• spiritual@t-online.hu
  • Budapest, Magyarország
Másutt – kollázsregény

Másutt – kollázsregény

Előszó

Egész életemben rengeteg őrültséget álmodtam, és ezek motívumait korábban is gyakran felhasználtam írásaimban.  Tavaly elhatároztam, hogy írok egy kollázsregényt, ami kizárólag az álmaimon alapul. Ami itt olvasható, mind a a 64. születésnapom, 2020. augusztus 1-től lejegyzett álmokból való, a szereplők, a kötődések, a helyszínek azonban szinte mindig valóságosak vagy igazi életemből fednek fel valamit: örömöket, csalódásokat, szerelmeket, barátságokat, árulásokat, beteljesüléseket, elszalasztott alkalmakat, a valóságban átélt vagy genetikailag hordozott félelmeket.

Az Író tehát álmaiban megteremtette hasonmását, AlterEgót – a továbbiakban AE – aki ebben a dimenzióban éli meg valóság és képzelet szimbiózisát, gyakran más és más alakot öltve. A történetnek igazából nincsen kezdete, és senki sem tudja, hol, mikor és hogyan végződik.

Az egyes fejezeteket életem első digitális festmény-próbálkozásaim illusztrálják.

14. fejezet

Gúnyolódó graffitik villognak záróra után a falusi csárda saroképületének falán.

AE, bár szakadt az eső, elindult az éjszakába a közeli, még ki nem vágott erdőn keresztül, hogy fellelje ifjúkora soha nem létezett helyszíneit. Amikor kiért a városba, az utcákon alig pislákolt néhány lámpa, és nem közlekedtek sem buszok, sem villamosok, de még taxis sem. Így egy teherautóplatóra kapaszkodott fel. Egy fellegekben járó költő húzta fel maga mellé, körülötte 50-60 évvel ezelőtti kiadású, ma filléresnek látszó könyvek, amelyeket mind rá akart tukmálni hősünkre. AE szinte mindegyiket olvasta, akadt köztük olyan, amit szinte szent könyvnek tekintett, mint a legbölcsebb római császár elmélkedéseit. A fellegekben járó költő azonban nem tágított, minden áron rá akarta sózni az egész antikváriumot. Szerencsére hamarosan megérkeztek a hajdanvolt galerik sokat látott gyülekező helyére, amit néhányszor már oda-vissza kereszteltek, így AE megszabadult a botcsinálta könyvügynöktől. A téren zsúfolásig megtelt az összes retrókocsma, és benne a rock-ikon hasonmások életre-halálra vívtak versenyt abban, hogy ki tudja előbb asztal alá inni a másikat.

A hangulat AE-t is magával ragadta, magára öltötte egykori Sárkánygyíkkirály arcát, és bár már közel 20 éve nem részegedett le ájulásig, most töltögetni kezdte magába a sztogrammákat, holott azt hitte, egy életre megundorodott tőlük.

„Tudtad, hogy Jim homokos volt, és mértéktelen piálásával is csak ezt álcázta?” – lépett oda hozzá egy felejthető arc. AE igyekezett nem tudomást venni róla, de aztán ahogy hallotta a körülötte erősödő, alaktalan morajt, jobbnak látta mielőbb távozni ebből a közegből. E téren egyszer már kis híján megverték, amikor ugyanilyen alakot öltött, de azok csak néhányan voltak és néhány jól eltalált mondattal le tudta őket szerelni. Kilépett a retrókocsmából és egy kopár fennsíkon találta magát, ahonnan nem vezetett le se út, se lépcső. Alatta, körülötte tombolt a tömeg és halált kiáltottak minden homokos rock-ikonra és az őket túlélő hasonmásra…

Egy emberevő motor felfalta az örökké gyanakvó labanc őrmestert, és egyetlen vércseppet sem hagyott belőle az utókornak.

AE, aki a Vén cigány költőét húzta érettségin és hiába volt ő a legjobb magyaros az évfolyamban, megkínlódott vele, elhatározta, hogy még egyszer leteszi a vizsgát. Most A Hortobágy Poétáját húzta, aki a világ minden más táján szent dalnok lett volna, „de ha a piszkos, gatyás, bamba/Társakra s a csordára nézett,/Eltemette rögtön a nótát: Káromkodott vagy fütyörészett.” Dőlt belőle a szó, mert mindig is rokon léleknek érezte a Poétát, a nők iránti fékezhetetlen vágya, rosszéletűsége, a nagyvilág iránti kíváncsisága és hazahúzó szíve miatt. A vizsga elnöke Élete Szerelme volt, a felelés közös hálószobájukban zajlott, pedig az Asszony nem volt se Léda, se Csinszka. AE már éppen a Fények Városáról beszélt, az útról, ahol az ősz tovasuhant, és amelyen ők is jártak nászútjuk alkalmával, amikor észrevették, hogy a plafonon méhrajzás folyik, szinte teljesen elsötétítették az aranysárga mennyezetet. Ekkor úgy döntöttek, hogy félbeszakítják a kései érettségit, és a beköltözött méhek megmentésére szánják idejüket, hiszen a földi élet megmentőinek sorsa előbbre való, mint A Hortobágy Poétájának gondolatai, amelyek e néhány perc alatt újra az eszükbe vésődtek.

Repülőgépek húztak el a kerti kamarakoncert felett, de nem voltak hangnemben, mint évekkel ezelőtt egy rigó, aki tökéletesen kapcsolódott be egy Mozart-szimfóniába.

AE és Élete Szerelme egy állomáson vártak a vonatra. Női segélykiáltást hallottak, a hang felé futottak, majd beleborzadtak az iszonyatba: a nőnek, aki kendőjét akarta megkötni, nem volt arca, feje egy kocsányos, tojás alakú, csupasz valami volt, ahogyan sokan a földön kívülieket képzelik el. Ki tudja, talán az is volt, csak éppen az emberré válási folyamata még nem teljesedett ki.

Az ételfutár virradatkor érkezett, és miután senki nem nyitott neki ajtót, megbolondította a lakás összes óráját. A mutatók esztelen száguldásba kezdtek, és amikor a háziak végre felriadtak, már három nappal később volt, és nem is értették, hogy miért a szombati menüt kapták meg a keddi helyett.

AE egy hétig hiányzott az iskolából fertőző szemgyulladás miatt, és már elindult, amikor rájött, hogy elfelejtett az orvostól igazolást kérni. Semmi kedve nem volt azonban visszamenni hozzá, inkább az iskolakerülést választotta, különösen, hogy az órarendre sem emlékezett és elvegyült a városát átszelő nagy európai folyó kristálytiszta vízében fürdőzők között.

AE egy piactéren vegyült el a tömegben, ahová a nagy előválasztás jelöltjeit várták. Amikor a spontánul kiszámított üdvrivalgás véget ért, AE feltett mindegyik jelöltnek egy-egy kérdést, amelyekre csakis egyértelmű választ lehetett volna adni, ketten azonban valami egészen másról kezdtek beszélni, míg a harmadik felesleges okvetetlenkedéssel vádolta hősünket. AE csalódottan hagyta ott a piacteret, elballagott egy mellékutcába, ahol egy kocsmából a Nemo kapitány sírva-vigadós magyarnótás változatának hangjai szűrődtek ki.

„Szeretem az isteneket, csak Istent nem szeretem” – mondta AE megrögzött ateista apja, miután sokadik baja után fia azt találta mondani neki, hogy „nagyon vigyáznak rád odafent.”

Az önjelölt királynő, aki szülővárosa polgármestereként karrierje csúcsára érkezett, fényes lakodalmat rendezett, amelyre egy autóbuszvállalat teljes buszparkját bérelte ki. Nem először ment férjhez, de most először választott egy névtelen senkit. Az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy meghívja első és talán legnagyobb szerelmét, akit kis híján egy életre tönkretett, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy talán még lesz mondanivalójuk egymásnak az országos hírű íróval. A férfi azonban ezúttal óvatos volt. Amikor először találkoztak, elvitte magával egykori zenekari társát, aki azonban nagyon hamar magukra hagyta őket. Most azonban az egész bandát riasztotta, és lelkükre kötötte, hogy egy pillanatra se engedjék, hogy az önjelölt királynővel kettesben maradjanak. A lakodalom csúcspontján azonban az orgonista, aki egyre jobban hasonlított a nagy darab hollywoodi rosszéletűhöz, pedig nem is ivott komolyabban soha, szívéhez kapott és összeesett. Alig tudták a mentők átverekedni magukat a násznépen, a banda tagjai pedig ragaszkodtak hozzá, hogy barátjukat elkísérjék a kórházba. Az orgonista pedig, mielőtt betolták volna az intenzív osztályra, felült, elnevette magát. Az egész színjáték csak arra volt jó, hogy elmeneküljenek a lakodalomból, mert a haverok észrevették azt, amit az egykori hősszerelmes ezúttal sem: az önjelölt királynő esküvője napján újra kiszemelte őt trófeának.

A közel 50 éves panelépület az éj kellős közepén beremegett. AE hullámveréseket hallott, és ahogy kinézett az ablakon, még a teljes sötétségben is látta, hogy a folyó elárasztotta az egész környéket, a szemben lévő ház már rogyadozik, és az otthonának ingása is egyre erősebb. Körülötte békésen aludt mindenki, és AE elrestellte magát, amikor arra gondolt, hogy milyen értékeket, emlékeket próbál majd kimenteni, mielőtt minden összeomlik.

A szabad alkotás örök példaképe, aki 26 évesen megalkotta filmremekművét, majd élethabzsoló óriássá lett, egy vidéki kollégium negyedik emeletének folyosóján kapott agyvérzést, de nem halt bele, hanem még vidámabb őrültté vált, aki együtt tombolt a szertelen kamaszokkal. Vadászó Diána istennő földi helytartója professzori kinevezést kapott egy patinás egyetemen, és tanársegédi meghallgatás címén dolgozószobájába hívta összes egykor elcsábított áldozatát.

AE gyerekkorának egyik házába csupa ikrek költöztek, akik egyformán néztek ki, egyszerre mozdultak, egyszerre beszéltek, mint egy horrorfilmben. Lakásuk erkélyén egy virágosládát szinte teljesen benőtt egy gyom, de olyan mélyen gyökeret vert, hogy kihúzni sem lehetett.

Hősünk és Élete Szerelme újra eljutott Egyiptomba, és abban a kegyben részesültek, hogy a Legnagyobb Régész meghívta őket legújabb ásatásának bemutatójára. A barlang jár járható volt, világítani azonban nem lehetett a frissen feltárt 4000 éves falfreskókat és hieroglifákat, ezért a Legnagyobb Régész mindkettejüknek egy-egy különleges tükröt adott, hogy minden titok láthatóvá váljék számukra. Egyik ámulatból a másikba estek, mintha az egész emberiség története ott vonult volna el a szemük előtt az óegyiptomi istenek akaratából. Amikor kiértek a barlangból, döbbentek rá, hogy mindketten teljesen meztelenek, ezért a tükröket szemérmük elé tartották, és ettől mindenki más számára láthatatlanná váltak.

13.fejezet

Polgárháború dúlt az országban. AE és szülei szomorú szorongással járták a várost. A két idős ember átélt egy világháborút, majd 11 évvel később egy másik pusztítást, amelyet neveztek már forradalomnak, ellenforradalomnak, népkelésnek, szabadságharcnak, de a legpontosabban AE nagyanyja határozta meg: felfordulás. Egymás után haladtak el a városképhez másfél évszázada hozzátartozó gyönyörű épületek romjai mellett, amikor erős lövöldözést hallottak, e falmaradványok között bújtak meg. Aztán hirtelen, szó nélkül szétváltak, mintha el sem akartak volna búcsúzni egymástól. AE a jobb parti hegyek felé vette az útját, amelyeket jól ismert, hiszen több évtizedig dolgozott az egyiknek a tetején, és különösen hajnalban szerette megcsodálni a városra nyíló mesés kilátást. A szűk főutcán, ahol korábban mindig kilométeres torlódások voltak, most egyetlen autó sem járt, csupán egy ósdi villamos jött, telezsúfolva rettegő arcú emberekkel, akik még reménykedtek abban, hogy ez visz át a holnaputánba. AE is felkapaszkodott rá, ahogyan gyerekkorába látta a fürtökben lógó embereket csúcsforgalomban. Mielőtt azonban az ósdi villamos az első hídhoz és az alagúthoz ért volt, éktelen csikorgással megállt, a kapaszkodók pedig lehullottak róla egy halomba. Voltak, aki futásnak eredtek, de az utca torkolatánál már fegyveresek várták őket, akik igazoltatás után kit jobbra, kit balra küldtek. AE lassan feltápászkodott és elindult az ellenkező irányba, nem volt vesztenivalója, hiszen semmilyen igazolványt nem hordott magánál, és úgy gondolta: a hegy felé egérutat nyerhet. Egy rövid ősz hajú, de még fiatal, barna egyenruhás nő jött vele szemben lefelé – AE mindig utálta a katonanőket – útját állta, de nem fogott rá fegyvert, hanem átnyújtott neki egy papírt, rajta AE hamis személyazonossági adataival, amelyek szerint a férfi étteremtulajdonos volt, és hadi szállító. „Ez az egyetlen módja, hogy megmenekülj a szüleiddel együtt – mondta a nő, akinek szép, szabályos, de kemény vonású arcán nyomot hagyott valami kimondhatatlan trauma – a beszerzésekre ne legyen gondod, mindenben segítek. Még a mindenen túl is”. AE belenézett a rövid ősz hajú, de még fiatal, barna egyenruhás nő szemébe, tekintetük mégsem találkozott. Ekkor AE egész testével közeledett hozzá, és miután érezte, hogy a nő enged, maga sem tudta, honnan vette a bátorságot, hogy gombolni kezdje a gyűlöletes barna egyenruhát. Amikor újra felnézett, egy piros virágokkal hímzett fehér ruhát viselő lány állt előtte, aki bár megőrizte kemény vonásait, arcáról eltűnt az a kimondhatatlan trauma, szemébe visszatért a fény. „Most már együtt lehetünk üldözöttek” – mondta AE-nak, gyengéd erővel megragadta a kezét, és húzni kezdte a hegyoldal legsűrűbb erdős részébe…

AE egy kihalt utcán találkozott a Villamosok Szent Johannájával, akinek egykor beleszeretett a hangjába, a tekintetébe és még azt is el tudta képzelni, hogy feleségül veszi. Azóta évtizedek teltek el, a Nő haja hófehér lett, de a szeme, a hangja ugyanúgy ragyogott, mint akkor, és még mindig nem bánt semmit, de semmit.  AE magához ölelte a parányi, törékeny teremtést, aki csak annyit mondott: „Késő, de mégis milyen jó…”

Az Öreg Nőbolondot nem hagyta nyugodni egy évtizedekkel korábban kéretlenül kapott levél, amelyben egy megbilincselt meztelen nő hívta őt fekete-fehér fotóval és egy telefonszámmal. A nőnek arányos, kisportolt teste volt, de az arca teljes sötétségben maradt. Amikor az Öreg Nőbolond közeledni érezte halálát, elővette ezt a levelet, és feltárcsázta a számot. Egy szép, szelíd és nagyon szomorú hang válaszolt, megköszönte, hogy végre felhívta őt és hogy még mindig várja, majd letette, mielőtt az Öreg Nőbolond bármit is mondhatott volna. Hosszú percekig idézgette vissza a nő hangját, próbálta megfejteni végtelen szomorúságát. Vajon az évtizedekkel korábbi válasz elmaradása bántotta, vagy mások éltek vissza az ő meghívásával, és most már semmi másra nem vágyik, mint egy csendes gyengédségre, amelyet az Öreg Nőbolond is csak vénségére tanult meg, miután több tucatnyi nőn élte ki állati ösztöneit és őt is darabokra szaggatták? Újra tárcsázta a számot, amely azonban most már csak végtelen csengéssel válaszolt…

A főváros tetőpontján, ahonnan megcsodálható a hajdan kék színű folyó és rálátni a még megmaradt békebeli házakra, a Kapitány dühöngött a legúribb étterem teraszán, mosléknak nevezte a legmagyarabbnak mondott ételt, amit elé tálaltak. Amikor megpillantotta AE-t, régi barátként üdvözölte, pedig még sosem találkoztak, és a Kapitány nem tudhatta, hogy AE az ő filmsorozatán nőtt fel, és azóta sem mulaszt el egyetlen ismétlést sem. A férfi úgy gondolta, eljött az ideje a nagy beszélgetésnek, egy igazi életmű-interjúnak, amire sosem volt alkalma, de még felkészülnie sem kellett volna rá. Nekivágtak hát autóval a magyar tájnak, a Kapitány mesélt, mesélt, közben átvágtak kiszáradt folyókon, legyalult helyeken, lerombolt falvakon, AE pedig az agyában rögzített minden mondatot, holott tudta, hogy úgy sem tudja megjelentetni, mert a halottakkal készült interjúkat sehol nem merik közölni.

Sírkert falának támaszkodó párok szeretkeznek, bár csak annyit tudnak a jövőről, hogy mindig közel a vég.

