Másutt – kollázsregény

Előszó

Egész életemben rengeteg őrültséget álmodtam, és ezek motívumait korábban is gyakran felhasználtam írásaimban.  Tavaly elhatároztam, hogy írok egy kollázsregényt, ami kizárólag az álmaimon alapul. Ami itt olvasható, mind a a 64. születésnapom, 2020. augusztus 1-től lejegyzett álmokból való, a szereplők, a kötődések, a helyszínek azonban szinte mindig valóságosak vagy igazi életemből fednek fel valamit: örömöket, csalódásokat, szerelmeket, barátságokat, árulásokat, beteljesüléseket, elszalasztott alkalmakat, a valóságban átélt vagy genetikailag hordozott félelmeket.

Az Író tehát álmaiban megteremtette hasonmását, AlterEgót – a továbbiakban AE – aki ebben a dimenzióban éli meg valóság és képzelet szimbiózisát, gyakran más és más alakot öltve. A történetnek igazából nincsen kezdete, és senki sem tudja, hol, mikor és hogyan végződik.

Az egyes fejezeteket életem első digitális festmény-próbálkozásaim illusztrálják.

Utolsó fejezet

„Csókolj meg!” – szakította meg szóáradatát a varázsütésre a semmiből előkerülő szőke olasz festőnő, aki testével és álmaival alkot, miután a wellness hotel jacuzzijában másfél percnyi ismeretség után rázúdította életét AE-ra. Szinte levegővétel nélkül mesélte el orosz zsidó baronesz és albán nagyanyja történetét, akik közül az első új identitást kapott új hazájában és még a régi nevekre sem akart emlékezni, míg a második több ezer ember életét mentette meg, és ez még sírkövére is rákerült. Kiderült, hogy a festőnő készülő kiállításának és AE készülő regényének ugyanaz a címe, és hogy mindkettőjükre döntő hatást gyakoroltak a Pompei romjai között koncertező zenekar visszhangjai, és bár senkit sem másol, minden nagy festőből, aki megérintette a Chiaroscuro mesterétől az alkoholista amerikai foltalkotóig, kiveszi a maga részét. Azt is elárulta, hogy ha nekiáll festeni, körülötte megszűnik a világ, semmilyen zaj, fény, más hatás nem tudja kizökkenteni, mintha bedrogozta volna magát, pedig semmilyen szert nem használ, egyszerűen csak átlép egy másik dimenzióba. „Csókolj meg” – mondta váratlanul ugyanolyan hévvel a forrón bugyogó medencében AE-nak, miután észrevette, hogy teljesen elbűvölte a férfit. „Itt és most?” – kérdezte megrökönyödve hősünk, miközben érezte, hogy a varázsütésre a semmiből előkerülő szőke olasz festőnő már át is fonta derekát polip-lábaival. „Meg kell élni a pillanatot, amikor két szabad ember egymásra talál” – felelte és AE ajkára tapadt. A csók ideje ugyanolyan végtelennek tűnt számára, mint a szóáradat, és úgy érezte, hogy a nő utolsó korty levegőjét is kiszívja belőle. Azt hitte, hogy mindenki őket nézi, mert néhány perce még tele volt a wellness, de amikor magához tért, már senki nem volt körülöttük. Egy pillanatra kiszabadulva a nő delejétől, AE valami olyasmit motyogott, hogy ő mindig jobban szerette a szeretkezést a csókolózásnál, és ez így is volt, nem is sejtve, hogy ezzel még jobban feltüzelte a semmiből jött festőnőt, aki ezt az új szabad cselekedetet ott helyben, a forrón bugyogó medencében váltotta valóra, szinte felfalva telt testével a férfit, mielőtt meztelenül kilépett az ismét benépesült medencetérbe, majd egy fehér köntösbe burkolózva úgy tűnt el AE életéből, ahogyan belépett.

A valóságban is elhülyült rendőrnyomozó ballonkabát nélkül, viseltes sötét öltönyben AE gyerekkorának villamosmegállójában. Mindketten lekésik a sorozat befejező részét.

A Megváltó szerepében tetszelgő pojáca, miközben autogramot osztogat kábult híveinek, bejelenti, hogy ő lesz az Első Ember, hogy küzdhessen és bízva bízhasson. Majd kicsábítja kábult híveit a sivatagba, ahol majd 40 napon át böjtölnek, míg ő felszáll egy utasokat nem szállító autóbuszra és vissza se néz többé.

AE Élete Szerelmének 40 éves faliórája egyszer csak megállt és nem indult el többé. Hiába próbálkoztak levétellel és újra feltétellel, elemcserékkel. Új faliórát vettek, de AE Élete Szerelme nem akart még megválni múltjának e szeretett tárgyától és letették a konyhaasztal sarkába, hogy mutassa nekik a megállt időt. Aztán egy este az óra újra elindult és 11 óra késéssel ment az új óra után.

A lovak suttogója rodeózásra adja a fejét és a nyeregben fejen állva szájharmonikázik. Közterületfenntartónak álcázott hamiskártyások toboroznak játékbarlangjukba tilosban parkoló palimadarakat.

Gyémánttorkú Parányka és a négy Pudlibogár közös erővel kimentették AE-t hanyatló hazájából és egyenesen a Vízöntőkor Parkjába jutottak, ahol valamennyien táncra perdültek. Egy sosem volt, műrompalotában pihentek meg, ahol egy ismeretlen mindegyikük elé egy-egy nagy utazótáskát tett le rezzenéstelen arccal, ahogyan a filmbeli komornyikok szokták. AE, elfeledkezve barátairól, rávetette magát a táskára, amelynek belsejéből újabb és újabb táskák tűntek elő, mindegyik vastagon tömve bankjegyekkel. AE riadtan nézett körül, de Gyémánttorkú Parányka és a négy Pudlibogár tekintetéből azt olvasta ki, hogy ütött a szabadulás órája.

Rohammentő a gangon. Az udvaron, ahol énekelni, házalni, koldulni és kintornázni tilos, egymást lökdösik a halottak, hogy bejussanak az újraélesztő sátorba.

A büntetés utolsó három ütése volt a legerősebb, mert addigra az áldozat már minden erejével irgalomért könyörgött és ezzel feldühítette hóhérját. Végül végkimerültségben egymás karjaiba omlottak.

Vörös körhinta a pokol forgóajtajában. Majmunka még egyszer utoljára lefürdette Szindbádot, majd megcsókolta, mielőtt testét fehér halotti lepelbe öltöztette.

AE egy hatalmas, szövevényes, ám átlátható folyosókkal teli csarnokba érkezett, ahol mindenki fiatalabb volt, mint ő, de az ifjúság energiája abban a pillanatban az ő életének kerekét is visszaforgatni látszott. Már távolról zenéket hallott, olyanokat, amelyek az ő fiatal évein is nyomot hagytak, és látta, hogy a sokaságban kézről kézre jár egy mikrofon, és mindenki elénekli azt a dalt, ami a legtöbbet jelentett neki. AE sem akart ebből kimaradni, hiszen számára a Zene egész életében biztos pont volt, sokszor igazi mentsvár, amikor benne és körülötte már semmi sem működött és érezte, hogy időlegesen visszakapott évtizedekkel ezelőtti önmagával régi hangja is visszatért. Azon sem kellett sokat gondolkodnia, hogy melyik legyen ez a dal, hiszen benne közel 50 éve igen gyakran megszólalt, néha hangosan is elénekelte. Nem is kellett kérnie a mikrofont, valaki egyszer csak magától értetődően a kezébe adta, és ugyanilyen magától értetődően megszólalt körülötte az a bizonyos néhány akkord és a sejtelmesen félelmes suttogó kórus: „Madarak jönnek, madarak jönnek, halálesőt permeteznek…”. Ő pedig elkezdte tizenéves, még tiszta, de már akkor is feszültséggel teli hangján, hogy „valaki mondja meg, milyen az élet”, és a körülötte állók vele együtt üvöltötték bele a levegőbe, hogy „valaki mondja meg, miért lesz gonosszá…”. AE-t egyre jobban átjárta a Zene adrenalinja, és csak akkor vette észre, hogy a második versszak első sora után a harmadik versszak második sorával folytatta, és innen már nem volt visszaút. „De anyám azt nem mondta, miért nem e Földön…”  – visszhangzott a refrén, és végleg kimaradt, hogy „valaki mondja meg, mi az, hogy elmúlt…” Lassan elcsitult körülötte a sejtelmesen félelmes suttogó kórus: „Madarak jönnek, madarak jönnek, halálesőt permeteznek…”, egy ismeretlen kéz elvette AE-tól a mikrofont és hősünk újra érezni kezdte magán 66 éve súlyát…

A lánynevelde Hosszúlábú Angyala feltárja szemérmét a Kiválasztott előtt, hogy száműzetése véget érjen. A Háztető Hegedűse felfeszíti festőjét hangolatlan húrjaira. A Villamosok Altamonti Szent Johannája átkot énekel az arra rászolgálókra, majd fel is oldozza őket, hogy égi lénye megszabaduljon a Föld súlyától. És AE irigyelni kezdte a bűnös életű Fekete Herceget, aki irgalmat kért magának, miközben mindenkinek megbocsátott, amire AE soha nem volt képes.

