Leonard Cohen Plusz

Újabb fejezetek az Irgalom könyvéből

Ezt a Cohen-kötetet 1993-ban vettem Londonban a Charing Cross-on, és azon könyvek közé tartozik, amelyeket időről időre előveszek, ha valami szellemi töltésre vágyom. Az eddigi két Cohen-kötetemben is szerepeltek belőle részletek, de korántsem az egész, így most itt folytatom ezt az utazást.

49.

Egész életem beléd tört és minden dicsőségem benned lelt talajra. Ne hagyd lelkem szikráját beleveszni az örök szomorúságba. Engedd, hogy felemeljem hozzád ezt a megtörtséget, a világhoz, mely szeretetre tör. Ne hagyd, hogy a szavak enyémek legyenek, változtasd őket igazsággá. Emelj fel engem, hogy megküzdjek a hitért. Ne hagyj ott, ahol a szikrák kihúnynak, és a vicceket a sötétben mondják el és az új dolgokat előre szólítják és a rettegés mércéjével mérik. Szembesíts engem a szeretet sugaraival, ó, fény forrása, vagy szembesíts engem sötétséged fenségével, de ne itt, ne hagyj itt engem, ahol a halált elfeledték és valami új vigyorog.

„Hadd nyugodjak!” – kiáltott pánikba esve napjai halmának tetejéről. „Hadd nyugodjak a nyugalomnapon” – könyörgött a dologtalanság trónjáról. „Ez a király túl nehéz a karjaimnak. Nem cipelhetem a Fáraót tovább”. Nyakláncát a sötétséghez kötötte, így lélegezni sem tudott és haraggal nyitotta fel a könyvet, hogy lerója adósságát a törvénynek. Egy angyal, akinek nem volt saját hatalma, így szólt: „Lepecsételtél minden kaput, csak ezt nem. Itt e kicsiny fény, mely csekély bátorságodhoz méltó.” Szégyene egyre nőtt, míg nem feljutott egy csúcsra, ahonnan lezuhanhatott. Aztán jött egy szelídebb szó, halkabb hangon: „Nem bízom emberben, de nem hiszek angyalnak sem.” És ekkor a Tóra énekelt neki, megérintette a haját és egy pillanatra, mintegy ajándékként régi emlékezetének, egy súlytalan koronát viselt, a koronát, amely leveszi a terhet, míg a szíve így nem szólhatott: „Micsoda kincs az örökség!” A korona, mely felbukkan az Írásból, egy korona, mint a harmat, mely inni ad a fűnek, előbújik a sötétből, az anya csók a háború kezdetekor, az apa keze, amelytől fénylik a homlok, a korona amely nem emel embert királlyá mások fölé. „Vezess engem Sábbátod mélyére, hadd üljek ama fenségesek lábainál, kiket örökre megkoronáztál, hogy nézhessem nyugalmukat.”

Bukott ő a férfiak szemében, és saját szemében is. Magaslatáról hull alá, útja a végzete. Hozzád zuhan, alázuhan, hogy megismerjen téged. Azt mondják, szomorú. Nézzétek, kegyvesztett lett, mondják, akik sarkában járnak. De ő sugárban zuhan lefelé, zuhan a fény felé, amelyből kibukott. Nem láthatják, ki emeli fel őt a zuhanásból, vagy hogy miképp változik esése, de ő maga is eltévelyedett, mígnem felkiált a szíve, hogy megáldja azt, aki bukásában megtartotta őt. És zuhanása közben szívét kiáltani hallja, szíve elmondja neki, miért zuhan, miért kellett elbuknia és erre abbahagyja a zuhanást.

Áldott vagy te, bukás megtartó ereje. Belezuhan az égbe, belezuhan a fénybe, senki sem sértheti őt zuhanás közben. Áldott vagy te, bukás védőpajzsa. Beburkolva bukásába, elrejtve bukásában, megtalálja a hely, ahová megtér. Míg hátracsapódik a haja, és ruhái szétszakadnak a szélben, megtartják, vigasztalják őt, s belép elbukott helyére. Áldott vagy te, bukás ölelése, fény születése, az emberi véletlen mestere.

Áldott vagy Te, aki minden embernek megadtad a magány pajzsát, így nem tud elfelejteni. Te vagy a magány igazsága, és csak a te neved szólítja meg.

Erősítsd meg magányomat, hogy meggyógyulhassak a nevedbe, amely felette áll a Földön szétszórt összes vigasznak.

Csak a Te nevedben állhatok az idő rohanásában, csak amikor ez a magány a tiéd, emelhetem fel bűneimet irgalmadhoz.

11.

Befejezte imádságát macskájával az ölében. Megetette a macskát, majd kiengedte őt a holdfénybe és elrejtőzött Ábrahám oldalaiban. Mint egy frissen körülmetélt, elbújt, várt a gyógyulásban bízva. Női arcok jelentek meg előtte, bemutatkoztak, összefűzve külsejüket jellemükkel, szépségüket kedvességükkel. Sok család is felkereste, megmutatták neki azt a sok széket, amelyet elfoglalhat.

„Hogy mondjam meg nekik kedvesen? – felelte – Bár szeretem a társaságukat, mindezek az útmutatások feleslegesek. Mindig azt a nőt választom, aki magával ragad és mindig a magányosság családja mellé ülök le.”