AE-t egy zenész barátja hívta fel, hogy másnap be kell ugrania a zenekarba trombitásnak. AE-t zenészként sosem vonzották a fúvós hangszerek, bár hallgatni szerette őket, meg sem próbált egyet sem megszólaltatni. Barátja azonban nem tűrt ellentmondást. Otthona gardróbjában, ahol basszusgitárja porosodott már két évtizede, csodák csodájára ott lapult egy trombita és egy kornett is, ez utóbbit vette kézbe, csupán azért, mert kisebb volt. Belefújt, és néhány tűrhető hang ki is jött belőle. Eszébe jutott, hogy réges-régen, amikor még arról álmodott, hogy világhírű muzsikus lesz, eljátszott azzal a gondolattal, hogy hány évet adna az életéből, ha olyan virtuóz lenne, mint példaképei, és akkor, fiatalon, még a 10 évet sem tartotta elképzelhetetlennek. Most ez az ördögi üzlet már meg sem kísértette, inkább maga próbálkozott, és újabb, soha nem hallott hangok váltak zenévé lehelete nyomán…

AE benyitott egy lakásba, amely olyannak tűnt, mintha régen lakott volna benne, de most egy többgenerációs zsidó családé volt. Szeretettel fogadták, bár szombatfogadásra készültek, de őt is bevonták a rítusba, sőt, még pitába töltött céklás humusszal is megkínálták. „A múltamat keresem” – mondta AE, felidézve azt a keveset, amit tud apja családjáról, mire a ház fiatalasszonya férjére, bátyjára és egy harmadik férfira mutatott, hogy kísérjék őt végig a városon és biztosan előjönnek majd az emlékek. Ebben a városban AE családja soha nem élt, hősünk is inkább csak akkor járt ott, amikor már húsz éve halott barátját, vagy kamaszkora nagy szerelmét látogatta meg, és bár jól ismerte a sugárutakat, a körutakat, a folyóparti halászcsárdát, az orvosegyetem körüli árkádokat, a dómot és a szabadtéri színpadot, buszpályaudvart, amely mögött a 70-es években ott húzódott az illegális piac, korlátlan farmer- és lemezkínálatával, nem tudta, hogy három kísérője hová akar kilyukadni. Végül kiértek a városból, egy kopár dombra értek, amelyről ráláttak egy temetőre. „Ott nyugszik a nagyapád” – mondták, de azt nem árulták el, hogy melyik sír alatt. AE úgy tudta, hogy munkaszolgálatba hurcolt nagyapja valahol Ukrajnában pusztult el, hogy kerülhetett akkor ebbe a déli városba? Erre sem kapott azonban választ. Egy káddist szeretett volna mondatni érte, de rájött, hogy túl kevesen vannak hozzá. Így aztán egyedül leereszkedett a temetőbe és valamennyi sírkőre lett egy kavicsot…

Egyszemélyes bulldózer közelített a földszintes óváros utolsó épen maradt utcájába, ahol a hajdani régiségboltok, galériák, vendéglők többségének csak a falai és beléjük ivódott illatai maradtak meg. Volt azonban még egy kis kerthelyiség, ahol a kockás abroszos asztalokra a régmúlt ízeit tálalták fel, ahol a csendes sarkokban magányos, de messzikedvű festők rajzolták portrévázlataikat a vendégekről, és egy árnyas fa alatti színpadon egy ősz hajú, kissé púpos öregember énekelt azokról, akik városról városra járnak zenéjükkel és a nap ott ragyog a szemükben. Amikor az egyszemélyes bulldózer megérkezett a kis kerthelyiség bejáratához, vezetője megállt, összetépte menetlevelét és munkaszerződését, leült az egyik üres asztalhoz, magába szívta a zenét és mélyet lélegzett egy mellette gőzölgő húsleves párájából…

1. fejezet

Idegen hatalmak szállták meg a Nautilust. Nemo kapitányt és megmaradt hűséges embereit elfogták, de úgy döntöttek, hogy megkegyelmeznek nekik, mert mindaz, amit az óceánok felfedezéséért és megóvásáért tettek, többet nyomott a latba, mint az elsüllyesztett hajók áldozatai. Az idegen hatalmak támadása idején a Nautilus már félig elsüllyedt, Nemo kapitány és megmaradt hűséges emberei a tengeralattjáró falai között is a vízben éltek. Ebben az állapotban kellett volna tovább élniük az idők végezetéig. Nemo kapitány azonban titokban megőrizte a Nautilus rettegett vágósarkantyúját és egy őrségváltást kihasználva végzetes és végleges sebet ejtett mesterművén, örök hullámsírba küldve a Nautilust, önmagát, megmaradt hűséges embereit és az idegen hatalmakat.

Alter Ego (a továbbiakban csak AE) találkozóra indult a hírneves professzorral, hogy párhuzamot vonjanak a világot behálózó, egyre durvuló mozgalom és a Csillagév között, amelynek mindketten elismert szakértői voltak. Előzőleg Egyetlenével még egy nagy békés sétát tettek kedvenc szigetükön, és miután az Asszony is dolgozni indult, megbeszélték, hogy a legszebb színház melletti kávézóban találkoznak. AE és a professzor hosszasan beszélgettek, mint régi kollégák egy lenyűgöző könyvtárszobában, de  az interjúnak induló párbeszéd hamarosan parázs vitává alakult. A professzor végül azt javasolta, hogy menjenek ki a főútra, ahol éppen az egy ilyen tüntetés zajlott, és ott, az események középpontjában találják meg kérdéseikre a választ. Szavaikat azonban hamarosan elnyomta a zaj, és folyton közéjük állt egy erőszakos lány, aki mindenáron alá akart íratni velük egy-egy belépési nyilatkozatot valami homályos szervezetbe, olyan emberek közé, ahol mindenki más, mint a többi, mert ők akár a mozgalom arcai is lehetnének. A professzor jobbnak látta visszavonulni lenyűgöző könyvtárszobájába, AE viszont nem hagyta annyiban a dolgot, hanem szócsatára hívta a tüntetés hangadóit, mintha csak a Csillagévben lenne. A legszebb színház melletti kávézóban kötöttek ki, de a fórum hamarosan eldurvult, mert az egyik tüntető megalkuvással, gyávasággal vádolta AE-t, aki szerinte csak egy biztonságos burokból mert lelkesedni a forradalomért. Szó szót követett, végül AE ütötte meg először a tüntetőt. A fiatalember agya elborult, berontott a legszebb színház melletti kávéház raktárába, ahol a mennyezetről leszakított két vasrudat, és egyiket AE-nek dobta, hogy itt és most verekedjenek meg. AE nem volt rest, azonnal ütött és a tüntető vérző fejjel terült el, de ez sem volt neki elég. Elragadott a kávéház vendégei közül egy kisgyereket, és pajzsként maga elé tartva próbálta bevinni a végzetes csapást AE-nek. A kisgyerek azonban kitépte magát túszejtője karjaiból, aki feldühödött ellenfelétől megkapta azt, amit neki szánt. AE eldobta a vasdorongot, de olyan iszonyúan remegett, hogy a tüntető társai nem mertek a közelébe menni. Pillanatnyi zavarukat kihasználva rohant ki a legszebb színház melletti kávéházból, mert meglátta közeledni Egyetlenét, aki az egész összecsapásról semmit sem tudott. AE villámgyorsan belekarolt az Asszonyba és elvonszolta egészen a professzor könyvtáráig. Az öregúr, mintha mi sem történt volna, halál nyugalommal, másfél órás előadásban összegezte a témát. AE és Egyetlene ezzel az élménnyel érkeztek haza édes otthonukba. A férfi csak ekkor vette észre, hogy riportermagnójából szinte csak a keret maradt meg, de a végtelenített szalag még mindig forog, és a professzor szavai és a tüntetők kiáltozásai egy rég nem hallott ősmetál zenekar koncertfelvételének hátteréből szólnak.

A lány csak az alkalomra várt, hogy viszontláthassa legkedvesebb tanárát, aki nemcsak konzulense volt a tudományos diákkörtől a doktori vizsgáig, hanem a legmegbízhatóbb barátja is, akinek bármikor kiönthette a lelkét, mert tudta, hogy sosem él vele vissza. Bár a tanár valamennyi tanítványát tegezte, ő volt az egyetlen, aki ragaszkodott a magázódáshoz, ez volt az ő titkos jelük különleges kapcsolatukra, de soha nem léptek túl az udvariassági kézfogásokon. Aztán mindennek vége lett, messzire kerültek egymástól, de a lányban nem múló nyomot hagyott találkozásuk. Amikor megtudta, hogy a közelükben római kori vízvezetékeket találtak, és az eredetibe építik be a legmodernebb hálózatot, és ebben testvére is részt vesz, meghívta az ókorért bolonduló tanárt, hogy nézzék meg együtt ezt a ritka leletet. Ez volt az első eset, hogy a tanár átlépte a lány küszöbét, soha nem hitte, hogy erre valaha sor kerülhet. És amikor hosszú évek után újra egymás szemébe néztek, mindketten úgy érezték: most, azonnal el kell mondaniuk azt, amit soha nem mertek. De a tanár tekintete inkább a lány csodálatos könyvtárának polcaira menekült, és a lány is néma maradt. Így álltak néhány percig örömben és szorongásban, majd a lány felvette kabátját és elindultak az ásatásokhoz.

Az ellenállhatatlan szépségű cselszövő lady, miután halálosnak látszó sebbel visszatért éjszakai útonállói kalandjából és orgazmussá algoritmizálta önszeretetének indexét, behatolt öregedni képtelen rajongója pillanatnyi magányszférájába és elcsábította őt. A férfi gyönyörrel vegyült csalódást érzett, mert mindig vágyott olyan nőkre, akiket egyszerre kellett imádni és gyűlölni, de most, hogy álmában beteljesült egy álma, nem tudta megmondani, hogy melyik érzés vált benne erősebbé az ellenállhatatlan szépségű cselszövő lady iránt. A hölgy azonban, akibe súlyos sebe ellenére egyre jobban visszatért az erő, láthatóan nem kívánta őt örökre elhagyni. Mielőtt eltűnt az embertelenül szirénázó nagyvárosi hajnalban, egy névjegyet nyújtott át imádójának, amelyen a hegytetőről letekintő lámpás próféta négy szimbóluma alatt egy elmosódott telefonszám állt. A férfi, hogy rögtön éljen is a lehetőséggel, azonnal hívta a számot, amely azonban tartósan foglaltat jelzett. Akkor jött rá, hogy az ellenállhatatlan szépségű cselszövő lady az ő saját számát adta meg, hogy így szabaduljanak meg örökre egymástól.

AE  úszni indult, bár elég hűvösnek tűnt az idő, és a járványpánik miatt még mindig zárva tartottak a fedett uszodák. Mégis nekivágott, mert Egyetlene annyit dicsérte legutóbbi wellness-napja után, azt mondta, hogy nemcsak árad belőle jó forma, hanem még a testének illata is más lett. Nem volt messze az uszoda, felpakolt és elindult a villamoshoz, alig egy megállót kellett volna megtennie, de erejét inkább az úszásra tartogatta. Csakhogy amint leszállt, a megállóban szembetalálkozott egy nővel. Mindketten tudták, hogy már találkoztak, de ezen kívül egyikük sem emlékezett semmire. A nő átölelte AE-t, majd kézen fogta és szó nélkül elindult vele éppen az uszodával ellenkező irányba, a közeli régi négyemeletes házak egyikébe. Amikor beértek, a nő a lehető legelbűvölőbb módon tudatta vele, hogy a következő 12 órában az ő hűséges parancsteljesítője lesz, de semmitől sem kell félnie, élvezni fogja azt a cirkuszt, ami őt nap mint nap körülveszi. AE szinte pillanatok alatt elveszett a forgatagban, amelyben egy másodpercre sem szűnt meg a zaj, híradások, háborús riportok, egymást túlharsogó koncertek hangjai vették körül. Mintha feltűnt volna M., a megfáradt bulvárújságíró, amint csuromvizesen öleli az ittasan felszabadult divát, a vetélytársa ugratásáért életével fizető kötéltáncos vagy T., a tűzvonalak tudósítója, néhány kivénhedt rock-sztár, akik már dalaik szövegére sem emlékeztek, de AE egy régi kollégája is, aki a cárné gyóntatójára emlékeztetett, és éppen haragban voltak egy ostoba félreértés miatt. A szelídnek látszó domina láthatóan valami brutális légyottra készült, de mellőzött bőrruhát, tűsarkú csizmát és  minden elcsépelt kelléket. Ő azzal akarta alárendeltté tenni AE-t, hogy minél nagyobb káoszban, minél nagyobb közönség előtt tegye őt magáévá, de amikor már éppen megágyazott és a férfit vetkőztetni kezdte volna, rájött, hogy az őrület még nem érte el tetőfokát, és folyton előlről kezdett minden előkészületet. AE bármikor elszökhetett volna, de azt sem tudta, merre van a kijárat, bármerre indult, újabb és újabb szobák nyíltak fel, szupermarketbe telepített szükségkórházaktól ósdi padokkal telezsúfolt osztálytermekig, amelyekben egyszerre játszottak kosárlabda- és amerikaifutball-meccseket, miközben a sarkokban néhányan senkitől sem zavartatva fallabdáztak. Végül a nő rátalált AE-ra és visszavonszolta őt oda, ahol végre megvetette a bűn melegágyát. Ekkor azonban a férfi megpillantott egy fénycsíkot, ami csakis kívülről jöhetett: a lemenő nap sugara volt. Ez olyan erőt adott neki, hogy rabtartója sem tudta őt visszaparancsolni magához. Éppen kijutott a rémületes épületből, amikor a nap lebukott az uszoda mögött. AE elindult, hogy teljesítse reggeli ígéretét, bár tudatából volt, hogy a víz már jéghideg lesz.

A Másodszülött Fiú végtelenített sínpárra állította apja és saját gyermekkora összes favillamosát, trolibuszát, LEGO-ból készült és keskeny vágányú villanyvonatát, befogta eléjük marcona külsejű, ám jámbor kutyáját, majd egy fekete esernyővel az udvarnak háttal levetette magát az ötödik emeleti erkély párkányáról és széles mosollyal sértetlenül földet ért.

AE az utolsó fordulóban bukott el egy popzenei vetélkedőt, mert az Express együttest jelölte meg a Foxi Maxi matróz lett című sláger előadójának. Meg volt győződve igazáról és arra gyanakodott, hogy eleve ki akarták zárni, nehogy a zsűrit az iránta való elfogultsággal vádolják, de Egyetlene felvilágosította, hogy valóban tévedett, mert a dalt az Atlantisz játszotta, ugyanazok, akik a Drága bakter úrról híresültek el.

És az öreg Nőbolondnak gyönyörűséges halála volt, amikor a szívén akarta felmelengetni utolsó szeretője jégcsapnál is vacogtatóbb lábait. Pedig ha elment szaunába, gőzfürdőbe, utána mindig jégkásával dörzsölte le a mellkasát, és kamaszkorában, amikor messzi Északon élt, szívesen fürdették egymást barátnőivel a hóban és meggyőződése volt, hogy ő képes lenne feltörni Andersen Hókirálynőjének páncélját is. Porából kisarjadt a 21. század legszélesebb kendermezeje, amelyet kényszerbesorozott újoncok ültettek be szigorú parancs szerinti alakzatban, mert elöljáróik nem tudták, hogy a fűnek megtiltani nem lehet, hogy szabadon nőjön, és elszívják, mielőtt rálépnek.

2. fejezet

Univerzális karnevál bűvölte el a világot. Molekulák, atomok, isteni részecskék szálltak, lebegtek szivárványon túli színekben a Földtől az Ég felé lassú, méltóságteljes ritmusban, ahogyan a Fata Morgana hangú sivatagban szabad szerelmét átélő törékeny lány látomása nyomán levegőbe repült a luxusvilág és az élet minden alkotóeleme saját zenéjét bocsátotta ki az űrbe, mégis minden dallam egybeszövődött egy olyan harmóniába, amelyet utoljára az ősrobbanás előtt hallhatott volna az akkor még nem létező emberiség.

AE a ház gondnokát kereste a szomszéd lépcsőházban, de csak egy zöld gombot talált a bejárati falon, amely új házmester érkezéséről tájékoztatott. A név láttán AE-nak azonnal eszébe jutott gyerekkora házmesternője, akit mindenki rejtőzködő egykori kisnyilasnak tartott, mert megállás nélkül figyelte a lakókat, mindenkiről mindent tudott és keresztül-kasul pletykált. Becsengetett, és a hajdani rém férje jelentkezett, akit valódi tejbetöknek tartottak a házban, és senki nem tudta, hogy valójában mit csinál azonkívül, hogy a felesége parancsolgatásainak engedelmeskedik. Az idős úr most nagyon megörült AE-nak, akit vagy 50 éve nem látott és rögtön ajánlgatni kezdett neki egy lakást, nevetséges, 7,5 milliós összegért. Remek befektetés lenne – gondolta AE és belement, hogy megnézze, mielőtt Egyetlenének is megemlítené. A házmester benyitott az egyik lakásba, amely nem állt másból, mint egy nagy, feszített víztükrös medencéből, amelybe egy nyúlánk, sportdresszes hölgy ugrott sorozatban fejeseket. Beugrott, kijött, és újra ugrott, mint egy kisgyerek. AE próbálta megtudni, hogy lakásként hogyan lehet ezt a medencét használni, de a házmester addigra már tovatűnt. Hősünk már azon gondolkodott, hogy úszik egy jót, amikor megpillantott két férfit a medence partján. Pici és Artúr voltak, egyik régi kedvenc zenekarának tagjai, és valamit halkan dünnyögve improvizáltak. Amint közelebb ment hozzájuk, Pici rögtön felismerte őt, pedig még soha nem beszéltek: „Á, te vagy az a lázító” – mondta, és valóban, AE még kollégista diák korában kisebb zendülést váltott ki, amikor az esti villanyoltásnak ellenszegülve e banda egyik híres dalát kezdték játszani és a végén már az egész kollégium azt énekelte-dobogta megfékezhetetlenül, őt meg kicsapással fenyegették meg. Ha már így összejöttünk – örvendezett AE – énekeljük el együtt. Ütni kezdték a nyomasztó ritmust a medence szélén, majd halkan, majd egyre hangosabban mormolták a szöveget. Csakhogy Pici az eredeti szöveg helyett valami ordenáré malacságot kezdett énekelni, és hiába próbálta őt Artúr és AE túlharsogni, nem tudták rekedtes dörmögését elnyomni.