A szabad ember, miután lerázta magáról utolsó terhes kapcsolatát, nekiindult a városnak, ahol újabb és újabb börtönök épültek, és még a látogatók és a smasszerok is alig találtak ki belőlük. Közben észre sem vette, hogy valahogy elhagyta drótkeretes kerek szemüvegét, ami nélkül pedig már évek óta nem tudott létezni, és tisztábban látott, mint valaha. Aztán egy nagy kereszteződésben, ahol minden ok nélkül leállt a forgalom, a szabad ember szembe találta magát a Sárkánygyík-Királlyal, aki egy pillangós fekete-fehér köpenyt terített magára kopott bőrdzsekije fölé, nyakába pedig baboskendőt kötött és úgy énekelt fojtott hangon az üveghajóról, amelyen ezer lány utazik a boldogság felé. És a szabad ember úgy látta őt, mintha tükörbe nézve, sokkal jobban, mint amikor fejébe vette, hogy Sárkánygyík-Királlyá válik, amibe kis híján belepusztult.

AE élete utolsó interjúira készült.  Jó ideje tervezte visszavonulását, egy ideje már nem izgatták az újabb találkozások, csupán bakancslistájának megmaradt szereplőivel szeretett volna elbeszélgetni. Egy akadémiai előadásra érkezett, amelyet az ír népzene és a rock találkozásáról tartottak, és nem akart hinni a szemének, amikor felment a dobogóra a Tű és Kicsi Alex – jól mutattak egymás mellett 25 centi magassági különbséggel  – és belevágtak a Whiskey In The Jar sajátos feldolgozásába, félredobva Dubliners-t, Thin Lizzy-t és Metallicát.  Bár a tapsvihar leple alatt Kicsi Alex jól ismert hanyag lépteivel becélozta a kijáratot, AE-nak sikerült szemkontaktusba lépni a Tűvel, aki elengedte szintén jól ismert groteszk mosolyát, és csupán egy kávét kért, meg négy percet, hogy kifújhassa magát, mielőtt szóba elegyedik rajongójával. Közben az egyik mellékajtónál feltűnt a halkszavú, szemérmes New York-i költőnő, akivel eddig AE csak telefonon beszélgetett, de S. úgy lépett oda hozzá, mintha régtől fogva ismerte volna, megölelte, majd eltűnt, mint egy árnyék délidőben. AE éppen csak felocsúdott újabb meglepetéséből, egy bárpultnál inni akart valamit, amikor felismerte az első orvost, aki valaha a világűrben járt. Elővette összes orosz tudását, meghívta egy Bloody Mary-re, és elmeséltette vele az első hármas űrrepülés történetét. Megtudta, hogy az orvos kísérletei közben rájött valamire, ami akkor a tudományos életben szenzációnak számított volna, de ahhoz, hogy folytathassa a kutatását, még legalább 3-szor, 4-szer vissza kellett volna térnie az űrbe, de nem engedték, és felfedezését eltemették. A kudarc alkoholistává tette és az ital el is vitte őt 56 évesen. Most már szabadon ihat, nem árthat neki. AE egymás után hívta meg újabb és újabb Bloody Mary-kre, ő is ivott, pedig 17 évvel korábban megfogadta, hogy soha többé nem iszik az oroszok nemzeti italából. közben az eléje tett poháralátétekre szorgalmasan jegyzetelt cirill betűkkel. Egy idő után már nem is értette az orvos-űrhajóst, de azért csak írt, írt tovább…

 Már csak egyetlen találkozásra várt, a Pajkos Szemű Montmartre-i Lányra, akiről köztudott volt, hogy minden interjúját riportere lefényképezésével fejezi be. Amikor eljött a várva várt alkalom, érezte, hogy ez nem olyan beszélgetés lesz, mint az előző  ezernél is több. Szakított tehát több évtizedes szokásával: nem nézte újra Pajkos Szemű Montmartre-i Lány filmjeit, nem idézte fel híres nyilatkozatait, még szokásait, szeszélyeit sem vette lajstromba, pedig egy valami nem hagyta nyugodni: hogy valóban erős dohányos-e, mint a filmvásznon oly sokszor, vagy csupán  tökéletesen imitálja. Plátói szerelme AE érkezésére nyitva hagyta szállodai szobájának ajtaját, és amikor a férfi élete utolsó interjúra megérkezett, ellenfényben látta a Pajkos Szemű Montmartre-i Lányt, akiről azt sem tudta megállapítani, hogy van-e rajta ruha, vagy nincs. Egy kedves kézmozdulattal a Lány magához intette, ágya szélén hellyel kínálta, elmosolyodott, ahogyan csak ő tud és ennyit mondott: „Gyönyörködj, dédelgess a szemeddel, amíg végleg fel nem ébredsz belőlem”. Majd takarója alól elővett egy cigarettát, rágyújtott, és AE-nek adta…

AE 89 éves Apja és 91 éves Anyja, aki 70 évet éltek le együtt két Kos jegyben született hűségével és konokságával, mindössze 109 napot töltöttek el egymástól elszakítva, mielőtt újra megfoghatták egymás kezét immár mindörökre.  Majd az első Karácsony éjszakáján, amely nélkülük telt el, AE kapott egy telefonhívást egy már nem létező vonalról, amelyben tudatták vele, hogy a Szülők élnek, és vissza kívánnak térni régi otthonukba, ahol természetesen a legutolsó tárgynak is ott kell lennie, ahol ők otthagyták. AE szóhoz sem jutott, hiszen Apját látta halálában, még nyitott szemmel, de csak a kezét merte megfogni, a szeme lefogásához már nem volt bátorsága és Élete Szerelmével ott voltak Anyja szinte utolsó lélegzeténél, amikor már napok óta szinte odaát volt, és érintésükre sem reagált. És AE soha nem hitt a feltámadásban, ezért úgy érezte, hogy valaki, nem először életében, gúnyt akar űzni belőle. De azért, mint engedelmes fiú, elindult Szülei házába, bár fogalma sem volt, hogyan állítsa vissza a lakás eredeti állapotát, hiszen azóta sok mindent kidobott, elajándékozott, adományboltokba vitt, mert nem akart és nem is tudott volna együtt élni mindazzal, amit maguk után hagytak. A házban egy gőgös gondnok fogadta, aki azt próbálta elhitetni vele, hogy a lakást már eladták, de mivel még semmi hivatalos okmány nincsen róla, potom pénzért visszavásárolhatja. AE némiképp megnyugodott, majd elindult a közeli boltba, hogy még egyszer, utoljára bevásároljon Szüleinek. És a boltban csak kiürült polcokat talált, miközben az eladók két tolvaj szajhát üldöztek, akik egykor hősünknek is adhattak egy-két órányi enyhet.

AE és Élete Szerelme, miután megbizonyosodtak arról, hogy a Szülők békéjét már senki és semmi nem zavarhatja meg, átlépték saját Határukat, és eljutottak vágyott új hazájukba. Amikor megérkeztek a mélykék tengerre néző otthonukhoz, akkor tudatosult bennük, hogy még a határátlépéskor minden okmányukat és hitelkártyájukat elvesztették, ami a múltjukhoz kötötte őket és semmivel sem tudták bizonyítani hajdanvolt személyazonosságukat. De új hazájukban, új otthonukban nem is volt erre senki sem kíváncsi…