Látogatói sok bátorító szó után távoztak, és ő még mélyebbre rejtőzött. Arra kérte a szívét, hogy keresse meg az irgalom forrását, majd egy milliméterrel közelebb lépett a béke kocsmájának árnyékához.

Macskája visszatért a holdfényből, finoman az ölébe szökkent, és várta, míg befejezi az imádságot.

12.

Félrehúzom a függönyt. Te kigúnyolsz minket világod szépségével. Szívem gyűlöli a fákat, az ágakat mozgató szelet, az ég fekete gyémánt gépezetét.

Futtatom a folyosót fogam és dühös, gyilkos hólyagom között, mit megnyugtat izzadtságszagom. Kegyvesztetté válok saját szememben, hogy bíztam benned minden bizonyíték ellenére, a borzalom uralkodó szelei ellenére, túl a zsarnok röhögésén, a hóhér hűségén, a ravaszdi édelgő kérdésein.

Találj meg itt, Te, akit Dávid a pokolban talált meg. Csontvázak várnak híres mechanikus üdvözülésedre.

Ússz át a véren, Irgalom Atyja.

Sugározd át fényedet a fájdalom almáján, ragyogó, forrástalan fényforrást.

Várok rád, Halottak Királya, itt ebben a kertben, ahová beültettél mérgező füvek, fertőzött tanyák, és fekete zsidó halandzsák mellé.

Várlak a verések és a nagy szükségtelen halálok tavaszában.

Vigyél ki innen, lehulló cseresznyevirágok mágnese.

Köss békét undorom és a mezők, gazdag városok tökéletes képe között.

Zúzd össze felfuvalkodott kicsinyességemet, szűrd meg szégyenemet. Megtörve lelkem dologtalanságát, bevitorláztam világodba, s mindkét oldalán megbuktam. Vegyél vissza irgalmadba egy keserű dal ritmusával és ne szakíts el könnyeimtől.

13.

Barátom, amikor ily félve beszélsz, tudom, azért teszed, mert nem tudod, mit mondj. Úgy hallgatlak, hogy ne növeljem zavarodat. Válaszolok, amikor csak lehet, de úgy, hogy érintetlenül hagyjam magányodat. Így aztán a beszélgetés optimista ernyő alatt zajlik.

Ha egy érzést sugallsz, megerősítem. Ha provokálsz, elfogadom a kihívást. A felszín kemény, de vannak repedései, és remélem, elutazunk majd az egyiken.

Most már rendelhetünk egy húsos szendvicset protein gyanánt, vagy elfoglalhatjuk a helyünket a Szanhedrinben és eldönthetjük, hogy mit csinálunk azokkal a nagy gyémánt kockákkal, amelyeket tanítónk, Mózes a vállán hozott le a hegyről. Te úgy akarod elhelyezni őket, hogy nappal a Nap, éjjel a Hold és a csillagok süssenek át rajtuk. Én egy másik perspektívát ajánlok, amelyben az égitestek fényét a kockák földöntúli ragyogása fogadja be.

Egymás felé hajolunk az asztal felett. A por a köddel keveredik, orrlyukaink szélesre tárulnak. Immár érdekeljük egymást: belevághatunk egy zsidó üzletbe.

14.

Áldott vagy Te, aki a rettenet által elsöpört számtalanok között megengedted néhányaknak, hogy csendben szenvedjenek.

Aki függönyt húztál egy házra, hogy néhányan lesüthessék a szemüket.

Áldott legyen Ismael, aki megtanított arra, hogy rejtőzzünk el.

Áldott vagy Te, aki bőrbe öltöztetted a reszkető lelket.

Aki változó csillagod kerítésével vettek körül bölcsességedet.

Áldott legyen szívem tanítója türelem-trónján.

Áldott vagy Te, ki pengével rajzoltad körül a vágyat, büszke kardokkal a kertet és egy szóval az Eget és Földet.

Aki a rettenetes pokolban menedéket adtál a megértésnek, és még őrzöd békéjét, szépségét, mély rejtőzködését.

Áldott vagy Te, aki megédesíted a vágyakozást közöttünk.

Áldott vagy Te, ki összekötöd a kart a szívvel, az akaratot az akarattal.

Aki egy nevet írt egy kapura, hogy Ő megtaláljon és bejöjjön a szobámba.

Aki a szívet idegenséggel védi.

Áldott vagy Te, aki zokogással pecsételtél le egy házat.

Áldott legyen mindörökké Ismael, aki vadsággal takarta el az arcát és sötétben jött hozzád

Áldott legyen a szerelem egyessége az eltitkolt és a felfedett között.

Olyan ember voltam, akit soha meg nem simogattak, amikor valahonnan megérintettél a nevedben és irgalommal kötözted be a tudatlanság sebeit.

Áldott a szerelem egyessége, az irgalom egyessége, a hasztalan fény a rettenet mögött, az éjszaka házának haláltalan dala.

16.