Az érzelmesen kemény német ősrockerek egy égig érő lelátó tetejéről magyarul énekeltek a változás szeléről, miközben a közönség tagjai egymást felül múló sebességgel építették újra a falat egységesen szürke látszóbetonból.

Az öreg Nőbolond, évekkel azelőtt, hogy bekövetkezett gyönyörűszép halála, apró, finom ostorcsapásokkal verte le a lenge ruhát egy kapufélfához kötözött lányról, úgy, hogy meg ne sértse a hamvas bőrét, ahogyan Petronius büntette szerelmes rabszolganőjét, Eunicét, de hogy azért mégis rettegésben tartsa. Így űzte ki magából a nőkkel szembeni bosszúállás démonát, amely azóta üldözte, hogy gyerekkorában egy lány a sötétben arcába dobott egy macskát és egy fél óráig azt hitte, hogy kifolyt a szeme.

AE gyermekkora színhelyén, az Örök Városban járt és az Akadémia földszinti folyosón be akart kukkantani abba a szobába, ahol hajdan a tévé előtt gyűltek össze kicsik és nagyok, hogy szemtanúi legyenek a kétszeres világbajnok parádés legyőzésének. Az ajtó azonban zárva volt és egy sejtelmes alak őrizte, kalapban, köpenyben, mint az egyszeri összeesküvő, és AE hiába próbált az arcába nézni, a félhomályban mindig újabb és újabb vonásokat látott rajta megjelenni. Minden pillanatban másra hasonlított és mire AE-nak sikerült volna beazonosítani őt, már nem ugyanaz volt. Végül dühében az ismeretlen arcába vágott, de az csak állt ott rendületlenül egyetlen szó nélkül. AE ekkor felrohant a negyedik emeletre, ahol egykor lakásuk volt és ráláttak Garibaldi szobrára, amely alól minden délben elsütöttek egy 48-as magyar ágyút. AE sosem szerette ezt a hagyományt, talán ez volt az egyetlen kellemetlen élménye imádott Örök Városából, és mivel már csak fél perc volt délig, befogta a fülét. Ezúttal azonban minden korábbinál nagyobb detonáció rázta meg az épületet, AE kirepült a házból, szerencséjére esését felfogták a folyóparti sűrű lombú platánok és sértetlenül ért földet, de amikor hátratekintett, már nem látta a patinás Akadémiát, csupán a 17. századi loggia maradt belőle mementóként.  

És az Isten képére teremtett, serdülő lánykákat kukkoló, borgárzümmögés hangú mocskosvén csavargó hivatlanul leült Szindbád asztalához, hangszert faragott egy hófehérre száradt velőscsontból és elfújta rajta minden képmutatók passióját, majd belekarolt hajdan szakadt tanítványába és életrajzírójával, hogy együtt harsogják el  ráadásként Charlie, a megállíthatatlan, iszákos, égi mozdonyvezető dalát.

AE egy muzeális értékű könyvet keresett Szülei könyvtárában, abban az üveges szekrényben, amely emlékezete kezdete óta ott állt egykori gyerekszobájában. Megrökönyödve tapasztalta, hogy minden polcra felkerült egy-egy cicomás borítású, kemény fedelű kötet, amely hajdani kosárcsapatuk sztorijait tartalmazta, úgy, ahogyan azt több mint 40 éve minden találkozásukkor újra elmesélik, holott valamennyien tudják, hogy semmi sem úgy történt, ahogyan emlékeznek. Most már csak azt nem tudta, hogy minden hájjal megkent ügyvéd barátja miképp juthatott be Szülei lakásába, mert kétsége sem volt arról, hogy csak is ő csempészhette be hozzá ezeket a könyveket.

A Csendőrt egyenruhában vezényelték egy nudista strand melletti narancsültetvényre, és a munkában úgy elfáradt, hogy végre befogta a pofáját és még azt sem várta el, hogy a szemébe nézzenek.

AE arra vágyott, hogy friss levegőt szívhasson és kiszakadjon a főváros zajából, ezért úgy döntött, hogy kamaszkora Városában bérel egy lakást. Már éppen berendezkedett és édesanyja is megérkezett hozzá látogatóba, hogy elmondja neki, mi nem jó és mi nem egészséges a lakásban, amikor váratlanul beállított hozzá barátja, N., a hajdani sztárügyvéd, az élet császára, akiből csak egy hajléktan, iszákos roncs maradt. Minden kliense, haverja, ivócimborája elhagyta, a nők, akik hajdan rajongtak érte, és akiket meggondolatlanul tejben-vajban fürösztött, undorodva fordultak el tőle. Most barátjánál keresett menedéket. AE anyja viszont gyűlölte az alkoholistákat, mióta fia is csaknem erre a sorsra jutott, ezért a férfinak rejtegetnie kellett vendégét, aki nagyon hamar megtalálta az egyik szekrényben az előző tulajdonos által ott felejtett italt, majd bevette magát az erkélyre kitett asztal alá, összegömbölyödött és elaludt. AE egy ideig próbálta elmagyarázni a helyzetet, de miután látta, hogy anyjából előtör ismét a régi fóbia, inkább óvatosan magához térítette barátját és elhatározta, hogy valamelyik szomszédjánál bérel neki egy ágyat. De már mindenütt telt ház volt hasonló nyomorult sorsú fickókkal, akik valamikor ugyanúgy az élet császárai voltak, mint N. Így aztán elindultak a városban, a hajdani kedvenc kocsmák útvonalán, amelyek már régen bezártak és a helyettük nyílt puccos helyeken az ilyen lepusztult figurák, mint N. már nemkívánatosak voltak. Végül egy olcsó boltba tértek be, vettek valami kommersz italt, mint régen, leültek a küszöbre és beleröhögve a járókelők képébe inni kezdtek.

A diplomata család utolsó napját töltötte párizsi kiküldetésben, és egy hangulatos étteremben kedvenc ételeikkel búcsúztak a francia fővárostól. Még a tulajdonos is meghívta őket a végén egy Calvadosra a diadalív árnyékában. Az apa, a nagykövet eszmélt legelőször, hogy egy óra múlva a repülőtéren kell lenniük. Hívta a sofőrjeit, az egyik szabadságon volt, a másiknak nem volt kedve dolgozni, de megígérte, hogy azonnal küld egy önműködő autót, ami kiviszi őket Orly-ra. A jármű meg is érkezett, de a család hamar rájött, hogy úttalan utakon vezető őket és egyre távolabb kerülnek a repülőtérről. Míg az autó bolyongott, az apa, a nagykövet kétségbeesetten hívogatta a sofőrt, hogy miként lehetne helyes irányba állítani az elszabadult masinát, de a tanácsok nyomán helyzetük egyre kilátástalanabb lett. Végül az önműködő autó befutott egy zsákutcába, felmászott egy toronyház falán és végül megállt függőlegesen a falon, 30 emeletnyi magasságban. Így maradt a diplomata család végleg Párizsban.

AE ötször szállt át villamosról villamosra. Ilyenre talán akkor volt utoljára példa, amikor gyerekkorában Nagyanyjával a főváros egyik végéből a másikba utaztak rokonlátogatásra. Minden alkalommal elővett egy jegyet, de csak a kezében tartogatta, egyiket sem kezelte. Minden villamosra felszállt egy ellenőr, megnézte az AE kezében lévő jegyet, majd miután megállapította, hogy kezeletlen, szó nélkül tovább állt és valaki mást büntetett meg.

Óriás mészárszékben hatalmasnál is hatalmasabb húsokkal a hátukon rohangálnak a hentesek. A legnehezebb terhet az öreg Nőbolond cipeli és még abban sem biztos, hogy kóser. A bejáratot szinte feltöri három bohóc, akik hosszú éveken át elválaszthatatlanok voltak, mígnem ostoba eszmék miatt elszakadtak egymástól. De most végre megjött az eszük, és e véres közegben felelevenítik legjobb számaikat, maguk is egy-egy hatalmasnál hatalmasabb húst véve a vállukra.

AE örömmel állapította meg, hogy két hét alatt ismét összegyűlt 200 forintosokból egy tízezres, és lehet rolnizni, majd befizetni belőle az életbiztosítást, amelynek fiai a kedvezményezettek. Észrevette azonban, hogy ezeknek a 200-asoknak nemcsak a hangja, hanem a színe és a csillogása is egész más. Még soha nem volt a kezében 50 darab aranypénz, de eszébe sem jutott, hogy mennyit érhetnek és az se fordult meg a fejében, hogy kiadja őket a kezéből.

Egy férfi és egy  nő a város legszebb hídjának mértani közepére beszéltek meg az első randevút. Mindketten pontosan érkeztek, de a nő néhány perccel korábban egy fontosnak hitt, ám valójában fecsegő telefont kapott, a férfi pedig egy mélyfilozófiai könyvet olvasott és elmerengett annak egyik mondatán, mely szerint a legjobb dolgok a világon azok, amelyek nemhogy nem érnek véget, hanem igazából el sem kezdődnek. Így aztán örökre elmentek egymás mellett.

AE sosem volt jóban az angyalokkal, az őrangyalokat kifejezetten utálta, és a világért sem vette volna igénybe szolgálataikat. Néha azonban megjelent előtte egy, hol érett nőként, hol ártatlan kamaszlányként, de mindig csak egy röpke pillanatra, hogy eszébe juttassa: élete biztonságban van és akadnak még bőségesen dolgai ebben a világban.

3. fejezet

AE elvesztette pénztárcáját, benne összes iratával, de olyan bizalmat sugárzott mindenki felé, hogy bármit megvehetett, amit csak akart pénz nélkül, és még igazolnia sem kellett magát.

A festetlen arcú Bohóc meghallotta a kiszűrődő zenét a város egyetlen üresen maradt telkén felállított cirkuszsátorból. Ott volt mindenki, Mr. Kite, Of Course Henry the Horse, a Hendersonok és a verkli lyukkártyáin pergett-forgott a mesebeli dallam, úgy, ahogyan a kerek szemüveges Békeszerelmes megálmodta. A festetlen arcú Bohóc, miután maga is beállt egy körre a csepürágók közé, és még néhány félresikerült szaltót is vetett, belenézett a tükörbe és elhomályosodott kerek szemüvegén keresztül látta, hogy ezek az álmok a Békeszerelmessel együtt benne élnek tovább.

AE-t interjúra hívták a Mesebeli Betlehemi Testvérpárhoz. Egyikük váratlanul megözvegyült, alig 40 éves felesége halt meg, akiről senki sem tudott, pedig azt mondják, kislány kora óta a múzsája volt. A Nagy Zenetanár városába kellett AE-nak utaznia, de csak akkor szállhatott le, ha előzőleg levonatozik a Daltulajdonos kétszer olyan távol eső szűkebb pátriájába, őt felveszi és együtt utaznak vissza. Mivel a vonaton egyetlen szabad ülőhely sem volt, AE és a Daltulajdonos kint rekedtek a peronon, mint 30 évvel korábban, amikor a Törökverők Városából indultak haza mindketten, és véletlenül összefutottak, majd alaposan berúgtak. Most egyikük sem ivott, mert már túl voltak e korszakukon. Amikor végre megérkeztek a Mesebeli Betlehemi Testvérpárhoz, kiderült, hogy a Daltulajdonos azt akarta, hogy ők játszanak új lemezén, aminek demofelvételét magával hozta. AE hiába próbálta az ő dalait kikapcsolni, hogy meghallgassa azokat, amelyeket az eltávozott asszony vett fel titokban, a két zene egymásba olvadt, majd kezdte úgy érezni, hogy a nő ott áll mögötte és ő mondja el megözvegyült férje és sógora helyett mindazt, amit róla tudnia kellett volna a világnak, egészen tisztázatlan haláláig. Az asszony sokáig katolikus hitben élt, de aztán a buddhizmus érintette meg, és utolsó éveiben e kettő együtt jelentett neki támaszt. Éppen ezért arra kérte AE-t, hogy gyújtson meg egy gyertyát és egy füstölőt az emlékére. A férfi, aki, amikor a nő elhallgatott, hátranézett és saját szobájában találta magát, levett a könyvespolcáról egy mívesen kifaragott gyertyát, amit már évtizedek óta őrizgetett. Meggyújtotta, majd egyik fiókjából kivett egy még felbontatlan füstölő-csomagot, amit tán 15 éve hozott a Szabad Fű Országából a börtönt is kockáztatva. Kivett egy szálat, még ebben az állapotában mélyen belélegezte, majd meggyújtotta, óvatosan elfújta a lángot, beletűzte a mívesen faragott gyertya oldalába, és belemerült a fény és a füst édes ízű nászába, el is feledkezve arról, hogy miért indult el a Mesebeli Betlehemi Testvérpárhoz.

Az Öreg Nőbolondot felhívta hajdani alkalmi partnere, akiből mára tekintélyes Madám lett és lelkesen áradozott neki leányairól, akik visszahozhatják egyetlen óra alatt ifjúságát. Az Öreg Nőbolond udvariasan végighallgatta a hölgyet, de már nem vágyott egyetlen óra ifjúságra, kitöltötte annak minden percét, jól, rosszul, szégyenben vagy szégyentelenül, de mindezt maga mögött hagyta és csak annyit hagyott meg belőle a lelkében, ami öreg napjait táplálta.

Havas, téli vadászat. Egy kis fehér farkas bemenekült egy panel-lakótelepre. AE és Élete Szerelme azonnal szívükbe zárták a remegő kis jószágot, és ott menten elhatározták, hogy örökbe fogadják. Mire felértek vele a lifttel az ötödik emeletre, már egy szép, erős, egészséges kisfiúvá vált, akiben azonban ott rejlett a farkas ereje, bátorsága és szabadságvágya. AE és Élete Szerelme azonban hallották, hogy már nyomukban vannak a vadászok, akik mindenáron el akarják kis védencüket pusztítani. Felkészültek a harcra…

Anonim alkoholisták kaptak ajándékba egy pénzmosó milliárdos hittérítőtől egy óceánjárót, amit kölyökpezsgővel avattak fel, mert még ilyen alkalommal sem akartak kapcsolatba kerülni az alkohollal. Ettől kezdve itt folytatták a trópusi tengereken életfogytig tartó önmarcangolásukat.

Mélyszénszemű, földöntúli mosolyú nő hívta AE-t egy hajókirándulásra egy nagy folyón, amelynek partján várak, paloták és olyan sok-sok szép épület látható, amelyek valamikor szerepet játszottak a férfi életében, lelki menedékek, iskolák, bűnbarlangok, vagy csak mítomániájának kellékei. De AE akárhogy könyörgött a mélyszénszemű, földöntúli mosolyú nőnek, hogy álljanak meg, szálljanak ki legalább néhány perce, útikalauza csak némán bólintott és a férfi egyre hidegebbnek érezte testét, egyre homályosabb volt a látása, egyre tompább a hallása, mígnem már csak a csónak ringását érzékelte.

Megépült végre Bábel tornya, hogy az összezavarodott agyú emberek milliói felmászhassanak rá. A kiválasztottak azonban csak félútig érhettek fel, mert ott egy láthatatlan erő letaszította őket a mélybe. Végső zuhanásukat valamennyien ugyanazzal a halálsikollyal kísérték.

AE-t, aki magát pontosan 44 évvel korábban egyoldalúan demilitarizált övezetnek nyilvánította, újra behívták katonának. Nemzeti szegélyű céduláját akkor kapta meg, amikor lemezgyűjteményében felfedezett egy soha nem látott példányt a szupermultistrumentalista Csőharangjaiból,  amelyről éppen a címadó tétel hiányzott,. Bár egykori parancsnokai közül már senki sem élt – volt, aki halálra itta, volt, aki főbe lőtte magát, akadt néhány, akit az öregség vitt el – visszakapta egykori 65 mintájú gyakorló ruháját, sőt, még azt a kékszínű melegítőt is, amit akkoriban rendszeresítettek, fegyvert azonban, tiszteletben tartva, egyszemélyes esküjét, nem adtak a kezébe. Napjai a seregben még dologtalanabbul teltek, mint 44 évvel azelőtt, azzal töltötte idejét, hogy ráncos, kopasz, fogatlan bajtársai között próbálta felfedezni egykori előfelvételis társát és azt a néhány hajdani öregkatonát, akik emberszámba vették a kopaszokat is. Mégis szinte földön túli mértékben száguldott az idő, és AE, aki magát pontosan 44 évvel korábban egyoldalúan demilitarizált övezetnek nyilvánította, egy napon rádöbbent, hogy már három hónapja nem tud semmit Élete Szerelméről, idős Szüleiről, Gyermekeiről és Unokáiról sem. Levelet ugyanis nem írhattak és nem kaphattak, telefonjaikat elvették, és az egész laktanyában egyetlen vezetékes vagy mobil készüléket sem talált. AE érezte, hogy nincs más megoldás. Némi pénzzel a zsebében, kékszínű melegítőben kiosont a laktanya kapuján – senki sem szólt, senki sem lőtt utána – és a közeli romos állomáson, ahol már csak hébe-hóba jártak vonatok, felugrott egy hazafelé tartó szerelvényre. Tudta, hogy most nem megfelelő ruházatban való szökéssel fogják vádolni, ami minimum egy hónap laktanyafogság, de lehet, hogy hadbíróság, de ott, abban a pillanatban csak az érdekelte, hogy láthassa szeretteit. Szülei házához ért, amely a környéken az egyetlen maradt, amit nem dózeroltak le, a nagy pusztaságon ütött-kopott lakókocsik sorakoztak, és a téren Elvis-imitátorok hívtak ki focimeccsre egy csapat katonai rendészt. AE-nek sikerült észrevétlenül elsuhanni mellettük, Szülei házának ajtaja nyitva volt, csengetni sem kellett. Ahogyan a liftben tükörbe nézett, észrevette, hogy ismét vállig ér a haja, mint ahogyan évtizedeken át hordta. Szülei lakásából gyerekzsivaj hallatszott ki. Ott játszott valamennyi unokája a dédszülők körül, miközben AE Anyja Apja haját nyírta, és amikor meglátta a Fiát, így szólt hozzá: „Most te következel.”