23. fejezet

AE először ki akart térni a világoskék szemű, sudár fiatal nő elől, mert azt hitte, rá akar beszélni valami felesleges holmit, esetleg hittérítő, vagy pártaktivista. De aztán valami sugallatra mégis megállt, hogy meghallgassa. „Az öregkor szépségeit akarom megörökíteni, hogy leszámolhassunk végre azzal a tévhittel, hogy 70 körül már csak az elmúlás, a hanyatlás vár testünkre. Ön is nagyszerű alany lenne erre” – mondta a nő, tekintete csábított, de AE a kihívó bujaság árnyékát sem vélte benne felfedezni. El is felejtette, hogy merre indult, lábai önkéntelenül vitték a világoskék szemű, sudár fiatal nő után, aki út közben egyetlen szót sem szólt, csak néha biztatóan rápillantott. Egy régi házba értek, súlyos lépcsőházba, amely hősünket gyerekkorára emlékeztette. A nő lakása is ódon illatot árasztott. AE-t vendéglátója kávéval kínálta, majd egy nagy albumot tett elé és óráknak tűnő ideig magára hagyta őt. AE lapozni kezdett, először meghökkent, tán még viszolygott is egy kicsit, de aztán ahogyan a szeme és az agya ráhangolódott a meztelen idős emberek, férfiak és nők fotóira, egyre szebbnek, vonzóbbnak, életigenlőbbeknek látta őket. Meg sem lepődött, amikor a világoskék szemű, sudár fiatal nő visszatért a szobába és arra kérte őt, hogy vetkőzzön le. AE réges-régen nem vetkőzött idegenek előtt, csupán Élete Szerelmével tették túl magukat már régen mindenféle szégyenérzetükön, most pedig itt állt, ült, feküdt, olvasott, nézelődött, miközben a nő kezében folyamatosan kattogott a gép. A végén arra kérte őt, hogy helyezkedjen el a kanapén úgy, ahogyan aludni szokott. AE talán egy pillanatra álomba is merült, de amikor felnézett, a világoskék szemű, sudár nő már sehol nem volt. Villámgyorsan felöltözött, tessék-lássék módon körülnézett, és egy asztalon meglátta a róla készült fotókat. Nem borzadt el saját magától, és maga előtt látta Élete Szerelmét, akivel együtt töltött szerelmes évtizedek után is gyönyörűnek tudják egymást. AE a bejárati ajtót is nyitva találta, és fürge léptekkel szaladt le a lépcsőn, magára maradva az öregség napos oldalával.

Isten leszállt az 51-es zónában. Azóta tagadják létezését. A mély álomba merült gyémántfényű pillangó sikolyával elveszi az univerzum bűneit.

Az udvaroncok az Anus Deit karéneklik uruknak és parancsolójuknak.

AE egyik pillanatról a másikra földönfutóvá vált, kapualjakban húzta meg magát. Egyik reggel légiriadóra ébredt, emberek rohantak fejvesztve kifelé a házból, a legtöbben úgy, ahogy az ágyból kiugrottak. AE-nak akkor még volt egy meleg kabátja, egy mellénye és egy inge is. Ahogy meglátta ezeket a szerencsétleneket, úgy vette le magáról utolsó kincseit, hogy azoknak is jusson valami. Az inge volt hátra, és az utolsó, idősödő nőre terítette, aki zokogva, halálra váltan nézett rá. AE-nak a szíve majd megszakadt: Kékasszonyt vélte benne felismerni. Ahogy a nő is felismerte őt, kivörösödött szemében kigyúlt valami fény, az élet reménye.

A kövirózsa virága egyszer csak nyújtózkodni kezdett, majd túlnőtt az örök-kerítésen. A legmesszebb nyúló rügyre szállt egy tengelice és onnan szólongatta a szabadság gyáva fantomjait. És amikor e sanda erők hálót dobtak rá, két igazi szabad ember oldozta ki őt a fojtogatásból. Boldog szárnyalás volt a tengelice köszönete és nem felejtette el, hogy hol laknak, akik értik az üzenetét.

A dúvad halálosan megfélemlített menyasszonyát magával vonszolva rátört az éhező költő padlásszobájában ihletet kereső AE-ra, hajdani közös szeretőjüket kereste rajta, majd törve-zúzva, káromkodva távozott. AE pedig, miután lecsillapodott, elfektette vetetlen ágyán a halálosan megfélemlített menyasszonyt, becsukta az égre nyíló ablakot, hogy a lány meg ne fázzon, majd lábujjhegyen távozott, mert nem volt kedve még egyszer eljátszani az érző szívű megmentő szerepét. 

A smaragdszemű ápolónő villanyoltás után csupaszon a haldokló zseni mellé bújt, hogy megédesítse az ő utolsó perceit, és bőrükön át magával szívja azt a titkot, amit neki kell megőriznie, ha az utódok nem lesznek méltóak rá.

Osztálytalálkozóra gyűltek össze AE egykori iskolatársai, és bár egyik tanáruk sem jött el, megjelent közöttük kerekesszékben egy idős, hófehér afro-frizurás, még mindig gyönyörű arcú hölgy, akiben AE hajdani elérhetetlen szerelmét, a későbbi híres irodalmár professzorasszonyt ismerte fel. A lány akkor érettségizett, a fiú még csak elsős gimnazista volt, persze, hogy nem vette őt komolyan egy pillanatra sem, ő azonban igazi naív lovagként ostromolta, mígnem a lány akkori udvarlója meg nem fenyegette őt egy kiadós veréssel. A hölgy, akit egymás között csak Cárnőként emlegettek, AE láttán szinte kislányos örömben tört ki. „Ötven éve tartozom neked egy csókkal” – nevetett rá, és kérte AE-t, vegye őt az ölébe, hogy itt most mindenki előtt megcsókolhassa. AE a hófehér afro-frizurás, még mindig gyönyörű arcú Cárnőt szinte súlytalannak érezte, egykori ifjú önmagánál is törékenyebb volt, miközben belefeledkeztek az idők kezdetén ígért csókba. A jelenetet az osztálytársak olyan tapssal illették, mintha esküvőn lennének, és AE-be csak akkor nyílalt bele egy régen érzett félelem, amikor megpillantotta a Cárnő szintén hoppon maradt udvarlóját, mivel szívük Hölgye végül egy zenészt választott élete párjául. A tettenérés azonban most már nem számított, és Rómeó, mert csak így nevezték a jóképű, szálfatermetű udvarlót, rágyújtott arra a dalra, amelyet AE barátaival oly gyakran énekeltek késő este villanyoltás helyett a kollégiumban. A hófehér afro-frizurás, még mindig gyönyörű Cárnő pedig tovább kacagott kislányos hangján, súlytalanul ülve AE ölében.

A férfi szerette volna egyszer az életben legyőzni a harcművész bajnoknőt, de nem férfi-eszközeinek bevetésével, hanem igazi harcban. De a bajnoknő kizárólag női fegyvereivel volt hajlandó megvívni vele. A férfi inkább feladta az egyenlőtlen küzdelmet.

Holt szerelmek hasonmásai kísértenek világvárosi utcákon. Kék agyvelők robbannak ki túlterhelt koponyáinkból.

A világjáró hazátlan művész néhány tingli-tangli futamot játszott egy kivénhedt bárzongorán, majd felállt és egyetlen kézmozdulatával eget rengető szimfóniát varázsolt a teremben, majd kinyitott egy szekrényfiókot, amelyben pajkos billentyűk maguktól táncoltak és küldtek csúfondáros dallamokat az ájtatos közönségnek.

AE és Élete Szerelme egy sosem látott városban szálltak meg, lakosztályukban ott voltak hajdan kedves tárgyaik, a kerámia-baglyoktól egy embernagyságú fikusz benjáminig. Városnézésük után nyugovóra tértek és AE egy elképesztő robbanáshangra riadt fel. Első dolga volt Élete Szerelmére pillantani, aki azonban nem az ágyban feküdt, hanem a földön eszméletlenül. AE rémülten költögette, az asszony szerencsére csak a hirtelen robajtól kapott kisebb sokkot, de nem sérült meg. Körülöttük minden csupa törmelék volt, a fikusz benjámin is keresztben hevert a földön. Úgy tűnt, mintha a felettük lévő emeletek eltűntek volna, csak egy hatalmas reklámtranszparens lógott le a semmiből lakosztályukra. Bár ők is viszonylag magasan kaptak szállást, olyan érzése volt, mintha az utca szintjén lennének. AE fel akarta hívni a fővárosban élő szüleit, de nem vették fel, miközben telefonja képernyőjén megjelent, hogy a nagy keleti fővárosban, de a világ más, kisebb-nagyobb településein, köztük kedvenc észak-afrikai nyaralóhelyükön is hasonló hatalmas robbanások voltak ugyanabban a másodpercben, de egyetlen szó sem volt halottakról, károkról és egyéb katasztrófákról. Egyszer csak úgy érezték mindketten, hogy épületük tovább süllyed. Ekkor lélekszakadva kirohantak az utcára, amely teljesen nyugodtnak tűnt, nem voltak nyomai sem robbanásnak, sem földrengésnek, és emberek sem rohantak pánikba esve, vagy menedéket, segítséget keresve. Nem volt más, csak a nyomasztó csend.