Térj vissza, szellem, erre az alázatos helyre. Gyere le. Nincs ösvény, ahol kivetülhetsz. Gyere le, innen feltekinthetsz az égre. Innen elkezdhetsz felfelé mászni. Hozd vissza dalodat a levegő közepéből, ahol nem tudod követni. Zárd be azokat a reszkető tornyokat, amelyeket szédülésed ellen építettél. Nem tudod, hogy szegezd szívedet a pacsirtára és szemedet a szikár kék hegyekre. Térj vissza bánatodhoz, amelybe elrejtetted igazságodat. Térdelj le, keresd meg két kezeddel parányi kínodnak macskabölcsőjét. Hallgasd meg azt, akit nem sebeztek meg, aki azt mondja, „nem jó, ha egy férfinak egyedül kell lennie.” Idézd fel a magány iránti vágyakozásodat ott, ahol megszületett, és amikor a nő megjelenik, ott áll majd előtted és nem veled szemben. Nemesítd ott vágyadat készülődésének kis ezüst zenéjében, a bűnbánat földszintes óvóhelyén.

17.

Talán a semmiből jöttünk? Azt hittük, megidéztek minket, idősödő főpincéreket, kis énekeseket, másodosztályú papokat. De nem menekülhettünk ezekbe az önjellemzésekbe, és nem is tévedhettünk el a jövés-menés atlaszába. Imádságunk pletyka, munkánk lángoló fű. A tanárt fellökik, a madárleső zajong, az őrült pedig beleszületni merészel kilétének kérdésébe. Bár elkapná a fény a fonalat, amelyen az ember függ. Gyógyítsd meg őt a szél belsejében, tekerd a szelet törött bordái köré, Te, aki tudod, hogy merre volt Egyiptom, és akihez ő sirámait ismételgeti, Tórás Miasszonyunk, aki nem ír történelmet, de kinek kedves ajkai minden cselekedetünk törvénye. Mily különösen faragod ki a lelkét. Az eretnek a forma ínyence mellett hever, a vágy teremtménye egy ezüst gyűrűben ül, a hamisító megbocsátásért könyörög a nála jobb hamisítónál, a Sötétség Angyala elmagyarázza a különbséget a palota és a barlang között. Ó selyem híd, ó, fénylő nyál egyetlen fonata, lehetőség hajszála, és semmi sem halad, semmi sem Halad, csak Te.

18.

Ismernek engem ebben a kávéházban. Amikor megérkezem a szőlőskertből, elém tesznek egy italt. A tisztelet jeléül mindig leveszem a napszemüvegem, amikor a tulajdonosnővel beszélek. Itt el tudok gondolkodni a rómaiakról, diadalaikról, és az apró tövisről, amelyet mi jelentünk. A tulajdonosok szintén száműzöttek, szétszóratott emberek, miként a vendégek, akik mintha mind sötét ruhát viselnének és arany fogukat villogtatnák a cigarettaszipkájuk mögött. Gyermekeink római iskolába járnak. Kávét iszunk és valamilyen erős gyümölcs brandyt, és reménykedünk, hogy unokáink visszatérnek hozzánk. Reményünk e távoli magzatokban.

A kártyások a sarokban időnként poharukat emelik és köszöntőt mondanak, és én is emelem az enyémet, csatlakozom érthetetlen állításaikhoz. Repkednek a kártyák ujjaik és a csillámló asztallap között, régi kártyalapok, oly ismerősek, hogy fel sem kell őket fordítani ahhoz, hogy kitalálják: kinél van a nyerő leosztás.

Higgyétek el, a biztos életveszély rabságában születtetek. És remegjetek, meggyőződés királyai. Vasatok olyanná vált, mint az üveg és már elhangzott a szó, amely szétzúzza azt.

21.

Tanítóm azt adott nekem, amire nincs szükségem, azt mondott el, amit nem kell tudnom. Borsos áron adott el nekem vizet a folyó mellett. Egy álom kellős közepén szelíden az ágyamhoz kísért. Kidobott a vízből, amikor úsztam, és visszadobott, amikor otthon voltam. A tücsköket emlegette, amikor énekelnem kellett, és amikor megpróbáltam egyedül lenni, bezárt egy gyülekezetbe. Ökölbe szorította két kezét és ütni kezdett felém. Undorodott tőlem, amikor kitömés nélkül megerősödtem. Belemélyesztette tigrisfogait mindenbe, ami az enyém volt, de nem voltam hajlandó magaménak tekinteni. Hihetetlen sebességgel vitt engem keresztül a fenyveseken egy birodalomba, ahol együtt ugattam egy kutyával, siklottam az árnyakkal, és kiugrottam egy látószögből. Hagyta, hogy egy szerelem tanulója legyek, amit soha nem leszek képes beteljesíteni. Elszenvedtette velem a barátság játékát legigazibb barátommal. Amikor megbizonyosodott, hogy képtelen vagyok önmagam jobbítására, áthajított a Tóra kerítésén.

22.

Fortélyos sarlatánod megpróbál kecses borzongást kelteni. Potyautas lenne, egy kicsit félrehúzódottan. Elrejtette szégyenét egy fáradt állati fényesség alá és azzal dicsekszik, hogy kicsattan az egészségtől.

Keményen dolgozik, felvonszolja szamarát Morija hegyére. És hallgatja szívének valóságos, mélységesen igazolt és gazdátlan tompa sírását. Jár néhány kép az agyában, mindegyik kerek, nedves és nagyon nyomasztó. Tele az öve, mindent megad a nőnek, amit csak akar.

