfél évtizeddel a Sziget-könyv után Ákos/morphóval, aki időközben áttette székhelyét Londonba, újabb közös alkotásba fogtunk, visszanyúlva megint a Kuríros múltba. Annak idején azért is szerettem vele együtt menni interjúzni, mert miközben én beszélgettem az alanyommal, ő, amennyiben az illető hozzájárult és többnyire igen, szabadon fotózott, a maga természetes állapotában tetten érve a művészt, fintoraival, nevetéseivel, gesztusaival. Ötlete az új könyvre abból jött, hogy saját archívumát rendezgette és rengeteg olyan portrét talált, amelyek a közös interjúkat idézték. Nézegetni kezdtük a fotókat, felidéztük az eseménnyel kapcsolatos sztorikat és máris kész volt a kötet szerkezete: ő adta a képeket, én pedig felidéztem a történeteket az elegáns angol úriember David Bowie-tól a civilben is lökött John Cleese-ig, a halálos ítélet elől menekülő Salman Rushdie-tól plátói szerelmemig, Lady Barbara Thompsonig. A cím tőlem származik. Remek hangulatban dolgoztunk, és úgy gondolom, hogy ez a végeredményen is látszik.

Amikor életemben először Leonard Cohent hallottam, különösen nem ragadott meg. Valószínűleg nem voltam hozzá még elég érett. Közel 20 évvel később néhai kollégám, Hetesi Péter Pál vezetett rá az ő dalaira, majd miután 1993. május 13-án Londonban ott lehettem Royal Albert Hall-beli koncertjén – szó szerint az utolsó jegyet vettem meg rá 12 fontért! – elköteleztem magam Cohen költészete mellett. Nem énekelt verseivel kezdtem a fordításokat és 1999-ben eljutottam odáig, hogy magától a Mestertől kértem engedélyt ezek publikálására. Megkaptam tőle, levelét máig őrzöm, és először a Barátok Verslistához csatolt oldalon jelentek meg. Nem volt azonban innentől megállás, jöttek a dalok, még több vers a kötetekből, így jutottam el a Gyilkosokkal már bevált Underground Kiadóhoz a kiadáshoz. Tudtam azonban, hogy ez sem a végcél. Már éppen végeztem a bővített kiadás anyagával, amikor jött Leonard Cohen halálhíre, így a 2. kötet egyben emlékezés is lett. Azóta is úgy érzem, hogy van mondanivalónk egymásnak, talán hátralévő éveimben végig, sok-sok vers, dal készült már el azóta, hogy miként fűzöm őket össze, még nem tudom…(Megrendelhető az Underground Kiadónál)

Miután „leépítettek” az MTI-ben, sokfelé próbálkoztam. Nagy Csaba hívott a 168 órához, ahol különböző országoldalakat indítottak be az on-line mellékleteiként. Természetesen az olasz jutott nekem. Szívesen csináltam egy ideig, csak éppen nem fizettek, nekem kellett volna hirdetőket szerezni, de hát az egyik másik műfaj. Ennek a munkának köszönhetem viszont az Ízes Itáliát. Dr.Haas Márta olasz tolmács, fordító, idegenvezető keresett meg, hogy beindít egy gasztro-kulturális füzetsorozatot Olaszországról, minden füzet egy tartomány. Kezdetben 5-6 ember is volt a stábban, végül Mártával ketten maradtunk. Enyém lett a történelmi-kulturális vonal – nagyon büszke voltam, hogy tudtam olyan helységekről is írni egykori itáliai emlékeim nyomán, amelyeket Márta sem ismert – övé volt a gasztronómia, és a magyar vonatkozások többsége. Írásbeli szerződést sosem kötöttünk, munkánk üzleti alapja mégis tökéletesen működött. Így jött Mártának az az ötlete, hogy egy francia könyvet alapul véve elevenítsük fel a szicíliai maffia híres lakomáit. Nagy örömmel vállaltam, hiszen a Cosa Nostráról már a Gyilkosokban is szó volt, és eléggé beleástam magam a keresztapák történetébe. Mártával később is dolgoztunk együtt, egy velencei témájú és Leonardo da Vinci konyhájáról szóló könyvét is én szerkesztettem. Volt egy további projektünk is, egy gasztronómiai zenetörténet, ez azonban sajnos elhalt támogató híján.

1995-ben a Hódmezővásárhelyről elszármazott egykori dj, majd lemezkiadó és producer Böszörményi Gergely (Böszme) Stereo Shopjában találkoztam először Égerházi Attilával és Sipos Andrással. Együttesük, a Novus Jam kazettájának élő bemutatóját tartották ott. Nagyon megragadott az a spirituális zene, így aztán kezdettől fogva érdeklődéssel figyeltem az általuk alapított Djabe munkásságát, egy-egy lemezükről, koncertjükről évekig rendszeresen írtam. A személyes kontaktus újrafelvétele viszont az egyre gyakrabban Budapestre látogató Steve Hackettnek köszönhető, akivel a 2000-es évek óta kapcsolatban voltam. 2014-ben az óbudai Fő téren léptek fel együtt, és ezt követően vetettem fel Attilának, hogy mivel a következő évben lettek 25 évesek, mit szólna egy könyvhöz? Jöttek a vég nélküli lemezhallgatások, félnapos nagy interjúk, részvételek próbákon, lemezfelvételen, koncerteken, kisebb turnékon. A legjobbkor léptem be a banda életébe, mert tetten tudtam érni csúcsra érésüket, egy több mint 10 éve működő formáció felbomlását és az újrakezdést. Végül a könyv csak 2016-ban jelent meg, mert Attila, a könyv kiadója, szerkesztője egy minden részletében tökéletes kötetet akart. Azóta is gondolkodunk a folytatáson, már csak a megfelelő körülményekre várunk.
(Megrendelhető a Djabe együttes honlapján)

Nemhivatalos, ám engedélyezett szakmai önéletrajzom, ami újságírói pályám történetét dolgozza fel, számos olyan sztorival, amelyből az utánam következők is tanulhatnak.
(Megrendelhető az Underground Kiadónál)