Platón, miután kifogyott a párbeszédekből és az eszmékből, elképzelt magának egy fehér fátyolba öltözött, égi mosolyú, szélalkony-hajú, felhő-mellű, rózsaléptű istennőt, mert tőle remélte a gyógyulást abból a tévhitéből, hogy egyszer a világot a bölcs emberek irányítják és a kevésbé bölcsek is mind hallgatnak rájuk.

22. fejezet

Amikor AE beszállt a liftbe, hogy elhunyt Szülei lakásából hazatérjen, még ragyogó napsütés volt. Mire leért, addigra már koromsötét volt és az utcai lámpák sem égtek. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, amíg leért, talán órák, talán napok. De lehet, hogy meg is halt közben, csak nem vette észre, mint Anyja, aki átaludta magát a halálba.

Magának beteg a szíve – mondta AE-nak egy vízilabdázó alkatú férfi, amikor hősünk be akart ereszkedni a jacuzziba. Mielőtt bármit mondhatott volna, egy másik vízilabdázó alkatú férfi érkezett mindenféle műszerekkel, majd leültette őt egy székre és megkezdte a méréseket. AE-nak szokása volt, hogy még vérvételkor is odanéz, amikor belédöfik a tűt, és rendszerint a vérnyomásmérő számlálójának emelkedését és süllyedését is követni szokta, holott ez a mérés hitelessége szempontjából kifejezetten ellenjavallott. Erről azonban ezúttal sem akart letenni, de sehogy sem értette a kijelzett számokat. Csak alapos vizsgálódás után jött rá, hogy egy földrengésmérőt és a Geiger-Müllert vetettek be szíve állapotának felmérésére.

A vad oldalon járó énekes-költő-gitáros AE környékére tévedt, tujázott egy régi, csengettyűs villamoson és mindenhonnan elkésett. A gyönyörű arcú, korán megözvegyült fotográfusnő, holokauszt-túlélők unokája, „palotának” nevezte AE-t, akinek Élete Szerelmével közös kiállítást rendezett egy folytonosan táguló falú lakásban és egyetlen ajtót, ablakot sem zárt be maga után.

Elindult a 66-os úton egy sétahajó, amely lágyan ringott a köveken a Nagy Folyó mentén, a fedélzeten a Rock and Roll Nigger játszott, és mindenkinek elpengette a kedvencét egészen addig, míg egy templomhoz nem értek, amelyet elárasztott a víz és az utasok lebegtek felette, mint az Ige.

Egy gyermekarcú, kicsi mellű, széles csípőjű, csíkos pólót, kockás nadrágot viselő, parányi lábú lány pimasz mosollyal pásztázta végig AE-t a buszon, majd ugyanilyen gátlástalan módon felcsábította lakására azzal az ürüggyel, hogy édesanyja a könyvein nőtt fel, és egyszer találkoztak egy csodálatos, véget nem érő éjszakán. AE azonban rájött, hogy a lány hazudik, csupán még szűz barátnőinek akar eldicsekedni hódításával egy olyan férfival, aki édesanyja álmaiban élt, de valójában egyetlen pillanatra sem találkoztak.

Egy vetélkedőre kapott meghívást hősünk, amelynek tárgyát nem közölték előre, de mindenképpen résztvevőnek akarták, mert híre ment széles körű tájékozottságának. AE-t izgatta a kihívás, pedig akkor még nem is tudta, hogy az esemény háziasszonya maga Kékasszony lesz, aki ezúttal tőle szokatlan módon feketébe öltözött, ahogyan addig még soha nem látta őt. A hölgy érkezett meg utoljára és ő árulta el, hogy az európai dalshow lesz a téma, amelyet AE utoljára akkor látott, amikor az általa azóta is utált svéd kvartett nyert. Büszkesége azonban nem engedte, hogy visszalépjen. Kékasszony AE jobbjára ült, hogy balkezes révén barátjának osszon először kérdéslapot. Amikor hősünk felfordította a kártyát, hogy mindenki láthassa, egy fekete folt volt rajta, amelyet hajdan a kalózok küldtek egymásnak. Hogy félelmét palástolja, egy régi kedvenc dalát kezdte dúdolni a féllábúnak csúfolt fuvolástól: „I don’t believe they knew that I was Long John Silver”.

AE-t életében először behívták egy politikai tv-műsorba, hogy helyettesítse az elvi okokból távol maradó riportert, amikor a rendszerváltás körüli idők egyik nagyhatalmú pártállami vezetőjével kellett interjút készíteni. Azért őrá esett a választás, mert tudták róla, hogy gyerekkora ismeri őt, szülei révén, akikkel együtt járt egyetemre. AE örömmel vállalta a beszélgetést, a kamerák előtt még tegeződtek is, ahogyan az életben sohasem. Amikor az interjú vége felé hősünk megjegyezte: talán 30 év múlva ki fog derülni, mi is történt valójában a rendszerváltás idején, az egykori nagyhatalmú pártállami vezető a zsebébe nyúlt és átadott egy kulcsot neki: „Fehér Ház, 105-ös szoba. Az íróasztalom bal felső fiókja. Még visszaérsz a műsor végéig”. AE-ban feltámadt az igazi újságírói adrenalin. Élete Szerelmével, aki a színfalak mögül hallgatta a beszélgetést, azonnal elindultak, hogy a kezükbe vegyék a nagy történelmi leleplezést rejtő dossziét. Valami megmagyarázhatatlan okból azonban éppen ellenkező irányba indultak el, a nagy sárga pályaudvar felé. Kocsival, busszal esélyük sem lett volna a dugó miatt, inkább gyalog próbálták átverekedni magukat a tömegen. A szűk járdán egy kávézó teraszára lettek figyelmesek, ahol egy kisebb társaság gyűrűjében ott ült a többszörös öngyilkos egyiptomi énekesnő, aki csillogó szemekkel, széles mosollyal üdvözölte AE-t. „Emlékszel, amikor az ostiai tengerparton mélyen egymás szemébe néztünk?” kérdezte utánozhatatlan mély hangján. „Igen – felelte a férfi szinte öntudatlanul, felidézve kamaszkori élményét – és nemcsak a szemedet néztem, hanem a lábadat is, amelyet magad alá húztál, miközben peregtek le róla a homoszemek.” A többszörös öngyilkos egyiptomi énekesnő elnevette magát, majd AE Élete Szerelméhez fordult, aki tágra nyílt szemekkel figyelte a jelenetet: „Ugye a te lábadat is imádja?” AE azonban nem feledkezett meg küldetésükre, így egy darabig magukkal vitték az énekesnőt, aki Élete Szerelmével pillanatok alatt megtalálták a közös nyelvet. Amikor odaértek a sárga pályaudvarhoz, rájöttek, hogy rossz irányba mentek, de szerencsére az idő állt, míg e tévutat bejárták. Visszafordultak, és hamarosan megérkeztek a Fehér Házhoz, amely azonban, ki tudja, miként, átkerült a folyó túlpartjára. Végre bejutottak a labirintusba, és logikusan az első emeletre mentek, de nem találták a 105-ös szobát. És akárkitől kérdezték, hogy merre van, vagy ingerülten elzavarták, vagy pedig egyenesen kinevették őket. És az idő vészesen fogyni kezdett…

Apja halála után AE hiába könyörgött Anyjának, hogy nem akarja megünnepelni a következő születésnapját, az Anya ragaszkodott hozzá, még 30 éve eladott gitárját is visszaszerezte, hogy az alkalomból játsszon valami vidám dalt. A gitár ennyi év használatlanság után persze teljesen lehangolt volt, szerencsére megérkezett AE régi barátja, második esküvőjének tanúja és egyszerű kézrátéttel felhangolta a gitárt. AE semmi mást nem akart eljátszani, mint a Knockin’ On Heaven’s Doort, de először nem emlékezett az akkordokra, pedig máskor álmából felkelve is tudta őket, aztán amikor végre eszébe jutottak, a gitár nem szólalt meg, a nyaka ugyanis puszta érintésétől kettétört. Közben a lakásban egyre-másra áramlottak a vadidegen emberek, és köszöntgették AE-t, aki ismeretlenül gyűlölte valamennyit…

Amikor AE Anyja is meghalt, fia megszállottan keresni kezdte az üressé vált lakásban szülei titkait és még megszállottabban szórta ki azokat felesleges tárgyakat, amelyeket 50 év alatt nem dobtak ki, már-már beleszédült a szemeteszsákokba, a lakás és a szemétledobó közötti rohangálásba. Csak így történhetett, hogy az egyik alkalommal, miközben a bal kezében volt a hulladék, Anyjának a jobb kezében lévő, hímzett kulcstartóját is beledobta, mert ahogyan próbálta felidézni a történteket, sehogyan sem tudott visszaemlékezni a szerencsétlen mozdulatra. És akkor ismét rettegni kezdett attól a kórtól, amit, amióta idősödni kezdett, el szeretne kerülni….