Egy előkelő fogadáson, ahol mindenki ott volt, aki számított és ott volt minden számító is, egy ismeretlen fiatalember azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy állva, tányér és evőeszköz nélkül, pusztán a fogaival elfogyasztott egy szelet nyers, véres dupla bélszínt, majd mielőtt megkörnyékezték volna, feltűnés nélkül távozott.

AE és Élete Szerelme egy kisvárosban sétáltak, ahol megpillantottak egy szép, szecessziós épületet, amely egy patinás gimnáziumnak adott otthont. Mivel a férfit saját Alma Materére emlékeztette, bementek, hogy körül nézzenek. Nagy sürgés-forgásra érkeztek, a könyvtárteremben, amely AE-nek olyannak tűnt, mint ahol egykor érettségizett, tablóképre álltak össze a végzős diákok, a fiúk öltönyben, a lányok matrózblúzban, ahogyan azt a hagyomány megköveteli. Egy csupaideg, fontoskodó fotográfus hölgy igazgatta őket, semmi nem volt neki jó, sem a gyerekek tartása, sem a mosolyuk, sem a ruhájuk esése, fényvisszaverése. Percről percre idegesebb lett, a diákok is feszengtek, és kezdték a fotográfus hölgyet először csendesen, aztán egyre hangosabban kinevetni. AE és Élete Szerelme úgy gondolta, itt az idő a távozásra, ám a fotográfus hölgy ebben a pillanatban észrevette őket és valósággal kővé dermedt, majd üdvözült fény jelent meg az arcán. Hirtelen beléjük karolt, szinte átvonszolta őket egy szomszédos terembe, amely AE-t egykori klubszobájukra emlékeztette, ahol társainak rock-történeti lemezbemutatókat tartott. A fotográfus hölgy leültette őket egy-egy fotelba, és minden utasítás nélkül fényképezni kezdte őket, alulról, felülről, a szoba egyik, másik sarkából, vagy egészen közelről, először külön-külön, majd együtt őket, és közben arcáról egy pillanatra sem tűnt el az üdvözült mosoly. Már vagy fél órája kattintgatott, amikor először megszólalt, bemutatkozott, majd kérte AE-t és Élete Szerelmét, hogy vetkőzzenek le, először csak fehérneműre, majd teljesen. AE és Élete Szerelme egymásra néztek. Együttlétüknek szinte az első pillanatától kezdve sosem szégyellték meztelenségüket és ez így maradt az évek múlásával is. De idegen előtt elképzelhetetlennek tartották volna, hogy ruhátlanul mutatkozzanak. Az Asszony azonban tudta a megoldást: „Vetkőzz le Te is” – mondta a fotográfus hölgynek, aki első megdöbbenése után szintén úgy állt előttük, ahogyan a világra jött. És már mélyen belemerült a pár fotózásába, amikor észrevette, hogy mindketten rajzolnak. Az Asszonynak már régóta szenvedélye volt a képzőművészet, tucatnyi kiállítása is volt, míg férje nemrégiben fedezte fel a benne szunnyadó adottságot és Élete Szerelme ösztönözte is ebben. És így ebben a hármas, természetes harmóniában csendben alkottak, míg rájuk nem esteledett.

4. fejezet

Az emberiség két igazi túlélő törzse egy erdőbe menekült, ahol új életet kezdtek. Az egyik lehullott ágakból, gallyakból, levelekből épített magának otthonokat, a másik pedig az utolsó világjárvány házhozszállításai után szétszórt dobozokból. Az emberiség maradék túlélői kihalt kikötőkben kihalt hajókra hordtak súlyos zsákokat, majd visszahordták őket a partra, mert a hajók nem indultak, mások pedig végállomások nélküli villamosokon összezsúfolódva utaztak ide-oda, hegyen-völgyön keresztül, a legmagasabb csúcsokra maguk vitték fel a kocsikat, hogy fent visszaszálljanak és zötykölődjenek tovább.

AE és Élete Szerelme hírét vette, hogy a város egyetlen szabad egyetemén előadást tart egy forradalmi lelkületű filozófus, akit már régóta szerettek volna élőben meghallgatni, hiszen mindketten a 68-as évek boldog örököseinek tekintették magukat. És nem csalódtak, mert az idősen is sodró lelkületű professzor olyan erővel volt képes felidézni azokat a sorsfordító éveket, hogy a többségükben alig huszonévesekből álló hallgatóságon érződött: a világot akarják, de most rögtön. Bár AE és Élete Szerelme az utolsó pillanatban érkeztek, ezért nem találtak két üres helyet egymás mellett maguknak, a professzor hamar rájött, hogy ők összetartoznak, és voltak pillanatok, amikor úgy érezhették: csak nekik beszél. A város egyetlen szabad egyeteméről távozóban megpillantottak egy kiírást, mely szerint van az épületben egy eladó lakás, de csak az veheti meg, aki a hely szellemének megfelelően rendezi be. Már jó messze jártak villamosukkal, amikor úgy döntöttek, hogy visszafordulnak, hiszen egy ilyen remek aurájú épületben még boldogabbak lehetnek. Nagy örömmel foglalták el leendő új otthonukat, amikor kőművesek, szobafestők, különböző szerelők jelentek meg, és mindenféle ultramodernnek mondott csiricsáré poszterekkel borították el a falakat. Mindketten mélységes undoruknak adtak hangot, de a „mesteremberek” vezetője, mint egy elakadt lemez, csak azt ismételgette, hogy ez az ő nemzedékük által oly nagyra tartott pszichedelikus képzőművészet 21.századi, 2.0 változata. Végül AE Élete Szerelme elővette legkeményebb mediterrán stílusát, meleg barna szeme félelmeteset villant, amelytől az egész banda fejét lesunyva eltakarodott bóvlijával együtt. Miután a falak letisztultak, átölelték egymást, majd feltették legkedvesebb szerelmes szvitjüket és álomszép együttlétük után szívük színeivel nekiláttak új terük láthatóan spirituális kitágításának.

Az égi rendőrség őrizetbe vette a nemzet kotnyelét név- és státusbitorlás miatt, levágták a szárnyait, és elkobozták homlokára tolt szemüvegét.

AE Apja és Anyja megölelték egymást, hogy megérjék 66. házassági évfordulókat, Apa még keresztet is vetett, holott elméletileg református, gyakorlatilag tántoríthatatlan ateista. Hitéletéből csak a Bach-kantáták maradtak meg, amiket a gyerekkórusban énekelt.

A talpig becsületes, a hülyeségig törvénytisztelő állampolgár befizette összes adóját és járulékát, majd amikor elégedetten hátradőlt, hogy arra a hónapra teljesítette a kötelezettségét, kapott egy értesítést, hogy bevezettek egy kizárólag az ő személyére kitalált adót, és mivel annak kihirdetése óta eltelt 24 óra, késedelmi pótlékot is felszámítanak neki. A talpig becsületes, a hülyeségig törvénytisztelő állampolgár, akkor zsebre vágta jól kézreálló kiskését, amelyet Párja soha nem mulasztott el megélezni, berontott a legközelebbi adóhivatalba és átvágta az első vele szembejövő ügyintéző torkát. Amikor letartóztatták, még azt sem tudta megmondani, hogy áldozata férfi volt-e vagy nő.

Egy elegáns társaság terített asztalra várt, de egy falatot sem kaptak, csengő-csillogó poharaik pedig egy szemvillanás alatt elolvadtak, amint a pezsgőt beleöntötték.

Az Örök Szerelmespár egy hirtelen ötlettől vezérelve elindult a Tóhoz, a sebességhatárt jócskán túllépve. A Nő, mielőtt elindultak, egy különleges energiaitalt kevert a Férfinak pezsgőnek álcázva, ami visszaadta kedvesének hajdan megcsodált hangját. A Férfi, aki azért hagyta abba az éneklést, mert nem bírt a Bohemian Rhapsody-val, most könnyedén kiénekelte, még az általuk lehagyott kocsikban is felfigyeltek rá, majd miután learatta az Asszony elismerő tekintetét, hangot váltott, és rekedt melankóliával belekezdett a Road To Hellbe, nagy közös kedvencükbe. Egy kártyavárra emlékeztető útmenti kávézóba tértek be, amelyben ugyan éppen verekedtek, de jöttükre csendesen elsomfordáltak, mintha ott sem lettek volna. Az Örök Szerelmespár már indult volna, de a kártyavárra emlékeztető útmenti kávézónak eltűntek az ajtói, és az addig üres belső tér megtelt emberekkel. „Valamennyiüknek súlyos adósságaik vannak egymással szemben” – mondta valaki.

Signor Volare, akiről szülővárosában még repülőteret is elneveztek, állandóan visszatért AE-hoz, hogy kisebb összegeket kérjen tőle kölcsön. Aztán amikor eljött a tartozás visszafizetésének ideje, vagy szerencsepénzzel, vagy pedig valamilyen Szentképpel akart fizetni. AE-t először bosszantotta a dolog, de mivel kedvelte Signor Volarét, akiről szülővárosában még repülőteret is elneveztek, mert már kisgyermek kora óta hallgatta a dalait Apja Terta magnóján, később az Örök Városban a tv-ben, így még ezért a simliskedésért sem tudott rá haragudni.

AE üzenetet kapott a néhai Öreg Nőbolond családja fővárosunkba költözött, méghozzá abba lakásba, ahol annak idején a Senki Fia lakott hosszú élete utolsó éveiben. AE Élete Szerelmének eszébe jutott, hogy egyszer egy könyvünnepre túrós rétest sütött a Senki Fiának, akihez dedikálni mentek, és aki úgy csókolt kezet az Asszonynak, hogy azt a férfias kisugárzást azóta sem felejtette el. Ha neki túrós rétes, akkor az Öreg Nőbolond családjának igazi magyar flódni dukál. El is készült a csodás édesség éppen az őszi Újév bejövetelének napján. Amikor AE és Élete Szerelme becsengettek, egy két méternek is magasabb, erősen ittas, Gólem-szerű figura nyitott ajtót, és AE sehogyan sem találta az ő helyét az Öreg Nőbolond legendáriumában. A férfi azonban elárulta, hogy ő csak egy álom volt, akiből végül se vers, de dal nem született. Hamarosan megjelentek az Öreg Nőbolond gyermekei és a végtelenné tárult lakásban talán több száz ember is várta őket, férfiak és nők, fiatalok és öregek. Mindegyikük egy-egy ihlet, villanás, szerelem vagy csak egy pohár ital az Öreg Nőbolond életéből és költészetéből. AE Élete Szerelme elszomorodott, hogy nem jut mindenkinek a flódniból, de a Fiú megnyugtatta: elég lesz mindenkinek egy morzsa, mert a szeretet íze a legfontosabb.

AE és Élete Szerelme egy villamosmegállóban várakozott, amikor a férfit megszólította egy vidám, mégis erőszakos hangú nő, emlékeztetve őt hajdani közös életükre, kölcsönös beceneveikre, még azokra a mocskos mondatokra is, amelyeket egymásnak mondtak az ágyban legfőbb hevületükben. AE soha nem titkolta Élete Szerelme  előtt bűnös életét, amely egészen 45 éves koráig tartott, addig, amíg ők ketten nem találkoztak, bár múltjaik minden részletét nem zúdították a másikra, de ezt a nőt végképp tudta hová tenni. A nő még egy-két percig idézte a pornográf emlékeket, aztán, miután látta, hogy hiába, felszállt a villamosra és egy ülésen kéjesen végignyújtózva integetett nekik. A kísértés egy pillanat alatt elszállt, mintha soha nem is lett volna ott, de lehet, hogy csak a sors küldte AE-nek és Élete Szerelmének, hogy óvják boldogságukat a legbékésebb pillanatokban is.

A béke kerek szemüveges muszáj-apostola hófehér ruhában leült egy mocskos utcasarokra és ünnepi énekeket kezdett el hangosan komponálni az év 365 napjára, hogy ne csak azon a néhány napon költözzön lelkünkbe tisztaság, amit a hagyomány és a vallás előír nekünk.

A Kövér és a Sovány előjött a filmidő süllyesztőjéből, és felkeresték nagy rajongójukat, hogy rendezze meg legújabb 30-as évekbeli filmjüket. Mint mindig, a Sovány szállította a gegeket, de egyszercsak megállt egy falnál, szája sírásra görbült, de ezúttal valóban, mert elfogytak az ötletei. Nagy rajongójuk azonban segítségére néhány olyan poénnal, amit ő is kitalálhatott volna. A Kövér és a Sovány vidáman lejtettek neki egy kakukk-táncot, és nagy rajongókban fel sem merült, hogy az ötletekért gázsit kért volna. Igaz, fel sem ajánlották neki.

AE mindig írtózott azoktól az emberektől, akik fennhangon hirdették küldetés-tudatukat. Most azonban megkereste őt egy kétségbeesett tömeg, akiknek meggyőződésük volt, hogy csakis az ő lenne képes jó útra téríteni és megvilágosítani az elmebaj egyre sötétebb mélységeibe süllyedő diktátort. AE úgy gondolta, eleget élt már és jól, és ha az életét kockáztatja e küldetéssel, de sikerrel jár, megérte. Felkereste hát a maga leghétköznapibb módján a diktátort, és minden hivatalosságot félrelökve szelíden beszélni kezdett hozzá a mindennapokról, az egyszerű emberekről, az ő gondjaikról, amelyekről ő már réges-régen nem értesült. AE egyetlen pillanatra sem engedte, hogy az elmebaj egyre sötétebb mélységeibe süllyedő diktátor kilépjen a szemkontaktusból, és érezte, hogy közel a pillanat, amikor vendéglátója összeomlik és elkezdődik számára az élete végéig tartó bűnbánat és vezeklés ideje.

5. fejezet

Éles peremű fekete kockák tódultak be a világ természetes kerek formái helyére.

„Megfulladok!” – ordította kétségbeesetten AE, miután rádöbbent, hogy élete energia-vámpírjai eltorlaszolták összes menekülő útvonalát.

AE egy olyan városba érkezett, amely sem a térképeken, sem a helységnévtárakban nem szerepelt, nem volt polgármestere, nem voltak állami és helyi hivatalai, nem készítettek lakónyilvántartást, éppen ezért azt sem tudták, hogy hányan élnek a városban, hányan csak átutazók, mint AE. Egy tágas fogadóba tért be, mert nagyon megéhezett, megszomjazott és kicsit szomorúan vette tudomásul, hogy ő az egyetlen idősebb vendég, de miután lehajtott egy kupával abból a számára ismeretlen italból, amit valamennyien ittak, úgy érezte, megállt benne az évek repülése. Miközben elé tettek egy tál pikánsan illatozó sültet, elárulták neki, hogy a pincében működik a város legjobb színháza és ma este rendkívüli előadásra készülnek. AE, aki rajongott a pince- és padlásszínházakért, épp csak elverte éhét, máris lesietett a lépcsőkön. Nem várt üdvrivalgással fogadták. Aznap este a La Mancha lovagját készültek előadni, csakhogy a főszereplő szó szerint belehalt szerepébe, ezért AE-nak kell alakítania a Búsképű Lovagot. A férfi nagyon szerette a darabot, többször látta filmen és színházban is, Élete Szerelmével még az esküvői zenéjük egyike is innen volt, de a szövegből egyetlen sort sem tudott. Mégsem habozott egy pillanatig sem, hogy elvállalja a szerepet, de aztán rögtön vitába is szállt a rendezővel, aki egy leszerelt rendőrnőből lett kövér dominát képzelt el Dulcineának. A rendező, ha kelletlenül is, de gondolkodási időt kért, míg AE elvonult a tágas fogadó egyik viszonylag csendes zugába, lehajtott még egy kupával a számára ismeretlen italból, amikor belépett egy fiatal lány, gyűrött kockás férfiingben, szakadt farmernadrágban, mezítláb, kócos haja alól hatalmas bogárszemek villantak ki riadtan, alattuk baljósan sötét karikák. A rendező abban a pillanatban jött fel a pincéből, amikor a lány elkapta AE tekintetét.

Egy másik városban, amelyről a helyiek azt állították, hogy Moszkva, holott főterét Berlinerplatznak nevezték, vállig érő, bronzos árnyalatú parókát kínáltak AE-nek, aki valamikor valóban ilyen hajat viselt, de amikor ritkulni látta fürtjeit, maga vált meg tőlük, és azóta sem bánja ezüstös fejét. Azért a hecc kedvéért felpróbált egyet, de azonnal le is vette, miután rögtön félreérthetetlen ajánlatokat tettek neki.

A gimnázium egykori legcsúnyább, de legokosabb diákja, aki egyszerre készült költőnek, zenésznek és festőművésznek, összegyűjtötte évfolyamának még életben lévő tagjait és mindenkit egy verssel köszöntött, amelyekbe beleszőtte teljes életüket, közben ő maga is megszépült.