Hozz egy tükröd, hadd lássa a majom, hogyan küzd meg a fekete imaszíjakkal.

Hol van a nő, Egységnek Ura, hol e kedves arc, az éjféli segítség, az őszi esküvő, a vértelen nász?

23.

Mivel nővérem és én elhidegültünk egymástól, lakókocsimmal földjeinek legtávolabbi határán parkoltam le, abban a szegletben, amelyet törvény szerint a szegényeknek hagytak meg. Több száz cseresznyefája virágzott, és a nagy kőházhoz vezető utat, amelyet szegélyeztek, virágszirmokkal csipkézték ki.

Szombat volt.

Nekidőltem egy kis dombnak, búzaszemmel a fogaim közt, közben néztem a kék eget, egy madarat, három fényes felhőcsíkot és a szívem nem vidult fel.

Beléptem az önvád órájába.

Különös hang remegett a levegőben. Az északi szél tette ezt az elektromos vezetékeken, meglepő harmóniák kitartott akkordja volt, erő és elnyújtott idő, négy élvezet, lélegzet és acél éneke, póznák és földek óriás húros hangszere, összetett feszültség.

Hirtelen világossá vált az ítélet.

Hagyd a nővéredet tornyaival és kertjeivel, dicsérd az Úr összehasonlíthatatlan keze munkáját, de te a Nevére esküdtél. Mindenetek a helyén van. Az övéi a cseresznyefák, a szőlők, az olajliget, miként a vastag falú ház is. A tiéd a véletlen elképzelhetetlen adománya a Szegények Szegletén.

24.

Űzött gyönyör vékony fényében tört rám a félelem, hogy soha nem ismerem meg bánatomat. Szólítalak egy kiáltással, melyben benne van egész szívem.

Mikor fogok hálával telve felkiáltani? Mikor énekelek irgalmadért? A holnap a tiéd, adós a múlt, és rohan felém a halál a megadás szennyes-fehér zászlajával. Húzz ki engem a léha tudásból a szent művészetébe.

Félek attól, amit a lelkemmel tettem, és az ítéletet mint hirtelen zajt hirdették ki. Segíts meghajolnom haragod előtt.

Bálványom mellett heverek, tűz és hamu bűvöletében, elfeledve a vezeklés napjára szánt szavakat. Emelj fel új szívvel, régi emlékezettel, apám üdvéért, neved üdvéért, mely zeng mennyben és pokolban, elpusztított világokon és eljövendő világokon keresztül, érinthető zene, amely a rejtett és az érzékelt között ragyog, mely hamisan szól fülemben és tisztán ott, ahol állok.

A gőgös ember térdet hajt és a szent lelkek behúzódnak a házába.

Sövényeket ültetnek a rothadó világba, a fiatal hajtásokat megóvják. Az időt anyától gyermekig, apától fiúig mérik, és tudás beszél majd tudáshoz.

Még a gonoszok is kimerülnek, a bomba a pilóta fiára zuhan, a lázadás nyugalomért kiált. A seb kitár minden szívet, a teljes száműzetés erősít, az egész világ hiányod emlékezetévé válik.

Meddig űzöl minket a bánattal? A vér vért iszik, a seb elnyeli a sebet, a bánat bánatot kínoz, a kegyetlenség ismétli önmagát türelmed mérhetetlen éjének leple alatt.

Mikor lát munkához az igazság, hogy számon kérje ígéreteidet? Most, hogy minden ember hallja egymást, lakozzék neved a pokolban, sorolj vissza minket óvó törvényed alá, irgalom atyja, az elrabolt föld menyasszonya. Beszélj gyermekednek gyógyulásáról, ott, ahol egy pillanatig vagyunk.

26.

Ülj le egy székre és maradj csendben.

Hagyd, hogy a táncos vállai kisarjadjanak vállaidból, a táncos mellkasa mellkasodból, a táncos ágyéka ágyékodból, a táncos csípője és combja a tieidből.

És csendedből a torok, mely kiad egy hangot, és zavarodból egy tiszta dal, melyre a táncos mozdul, szolgálja Istent szépségben. Amikor elbukik, küldd újra őt vissza székedből.

Ilyen gyakorlattal még egy keserű ember is dicsérheti a teremtést, még egy nehéz ember is elernyedhet, még egy nagyhatalmú ember is könnyíthet szívén.

27.

Izrael és te, aki magadat Izraelnek nevezed, az Egyház, amely magát Izraelnek nevezi, a lázadás, amely magát Izraelnek nevezi és minden nemzet, amely kiválasztott arra, hogy nemzet legyen: e földek egyike sem a tiétek, mindannyian a szentség tolvajai vagytok, mindannyian háborúban álltok az Irgalommal.

Ki mondja meg? Amerika mondja meg, mi elloptuk tőle. Franciaország visszalép? Oroszország bevallja vagy Lengyelország megmondja, hogy vétkeztünk?

Mind elteltek sorsuk morzsáival, mind pöffeszkednek a babona védettségében. Iszmael, akit megmentettek a vadonban, és árnyékot kapott a sivatagban, egy halálos kincset tettek alattad: bölcsebbé tett-e az Irgalom? Kimondja-e Iszmael, hogy öröké adósok maradunk? Így hát e földek egyikőtökéi sem, a határok nem állnak, a Törvény sosem szolgálja a törvénytelenséget.