21.fejezet

AE és 90 életévébe lépett Apja egy különleges szoftver vásárlására indultak, amely a kettejük agyába felhalmozott összes tudást képes volt elmenteni és azokat átadni a következő nemzedékeknek. AE emlékezett egy kis boltra nem messze attól a környéktől, ahol gyermekkora egy részét töltötte, és még az is eszébe jutott, hogy egyetemista korában működött ott egy remek kisvendéglő, ahová leendő gyermekei anyjával gyakran betértek. Amikor leszálltak a villamosról, AE Apja korát meghazudtoló fürgeséggel indult el a kis bolt felé, amely azonban nyomtalanul megszűnt, pedig a ház ugyanúgy ott állt egy sarkon, mint régen, és látszólag nem is változott semmit. AE rá akarta beszélni 90. életévébe lépett Apját, hogy hagyják a fenébe az egészet, de az öregúr nagy hagyta a dolgot annyiban. „Itt kell lennie valamelyik utcában” – mondta és olyan határozott léptekkel indult tovább, ahogyan AE már régen nem látta. De mindig csak ugyanahhoz a villamosmegállóhoz értek vissza. AE egy újságárusnőnél érdeklődött, aki hosszú tirádába kezdett a környék hajdan volt hangulatáról, a régi kis üzletekről, amelyek még a Monarchia idején nyíltak meg, de átvészeltek két világháborút és több rendszerváltást, míg végre kibökte, hogy van itt a közelben egy újonnan épült, szecessziós stílust utánzó szolgáltató ház és annak a felső emeletén van a keresett bolt, de lift nincsen. Míg AE az újságárusnőt hallgatta, nem figyelt Apjára, és mire felé fordult volna, az öregúr szőrén-szálán eltűnt. Fia lélekszakadva rohant a megadott irányba, hátha már ott van, miközben elképzelhetetlennek tartotta, hogy 90. életévébe lépett Apja olyan gyorsan odaérjen. Amikor megérkezett a szecessziós stílust utánzó szolgáltató házba, már azzal a hírrel fogadták, hogy Apja ott van, sőt, fent van a felső emeleten és a keresi a szoftvert. AE kettesével szedte a lépcsőket, holott már neki is erős szívdobogása lett ettől a tempótól, és el sem tudta képzelni, hogy Apja hogyan tudott oda felmenni, hiszen évek óta már néhány lépcső megtételéhez is őbelé kapaszkodott. Végre felért, de ott csak azt közölték vele, hogy igen, az öregúr itt járt, és már be is táplálták teljes emlékezetét a szoftverbe, most rajta a sor. Arra azonban senki nem tudott választ adni, hogy 90. életévébe adott Apja hová tűnt…

Egy vidéki általános iskola nyolcadik osztályos évzáró buliján lépett fel az első német zenekar, akit a Férfi nemcsak jónak, hanem rokonszenvesnek is érzett, olyannyira, hogy az énekessel jó barátságba is került. Bár azóta már valamennyien jócskán idősödtek, miként az egykori nyolcadik osztályosok is, de a buli ugyanolyan fergetegesre és gyermekien őszintére sikerült, mintha csak egy amatőr diákbanda játszott volna. Úgy, mint 49 évvel korábban. A Férfi tudta, hogy Kékasszony bármelyik pillanatban betoppanhat, és akkor neki be kell mennie a táncolók körének közepére, hogy követhesse őt. És a pillanat most is eljött, mire a német rockerek annak a magyar testvérzenekarnak a dalát játszották, amely az ő születő együttlétüket jelentette, pedig senki nem árulta el ezt nekik. A szünetben ugyanúgy leültek egy sarokba, mint amikor bemutatkoztak egymásnak, majd egy újabb nagy táncőrület után csendben kilopóztak. De most nem gyalog indultak el, várt rájuk Kékasszony nagy fehér furgonja. A nő imádta a nagy autókat, talán épp azért, mert ő kicsi volt, és élvezte, hogy apró lábaival épp csak eléri a pedálokat. Mielőtt azonban elindultak volna még ismeretlen úticéljuk felé, Kékasszony hátra nyúlt egy téglaszínű dobozért, amely egy régi házra emlékeztette mindkettejüket. A dobozban ott lapult a Férfi vastag, kék franciakockás füzete, amelybe diákkorában akkor nagyszerűnek hitt verseit írta. Úgy tudta, hogy ezek már évtizedekkel ezelőtt az enyészeté lettek, és sejtelme sem volt arról, hogy Kékasszony megőrizte, sőt, még idézni is tudott belőlük. Már minden készen állt, hogy elinduljanak még ismeretlen úticéljuk felé, amikor hirtelen három sápadt, kíméletlen arcú fiatalember állta körül a nagy fehér furgont. Egyikük kezében kés is villant. Kékasszonynak azonban a szeme se rebbent. Beletaposott a gázba….

AE már sokszor elhatározta, hogy fogja magát, kimegy a repülőtérre és felszáll az első induló gépre. Most így is tett, és a gép Brazíliába repítette, ahová egyébként soha nem vágyott. Alig lépett az ország földjére, máris egy szabadtéri templomban találta magát, ahol percek alatt ismeretlen, mindenféle korú és színű emberek vették körül, hogy végre megkereszteljék. AE-nak soha nem állt szándékában valóságosan megkeresztelkedni, neki bőségesen elég volt az a jel, amit kapott Élete Szerelmétől a Via Appia mentén álló őskeresztény kápolnában. Ezúttal azonban nem volt menekvés, megadóan végigcsinálta az egész procedúrát, még egy bibliát és rózsafűzért is kapott. Aztán miután már azt hitte, megszabadult mindentől, a pap  közölte vele, hogy mivel Brazíliában Jézus Krisztus hite és az ősi hiedelmek békében és harmóniában élnek egymással, hogy biztosan üdvözüljön, még egy rituálénak alá kell vetnie magát. Ekkor letakarták egy fekete lepellel, amely alá bebújt egy fűszeres illatú kreol lány, ilyennek képzelte el mindig azokat az istenien érzéki nőket, akikről a helyi írók könyveiben olvasott. AE egy pillanatig sem látta a lány arcát, csupán a testének formát érzékelte, miközben levetkőztette őt, és maga is megszabadult ruháitól. Így, a fekete lepel alatt szorosan összetapadva, saját közös tengelyük körül forogva kellett eljutniuk egy ösvény végére, úgy, hogy hősünk a lány rátapadó ajkaitól szinte levegőt is alig kapott. Amikor végre megállhattak, a lány meghúzta AE-ról a leplet, de arcát még mindig nem mutatta meg. „Köszönöm, hogy testvéreddé tettél” – mondta a lány, AE-nak azonban elege lett a komédiából, és bevallotta neki, hogy az egészbe csak Élete Szerelme és imádott Menye hite iránti tiszteletből ment bele, de most már nem tudja, mi is történt vele, és ő különben is zsidónak született. A lány némán, holtan esett össze, AE ekkor láthatta egy pillanatra meseszép arcát, de ismeretlenek rögtön el is zavarták onnan és örülhetett, hogy nem verték agyon. Sikerült egérutat nyernie, egy kertbe jutott, ahol egy elegáns, fehér öltönyös, oda nem illően fehér bőrű és szőke férfi feléje dobott egy labdát, amit AE, bár mindig is jobblábas volt, könnyebb mozdulattal ballal vett le, majd bebombázta a kert  mögötti ház nyitott ablakán. „Én még láttam Garrinchát játszani” – mondta az elegáns fehér öltönyösnek, aki teljes értetlenséggel bámult rá. AE most már biztos volt abban, hogy rossz repülőgépre szállt, mert nem tudta elképzelni, hogy Brazíliában létezhet olyan ember, aki ne tudná, hogy ki volt Manuel Francisco Dos Santos Garrincha…

A Rajongónak egyetlen éjszaka két álma teljesült: a magyar költészet klasszikusait taníthatta az angol színészet csillagszemű Nagyasszonyának, majd pókerezett az egykori kamasz rock-zsenivel 200 forintos alapon…

AE és Élete szerelme egy sosem látott városba került, ahol postás kézbesített egy újságot azoknak, akiknek lejárt az idejük. A pontos dátum a címlap jobboldalán a vezércikkben volt elrejtve, és az érintettek esélyt sem kaptak a fellebbezésre. Egy lakónegyedben, amely nagyon hasonlított otthonukra, AE és Élete Szerelme egy fiatalemberrel találkoztak, akiben hősünk szinte önmagát ismerte fel jó harminc évvel korábbról, és éppen akkor futottak össze, amikor váratlanul lett új barátjuk is megkapta a maga újságját. AE ránézett Élete Szerelmére, aki a szeme láttára fiatalodott vagy harminc esztendőt, csak ő maradt meg őszen, ritkuló hajjal. Ekkor félrehívta a halálra ítélt fiatalembert, akinek néhány hete volt hátra, rábízta megfiatalodott Élete Szerelmét, hogy háljanak együtt, és az Asszonyban foganjon meg az a gyermek, aki biztosan megszületett volna, ha néhány évvel korábban találkoznak. Így utolsó vágyuk is teljesül, és még felnevelni is lesz talán idejük….