És az Öreg Nőbolond még egyszer utoljára repülőre szállt, hogy láthassa Észak törékeny, szemérmes Asszonyát, akit hajdan, csúnyán visszaélve vendégjogával, elszeretett az urától, aki semmit sem sejtett, miután 16 évvel kamasz-szerelmük után beteljesítették akkor még tilos vonzalmukat. Azután végleg elszakította őket a több országnyi távolság. Észak törékeny, szemérmes Asszonya egy urának mondott utolsó hazugsággal kikísérte a repülőtérre a még nem Öreg Nőbolondot, és az utolsó csók után kezébe adott egy nagy borítékot, amelyben egy költőnő versei voltak és az ő zöld borítójú füzete, amelyben parázsló szavakkal leírta néhány hétig tartó szenvedélyüket. Az Öreg Nőbolond megőrizte élete végéig mindkettőt, miként testében-lelkében minden együttlétüket. Maradtak az egyre távolodó érzelmű levelek, amelyek időnként azért fellángoltak, hiszen mindkettejük szíve sokáig utat tévesztett, és talán nem kellett volna más, minthogy egyikük repülőre üljön. Hosszú éveken át az övék volt egy áprilisi nap, Észak törékeny, szemérmes Asszonyának születésnapja, amikor hallották is egymást, de soha nem beszéltek az együtt töltött szenvedélyes hetekről. Lassan mindketten megöregedtek és egy áprilisi napon Észak törékeny, szemérmes Asszonya az első mondat után letette a telefont, és egy üzenetet küldött, amelyben tudatta, hogy egy súlyos betegség miatt bezárult előtte a hangok világa. És az Öreg Nőbolond ekkor ült még egyszer utoljára repülőgépre, hogy elmenjen a Fehér Éjszakák hazájába, ahhoz a tóparti házhoz, ahol harapni lehetett a hideg levegőt. Amikor belépett, Észak törékeny, szemérmes Asszonya egy szót sem szólt, csak némán magához ölelte az Öreg Nőbolondot és nem törődött azzal, hogy nagy ricsajjal berontottak unokái és tágra nyílt szemekkel bámulták az egymásba fonódókat.

AE ismeretlen zajokra riadt fel egy reggel. Még szemüveg nélkül kibotorkált a konyhába és ott egy idegent talált, aki a hűtőszekrényt igyekezett kipakolni, majd felfedezett egy másik idegent is, aki Élete Szerelmének festményeit szedegette le egymás után a nappali faláról. AE még fel sem ébredt egészen, de összeszedte hangjának minden erejét, hogy ráripakodjon a betolakodókra. „Nem vagyunk tolvajok, a lakáskulcsoddal jöttünk be” – röhögött AE arcába az egyik és még azt is el akarta vele hitetni, hogy a fiától kapták meg a kulcsot, holott nem is volt neki. AE másodszor is felriadt, és boldogan látta, hogy az egész csak egy rossz álom volt, mert Élete Szerelme békésen pihegett mellette az ágyban, de visszazuhant és az árnyszerű tolvajok immár fegyverrel fenyegették őt, majd sietve távoztak, rájuk zárva az ajtót. „Rendőrség” – kiabálta AE, bár tudta, hogy senki sem hallja, mert csak ők laktak az emeleten. És akkor harmadszor is felriadt, és a rémálom végleg szertefoszlott.

A férfi egy rossz hajnalán a ködpáráján keresztül megpillantott két nőt, akik kísértetiesen hasonlítottak azokra az óvónőkre, akik őt gyerekkorában megpofozták, megverték, többször egy árulkodó másik gyerek bemondása alapján. Mintha nem öregedtek volna semmit, de ugyanúgy áradt belőlük a gőg, a gonoszság, mint 40 évvel korábban. A férfi elérkezettnek látta az időt, hogy végre bosszút álljon, és hogy azokon a nőkön élje ki elfojtott dühét, akik a legjobban megérdemlik és nem messze egykori gonoszságuk színhelyétől.

AE és Élete Szerelme olyan pillanatban találkoztak, amikor már mindent tudtak és még mindent tudtak, amikor már nem féltek semmitől és még nem féltek semmitől. Sürgősen be akartak pótolni mindent az elvesztegetett évekből, megélni minél szebben, minél jobban, minél erősebben a megszenvedett boldogságot. Úgy érezték magukat, mint Ádám és Éva a Paradicsomban, még a bűnbeesés előtt, de ők akkor sem szégyellték egymás előtt meztelenségüket, amikor már a külvilág szemében bűnbe estek. Ott élték meg szerelmüket, ahol éppen megkívánták egymást. Egyszer éppen egy hatalmas ház tetején, ahol nemhogy lefeküdni, de még leülni sem lehetett, fonódtak elképzelhetetlen örömmel egymásba, mintha egyetlen élő, lüktető szoborrá váltak volna. Nem törődtek sem a környező házak lakóival, sem a felettük szálló repülőgépekkel, sem az alattuk elsuhanó autókkal és cammogó járókelőkkel. Amikor a gyönyör csúcspontjára értek, valaki megszólította őket: „Most azonnal jöttök az Úrhoz” – mondta egy kellemetlen hang, de AE és Élete Szerelme csak nevettek rajta. „Várjon csak az Úr, nemcsak irgalma, hanem ideje is végtelen” – felelte valamelyikük és nem is zavarták meg őket soha többé.

6.fejezet

Az őrangyalok elfoglalták az oltár előtti első három sort, hogy az arra érdemtelenek minél messzebb kerüljenek Istentől.

AE egy előkelő, zöldövezetben álló, hajdan nemesi kastélyban találta magát. Ablaka egy érintetlen, ősfákkal teli erdőre nézett, szobája bálteremnek is beillett volna, az egész alakos tükrökkel teli folyosók bejárásával jószerével egész napja eltelt. De ha nem így lett volna, akkor sem kellett unatkoznia, mert szobája a mennyezetig tele volt könyvekkel, azokkal, amelyek meghatározták az életét, azokkal, amelyeket számtalan költözése során elveszített, és azokkal, amelyeket hátralévő életében még el akart olvasni. Csak éppen napok, hetek teltek el, amig nem találkozott senkivel, miközben szobájának csak egyik mellékajtaját kellett kinyitnia, és korlátlan mennyiségben állt rendelkezésére étel-ital, kedvenc és számára ismeretlen ízekkel. Nap nap után gyönyörködhetett a tájban, friss fuvallatok járták be szobáját bár egyetlen ablakot sem tudott kinyitni. Egy idő után már időérzékét is elvesztette, mert sem órája, sem telefonja, sem televíziója nem volt, de nem is érezte hiányukat. Ki tudja, mióta lehetett már itt, amikor egy nap megjelent a szobájában egy vékony, kócos, rövid hajú lány, kezében édes illatú cigarettával. „Eleget magányoskodott már itt, elviszem egy kis sétára” – mondta a lány, és bár AE tiltakozott, hogy itt tökéletesen jól érzi magát, váratlan vendége belékarolt és elindultak kifelé. A férfi akkor tudta meg, hogy egy elmegyógyintézetben van, ahová önként jelentkezett, mert már nem tudta elviselni a külvilág normális embereit, miként azok sem őt, és több száz ember vonult be ide száműzetésbe hasonló okokból, de az ápolónők – a lány is az volt – gondoskodnak arról, hogy soha nem találkozzanak egymással, mert csak megzavarni boldog egyedüllétüket. Távolról mérik mindegyikük szívverését, lélegzését, és ebből pontosan tudják, hogy mikor kell őket kiengedni, akár véglegesen, akár ideiglenesen, AE esetében még nem döntöttek, hogy a szabadság melyik formáját érdemli meg. Amint kiléptek az előkelő zöldövezetben álló hajdan nemesi kastélyból, egy ódon, kihalt várnegyedbe érkeztek, de távolról mintha zeneszó szállt volna feléjük. Az egyik kapualjban AE ismerős alakot vélt felfedezni, mintha a férfi ugyanolyan sapkát viselt volna, mint amit ő hordott még szabad ember korában, és akkor nem lehetett más, mint az ő esküvői tanúja, amúgy költő, zenész és gyógyíthatatlan nőbolond. Ebből a kapualjból szűrődött ki a Zene és bár AE egy fél szóval sem mondta az ápolónőnek, aki időnként mélyeket szívott édes ízű cigarettájából, hogy menjenek be, a lány egyenesen odavezette. Egy füsttől félhomályos szűk teremben egy cigány és egy fekete gitáros játszott, mindketten sok szép élménnyel ajándékozták meg korábbi életében és a háttérben egy szinte áttetsző alakú öreg néger fújta szájharmonikáját olyan erővel, hogy a vér is kicsordult szája szélén. AE-val sokszor előfordult, hogy ha meghallott utcán zenélni embereket, legszívesebben beállt volna közéjük, most pedig, ahogy a cigány és a fekete gitáros, meg a vérző ajkú öreg néger szájharmonikás élete mérföldkő-dalait játszotta, tudta, hogy köztük a helye. „Rögtön jövök” – mondta lelkesen a lánynak, és bár nem tudta pontosan, hogy merre van egykori otthona az ódon, kihalt várnegyedtől, szinte behunyt szemmel eljutott házáig, és pincéjében megtalálta első keresetéből vett piros basszusgitárját, amit sok évvel ezelőtt egy nosztalgia-kiállításon elloptak tőle. A hangszer tökéletes állapotban volt, még felhangolni sem kellett. AE rohant vele vissza az ódon, kihalt várnegyedbe a kapualjba, ahonnan továbbra is szűrődött ki a számára oly kedves zene. Amikor belépett a füsttől félhomályos szűk terembe, meglátta a három muzsikust, akik a You Gotta Move bevezetőjét játszották és ott énekelt közöttük kihívóan rekedtes hangon egy ócska széken a meztelenre vetkőzött vékony, kócos, rövid hajú lány, kezében az édes illatú cigarettával és AE-nak nem volt más dolga, mint belépni basszusgitárjával a dalba, még erősítő sem kellett hozzá…

A lépcsőházban versenyt rendeztek a lakók között, hogy ki tud szebb dallamokat kihozni a folyosói falakból, az ajtókból, a küszöbökből, az ajtó előtt tárolt kerékpárokból és a szeméttárolóba még le nem vitt dobozokból, sőt, a kidobott ételmaradékokból is. Győztesnek végül egy kopasz, vak fiatalembert hirdettek ki, aki a lépcsőkorláton egyensúlyozva tökéletes Bach-fúgát rögtönzött és még le sem esett.

AE-t egy romvárosban kalauzolta egy orosz fiatalember, aki percről percre ismerte hősünk újságírói pályafutását, és a hírügynökség maradványai közül pillanatok alatt elő tudta bányászni az első általa készített hírek még telex-papíros másolatát. Arra már nem jutott ideje az orosz fiatalembernek, hogy együtt keressenek egy, még a kijárási tilalom ellenére nyitva tartó kocsmát, ahol alaposan bevodkázhatnának, de AE nem is bánta, mert nem akarta felidézni iszákos éveit, amikor legfőbb támaszát az érző szívű pultosnőkben érezte.

Két olasz fiatalember, akik együtt nőttek fel és a legjobb barátok voltak, imádták a meséket, ezért elhatározták, hogy egy mesekönyv-antikváriumot nyitnak, amellyel bejárják Európát és ahol a legszívesebben fogadják őket, ott telepednek le végleg. Így jutottak el AE hazájába, és egy nagy színes piacon nyitották meg az üzletüket. Hamarosan hatalmas forgalmuk lett, mert nem volt olyan az elmúlt 200 évben született mesekönyv, amit ne lehetett volna megkapni náluk. Az államnak is megtetszettek, támogatni akarta őket azzal a feltétellel, hogy bizonyos könyveket ne árusítsanak többé, ezt azonban gondolkodás nélkül elutasították, hiszen a lényegüktől fosztották volna meg őket. A rájuk nehezedő nyomás miatt azonban egyre romlott köztük a viszony, végül úgy döntöttek, hogy szétválnak, az egyikük viszi tovább a boltot ahogy és ahol akarja, a másik pedig örökre eltűnik. A kisebbik termetű felajánlotta, hogy döntsék el egy nagy nyilvánosan bokszmeccsen az örökséget, a nagyobbik beleegyezett. A mérkőzést a főváros egyik legszebb fürdőjének halljában rendezték meg. Először alig akarták megütni egymást, végül a kicsinek sikerült az óvatlan naggyal szemben bevinni egy döntő balhorgot. A nagyot mintha a föld nyelte volna el, de a kicsi sem hagyta magát ünnepelni. Néhány nap múlva már üresen állt a bolt a nagy piacon, néhány év múlva pedig már senki sem emlékezett a két rokonszenves olasz fiatalemberre.

AE és szülei valahol a nyílt óceán kellős közepén találták magukat. Távolról sem látszott sem föld, sem hajó. AE azonban bizakodott. „És tudom az irányt, kövessetek” – mondta és úszni kezdett, bár valójában fogalma sem volt, merre megy. Úsztak, úsztak a végtelenségig, mígnem egy nagy folyóhoz értek, amely elvezette őket szülővárosukig.

7. fejezet

És a rohadtak megint csak mindahányan el nem rohantak, hanem vigyorogtak és itt maradtak.

AE hosszú évek után újra látni akarta kedvenc hőseinek, Arthur királynak és a Kerekasztal lovagjainak szenvedélyes és véres történetét, ahogy egy botrányos ír filmrendező azt vászonra álmodta. De elmaradt a ködben Merlin, a varázsló, ne repültek le véres fejek és karok, nem tündökölt Guinevere márványteste, nem vájta ki a holló a halálmegvető lovagok szemét, és Lancelot du Lac, akinek AE magát képzelte, csupán egy kis értelmiségi gnómként bolyongott a Vissza nem térés hídja körül, miközben a kufárok 30 ezüstpénzért egy zúgreklámügynökségnek eladták a Szent Grált.

Barátja, a kétméteres Öreg Medve pofátlan tisztességben megőszülve utolsó előadására készült, és fehér tortahabbal kente be arcát, de csak azért, hogy ne lássa a világ leprafoltjait. Aztán fiatalodni és zsugorodni kezdett, miközben visszafelé mondta el teljes életművét, mígnem hangját teljesen elnyomta hőseinek kiheverhetetlen részegsége.

AE zenét hallott a Hegyoldalból, mint oly sokszor évtizedeken át, és alig tudta átverekedni magát a sokaságon, hogy eljusson a színpadig, amelyhez, mint sok-sok évvel ezelőtt, akadálytalanul feljutott. Éppen Tibus Gitaricus hangolta piros hangszerét, mellette pedig AE legrégibb, leghűségesebb hírügynökségi kollégája, a nagy Animals-rajongó brummogtatta a basszust, az Őrtornyot  próbálták. Tibus Gitaricus nagy örömmel ölelte át AE-t, és mivel a basszus már foglalt volt, de neki is szerepet szánt, átnyújtott neki egy csodaszép gitárt, amelynek nyakát végig-végig színes virágok borították. AE először nem értette. „Rögtön rá fogsz jönni a trükkre” – mondta neki Tibus Gitaricus, és bele is vágtak a dalba. Ahogy AE hozzáért a húrokhoz, azonnal látta, hogy a virágokat egy-egy akkord képére helyezték el, így neki már csak azokat kellett követnie, hogy tökéletes partnere legyen társainak. Annyira belejött, hogy a középrésznél már szólóra is ragadtatta magát, megelőzve Tibus Gitaricust, aki ezt egy rosszalló tekintettel vette tudomásul. De amikor meglátták a színpad szélén az őszöreg Gyapotszedő Királyt, mindketten alázattal meghajoltak előtte.

AE kapva kapott az alkalmon, amikor, ha csak egy napra is, kedvenc Itáliájába küldték, hogy egy tengerparti kolostorban találkozzon a nemrég elhunyt miniszuper szellemével. Az autóbusz egy meseszép öbölben tette le őt, onnan kellett tovább mennie fel a kolostor hegyére. Annyira belefeledkezett a tájba, hogy letette bőröndjét a megállóban, és csak bámulta átszellemülten a tengert, átadta magát a hullámzás énekének. Talán órák teltek el így, mire eszébe jutott, hogy tán már türelmetlenül várja őt a nemrég elhunyt miniszuper szelleme. Messziről látta a kolostor toszkán-barna épületét, de hiába keresett felfelé vezető, utat, lépcsőt, sehol sem talált. Végül meglátott egy lebegő kabint, amely lomhán kilengve közeledett felé. Egy bársonyos, érett női althang súgta neki a háta mögül, hogy ez vezet fel a kolostorhoz, ahol türelmetlenül várják őt. AE-nek gyerekkora óta  tériszonya és klausztrofóbiája volt, ódzkodva szállt be a lebegő kabinba, de mielőtt az automatikus ajtó bezárult volna, érezte a tarkóján a bársonyos, érett női althang leheletét. Egykori pszichiátere volt, akivel már vagy 20 éve nem találkoztak, és akivel azután szakított, hogy átlépték az orvos és páciense közötti tilalmi zónát. Hogy melyikük volt a kezdeményező, már nem emlékezett. Most azonban ebben a tériszonyos, klausztrofóbiás közegben utolsó alkalom nyílt számukra, hogy befejezzék azt, amit akkor elkezdtek, hiszen az élet egyikük számára sem tartogatott már sok időt. AE azonban nem érzett vágyat, csak fulladást és szédülést, és a végtelenített időt, mire felértek a toszkán-barna kolostorhoz. Az ezer zöldellésű kertben, a meghitten szabályos kerengőkön könnyed léptű alakok suhantak, de egyikük sem hasonlított a nemrég elhunyt miniszuper szellemére. AE most ismét belefeledkezett a tájba, a toszkán-barna kolostort körülvevő pipacsmezőkbe, a bortermő lankákba, de tudta, hogy tévúton jár. Mégis csak talált egy apró, tüskés vadrózsa-bokrokkal teli ösvény, amely levezetett a meseszép tengeröbölbe, ahol a buszmegállóban valaki a kezébe nyomta otthagyott bőröndjét. AE keresztet vetett, bár hitével ez összeegyeztethetetlen volt, majd felszállt az első érkező buszra, amely elvezetett a következő kolostorig, hátha ott megtalálja a nemrég elhunyt miniszuper szellemét.