A földet minden népnek feltételesen adják oda. Tudomásul vesszük-e vagy sem, van egy Egyezség túl alkotmányon, túl uralkodói becsületszón, túl nemzetek önmagukról alkotott legédesebb álmán.

Az Egyezséget megszegték, a felvételt meggyalázták, nem vettétek észre, hogy a világot ellopták?

Nincs egy helyetek, önmagatokban bolyogtok nemzedékről nemzedékre egy vezérfonal nélkül.

Így aztán káosz felett uralkodsz, tekintély nélkül vonod fel zászlóidat és az Irgalom maradéka szégyell rád nézni. Oszlásnak indulsz vacak páncélod alatt, bűzöd elriaszt, pánikod lecsap a szerelemre. A föld nem a tiéd, a földet visszavették, szentélyeid leomlanak az üres légben, tábláidat gyorsan átírták és te a pokolban görnyedsz felbérelt kínzóid mellett és még számolod seregeidet és még mindig bőgeted harci indulóidat.

Becsületes ellenséged hallgat. Hallja vérrel és hiúsággal teli himnuszaidat és önmaguknak éneklő gyermekeidet.

Felborította a nemzeti lét szekerét, kiöntötte az értékes rakományt, és minden nemzetet, mit visszavett. Mert te el vagy telve az időddel. Mert te nem birkózol az angyaloddal. Mert te Isten nélkül merészelsz élni. Mert gyávaságodban azt hiszed, hogy egy győztes nem sántíthat.

28.

Te, aki az irgalmat a pokolra zúdítottad, egyetlen tekintély a legfensőbb és legalantasabb világban, haragod oszlassa szét a ködöt a céltalan helyen, ahol még az én bűneim is elsikkadnak.

Hadd legyek ismét veled, abszolút társ, hadd kutassam útjaidat, amely éppen csak túlléptek a gonosz reményén. Ragadd ki szívemet fantáziájából, vezesd ki szívemet a titok koholmányából Te aki tudod minden szív titkait, akinek irgalma lesz a vágy titka. Árulja el titkát minden szív, fedje fel szerelmedet minden dal, vigyük el neked szabadságunk kínjait. Áldott vagy Te, aki kinyitsz egy kaput minden pillanatban, hogy belépjünk az igazságba vagy szurokba mártva pokolra jussunk. Hadd legyek újra veled, Te, aki összetörted világodat, hogy egybegyűjtsd a szíveket.

Áldott a neved, áldott a neved megvallása. Ébreszd fel hangom sötétségét, hadd kiáltsak ahhoz, ki igazsággal és irgalommal ítélkezik a szív felett. Ébreszd fel újra szívemet a korlátlan lélegzettek, mit belém leheltél, keltsd fel a titkot a homályban.

29.

Áldd meg az Urat, ó, lelkem, aki szent házad énekesévé tett örökre, aki olyan nyelvet adott neked, mint a szél, és tengernyi szívet, aki nemzedékről nemzedékre utaztatott téged az édes zűrzavar tökéletes pillanatába.

Áldd meg az Urat, aki törvénye fenségével vette körül az emberi gyarlóságot, aki irányt adott a hulló falevélnek és célt a sarjadó növénynek.

Reszkess, lelkem az előtt, aki jót és rosszat teremt, hogy választhasson az ember, és reszkess a fénykohó előtt, amelyben létrejöttél és amelyhez visszatérsz, mindaddig, míg ő kioltja fényét, visszavonul önmagába és nem lesz sem világ, sem lélek sehol sem.

Áldd őt, aki szíjával és irgalmával ítélkezik feletted, aki egymillió évnyi porral fedi be azokat, akik azt mondják: nem vétkeztem.

Gyűjts be, ó, lelkem, a vágyakozásod köré, és örök helyedről tudasd otthontalan lelkemmel, hogy magammal viszlek és gondoskodom rólad, és trónná teszem a napot tetteidnek, toronnyá az éjt figyelmednek, és minden időm igaz uralmadé lesz.

Dalolj, lelkem, annak ki úgy mozog, mint a zene, aki úgy jön le, mint a villám léptei, aki kitágítja az űrt neve gondolatával, aki úgy tér vissza, mint a halál, mélyen és megfoghatatlanul, önmaga nemlétéhez és önmaga dicsőségéhez.

Áldd meg az Urat, ó, lelkem, szívd magadba a tekintély áldását, hogy felfedhesselek és kincsként őrizzelek, míg csak el nem tűnök, és felfrissülünk, lélek és árny, felfrisülünk és megpihenünk, mint napóra az éjszakában.

Áldd meg az urat, ó, lelkem, kiálts irgalmáért, kiálts könnyekkel és dallal és minden hangszerrel, nyújtózz az osztatlan dicsőség felé, amely zsámolya azóta, hogy megteremtette az örökkévalóságot és bevégezte azt és kijelölte az egység alapjait, és kifényezte a szerelem atomjait, hogy visszaragyogják a sugarakat, és az ösvényeket és a visszatérés kapuit. Áldd meg az Urat, ó lelkem. Áldd meg a nevét, mindörökre.