Az Apa, akinek az öltönyös-nyakkendős viselet egész életében munkahelyi elvárás volt, egy szál szaunalepedőben tette helyre a mellébeszélők nemzetközi kongresszusának összes felszólalóját, majd szállodai szobájában kivételesen megengedte, hogy két bájos hosztesz törölje szárazra a testét. Az Anya, aki egész életében válogatós volt, maga indult el a piacra, hogy végre kedvére való ételt vegyen, de csak félútig jutott, mert belebotlott szószátyár barátnőjébe, akitől órákon át nem lehetett megszabadulni. Végül mégis a Fiút hívta fel, hogy menjen el a kifőzdébe, és vegyen neki egy fél adag homáros bablevest, de arra nem volt hajlandó, hogy beszálljon a Fiú kocsijába, aki nem is tudott vezetni. Végül a nagy felfordulás előtt mindhárman önkéntes karanténba vonultak, mint vírusgazdák, hogy örökre kizárják belső körükből a külvilágot.

AE azon a reggelen arra ébredt, hogy földrengés volt, amit azonban rajta kívül a világon senki nem érzett. De amikor házuk megfordult a saját tengelye körül, Élete Szerelme keze után nyúlt, és teljes biztonságban érezte magát.

20. fejezet

AE-ra egy idő óta minden reggel 8 és 9 óra között iszonyú fáradtság tört rá, függetlenül attól, hogyan aludt, milyen volt az ébredése és milyen feladatok vártak aznap rá. Ilyenkor mindig eszébe jutott példakép író-publicistája, aki ugyanolyan grafomán volt, mint ő, és akinek egyszer csak minden este 7 órakor elindultak a fejében a vonatok. AE nem észlelt ilyen tünetet, csupán úgy érezte, hogy az összes erő kiment a testéből, még szeme is a szokottnál homályosabban látott, és komoly erőfeszítésébe került egy épkézláb mondatot végiggondolni, majd leírni.  Aztán mindig elmúlt, majd másnap-harmadnap újrakezdődött.

Az Édenkertből kiűzött Ember kegyelmet kapott és visszatérhetett. A dús lombú fák, burjánzó bokrok közül egy hangos vadlúd szállt fel, és köszöntésképpen körözni kezdett a feje felett. Aztán a bozótból kicsörtetett egy csíkos hátú vadmalac és köszöntésképpen éles visitással rohangálni kezdett körülötte. Amint az Ember belefeledkezett e teremtmények üdvözlésébe, egy vele egymagasságú Triceratops dübögött elő a semmiből, és mindenáron a fejét próbálta leharapni. Az Ember behunyta a szemét, segítségért kiáltott, nagy égzengés támadt, és mire újra felnézett eltűnt a szörny, a vadlúd, a malac és ott állt a pusztaság közepén.

Egyik éjjel AE arra ébredt, hogy meghalt. Egy angyal lépett jéghideg talpával meztelen szívére és teljes súlyával ránehezedett.  Öngyilkos-jelöltek üzentek általa a túlvilágra. De hősünk nem nyugodott bele, visszaringatta magát legmélyebb álmába. Egy távoli, északi szigeten találta magát, és a tengerparton szembe jött vele a Zene Szőke Lady-je, akivel 35 éve ismerték meg egymást. Valami különleges vonzalom alakult ki akkor közöttük, ami sem AE Élete Szerelmét, sem pedig a Lady férjét és alkotó társát az Időgép-dobost nem zavarta, talán azért nem, mert mindkét pár nagy szerelmi kerítője az Örök Város volt.  Felejthetetlen koncertemlékek maradtak meg bennük, és ha a Lady megfújt szopránján négy tipegő hangot, AE tudta, hogy az ő kedvence következik, és hogy ezt neki játssza el. Itt a távoli, északi szigeten, a tengerparton csendesen sétáltak kettesben, hol egyikük, hol másikuk anyanyelvén beszélgettek, de szó sem esett zenéről, csak a zordságában is szívmelengető tájról, a friss szelekről, gyerekekről, unokákról, és arról a hajóról, amely horgony nélkül lebegett a part mentén, mégsem kellett attól tartani, hogy elúszik a semmibe. AE és a Lady megfogták egymás kezét, tekintetük úgy találkozott, mint amikor felhangzott a négy tipegő hang, és AE tudta: neki is sok dolga van még ebben a dimenzióban.

Egy középkorú buszsofőr a délutáni csúcs kellős közepén az Örömódát fütyülte. Igaz, hogy embertelenül hamisan, de annál lelkesebben és legalább a ritmust tartotta.

A Férfinak fogalma sem volt arról, hogyan került kezébe a kés, sem arról, hogy kit szúrt meg és miért, sem arról, hogyan került új, egy perc alatt rajongójává vált fiatal kolléganője kocsijába. Éppen aznap kezdett új életet, korábbi, saját magának tett ígéretét megszegve elfogadta egy újonnan induló szerkesztőség meghívását, ahol mindenki ismerte és tisztelte múltját. És még csak nem is ő volt a közösség nagy öregje, hanem 25 évvel korábban elhunyt keresztapja, a nemzetközi sakkmester, aki már halála előtt néhány évvel lemondott az életről, csupán egy választást akart megérni, amelyen az általa ki nem állt kormány megbukott. Most éppen egy olyan szavazás előtt bukkant fel, amelyet a születésnapján rendeztek, és keresztfia nagyon örült neki, hogy az öregnek ismét van életcélja a sakkfeladványok szerkesztésével. És akkor jön ez a szerencsétlen eset. A Férfi soha életében nem hordott magánál kést, vagy más gyilkos szerszámot, ha néha is játszott a gondolattal, hogy megöl valakit, krimiműveltsége megálljt parancsolt neki, mert megtanulta, hogy tökéletes gyilkosság nem létezik. Csak arra emlékezett halványan, hogy gyerekkora egyik helyszínén, kedvenc piaca közelében történt, ahová nagyanyjával járt vásárolni és egy életre megkedvelte a zöldségek, gyümölcsök, húsok, halak illatát és hogy az áldozat több társával együtt motoron ült indulásra készen, de amikor a Férfi megszúrta, a többiek dermedten nézték, és senki sem rontott rá a tettesre. A következő pillanatában már fiatal kolléganője kocsijában ült, aki legjobb barátja ifjú kedvesére emlékeztetett, és aznap reggel egy perc alatt a rajongójává vált. A lány elborzadva menekítette ki őt a tetthelyről, de megígértette vele, hogy még aznap, de legkésőbb másnap feladja magát a rendőrségen, ő pedig tanúsítani fogja, hogy csupán szerencsétlen véletlenek sorozata vezetett ide, és akkor megúszhatja egy enyhébb büntetéssel. Ha viszont a Férfi erre nem hajlandó, akkor ő jelenti fel, mert e bűn tagadása méltatlan lenne egész életéhez. A Férfi nem tudta, mitévő legyen. Nagyon idős szülei voltak, akik mindig is büszkék voltak fiúkra, és biztosan belehalnának, ha kiderülne, hogy gyilkossá vált. Nem állna meg többé keresztapja és az új kollégák előtt sem. Mégsem akarta feladni magát, rettegett minden bezártságtól, még a katonaságot is sikerült megúsznia egy nap fogda nélkül. Az első gondolata az volt, hogy kideríti, ki volt az áldozat, felkeresi a barátait, és megpróbálja kideríteni, hogy mi is történt valójában. Közben segített pakolni kertes házba költöző keresztapjának, és az is felmerült benne, hogy elmeséli neki az esetet, hátha a sakkmester rájön az élet különös kombinációjának titkára, de végül nem mert neki sem szólni. Másnap a médiában egyetlen sor sem jelent meg a gyilkosságról, az első perctől rajongójává vált fiatal kolléganő azonban mégis emlékeztette ígéretére. El kellett hallgattatni őt…

AE egy versmondó versenyre jelentkezett az örökszeretetre vágyó, lelkében meghasadt, mindenhonnan kitagadott proletárnak mondott Költő műveiből. A zsűriben mindenki ott volt, akitől valaha az ő verseit hallotta, a Színészkirálytól az Öreg Medvéig, aki egyben a súgó szerepét is betöltötte. AE, aki gyerekkora óta imádta a Költőt és több kötete is volt tőle – a legkisebbet még a Szüleitől kapta meg, akik ezzel indították könyvtárukat – szeretett volna egy olyan költeményt elmondani, amit még senkitől sem hallott, de őt nagyon megragadta. Ám amikor a zsúfolásig megtelt terembe érkezett, rájött, hogy nem volt nála kötet. Hirtelen körülötte támadt mindenki, akivel valaha osztozott versszeretetében a kamaszkori szerelmektől Élete Szerelméig, valamennyien próbáltak segíteni neki, volt, aki sálakra írt versekkel, mások elkezdték felsorolni a Költő összes írását betűrendben, közben AE-hoz csak az jutott el, hogy az Öreg Medve üvöltözik az egyik versenyzővel, aki minden sort rosszul tud…

A plébános a tékozló fiú példabeszédét ecsetelte prédikációjában, majd muslincák kezdtek el körözni a templomban az úrfelmutatás alatt.