Fedetlen fejű emberek haladtak némán egy virágos hegyoldal kanyargós ösvényén. A hegy tetején egy fényes, lapos sziklát menóra gyertyafénye világította be, egy rabbi Kol Nidrét énekelt. A szikla előtt három zsák várta a fedetlen fejű embereket. Aki megérkezett, mindegyikből merített. Az elsőben liszt volt, a másodikban cukor, a harmadikban mák. A fedetlen fejű emberek ezekből a fényes, lapos szikla körül kis halmokat gyúrtak, egy-egy kavicsot szúrtak a tetejükbe, majd meggyújtották őket. És a halmok úgy világítottak, mintha menórává váltak volna és lángjaik a Kol Nidre hullámait követték.

„Félholtra vert a pasim, ezért most azonnal szükségem van egy másikra. 5000 forintért a tiéd vagyok, akár itt helyben is” – e mondattal érintette meg a vörös téglás orvosi rendelő felé igyekvő AE vállát egy idősödő nő. A férfi hátrafordult és a kiégett arcban hajdanvolt ismerős vonásokat fedezett fel, csendesen elmosolyodott, hogy a nő ne érezze szánakozását. „Húsz évvel ezelőtt rátaláltam Életem Szerelmére” – felelte. „Valamikor Te könyörögtél nekem” – sóhajtott fel a nő szomorúan, mire AE-ben felrémlettek rosszéletű évei, és életében először töprengeni kezdett azon, hogy romlott éveinek néhány órás, nem ritkán fizetett kalandjai milyen nyomot hagyhattak partnereiben. 

Kettős gyilkosságról írtak a bulvárlapok: az áldozatok az utolsó tisztességes újság rejtőzködő tulajdonosa és titkárnője, egyben szerelme voltak. Másnap már az töltötte be héthasábos címmel az első oldalt, hogy a szerelmesek a világ értetlenségére közös öngyilkossággal válaszoltak. Harmadnap pedig már a legjobban értesültek tudni vélték, hogy a dúsgazdag, de a nyilvánosság előtt soha nem mutatkozó férfi és annál nagyobb közösségi életet élő kedvese között a határokat nem ismerő szerelem pusztító gyűlöletté változott, és utolsó randevújukra élesre töltött fegyverrel mentek, amint meglátták egymást, lőttek. Mindketten egyszerre, egyszer, halálosan.

AE egy vasárnap délután kéjesen lustálkodott, amikor betoppant hozzá CrazyLittleThingCalledLove, a lány, aki 30 évvel korábban még a szobája falán lévő posztereket is lecserélte, hogy ne riassza el az őt meglátogató fiatalembert még kiforratlan zenei ízlésével. Bár AE nem várta őt, hiszen hosszú évek óta nem látták egymást, és CrazyLittleThingCalledLove is rátalált élete szerelmére, megörültek egymásnak, egészen finoman szájon csókolták egymást és összeérintették a homlokukat. AE akkor jött rá, hogy ő teljesen meztelen, míg a nő fekete pulóvert, és fekete nadrágot visel, de CrazyLittleThingCalledLove-ot látszólag nem zavarta ez az egyenlőtlenség. Azzal az átlátszó ürüggyel, hogy főz kettejüknek egy teát, AE kimenekült a fürdőszobába, hogy gyorsan magára kapjon valamit, de azért valóban fel is tette a teavizet. Amikor a kész teával visszatért a szobába, már CrazyLittleThingCalledLove ült meztelenül a fotelban, csupán az a divatjamúlt iskolás szemüveg volt rajta, amelyben AE először látta őt, és amit elsők között vetett le róla azon az őszi délutánon, amikor a lány beengedte őt otthonába és ártatlan együttlétük emlékétől évekig nem tudott szabadulni. És ebben a pillanatban AE, akinek az a 30 évvel ezelőtti találkozás csupán egy szerepjátszó édes kalandnak tűnt, most utólag is rettenetesen szégyellte magát.

Bombázták a várost és pillanatok alatt megteltek az óvóhelyek. Akik kívül rekedtek, csak abban bízhattak, hogy ha egy-egy sötét sarokban összebújnak, megmenekülhetnek. AE egy hatalmas szürke takaróval érkezett az egyik csoporthoz, mindenki elfért alatta, és amikor a bombázások már elülni látszottak, újabb emberek kerültek elő, akik menedéket kerestek AE hatalmas szürke takarója alatt. Ők még nagyobb veszélyben voltak, mint a város többi lakója, mert nem az ellenség tört az életükre, hanem saját népük. Amikor a bombázások újra erősödni kezdtek, AE váratlanul kibújt a hatalmas szürke takaró alól, futásnak eredt és arra biztatta a menekülőket, hogy 10-10 másodperc különbséggel kövessék őt és amikor kiérnek egy nagy nyílt mezőre, rohanjanak el a négy égtáj felé és ne nézzenek többé hátra.

8.fejezet

Álmatlanságban szenvedett a Férfi, aki egykor talán száz nőt is szeretett, mert elterelték a figyelmét a napról napra lelketlenebb világról. Ezért kihasználta kényszerű ébrenlétének minden percét, hogy érthessen és érezhessen, mielőtt gránátalmává válik, kettéhasítják és szenvedélyes vére nyomot hagy utolsó otthonának falain.

Megszállt ország, fogolytábor, egymás után érkeztek és indultak az elítéltekre és deportálandókra váró vonatok. Hatalmas tömeg verődött össze egy pályaudvaron, öregektől újszülöttekig, senki nem tudta, hogy milyen sors vár rá. AE is közéjük keveredett, és megtudta, hogy hamarosan egy óriási élelmiszer-szállítmány érkezik, és mivel rá senki nem figyelt, sikerült neki egy egész kosárnyi rántotthúst megkaparintania, amelyet aztán sebtében szétosztott a legnyomorultabbaknak látszók között. Az utolsó szeletnél azonban, amelyből egy egész család jóllakhatott, az őrök észrevették őt, és azon nyomban az elítéltek közé terelték. Egy nagy sötét, hajdan iskolaként szolgáló épületbe terelték őket, AE-t azonban csak érdekelte, hogy még tudjon valahonnan élelmet szerezni az utolsó pillanatban, mielőtt bezárták őt negyedmagával egy szűk szobába. Egy magas sápadt zenész, egy kicsi, hosszú fekete hajú fiatalasszony és huncut értelmiségiképű lett a sorstársa. Úgy estek neki az ételnek, mint ha soha nem ettek volna, és bár AE figyelmeztette őket, hogy tartalékoljanak, mert ki tudja, mi lesz másnap, gyorsan letorkolták: ki tudja, lesz-e másnap, a mát kell megélni és jól. És a kicsi, hosszú fekete hajú asszony egymás után felajánlotta magát mindhárom férfinak és egyikük sem utasította őt vissza. Közben a szomszéd szobákból gyereksírások és felnőtt énekek hangzottak fel egyre hangosabban egy olyan nyelven, amit AE mindig szeretett volna megtanulni…

Híre ment, hogy egy neves pszichológusnő Démonűző címen előadás-körútra indul, egy-egy estre legfeljebb 50 embert engedtek be, akiknek névvel és címmel kötelezniük kellett magukat, hogy a bent látottakról semmit sem szólnak senkinek. Az egyik este a Férfi is elment a pubba, amelynek emeleti kistermébe hirdették meg a szeánszot. A terembe belépőket vakító fény fogadta, a székek körbe fogták a színpadot, amelynek közepén egy fehér orvosi ágyon ült meztelenül törökülésben az átlagos külsejű, de az átlagosnál erősebb kisugárzású doktornő. Gyorsan elmondta a szabályokat: tíz embert fog találomra egymás után magához szólítani, 5 nőt és 5 férfit, akik egyenként 5 percen át azt csináltak vele, amit akarnak, erőszak és gyilkosság kizárva, gyengéd szex és bántalmazás jöhet. És egy-egy találkozás után pontosan öt percig fogja jellemezni az illetőt. Néhány ösztönző tárgyat kirakott maga köré szabad felhasználásra. Elindult az előadás, egy nő volt az első, aki össze-vissza verte a doktornőt. Neki a szeme se rebbent, szinte érzéketlen hangon rajzolta meg kínzója tűpontos portréját. A többiek sem bántak vele jobban, sőt, ahogy telt az idő, a kiválasztottak egyre kegyetlenebbek lettek, de a doktornő csak tűrt rendületlenül.  A Férfi végig reménykedett, hogy őt is kihívja, mert ő legalább szelíd öleléssel, simogatásokkal szerette volna csitítani a doktornő fájdalmait. Pedig benne is dolgoztak a démonok, nőimádata mellett egy nem kevésbé erős látens nőgyűlölet, néhány feldolgozhatatlan gyerekkori trauma miatt, de mindig képes volt úrrá lenni rajtuk. Kereste a nővel a szemkontaktust, de az önkéntes áldozat mintha ott sem lett volna. Ő lett végül az utolsó a sorban, alig mert hozzáérni a doktornőhöz, akinek pedig láthatóan jól esett minden érintés.  Bár az est végeztével kitessékelték a közönséget még a házból is, a Férfi hosszasan várt, míg az átlagos külsejű, de az átlagosnál erősebb kisugárzású doktornő kijött, hogy beszélgessenek. Megtudta, hogy egy 50 évvel korábbi amerikai performansz adta neki az ötletet, hogy saját magán kipróbálja az emberekben rejlő gonoszt, és éppen ez volt az utolsó este, most már nekiállhat a nagy tanulmánynak, amelyben nem lesz köszönet. A Férfi szerette volna őt hazáig kísérni, de a doktornő elhárította még ezt a közeledést is és eltűnt egy sötét utcában. Ott találták meg másnap a holttestét, valaki megfojtotta.

AE gyerekkora óta hatalmas focirajongó volt, de nem az elvakult fajtából, hanem olyan, aki szép, szellemes játékért lelkesedik, és minden érdekelte, ami a sportág történetéről szólt. Gyerekkorában Édesanyjától kapott is elég szidást, hogy mit rakosgatja állandóan a focisták „képes feleit”, ahelyett, hogy értelmesebb dologgal töltené idejét, Édesapjával viszont a sakk mellett legszívesebben gombfociztak, még nemzetközi bajnokságot is rendeztek.  Aztán évtizedekkel később AE legszebb újságírói éveit köszönhette e szenvedélyének, amikor szemtől szembe találkozhatott gyerekkora bálványaival is. Éppen ezért boldogan tett eleget egy iskolai meghívásnak, ahol a fociról, kedvenceiről, az emlékezetes interjúkról, a pótolhatatlan meccsélményekről beszélt. Egy kreol bőrű kisfiú az előadás után odament hozzá és elővett a hátizsákjából három olyan albumot, amelyek valamikor AE tulajdonában voltak, de a számtalan költözés során elvesztek, és csak néhány képet tudott megőrizni belőlük. A gyerek be is mutatkozott, mondott egy legalább hat szavas nevet, de elárulta kétszótagos becenevét is, ahogyan a brazil labdaművészeket szokták hívni. A kreol bőrű kisfiú mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy AE elmenjen hozzájuk, mert Édesanyja gyakran emlegeti őt, hiszen oly régen találkoztak. A Férfinak egyáltalán nem rémlett az asszony, még akkor sem, amikor megérkeztek hozzájuk, ő azonban úgy ölelte magához, mintha hosszú idő után visszakapta volna őt és mintha a kreol bőrű kisfiú AE gyermeke lenne. Miután végre ki tudott bontakozni a nő öleléséből, AE követte kis vendéglátóját a szobájába, ahol minden a fociról szólt, és vizsgáznia kellett az egyetemes focitörténelemből. Most sem vallott szégyent, most is úgy vágta a válaszokat, mint amikor saját fiait kápráztatta az agyában lévő focilexikonnal. A szépséges Anya vacsorára is marasztalta, a bőséges asztalon a legnagyobb sztárok kedvenc fogásaiból kínált kóstolót. Már későre járt, amikor asztalt bontottak. AE lefektette a kreol bőrű kisfiút, altatóként még mesélt neki arról, amikor egy olasz csatárlegendának megmutatta gombfoci-mását. A szépséges Anyából sugárzott a boldogság, amelyet hamar felváltott a rettegés, hogy AE elmegy, és soha nem látja viszont többé. Újra olyan hévvel ölelte át őt, mint amikor megérkezett. AE szinte moccanni sem tudott, pedig odakintről közeledő lépteket hallott. „Ha itt talál téged, megöl mindhármunkat, de legalább együtt halunk meg” – suttogta a szépséges Anya és nem eresztette AE-t…

A Férfi egy másik alkalommal is betévedt a pub feletti padlásszínházba, még jócskán előadás előtt. A kis színpadon egy kerekes szék állt, mellette egy szép, meleg barna szemű, elbűvölő hangú negyvenes nő rendezgetett virágokat süteményes tányérokat. A brooklyn-i szemüveges sokszorosan hátrányos helyzetű író legújabb, kétszereplős darabját készültek bemutatni, amit eddig csak a premier színészei olvashattak, de a férfi váratlanul megbetegedett és már nem volt idő az előadás lemondására. A szép, negyvenes nő ezért elhatározta, hogy az első betévedő érdeklődő játssza el a kerekesszékbe kényszerült főhőst, akinek csak végszavaznia kell az ő monológjaihoz. A Férfi szabadkozott, de miután elárulta, hogy évtizedek óta követi a brooklyn-i szemüveges sokszorosan hátrányos helyzetű író munkásságát, a szép, meleg barna szemű, elbűvölő hangú negyvenes nő rábeszélte a szerepre, úgyis ki fogja találni a végszavakat. A Férfi beült a kerekesszékbe, és amint megkezdődött az előadás, rögtön eszébe jutottak a lehető legfrappánsabb replikák, a közönség pedig dőlt a röhögéstől. Tomboló sikerrel ért véget a premier, a szép, meleg barna szemű, elbűvölő hangú nő nagy szeretettel ölelte magához a Férfit, akit immár állandó színpadi partnerének tekintett. A Férfi élvezte a sikert, boldogan mondott igent, és haza akart indulna. Csak éppen a kerekesszékből nem tudott többé felállni.

Viadalról kiszabadult felcicomázott kakas rohant be egy homályos stúdióba és lélekszakadva kereste párját, míg a Halottak Zenekara a még élő szőke énekessel az élen hangtalanul játszotta a múltból itt maradt dallamokat.

AE 90. évében járó Édesanyja, aki több mint öt éve nem mozdult ki lakásából, a legnagyobb januári hideg napján újra elővette a testén régóta nem érzett szürke télikabátját, felhúzta a hirtelen mérhetetlenül nagynak tűnő barna csizmáját és kiment egy közeli dombra, hogy az arcába érezhesse a friss hóesést.

9. fejezet

Mire emlékeztetnek azok a sikolyok, amikor jégszívünk aritmiáját tüzelő talpak tapossák halálos harmóniára és szabaddá tárult szeméremajkak vakítják el magánuniverzumunk harmadik szemét?

AE nyomába szegődött egy terebélyes, erőszakos öregasszony, azt állítva, hogy egykori kolléganője és követelte, hogy együtt verjék ki hajdani munkaadójuktól elsikkasztott jussukat. AE nem emlékezett rá, próbálta lerázni magáról, undorodott is a terebélyes, erőszakos öregasszony ápolatlanságától, inkább azt a hasonló szerencsétlent idézte fel benne, aki sok-sok évvel korábban Rómában látott, és akit aztán sok-sok évvel később egy korabeli szociofotón ismert fel. Di miután képtelen volt megszabadulni tőle, igyekezett egyre szövevényesebb úton megközelíteni hajdani munkahelyét, ahol már vagy tíz éve nem járt, hátha közben valahogy sikerül elvegyülnie a tömegben. Végül AE megpillantott egy nagy, nyitott hodályt, amely hajléktalan szállónak tűnt, bőségesen terített asztalokkal, de egy lélek sem volt benne.  Idevezette be a terebélyes, erőszakos öregasszonyt, aki rögtön habzsolni kezdte válogatás nélkül a kitett ételeket, amikor váratlanul hatalmas tömeg tódult be, és megrohanták az asztalokat, de nem csöveseknek tűntek, hanem inkább násznépnek, akik nem bírják már kivárni az ifjú pár érkezését. AE ezt a pillanatot ragadta meg, hogy magára hagyja a terebélyes, erőszakos öregasszonyt, kirohant az utcára, és beugrott az első kocsiba, amit egy nyomorúságos külsejű kisfiú vezetett. A gyerek rögtön indult. „Megyünk a parancsnokságra, ott igazolnak téged” – mondta a fiú biztató hangon. „Ezt a jelenetet már láttam az Emberi sorsban, csak éppen fordítva” – mondta AE, de a gyerek láthatóan nem értette, miről beszél. Autójuk pontosan azon az útvonalon haladt fel a hegyre, amelyet AE 24 éven át szinte naponta megtett hajdani munkahelyére. A régi épületeknek azonban nyomát sem látta, csupán egy baljós, alig kivilágított házat, amelyet előtt katonák álltak őrt, akik rögtön tisztelegtek a kisfiúnak. AE tudta, hogy most kell azonnal eltűnnie, mielőtt beviszik a házba…

Nulladik áldozatukhoz vonultak fel a gyászukkal hivalkodó gyermekgyilkosok.

Egy kopár, meredek domb állt előttük, amelyre az elítélteknek fel kellett tolniuk valami lehetetlen terhet. AE és Élete Szerelme épp a legkopárabb és legmeredekebb szakaszra kerültek hatalmas zsákjukkal, amelyet csak úgy tolhattak feljebb és feljebb, hogy a zsákon lévő felirat mindig lefelé, rájuk nézzen. Ők azért kerültek ide, mert egy gyermekeket az utcán zaklató gazembert elkaptak, félig agyonverték, de felépült, és mint kiderült, magas, elszakíthatatlan kapcsolatai voltak. AE és Élete Szerelme erejét azonban megsokszorozta az egymásba vetett hit, és olyan gyorsan értek el fel a dombra, hogy rögtön legurulhattak a szabadságot jelentő túloldalon. Mire az őrök észrevették őket, már lőtávolon kívül kerültek, mint az a két francia hadifogoly szökevény az utolsónak hitt háborúban.