30.

Emitt körmönfont a pusztítás, amott széttépnek egy testet. Emitt észlelnek egy törést, amott a halottak tudatlanul cipelik bűzös maradványaikat. Mindenki beszennyeződött, egymásnak adják át mocskaikat. Mind az utcát járják, mintha a föld nem borzadt volna el, mind a nyakukat nyújtják, hogy beleharapjanak a levegőbe, mintha a lélegzet nem akadt volna el. Áldás nélkül sarjad ki a mag, úgy aratják le a termést, mintha élelem lenne. A menyasszony és a vőlegény alámerülnek, hogy egyesüljenek, és a húst úgy szülik meg, mintha gyermek lenne.

Titkos doktorokhoz viszik tisztátalan kezüket, meghökkennek fájdalmukon, mintha megmosták volna kezüket, mintha felemelték volna kezüket. Írnak és sírnak, mintha gonosz lenne a csoda. Rossz híreket hallanak, mintha ítélkezhetnének. Rohannak ahhoz, amit nem szennyeztek be, de a fák és a vizek elrejtőznek egy áldás mögé, amelyről büszkeségből nem vesznek tudomást. Amit megölnek, már halott, és amit megesznek, legyen bár a legvadabb gyümölcs, és szívják ki tövig, már régen elszáradt. Feküdjenek bár a fűre, egy gépre fekszenek. Áldás nélkül nincs világ, és minden tál, amibe belenéznek, vér, szenvedés és szeszély förtelme. Késsel vetik magukat a púposra, elszakítják a fiatal lány láncát, mert nincsen akadály a szívükben, és nincs tudomásuk az egyetlenről, aki megváltoztatja teremtményeinek megjelenését. A harmat nem harmat, ha nem fohászkodtak érte. Állíts fel egymillió szűrőt, az eső nem lesz tiszta, míg a vágyat nem tisztítja meg egy mély vallomás. És még mindig azt halljuk, hogy „ bár e nemzetnek lenne csak lelke”, hogy „éljünk másképpen”, vagy hogy „legyünk büszkék régiónkra.”

31.

Amikor nem vagyok sem dühös, sem bánatos, és eltávozol tőlem, akkor félek a legjobban. Amikor teli a has, és az elme is megkapta szavait, akkor féltem a lelkemet. Úgy rohanok hozzád, ahogy egy gyermek éjjel beront szülei szobájába. Ne felejts el, ha kielégültem. Amikor a szív önmagán vigyorog, a világ elpusztul. És egyedül maradok burkokkal, kagylóhéjakkal. És akkor jön a veszélyes pillanat: túl nagy vagyok ahhoz, hogy segítséget kérjek. Más reményeim vannak. Törvényt hozok csalódásaim erődítményeiből megdermedt pofával. Győzd le még ezt a rettegést is egy édes emlékkel: amikor veled voltam, amikor lelkem elbűvölt téged, amikor az voltam, amit akartál. Szívem az irántam érzett vágyadat énekli, és gondolataim meghátrálnak, hogy kedvedre álmélkodjanak. Nem félek, hogy összegyűjtöd napjaimat. Neved az idő édessége és közel viszel az éjszakához, vigasztaló szavakat szólsz, fényeket hozol le az égből, mondván, „Nézd, az éjszaka nem hoz rettegést annak, akik emlékszik a Névre.”

33.

Te, aki kérdőre vonod a lelkeket, és Te, akinek a lelkeknek válaszolniuk kell, ne rövidítsd meg fiam lelkét az én nevemben. Gyermekkorának ereje vezesse őt hozzád, és testének öröme álljon egyenesen szemed előtt. Talán észleli érte mondott imámat és hogy kinek szól és milyen szégyenben. Élő vizeket kaptam és egy álló medencébe tereltem őket. Tanítottak, de én nem tanítottam. Szerettek, de én nem szerettem. Elhalványítottam a nevet, amely hozzám beszélt, és űztem a fényt önnön érdekemben. Súgj a fülébe. Vezesd oda, ahol tanulhat. Világítsd meg fenségesen gyermeki hitét. Mentsd meg azoktól, akik lelketlennek akarják őt, akiknek csatornáik vannak gazdagok és szegények hálószobáiba, hogy gyermekeiket a halálba vezessék. Lásson engem visszatérni. Engedd, hogy lelkünk egyesüljön, hogy helyet csináljunk a nevednek. Ha elkésnék, küldd el vágyakozásomat a szívébe, áldd meg egy lélekkel, amely emlékezik rád, amelyet majd apránként felfedezhet. Nagyra nőttek az én tétlenségemben azok, akik fel akarják falni őt. Egy számot és egy láncot tartogatnak számára. Láttasd vele, amint elhervadnak neved fényében. Láttasd halott királyságukat szavad hegycsúcsáról. Emeld őt fel lelke magaslatára, áldd meg a férfikor igazával.

34.