Az Ördögtől való Nőstény nem is sejtette, hogy mi lakozik az Ördögtől való Hímben, amikor közel engedte magához és egy óvatlan pillanatban láttatni engedte mesés vállait, kívánatos csupasz hátát egészen a derekáig. Az Ördögtől való Hímben birokra kelt a jó és a gonosz bűnös: az első csókokkal számolta volna meg a Csábító gerincének csigolyáit, fentről lefelé, vagy lentről felfelé, a második viszont végigvágott volna rajta egy sokágú korbáccsal, hogy fehér bőrén egy életfa rajzolata hagyjon nyomot. Egyik kísértése erősebb volt, mint a másik, tudta, hogy mindkettőt megteszi, csak azt nem tudta eldönteni, melyiket előbb és az Ördögtől való Nőstény egyetlen rebbenéssel, egyetlen sóhajjal sem árulta el, hogy mire vágyik jobban…

AE apja pontosan kilenc hónappal halála után benyitott egykori otthonukba és leordította fia fejét, aki azóta szinte mást sem tett, mint az 50 év óta felhalmozott értékeket és még több értéktelen kacatot válogatta. AE Élete Szerelme erre az ordítozásra érkezett meg és próbálta menteni a menthetőt, hogy az Apa úgy érezhesse: még van helye kilenc hónapja végleg elhagyott otthonában. És a kísértetjárás másnap folytatódott. AE és Élete Szerelme éppen egy szenzációs kupadöntőről tértek haza, amelyen a genovai matrózcsapat szétzúzta ellenfelét, és utolsó gólját hősünk fiának gyermekkori kedvence lőtte, miután a fináléra feltámadt halottaiból.  Rá sem ismertek azonban otthonukra, AE Apja és Anyja beköltöztek hozzájuk, mindketten erejük teljében, és teljesen a maguk képére formáltak AE dolgozószobáját, amelyre mindig nagyon kényes volt. „Úgyis mindent nekünk köszönhetsz” – mondta fia felháborodására reagálva az Anya, amiben volt némi igazság, de eddig szülei soha nem vetették a szemére, hogy néhányszor valóban ki kellett őt húzni mélypontjaiból. Élete Szerelme most is le tudta őt csillapítani, így korán nyugovóra tértek érintetlenül hagyott hálószobájukban. Napokig úgy tűnt, minden rendben lesz, közeledett a Nagyhét és a kísértetek is eltűntek. Egyik hajnalban azonban már kezdett pirkadni, amikor újra jövés-menésre ébredtek, és a nagy világosságból hamar rájöttek, hogy szobájuk és a lakás valamennyi fala üvegből van. AE Apja és Anyja, erejük teljében éppen fürdőruhájukat vették fel, és Anya sürgette Apát, hogy gyorsabban borotválkozzon, mert két megyére innen van az üdülő, ahová délig el kell jutni. AE és Élete Szerelme egy darabig némán figyelték a szülők készülődését, de még inkább bennük maradt a szó, amikor látták: egy teljesen ismeretlen, antik bútorokkal és pálmaházba való növényekkel teli lakásban vannak. AE persze ismét dolgozószobáját és annak hűségesen őrzött tárgyait kereste. „Azokra már nem lesz szükséged” – vetette oda az Anya azzal a gúnyos hangsúllyal, amit csak legrosszabb pillanataiban használt. Ez volt az a mondat, ami után AE telefonjához nyúlt és hívta a rendőrséget…

A Mester és Margarita, mielőtt elrepültek volna a Paradicsom poklába, egy templomnyi takaró alá bújva gyónták meg egymásnak legféltettebb titkaikat, mielőtt megszámolták egymás testén a csókok férőhelyeit. Körülöttük egyre nagyobb lett az ájtatos zsivaly, de senki mást nem engedtek a templomnyi takaró, utolsó mentsváruk alá.

AE egy óriási teremben találta magát, ahová egymás után érkeztek azok az emberek, akikkel valaha együtt dolgozott. A soha nem volt óriás szerkesztőség valamennyi tagja kártyázni kezdett, és minden körben a veszteseknek, férfiaknak és nőknek, fiataloknak és öregeknek, élőknek is holtaknak egyaránt le kellett vetkőzniük. Hamarosan valamennyien egyenlőek lettek meztelenségükben.

19.fejezet

A született  gyilkosok újra útra keltek, mint fülig szerelmes nászutasok, és bárhol szálltak meg, mindenütt halomra lőtték vendéglátóikat. Csak egy ember tudta őket megállítani, aki képes volt a fülig szerelmes nőt elcsábítani és csontrészegre itatni, mielőtt fegyveréhez nyúl. Hősünk egy lepusztult nagyszállóban vállalta magára ezt a kegyetlen feladatot, és sikerült is megakadályoznia az újabb vérfürdőt, csak éppen az elcsábított, csontrészegre itatott nőt nem volt szíve átadni a rendőrségnek, holott tudta, hogy ezzel ő is bűntársává válik. Maga sem tudta, miért érez szánalmat iránta, holott ártatlan emberek tucatjainak élete száradt a lelkén. Amikor már végképp nem tudta, mit tegyen, Hősünk a nő megölésére szánta el magát. Pedig abban sem volt biztos, hogy fülig szerelmes párját elkapták-e már, mert ha nem, akkor egy lyukas garast sem ért többé az élete.

AE észrevette, hogy egy apró, fekete tüske áll ki az alkarjából. Egy gyerekkori balul elsült tóparti játék rémlett fel neki, amikor beleállt a lábszárába egy hosszabb náddarab, és heteken át injekciózták az orvosok mindenféle gyulladásra hivatkozva, mire egy szép napon a náddarab meggondolta magát és magától kibújt. Ebben bízott most is, mert bármit tett, az apró fekete tüske nem mozdult. Aztán egyszer csak mégis elindult és alkarjából egy hosszú, sötét szög jelent meg. AE óvatosan, de minden fájdalom nélkül húzta ki, és bármilyen mélyen is belé ágyazódott, egyetlen csepp vére sem csordult ki.

Három férfi indul el autóval ismeretlen célok felé. Amikor hazafelé tartanak, az egyik megkérdezi a másikat, hogy mit látott, de ő nem emlékszik semmire. „Biztosan annyira részeg voltál” – mondja a kérdező, de a harmadik sem emlékszik egyetlen mozzanatra sem. És a kérdező is kénytelen bevallani ugyanezt.

AE évek óta először ütött meg egy embert, mindjárt kétszer. Egy faluban nyüzsgő újságíró volt, aki erőnek erejével olyan mondatokat akart az ember szájába erőltetni, amiről azt sem tudták, hogy mit jelentenek. AE világ életében utálta a hazug, sunyi embereket, és most úgy érezte, nem nézheti tétlenül ennek a gazembernek a ténykedését. Pofonjai nem várt tetszést arattak, még egy házba is behívták, ahol AE a házigazdában Élete Szerelmének apját ismerte fel. Megittak együtt egy jó pohár bort, de AE-nek sietnie kell, mert hamarosan indult a vonata hazafelé. Szerencsére a házról rá lehetett látni az állomásra és a sínek mögötti laktanyára, ahol AE katonaidejét töltötte 46 évvel korábban.

Akadémiai díszteremben nagy érdeklődéssel várt prezentációra készül egy professzor, de amint belekezdene, néhány megjelentet elhívnak sürgős orvosi konzíliumra, mire a többiek is felállnak, mondván, hogy valamennyien orvosok. Csupán a prezentációra készülő szónok marad és egyetlen ember, aki viszont felugrik az asztal tetejére és onnan kezd prófétálni a baljósabbnál baljósabb jövőről. Néhány mondat után azonban mondandója kifullad, így aztán a professzorral együtt inkább az ablakból figyelik, hogy az udvaron a Szuperdagi és az autista hétszeres Aranylabdás lábtengóval döntik el, melyikük minden idők legnagyobb futballistája.