Rettegnek az éjféltől a maszkabál előtáncosai, hogy elhullanak mind a leplük alatt.

AE, miközben régi iratai között akart rendet csinálni egyik heverőjük ágyneműtartójában, egy már teljesen elfeledett fotóalbumra bukkant, amelyben ott lapultak valamennyi egykori interjúalanyának fotói. Ahogy nézegette őket és próbált visszaemlékezni a beszélgetés helyszínére, időpontjára, körülményeire, látta, hogy egymás után lépnek be az ajtón, élők és holtak, mert bizony már azok is voltak közülük sokan, és mindegyikük elmondta, amit még fontosnak tartott, csak kifutottak az időből. Az egykori interjúalanyok lassan ellepték a lakást, amelynek falai folyamatosan tágultak, mígnem egy éles vakufény villant. AE felnézett, és A.-t, a gyermeki mosolyú Montmartre-i Tündért látta, akivel milliószor elképzelte a találkozást, de soha nem tudott a közelébe kerülni. AE szeme felragyogott, agyában villámgyorsan végigpergette élete meghatározó filmjének kedvenc mondatait, mert egyikkel szerette volna köszönteni a gyermeki mosolyú Montmartre-i Tündért, akinek kávézójába Élete Szerelmével is elzarándokoltak egy pernod erejéig, de a hölgy megelőzte őt: „Végre megvagy te is!” – nevetett, és AE úgy érezte, eljött az ő pillanata, hiszen A. közismert szokása volt riportereit lefényképezni. A következő pillanatban azonban már hűlt helye volt a gyermeki mosolyú Montmartre-i Tündérnek, és még csak jeleket sem hagyott maga után, mint amiken a szerelmes futárfiú eljutott hozzá.

Egyetlen eltévesztett gombnyomásra eszüket vesztették az okostelefonok, visszahozhatatlanul eltűntek címek, telefonszámok, elérhetőségek, csak öldöklő videójátékok villóztak mindenütt, bármit is tettek velük.

Évtizedekkel utolsó koncertjük után AE-nak teljesült régi vágya: újra összehozta a Városban a Bandát, de ezúttal nem iskolában, nem kollégiumban, hanem az egyik főtéren, éppen a Zeneiskolával szembeni körforgalomban állítottak fel egy nagy ovális színpadot számukra. Bár valamennyien elmúltak már 60 évesek, erejük teljében lévő korai negyveneseknek látszottak, rengeteg sötét hajjal, álmaik hangszereivel: Ch., a gitáros egy Stratocasteren futtatta ujjait, K., a basszeros és AE felváltva brummogtattak egy piros-sárga Fendert, J., az orgonista egy Hammond billentyűit tépte-cirógatta, Sz. a dobos egy üveg Premiert püfölt. AE torka maga volt a dinamit, csak úgy repkedett az oktávok között, minden daluk úgy szólt, hogy az eredetiek sem jobban, és a tömeg tombolva ölelte őket magához egy buliban, aminek nem akart soha vége szakadni.

Piruettező pókok halálugrásai védőháló nélkül az építőkocka-balerinák közé.

AE és a holnapi villamost megéneklő Színésznő több tucatnyi munkanélküli élén bevonult egy óriási bankba és udvariasan, de határozottan e nincstelenek jogos jussát követelték. A pénztárosok készségesen átadtak nekik több zsákot, amelyekkel akadálytalanul kivonulhattak. AE és a holnapi villamost megéneklő Színésznő egy nagy elhagyott lakásba vezették az embereket, ahol hiánytalanul leszámoltak mindenkinek kétmilliót. Végül ketten maradtak, külön szobában pihentek le, de egyikük sem tudott aludni. A holnapi villamost megéneklő Színésznő halkan dúdolt franciául egy másik hozzá nőtt dalt, és AE azon kapta magát, hogy vele együtt énekel a bezárt ajtón keresztül.

AE-t bevonszolták egy sátorba, ahol szövevényes ábrákat rajzoltak a felkarjára. Belédöftek egy tűt, fájdalomcsillapító, mondták. AE sosem gondolt arra, hogy tetováltasson, de most beletörődött. Csak akkor látta meg, amikor az érzéstelenítő kiment belőle, hogy a rajzolt vonalak a felkarján vérben úsznak.

Szűköl a tér, feloldódik benne az idő, a Halott Ember révésze végtelenítette az éjszakát.

AE végre eljutott álmai városába, New York-ba, hogy magához ölelje mindazt, amit már zenéből, filmektől megtudott és összevesse azokat a maga valóságával. Egy eddig soha nem hallott eldugott kerületben szállt meg, indult el a nagy felfedező útra, gyalog, toronyiránt, ösztönei iránytűjétől vezérelve. Még otthonról egyeztette kint élő barátjával a napot, az órát és a percet, amikor álmai városában találkoznak a Central Park sokat látott hídja alatt és pontosan akkor meg is ölelhették ott egymást, miközben úrlovasok vágtattak el mellettük szemérmetlen dalokat énekelve. AE holtfáradt volt a nagy gyaloglástól, de közben tombolt benne az adrenalin, és csak azért volt hajlandó beszállni a metróba, hogy lássa az alagút falaira felfestett próféciákat. Még ekkor sem vette észre, hogy se pénz, se telefon, se útlevél nincsen nála, sőt, még motel nevére, az utcára, a kerületre sem emlékezett, ahonnan elindult. Kint élő barátja a rendőrséghez akart fordulni segítségért, de amint telefonjához nyúlt, látta a legfrissebb híreket: a hatóságok nagy erőkkel keresnek egy tengerentúlról érkezett írót, aki önmagán kísérletezve megfejtette a közép-európai borderline személyiség-zavarok történelmi-társadalmi gyökereit és mindenáron meg kell akadályozni tervezett előadását a lázadásairól híres egyetemen. AE a leírásból rögtön magára ismert, és nem vágyott másra, minthogy ismeretlenül elvegyüljön álmai városának országnyi tömegében.

A Királynő előbb a Bolond, majd saját ruháit szaggatta le, hogy így lépjenek be a Mennyei Lépcső felsőfokán fénylő bálterembe. A Bolond azonban még időben megtalálta a vészkijáratot, magára hagyva szégyenében a Királynőt.

10. fejezet

Bűntudathoz tudatos bűn kell. Az ösztönöst ráfoghatjuk érzékeink sodrására.

Az Írást a Falon tejjel és mézzel folyatták le, majd hajtóvadászatot indítottak a firkálók ellen és rettenetes halált ígértek neki. AE nem vállalta az esküdtszék elnökének szerepét.

Egy végső stádiumban lévő fiatalember megérkezett egy hippi-kommunába, ahol a testvérnek kijáró örömmel és öleléssel fogadták, különösen azért, mert neki volt mind között a legszínesebb, legőrültebb ruhája. A hippi-kommuna valójában egy hospice-közösség volt, amelyet AE és Élete Szerelme hoztak létre az életigenlő végső stádiumban lévőknek, akik sosem beszéltek a betegségükről, bár mindannyian tisztában voltak állapotukkal, de minden panaszkodást időpocsékolásnak tekintettek. Az új jövevény tiszteletére AE elindította a Sötét Csillagot, amely a Fehér Nyúllal átúszott a Csillagközi gyorshajtásba, miközben a hippi-kommuna tagjai egy széles körbe dobálták le ruháikat, hogy a szabadság levegője kifújja belőlük a halálszagot, és AE Élete Szerelme vezetésével átadták testüket a tudattágító táncnak. E zenék pedig mindenkiben addig szóltak, amennyi időt adtak maguknak, vagyis túl percek, órák, napok, hónapok szűkre szabott keretein.

Ha félholtan fekszel egy mezőn, és bámulod a felhőket, mint az a híres herceg, és föléd hajol egy széparcú ló, nézz hosszan a szemébe és csókold meg.

AE 90-hez közeledő szülei felhívták fiúkat, hogy nem akarnak elmenni egy joint megkóstolása nélkül. AE egy pillanatig sem gondolkodott azon, hogy teljesítse-e mindig törvénytisztelő és mértéktartó szülei kívánságát. Rögtön kikereste a világhálón a legtöbb megbízhatósági lájkot kapott dílert, akinek az arca rémlett még valami régi pincefesztiválról, videóhívással rendelt tőle 3×10 csomag füvet, miközben a háttérben üzletfelének emberei magukat gospel-kórusnak álcázva terjesztették az anyagot. AE már diktálta volna be a címét, de a díler megkérte, hogy biztonsági okokból mondjon le a házhoz szállításról, és siessen a Meggyalázott Szobrok Parkjába, ott kapja meg a küldeményt. Hősünk nyomban fel is kerekedett, és hamarosan megérkezett a parkba, amelyben a hajdani remekműveket rács mögött tartották, de mindenki megdobálhatta vagy leköphette őket. A díler csak azt felejtette el közölni, hogy AE melyik szobor előtt találkozhat a futárral. Ő azonban gyorsan rájött, hogy az a mű tartja a bal kezében a csomagot, amelyet előtt senki sem gyalázkodik.

Apa kapott egy fülest, mely szerint Fia házában szolgáltatja bájait egy hölgy, akihez az egész politikai osztály jár. Most lehetne lebuktatni a sok álszent erkölcscsőszt egyszer s mindenkorra. Apa, mint egykori titkos szolgálati ügynök és a Fia, az oknyomozó újságíró együtt kerekedtek fel, hogy meglátogassák az Örömhölgyet, akinél semmi és senki sem az, aminek látszik. Egy náluk jóval magasabb, végtelen combú hölgy nyitott ajtót, úgy tett, mintha mindkettőjüket már jól ismerné, majd, miközben a félhomályban vetkőzni kezdett, sejtelmesen beceneveket kezdett el mormolni, amelyeket a Fia rögtön be is azonosított. Csakhogy a sötétben, a fojtogató füstölőillatban mindkettejükre klausztrofóbiás pánikroham tört rá, és dolguk végezetlenül menekülni kényszerültek. Az Örömhölgy, akinél semmi és senki sem az, aminek látszik, csalódottan nézett utánuk, mert rájött, hogy kik is ők valójában és abban reménykedett, hogy a pletykákért szép összeget tud kicsalni belőlük. Így aztán új alanyoknak hintette el az értékálló fülest.

AE éppen befejezte a mindig utált éjszakai műszakot, de mielőtt hazatért volna, betért múltideje legtágasabb pályaudvarába, annak is tompán kongó csomagmegőrzőjébe, ahová ismeretlen, jellegtelen arcok érkeztek vele együtt, hogy betegyék a szekrényekbe felejteni kívánt, ám mégis nélkülözhetetlen emlékeiket. A keskeny, fehér szekrényeket semmi sem különböztette meg egymástól, még egy szám, vagy egy jel sem, mégis mindenki pontosan tudta, hová nyúljon és a szekrények zárai mutatóujjuk puszta érintésétől kinyíltak. AE-nak úgy tűnt, mintha az ismeretlen, jellegtelen arcok egyforma ruhát viselnének, és mozgásukat is összehangolta volna valami láthatatlan erő. Csupán egyvalaki rítt ki ebből a laza tömegből, egy bután rafinált arcú nő, aki alig öltözötten keringett a többiek között. AE nem vett róla tudomást, mert arra kellett összpontosítania, hogy egy őt gyerekkora óta üldöző tekintetet végre elhelyezzen a szekrényébe, és jó erősen rá is zárja az ajtót. Már éppen végzett élete e fontos műveletével, amikor érezte, hogy két hideg, nyirkos kéz hátulról átöleli alig valamivel a nyaka alatt, majd végigcsúszik a mellkasán, egészen a csípőjéig, miközben ugyancsak hideg, csupasz lábaival ránehezedik az ő két lábfejére. Volt idő, amikor nagyon fel tudta őt izgatni egy hideg női kéz, most viszont szinte látta, ahogyan e puha injekcióstűk kiszívják az életerejét. AE hátrafordulni sem tudott egészen, de tudta, hogy csakis a bután rafinált arcú, alig öltözött nő lehet. „Most vagy soha” – lehelte a nő AE fülébe irritálóan kölnivizes szavait. „Mindennek eljön az ideje. Vagy nem” – felelte Hősünk, de ahogy próbált a szorításból kibontakozni, egyre inkább úgy érezte magát, mintha polipkarok szorítanák, mint Nemo kapitányt kedvenc könyve legizgalmasabb jelenetében. Ekkor azonban megszólalt egy harsány rigókórus, AE kiszabadult és múltideje legtágasabb pályaudvara kiürült, nem voltak többé sem egyforma szekrények, sem egy ütemre lépő egyforma emberek, csak egy vakító, jótékony fény, amelyben AE Élete Szerelmét látta közeledni és lelkét betöltötte az ő csodálatos asszonyi illata…

A Költő soha nem tanulta meg egyetlen versét sem, mert nem kellett velük kiállnia a nyilvánosság elé. Az egyik reggel azonban belé villant egyetlen sor, amit még diákkorában írt le, és egyik barátnőjét, akit nem vett el feleségül,  nagyon megragadta: „Rám kiált a félelem fekete fejsebe.” De ez sem volt pontos, érezte, hogy egy jelző kimaradt belőle, mivel azonban az eredeti kéziratot kidobta, nem maradt más számára, mint reménytelenül tovább agyalni…

AE úgy döntött, hogy 40 év után újra beiratkozik egyetemre, mert új ihletre van szüksége az alkotáshoz.  A művészettörténetet választotta, amivel évtizedek óta foglalkozott, de sosem tanulta. Hiába jelentkezett azonban be az egyetemre, először azzal utasították el, hogy túlkoros. Amikor AE előszedte azt a rendeletet, mely szerint megszűnt az egyetemi tanulás korhatára, másodjára azzal utasították el, hogy nincs hely a kollégiumban. Amikor AE közölte, hogy nincs szüksége kollégiumi elhelyezésre, mivel a városban lakik, harmadjára azzal utasították el, hogy túlságosan messze lakik az egyetemtől, és biztosan állandóan elkésne az előadásokról…

A Maestro visszajött odaátról, hogy újraforgassa utolsó filmjét, amellyel elégedetlen volt. A szóáradatban szenvedő bohóc helyett egy utcai zúgivót kért fel az egyik főszerepre. Az utcai zúgivó szóról szóra megtanulta a szóáradatban szenvedő bohóc szerepét, és megpróbálta őt utánozni, még toszkán akcentusát is, de az eredmény rémes lett. A Maestro még dühösebb lett, és elhatározta, hogy letiltja a bemutatót, csak szigorú katonai felügyelet mellett tartották meg a premiert egy háztetőn, ahová egy csigalépcsőn át vezetett az út. Az utcai zúgivó megelégedett azzal, hogy gázsiként egy parányi whiskey-s üveget kapott a Maestrótól. Amikor magára maradt, igyekezett betölteni az italt saját, nagyobb üvegébe, és ahogyan csorgatta a nemes nedűt, a whiskey egyre több lett, végül nem fért bele a saját, nagyobb üvegébe…

Életfa-polipcsápok arany mezőben Bartók hegedűhúrjain.

Vannak zenék, amelyeket annyiszor hallottunk már életünkben, hogy ha feltesszük a lemezt, akkor is a fejünkből szólal meg – állapította meg AE egy munkába temetett magányos délutánon.

11.fejezet

A Vörös Báró és a Légió Ördögei szörnyű légicsatát vívtak, majd valamennyien egy  kincstári szennyesdombon landoltak és utána mennybe mentek.

Valahol egy kietlen város széléről, ahonnan a 61-es út indul, buszra szállt 61 értelmiségi, költők, irodalmárok, nyelvészek, kritikusok, akiknek életén egyaránt nyomot hagyott a középnyugat-odesszai Nobel-díjas gitáros dalnok poéta. AE is meghívást kapott, hiszen ő már kamaszkorában hallgatta, énekelte, barátaival egy film tucatnyi újranézésével próbálták lekoppintani dalainak gitárakkordjait, majd később már dalverseinek átültetésével is próbálkozott. Utolsónak, 62-ikként maga a mogorva, embergyűlölő hírében álló Mester is felkapaszkodott és bevackolta magát a leghátsó ülésre. Miután elindultak a 61-es úton, a Mester, akit rock-Rimbaud-ként és underground mítoszként is emlegettek, felállt, körbenézett kalapja alól, és feltette a kérdést a 61 értelmiséginek: „Ki tudná röviden összefoglalni, hogy mi a lényegem?” A 61 értelmiségi, költők, irodalmárok, nyelvészek, kritikusok szinte egymás szavába vágva megvas megállapításokat próbáltak kipréselni magukból, miközben a középnyugat-odesszai Nobel-díjas gitáros dalnok poéta visszahúzódott kuckójába, de még lehúzott kalapja alatt is látni lehetett megvető szájrándításait az ostobábbnál ostobább mondatok hallattán. Amikor végre csend lett, AE, aki eddig bölcsen hallgatott, felállt, körbenézett és csak ennyit mondott: „Everybody must get stoned”[1]. A Mester, akit rock-Rimbaud-ként és underground mítoszként is emlegettek, feltolta kalapját, elmosolyodott, amit ritkán szokott, ujjával rábökött AE-ra, majd közölte: „Ennyi.”

A busz ekkor hirtelen megállt a pusztaság közepén. A Mester szenvtelen hangon felszólította a 61 értelmiségit, AE-t kivéve, hogy azonnal szálljanak le és menjenek Isten hírével, amerre látnak. „Hová menjünk innen a semmi közepén?” – kérdezte könyörgően az egyikük. „Kell, hogy legyen egy egérút itt” – felelte a Mester lökte oda neki a foga között ugyanolyan szenvtelen hangon, de még AE sem látott az egész horizonton egy fát, egy házromot, de még egy nyomorult őrtornyot sem.