Még mindig velem vagy. Még akkor is, ha eltávolítottak és saját helyem nem ismer meg engem. Még akkor is, kővel raktam tele szívemet. És imádottam azt mondja, várni foglak egy kicsit a függöny mögött – nem, már túl sokáig vártam. Még mindig velem vagy. Bár letöröltem a visszatérés könnyeit a győzelem erőltetett fényében, korholásod még mindig megnyugtat, megnyilvánulsz a veszélyek között. Azt mondod, használd a félelmet arra, hogy megismerj engem, változtasd visszatéréssé a száműzetést. Bár nem sírok, ítéleted szárítja fel könnyeimet. Bár tilalmas nekem dicsőíteni téged, ez egyenlíti ki irgalmadat. és még mindig velem vagy. Azt mondod, keress, te vagy, ki elrejtőztél. Azt mondod, tisztíts meg nyugtalan szívedben. Azt mondod itt vagyok. Pedig szűrőt szűrőre rakok fényeddel szemben, és városokat halmozok fel szidalmad kérgére, amikor a nap és a hold egy másik serpenyőben ragyog, és te oly kedvesen vezetsz át a magányon és teremted meg a világot a szemem előtt, és az, aki önnön kegyvesztettségébe menekül, nem mondhatja, hogy Ámen. Ó, lassú harag, velem vagy, még mindig velem vagy.

36.

Bár nem hiszek, hozzád jövök és irgalmadra bízom kételyemet. Büszkeségemet megvetve nyitom ki számat, hogy újra kérjelek: vess véget e durva készülődéseknek. Koronát csináltam magamnak áldásaiddal és te bezártál engem az öngúnyba. Azt mondtad: „Nézd meg, milyen a világ nélkülem, maga az elvadult magány”. Befedtem a vágy ösvényét, és felborítottam a könnyek hídját, és készültem a vadonra, amelyben a Sátán jár. A Sátánnak nincsen dala, nincsenek könnyei.

Szólj újra hozzám. Felelj szavaimra. Öltöztesd könnyekbe e kísértetet, hogy eljusson a semmiből a fájdalomba, a Teremtésbe, télvíz idején is, veszteségben is, hogy legyen súlya, legyen helye. Fedezd fel őt a könnyekben, adj helyet vágyakozásának. Tartsd meg udvarodban őt, aki az imádságok trónját tartja. Merre jártam? Odaadtam a világot a Sátánnak. Hová megyek? Bocsánatot kérni a Mindenhatótól.

38.

Miként Atyáim írták, miként Anyáim beszélték, áldottnak lenni annyi, mint tudni a nevedet. Nem messze innen, ahol Rashi tanított, felemelni a hangomat szabad gondolattal. A templom mellett megdöbbentünk, hogy némi bizonyságot nyertünk a Szentestéről, hogy majd ott lehessünk megtört szívvel és örömigével. Hogy tegyem a dolgom, hogy beteljesüljön az utam, hogy áldott legyek Anyám üdvéért, Apám boráért.

40.

Nem állítom, hogy velem vagy, amikor nem vagy velem. Zárj be, zuhanjon a bábu a zsinórok közé, mígnem kegyelmedből emberként áll fel. Merjen Téged megszólítani a porból, amikor nincs más, csak por és kudarcának zűrzavara. Hadd ítéljek újra, ki nem tűröm, hogy ítéljenek, fogadj be irgalmadba engem, engem, ki elfeledkeztem az irgalomról. Hadd emeljem fel királyságodat neved szépségéhez. Miért üdvözölsz engem? – kérdezi a keserű szív Miért adsz enyhet nekem? – kérdezi a nem eléggé összetört szív. Hadd heverjen a zsinórok között, amíg nincs remény a mindennapjaiban, amíg sír. Tiéd vagyok, a Te teremtményed. Aztán helyreáll a világ felszíne, ahol járhat és meglehet az akarata. Áldott vagy Te, kinek áldása eljut azokhoz, akik tudják a nevedet. A gonoszok tisztán láthatók, és a jók védtelenek és félnek, ezért fohászkodik az egész világ. Ne tégy minket próbára. Áldott vagy Te, ki alkotsz és pusztítasz, aki számtalan világban ítélkezel, aki irgalommal ítélkezel a jelen felett.

41.

Távolba nézek, elfelejtelek és elveszem. Kezemet nyújtom Neked. Szívemhez térdelek. Nincs más otthonom. Itt van a szeretetet. Kegyelemben fejezem be napomat, amit kétségbeesésben pazaroltam el. Kötözz Magadhoz, könnyíts szívemen, kötözz szeretetedhez. Kedves dolgokat és édes terheket adsz vissza nekem. És azt mondod, benne vagyok ebben a szívben, itt vagyok én és a nevem. Mindenütt pengék forognak, vérontás minden gondolat, és zord a vidék, ahol vándorlok. De elrejtesz neved menedékében, s megnyitod szigorodat a könnyeknek. A lebegés most Neked szól, és a szenvedés árja utat tör feléd. Visszahúzol, hogy hunyjam le a szememet, hogy némán áldjam a nevedet. Áldott vagy Te kicsiny sóhajodban, áldott vagy Te, ki az érdemtelenhez szólsz.

42.

Tehozzád fordulok, az asztal lábujjhegyen áll. Minden tárgy a helyére szökken. A becsukott könyv kitárja ezer oldalát és álmatlanságomból öröm fakad. Hozzád fordulok, dalom az éjszaka házában, pajzsom a békétlenség ellen. Hozzád fordulok, kiben egyesül a felsőbbség szíve. Neved az éjszaka mélye. A Sátán, ezen hangjával ott áll, ahol nem szólítanak meg. Áldott a neved, ki megtartod e házat irgalmad erejével és a sziklához kötözöd ezt a dalt.

44.

Az Örökkévaló meditációi felettem, és a betűk ölelése túl van az értelmemen. Nem tudok lemászni a szentség közepébe és álmaim nem emelkednek fel. De megtanítottad a szívemet, hogy egyszerű módon keresse önmagát, seprővel és ronggyal, és nem hagyod szívemet a porban. Irgalomért jöttem Hozzád és Te hallod a jajomat s Te menedéket adsz sorsomban és figyelmeztetsz bűneimre. Áldott vagy Te, aki meghallod a jajt minden ember sorsában. Száműzöl engem, hogy visszahozz, elsötétítesz minden reményt, ami nem Te vagy. Egy hanggal tanítottál engem, megdorgáltál egy enyhe bűntetéssel. Siratom vereségemet és Te helyretetted gondolatomat. A Te nevedtől gyógyít egy jaj, a Te irgalmad őrzi a szívet az igen és a nem pánikjában. Szóljon a szív barátjához, Hozzád, aki megfejti a világot egy gyermeknek. Szóljon a szív szeretetről, amely megalázza egy vadabb szerelemért és tartson ki egész nap suttogó hálám. Minden más reménytelenségben elfoglalod a helyedet, megerősíted jelenlétedet és én képem, hogy én kérem, hogy meghajolhassak életem Ura előtt.

45.

Mivel nem tudom, hová megyek, Hozzád megyek. Mivel nem tudom, hová forduljak, Hozzád fordulok. Mivel nem tudom, hogyan beszéljek, Hozzád beszélek. Mivel nem tudom, kibe kapaszkodjam, Hozzád kötődöm. Mivel utat tévesztettem, Hozzád indulok. Mivel beszennyeztem a szívemet, felemelem Hozzád. Mivel eltékozoltam napjaimat, elviszem Neked hordalékát. Hulladék borítja a nagy országutat, egy hajszálon utazom Hozzád. A falat mocsok borítja, áthatolok egy tűhegynyi fényen. Megbénít minden gondolat, az emlékezet szellőjén repülök. Legyőzött a csend, íme egy hely, ahol a csend még rejtélyesebb. És íme a kezdet a kudarcban. És íme az akarat ölelése. És íme a félelem önmagadtól. És íme az irgalom megerősítése. Áldott vagy Te ebben az emberi pillanatban. Áldott vagy Te, akinek jelenléte megerősíti a szörnyű gonoszt. Áldott vagy te, aki a láncokat kihozza a sötétségből. Áldott vagy te, aki várakozol a világban. Áldott vagy Te, kinek a neve benne van a világban.

47.

Lelkem megtalálja helyét a Névben és lelkem enyhet lel a Név ölelésében. Harcoltam alakokkal és számokkal, utat törtem pengével és aggyal, hogy helyet csináljak magamnak, de nem találtam menedéket a lelkemnek. Áldott a Név, amely a lélek biztos helye, gerince és pajzsa a legbensőbb embernek, a legbensőbb lélegzet egészségének. Keresik a szavakat, amelyek elérik izgalmadat. Kiemeltél a pusztulásból és megnyerted nekem lelkemet. Áldott a Név, mely egyesíti az óhajt, és amely az útkeresést magasztalássá változtatja. Túl a pánikon, túl a hasztalan célon, ráébredtem a Nevedre és magánytól magányig szól minden teremtményed és az elérhetetlen szándékon keresztül minden dolog kecsesen aláhull. Áldottan lelkem menedékében, áldott az irgalom megnyilvánulása, áldott a Név.

48.

Ébressz fel, Uram, a kétségbeesés álmából, hadd írjam le bűnömet. Nem akarok belezuhanni abba a zűrzavarba, amelybe Neved hívott. Létrehoztam egy udvart, elaludtam egy korona alatt, és azt álmodtam, hogy uralkodhatok a bűnösök felett. Ébressz fel a szívem otthonában, ahol örökké imádlak Téged. Ébressz fel a lélegzeted irgalmára, amelyet belém lehelsz. Tüntesd el teremtményeid maguk teremtette világát, és maradj meg nekem hátralévő napjaimra. Oszlasd el a magányos álmot, amely tudatlanságom büntetése, söpörd félre kezem munkáját, a tisztátalanság barikádjait, amelyeket az irgalom árjai ellen vezéreltem. Töltse meg bölcsességed magányomat és a romokból emelkedjen ki megértésed. Áldott legyen dicső királyságod neve mindörökké. Adj bátorságot, hogy kimondjam, amit nem mondtam. Adj akaratot, hogy megtegyem, amit nem tettem. Te vagy az és egyedül Te tisztítod meg a szívet, egyedül Te tanítod a halandókat, Te felelsz bölcsen azoknak, akik remegve állnak előtted. Áldott a neve annak, aki megtartja a hitét a porban alvóknak, aki újra és újra megmentett engem. Tiéd a nap és a bűnös éjszaka, egyedül a Tiéd a szentség. Köss engem, barátom, köss enged ébrenlétedhez.

49.

Újabb fejezetek az Irgalom könyvéből

Weboldal látogatói