Az autóbusz újra elindult, a középnyugat-odesszai Nobel-díjas gitáros költő dalnok pedig pengetni kezdte a lényegét adó dal, és hatalmas röhögések közepette elénekelték AE-vel, kölcsönösen utánozva egymás akcentusát és hanghordozását.

Amikor befejezték, néhány percre elhallgattak és kibámultak a pusztaságba, amelyben már eltűnt a 61 értelmiségi. Ekkor a buszsofőri ülés felől egy jól ismert szívszorító dal szólalt meg AE anyanyelvén, egy jól ismert és nagyon szeretett hangon. Ő lenne a mi vezetőnk? Hiszen már régóta nincsen közöttünk, de AE soha nem felejtette el azt az egy órát, amit egy szerencsés véletlen folytán a közelébe tölthetett.  Lehet, hogy ő tudja, hogy ez 61-es út valójában hová vezet? „Én nevetek csak…” – énekelte az fájdalmas, de életigenlő hang. AE megszólalni sem tudott, ránézett a Mesterre, aki szintén összeharapta az ajkait, pedig a szöveget nem is érthette. Ekkor a dal abbamaradt, és az ismeretlen sofőr akkorát fékezett, hogy mindketten kizuhantak üléseikből és hasra vágódtak a busz padlóján. AE felemelte a fejét és egy jól ismert macskafújást, utána pedig mindent elsöprő pajkos kacagást hallott: „Meggyőztetek, Gazemberek…”

Tom őrnagy sisakban, aranysárga mopeden járta be a Szépművészeti Múzeumot, miközben AE, aki ez alkalomra felvette a Földi Irányító nevet, ugyancsak aranysárga mopeden robogott mellette és tárlatvezetést tartott neki a középkori magyar festészetből. Vendége közben vázlatokat készített saját leendő kiállításához, annyira megihlették a több évszázados képek. A tárlatvezetés végeztével mindketten leszáguldottak járgányaikkal a Múzeum lépcsőjén, átugrattak a bezárt rácsos kapun, majd a Hősök Emlékműve előtt futottak egy nyolcast, majd egyszerre megálltak a tér közepén, ahol egy ónémet juhászt sétáltató sötét szemüveges hölgy a sisakos jövevény arcképével nyomott fekete pólóban tapsolta meg kivételes produkciójukat. „Az ember templomteste szentély s nem akol” – mondta a lány sejtelmesen rezgő mellein tenyerét nyugtató Tom őrnagy, akit egyes rosszakarói Sovány Fehér Hercegnek is gúnyoltak, rá sem hederítve az ónémet juhászra, aki ugrásra készen figyelte a fejleményeket.

Az örökös tudósító hét nyelvű horoszkóp-könyvének ősbemutatójára hívta meg egykori kollégáit, holott mindig is következetes materialistának tudták őt.

Két egykori diákzenész, akik közel 50 év után újra összefutottak, elhatározták, hogy eljátsszák hajdani zenekaruk teljes repertoárját, de előbb tudni akarták, hogy ők, a banda pillérei, tudnak-e még együtt zenélni. El is kezdtek próbálni, de minden házból kiutálták őket, így aztán egy tízemeletes ház liftjét választották ki próbateremnek, amelyben órákon keresztül fel s alá ingáztak, miközben nyomták a régi kedvenceket és egyre jobbak lettek.

Szélsebesen úszott a száraz lábon járók tükörsima taván a Fáraók 6000 éves Kagylója, amely alatt rejtőzve szabadult ki rabszolgaságából a Kiválasztott Nép.

-Járjunk már a végére ennek a bajnak – mondta a telefonba AE-nak a Doktornő, akivel személyesen még sosem találkoztak, csak képen látták egymást a közösségi oldalon. A Doktornő a rendelője helyett a közeli zöldövezetbe hívta a férfit, és egy hatalmas kockás takarón várta őt egy szál bikiniben. Nagyon kedvesen fogadta AE-t, aki nem mutatta gyanakvását, pedig úgy érezte, a magas, fehérbőrű, szlávosan holdvilágképű, hirtelenszőke asszony nem a Doktornő. Egy rövid piknik-reggeli után elindultak egy soha nem látott, labirintus-szerű épületbe, ahol végül egy laboratóriumi szobába érkeztek. A szlávoson holdvilágképű, hirtelenszőke asszony kérte AE-t, hogy tegye szabaddá mindkét vállát, majd mindkét oldalról injekciós tűkkel kezdte szurkálni. „Ezek mintavételek” – mondta, miközben minden egyes szúrás után hümmögött valamit maga elé. „Ebből Velence lesz” – mondta végül, majd távozott, magára hagyva betegét, aki még azt sem tudta, melyik Velencéről van szó, és egyáltalán mit jelent ez a kissé baljósan hangzó mondat.

Öt büntetett előéletű arc visszavonult egy garázsba hatalmas marihuána-zsákmányával és elhatározták, hogy alakítanak egy garázszenekart, megtanulják a leghíresebb pszichedelikus nótákat, és közben halálra szívják magukat. Mindenki csupán egyetlen jointot sodort, de az hosszabb és szélesebb volt, mint a legnagyobb Gran Corona és megállapodtak, hogy 3 slukk után ugyanúgy továbbadják, mint a hagyományos rituáléban. Amikor mindannyian készen álltak és rágyújtottak, az összes közül legbüntetettebb előéletű arc leütötte az első akkordokat és szájában a fűszivarral rákezdte: „You know I’ve smoked a lot of grass”, aztán telt-múlt a tudattágító idő és valamennyien eltűntek az édes füstben.

Hatalmas csődület volt a főváros legszebb színháza előtt, ahová AE és Élete Szerelme is szívesen járt. A Leghíresebb Magyar osztogatott autogramokat, még fénykorából, ahogyan az Évszázad mérkőzésén láthattuk. A tömegben ott sündörgött jellegzetes mozgásával hősünk nemrég eltávozott haverja is, AE csodálkozott is, hiszen úgy tudta, a foci soha nem érdekelte. Ő egyszer találkozott a Leghíresebb Magyarral, amikor egyszerre látogattak ki egy készülő nagy nemzeti szabadtéri fesztiválra, de akkor nem érezte olyannak a helyzetet, hogy megkörnyékezze a legendát. Most úgy gondolta, itt ez a remek alkalom. Elővette folyton magánál tartott noteszát, de hiába keresgélt benne, egyetlen üres lapot sem talált.

Kotta nélkül játszik életünkkel az áprilisi jeges szél.


„Mindenkit meg kell kövezni” vagy „Mindenki üsse ki magát”.

12.fejezet

AE elgondolkodva sétált fel s alá a padsorok között első óráján, maga sem tudta, hogy mivel keltse fel a közösségi médiajelenlétüktől szinte kábult állapotban lévő kamaszokat. Aztán ez varázsütésre megszólalt benne egy hang, amely így üvöltött: „Ne könyörögj imádsággal az Úrnak!” AE akkor eszmélt rá, hogy a hang utat talált magának a torkán, amikor látta, hogy újdonsült tanítványai egyszerre kapták fel a fejüket. Innen már nem volt visszaút, AE-nak újra el kellett játszania azt a szerepet, ami egyszer már csaknem az életébe került. Bensőjében már távoli dobhangok, gitár és orgonafutamok is szóltak, tudta, hogy eljött az ő nem várt ideje, és folytatta, ahogyan a Sárkánygyíkkirály:

“döglött macskák, patkányok

mind itt jártak láttátok

köcsögkalap döglött macska

ifjú ember vérét szívja

remélem visszatér

a katona agyáért”

Letépte magáról kockás flanellingét, amilyent a Sárkánygyíkkirály sosem hordott, és bedobta a padsorok közé. Ekkor nézett csak fel, és látta, hogy a közösségi médiajelenlétüktől szinte kábult állapotban lévő kamaszoknak kezük-lábuk-fejük járt az AE-ban megszólaló zene ritmusára, és mintha a padokban ült volt a három zenész is, és valamennyiükből egyszerre szakadt ki a kiáltás: „A túloldalra törjél át”.

„Nagyon hideg van itt” – mondta AE barátjának, M.-nek, aki egyik pillanatról a másikra hagyta árván két lányát és négy unokáját, valamint hatalmas zenegyűjteményét. Egy beláthatatlan pinceteremben voltak, ahol mindkettejük kedvére való zene szólt, és több száz idegen táncolt, vagy legalább rángatózott rá. A tánctermet körös-körül finom ágyneművel megvetett heverők szegélyezték. „Ők a betértek és a kitértek, nekünk is itt a helyünk” – mondta M. „Akkor is nagyon hideg van itt” – borzongott AE, mire M. hamiskás mosollyal előhúzott az egyik ágyból egy tengerkék, csipkés hálóinget. „Mindenre gondoltak, a hidegre is” – kuncogott AE szörnyülködésére. „Normális vagy, azt hiszed, hogy ezt majd felveszem? Azért idáig csak nem süllyedek” – dühöngött hősünk. „Szükség törvényt bont” – felelte sztoikus nyugalommal M., aki egyik pillanatról a másikra hagyta árván két lányát és négy unokáját, valamint hatalmas zenegyűjteményét.

A nádszálvékony, sudár, kócos hajú kamaszlány azonnal szemkontaktust létesített AE-val, aki pedig csak azért ment fel a lakásukba, mert bosszantották azok az idétlen hangok, amelyek lentről felszűrődtek otthonába. A ház asszonya, a lány édesanyja szabadkozott a kellemetlenség miatt, és elárulta, hogy az alattuk lévő lakásban él néhány elviselhetetlen fickó, akik a távfűtés-vezetékeken keresztül küldözgetik az állathangokat és más zajártalmakat, és ez ellen csak úgy tud védekezni, hogy tovább küldi őket. A nádszálvékony, sudár, kócos hajú kamaszlány azonban nem hagyta, hogy anyja és AE vitája elmélyüljön, valósággal bevonszolta a férfit a fürdőszobába, de még be sem csukta az ajtót, máris heves, szinte vadállati csókolózásba kezdett vele, miközben mindkét karjával, lábával gúzsba kötötte őt. AE jól ismerte ezt a szenvedélyt még saját kamaszkorából, volt egy pokolian mennyei szerelme, aki koránál jóval érettebben viselkedett, egy pillanatra mintha az ő illatát is érezte volna. A férfi teljesen tehetetlennek érezte magát a lány rohamával szemben, miközben fél szemmel kifelé pislogott, hogy látja-e az anya és mit szól hozzá. A nő egykedvűen tett-vett, még csak a fürdőszoba felé sem nézett. „Talán várhatnál még…” – lihegte AE, amikor végre levegőhöz jutott, mire a nádszálvékony, sudár, kócos hajú kamaszlány ledobta gyönyörű fejéről a parókát…”Melyik rossz hollywood-i filmből kerültél elő?” – robbant ki csaknem AE-ból a mondat, de Élete Szerelme érintésére elűzte a rémálmot.

AE és 88 éves Édesapja egy régi romokkal teli szigeten sétáltak egy hosszú, széles fal tetején. Alkonyatra járt azonban az idő és ideje volt hazamenni. Csakhogy a falról egyetlen meredek lépcső vezetett lefelé, és fokai olyan magasak voltak, hogy még AE sem tudott rájuk lelépni. Arra gondolt, talán egy helikopter megmenthetné őket…

Az Álompár keresztelőre volt hivatalos, és már előre örültek a meghitt, szűk családi körben zajló eseménynek. Megérkeztek a faluba, és az anya kitörő örömmel újságolta nekik, hogy az egész világgal meg akarja osztani boldogságát, ezért nagy nemzetközi fogadást és bált szervezett. Az Álompárnak alig sikerült csalódását palástolnia, de azért bementek a néhány nap alatt felépített palotába, ahol bábeli hangzavar uralkodott, valódi és álelőkelőségek parádéztak, és egy standon már kint voltak a másnapi világlapok, amelyek háthasábos szalagcímmel számoltak be a rendkívüli keresztelőről. Az egyik újság címlapján ők is ott mosolyogtak pezsgős pohárral a kezükben, ahogyan ez a társasági sajtóban szokás, de egyikük sem emlékezett arra, hogy mikor kapták őket lencsevégre. Ahogy a tömegben kissé elveszetten tébláboltak, egy negédes stílusú hostesstől megtudták, hogy ők lesznek a bál előtáncosai, már csak ki kell választani kedvenc latin táncukat. A Férfi legszívesebben elmenekült volna, meggyőződése volt, hogy egész életében botlábú marad, Párja viszont imádott táncolni, különösen rajongott a latin táncokért. Az Asszony érezte szerelme teljes elbizonytalanodását, a legegyszerűbb spanyol tangót választotta ki. „Csak mindig a lábamat figyeld” – mondta a Férfinak, és tudta, hogy remekül fognak táncolni, annál is inkább, mert embere külön szerelmes volt az ő lábaiba…

AE 90 éves Édesanyja és 37 éve eltávozott Nagyanyja egy erdős, dombos tájon jártak, ahol mindenhonnan régi házak romjai és még ősibb szobortöredékek nőttek ki. AE Édesanyja úgy gondolta, hogy ide kellene hozni fia 64 éve eltávozott Nagyapját is. De közben mentek, mentek tovább, egyre szűkölő, egyre kopárabb ösvényeken.

Az Öreg Nőbolond vonatra szállt, gyilkosok, hamiskártyások, hobók, rosszlányok, kiégett hírességek közé, hogy e vezekléséből merítsen új ihletet. Egy ideig az egyik folyosón húzta meg magát, de a tömeg betaszította egy fülkébe, ahol végre levegőt is kapott. Az egyik sarokban egy öreg királynő helyezte éppen öreg fia fejére a koronát, míg a másikban a szűznek látszó materiális lány nyújtotta feléje karjait imát suttogva, igazságért könyörögve szerelmének.  Magára vonta az Öreg Nőbolondot, hogy csókolja végig csupasz testét, de amikor sűrű bolyhú Vénusz-dombjáig ért, a szűznek látszó materiális lány durván ellökte magától, mert valójában fiatal szeretőre vágyott…

AE élete egyik legfontosabb színhelyén, az Örök Város középkori negyedének leghosszabb egyenes utcáján sétált, amikor kocsizörgésre lett figyelmes. Egy konflis közeledett, rajta magas rangú egyenruhás szovjet katonák. AE az egyikükben felismerte az első űrséta úttörőjét, aki később elismert festő is lett és szívesen elbeszélgetetett volna vele. Amikor az űrhajós-legenda meglátta őt, szívélyesen felinvitálta a kocsira és, de mire AE előszedte hajdanvolt orosz tudását, megérkeztek hajdani lakhelyére, a Magyar Akadémiára. Ott hatalmas tömeg várta az űrhajósokat, és AE el is sodródott tőlük, de bízott a helyismeretében, hiszen négy évig élt itt és ismerte az épület minden zegét-zugát. Viszontlátta a gyönyörű kertet, a lombos fák közti ódon szökőkutat, amely előtt már Élete Szerelmével is többször megölelték egymást, de amint belépett a belső folyosókra, mintha egy teljesen idegen helyen lett volna. Ultramodern termek fogadták, orvosi laboratóriumoktól végtelennek tűnő játszóházakig, és amikor nagy nehezen átvergődte magát ezeken, élete egy másik fontos színhelyének, a városi Kollégiumnak az aulájában találta magát. A porta előtt hatalmas tömeg verődött össze, AE remélte, hogy itt lesznek az űrhajósok, de csak régi újságíró kollégái voltak, élők és halottak, akik valamennyien kitörő örömmel üdvözölték őt. Gyorsan letudta a most kötelezőnek érzett parolákat, és a kijáratot bámulta, amely felé egyszerre egy tizenévesekből álló hatalmas tömeg kezdett ujjongva, sikoltozva rohanni. De a rajongás tárgyai nem az űrhajós-legendák voltak, hanem egy tolókocsis, szép arcú fiatalember, aki, amikor meglátta AE-t, egyenesen hozzá hajtott, jobb kezének mutatóujját nyújtotta fel, mert csak azt tudta mozgatni és római olasz akcentussal fejezte ki végtelen örömét, hogy annyi történet és mende-monda után végre személyesen találkozhat vele. AE nem tudta, hogy a tolókocsis, szép arcú fiatalember, akit rajongók hada fogadott, valóban tudta-e, hogy ki ő, vagy pedig csak összetévesztette őt valakivel. Néhány percig beszélgettek, mindenről, ami az eszükbe jutott, aztán az ifjak elragadták tőle bálványukat. AE-nak nagy nehezen átvergődte magát rajtuk, és kilépett a kapu elé, ahol hajdan sokszor dohányoztak, vagy csókolóztak tilalmasan, és az Örök Város középkori negyedének leghosszabb egyenes utcáján találta magát.

Az Apa egy üvegkoporsóban látta magát, de a kiabáló körülállók közül senkit sem ismert és úgy érezte, hogy senki nem vesz róla tudomást, mintha nem is létezne. Csak akkor tudta meg, amikor magához tért, hogy megmentették az életét. A Fiú elindult, hogy végre úszhasson egy jót kedvére, ez volt a kedvenc sportja, az egyik legjobb kikapcsolódása a zene mellett. Amikor odaért az uszodához, rájött, hogy nem vitt magával fürdőnadrágot és különben is csonttá-bőrré fogyott, aligha lett volna ereje akár egy hosszt is leúszni.

AE és Élete Szerelme feljutottak egy kanyargós úton egy nagy kopár hegy csúcsára, ahonnan az egész világot be lehetett látni. És ott elhatározták, hogy külön utakon indulnak lefelé, és közben mindketten bármilyen kalandot kipróbálhatnak, mert már elfelejtették, hogy létezik az egymáson kívüli élet is. Amikor azonban a hegy lábánál találkoztak, mindketten bevallották, hogy semmi más céljuk nem volt, mint újra együtt lenni és az út egy nem kívánt örökkévalóságnak tűnt…