AE kamaszként látta magát, amint szeretkezik termetes, de aranyszívű, első általános iskolás tanító nénijével, aki 21 évvel volt nála idősebb. Pedig valójában a nála eggyel fiatalabb, vörös hajú, csupa szeplő lánya tetszett neki, de vele soha nem kerültek még csak közelebbi baráti viszonyba sem. Tanárnőbe egyszer volt életében szerelmes, egy bársonyosan mély hangú, hatalmas barna szemű francia fiatalasszonyba még római diák korában, érte a világ végére elment volna. Évekkel később AE hazájában egy szabadtéri színházi előadáson futottak össze, talán akkor már ő is megdobogtatta a tanárnő szívét, de a titokban tartott vágyakozásuk nem lépte át saját határait.

A parodista Hullaégető AE-t kéri fel új darabja rendezéséhez. AE egy kopár teret rendez be egy asztallal, egy almacsutkával és egy szőnyeg méretű tükörtojással. A parodista Hullaégetőnek nagyon tetszik az ötlet, bár nem egészen érti, végül mégis összevesznek a díszletek elhelyezésén.

A Férfi, lustaságát legyőzve, szándékosan gyalog indult le az ötödik emeletről a földszintre az üres pizzás dobozával, hátha összefut a hónapok óta eltűnt őszilomb-hajú nővel, akiről valójában semmit nem tudott, de mindig örült, ha összefutottak és válthattak néhány szót az elcsépelt udvariassági formulákon túl. És mit ad Isten, alighogy a lépcsőhöz ért, meglátta az őszilomb-hajú nőt, aki szebb és érdekesebb volt, mint amikor legutoljára látta. Kérdőre is vonta, hogy hová tűnt. „Te vagy néhány percen belül a harmadik, aki ezt kérdezi, pedig itt vagyok, járok-kelek, beteg sem vagyok” – felelte szelíd mosollyal az őszilomb-hajú nő. Ahogy máskor is, váltottak néhány szót, de a nő nagyon sietett valahová, a Férfi számára pedig itt véget is ért a varázs. Az őszilomb-hajú nő megkerült, de egész lénye továbbra is rejtély maradt.

Kontinenseken átszáguldó vonat, amelyre bárhol, bármikor fel lehet szállni, a leszállók számára azonban nem léteznek megállók, a szerelvény mégsem telik meg soha.

AE apja két évvel korábban, első szívműtétje idején azt álmodta, hogy elindult a Mennyországba – holott egész életében ateista volt és maradt – bekopogott, és a Halászt kereste, hogy regisztráljon. Egy ismeretlen, glóriás muki nyitott neki ajtót, és közölte, hogy a Halász éppen házon kívül tartózkodik, amúgy pedig ráér a regisztrációval. De ha már így összejöttem, az ismeretlen, glóriás muki panaszkodni kezdett AE apjának főnökéről, akinek mostanában az a mániája, hogy a Földön megtért gonosztevőket keres és felhozza őket, holott már így is telt ház van miatt. AE apja megnyugodva ébredt fel, tudomásul vette, hogy tartozott az ördögnek egy úttal, majd rögtön egy sakk-kombináción kezdett el gondolkodni, amivel legközelebb meglepheti gyanútlan fiát.

A falon lévő képek mintha le akarnának zuhanni, hol az egyik, hol a másik ad ki gyenge recsegő hangokat. A könyvespolcon egyik pillanatról a másikra eldőlnek a kedvenc könyvek. A számítógép kurzorja önálló életet kezd élni, mindent kijelöl, aláhúz, áthelyez kénye-kedve szerint.

AE régi otthonában a régi helyén talált rá egykori játékszekrényére, amelynek tetején első lemezjátszója is helyet kapott. Kinyitotta, és ott voltak benne gyerekkora kedvenc játékai, bohócbábuk, gombfocik, LEGÓk, de a nyitástól szinte minden kiborult belőle. AE türelmesen visszarakodott mindent, és minden be is fért, amikor belépett a szobába Apja, aki valamit még be akart dugni az egyik polcre, ettől azonban megint kiborult szinte minden. AE-nak ekkor lett elege mindenből. Elhagyta otthonát, elindult toronyiránt, minden cél nélkül, és ahogy kilépett a ház kapuján, éppen csak üdvözölte a házban lakó, lágerből visszatért kedves öregasszonyt, máris a rock-zene fővárosában találta magát, ahol közel 30 éve járt utoljára és azóta is visszavágyott. Néhány lépés után rájött, hogy sem pénzt, sem telefont, sem iratokat nem vitt magával, sőt, még házuk címét sem tudja, de mégsem fordult vissza. Abban bízott, hogy találkozik évek óta itt élő fotós barátjával és együtt majd elboldogulnak valahogy, de felfedező útján ezzel sem foglalkozott túlságosan. Ment egyre úttalanabb utakon, végül már egy olyan dombos kerületbe ért, amilyen a rock-zene fővárosában biztosan nincsen, eltűntek az utcanevek, de csak akkor érezte magát elveszettnek, amikor egy pillanatra megáll és körülnézett…

Az embert millió dologra rá lehet beszélni, még akkor is, ha egyetlen porcikája sem akarja. Akár arra is, hogy kirobbantson egy számára is végzetes atomháborút.

Bár AE már nem akart többé új munkahelyet keresni életében először havi több milliós fizetéssel kínáltak neki állást, bár arról egy szó sem esett, hogy mi lenne a dolga. Az első napon annyira izgult, hogy még felöltözni is elfelejtett, csupán egy alsónadrágot vett fel. Új munkahelyének szobájában csupa kedves fiatal nő várta, de egyik sem vette észre hiányos öltözetét, vagy legalábbis úgy tettek. AE próbálta megtudni tőlük, hogy mi lesz a dolga, de csak kitérő válaszokat kapott. Hamarosan eljött az első értekezlet ideje. Fölöttébb ellenszenves, erőltetetten feminin férfi érkezett, mire az egyik kedves, fiatal kolléganő egy átlátszó kék esőkabátot húzott AE-re, hogy ne legyen feltűnő a főnök előtt hiányos öltözete. Az elöljáró hosszasan taglalta a munkahely hatalmas anyagi előnyeit, a milliárdos üzleteket, de amikor AE szerette volna megkérdezni, hogy neki, mint új munkaerőnek, mi is tulajdonéppen a dolga, a főnök letorkolta és folytatta a addigi értelmetlen szöveget. AE unalmában dollárjeleket kezdett el rajzolgatni egy papírra, mire egy mellette ülő kolléga dühösen összetépte, és szinte fenyegetőn figyelmeztette, hogy a főnökre figyeljen. Amikor végre kávészünetet rendeltek el, AE egy óvatlan pillanatban, átlátszó kék esőkabátjában kiosont egy ajtón az utcára, vissza sem nézett. Alatta mélység tátongott, de talált egy átjáró  hidat egy ókorira emlékeztető, magas, árkádos épületbe, amelyben egy csigalépcső szövevényes folyosórendszerbe vezetett. Itt-ott emberek bukkantak fel, valamennyien ázsiaiak voltak, és tudomást sem vettek AE-ról, egészen addig, amíg egy színes fedett utcába nem ért, ahol mandulaszemű lányok kínálták magukat. AE-nak életében volt élménye fehér, fekete nőkkel, az ázsiaiak valahogy kimaradtak, csábította a soha vissza nem térő lehetőség, de még inkább, hogy kijusson a szabad levegőre. Úgy tűnt, megérkezett a főváros egyik északi kerületébe, amely Apja kedvenc lila-fehér csapatának otthona volt, de a stadion utcájának két oldalán két befejezetlen templom magasodott vele szemben…

18.fejezet

AE életében először álmodott a Babaarcú Színésznőről, akit elátkozott a szigorú leánynevelő iskola lázadójának szerepe. Ez a különleges szépségű lány sokáig kísértette őt, mert megszólalásig hasonlított egy kamaszkori szerelmére, egy intézeti lányra, aki miatt lelkifurdalása volt, mert nem tudta megvédeni a kollégium szívtelen igazgatónőjétől. Még a hangjuk, a hanghordozásuk is egyezett. Ez később mindig eszébe jutott, amikor szülőként találkoztak az óvodában, ahol kisfiaik csoporttársak voltak. Akkor már nyomot hagyott rajta elrontott élete, hangját csúnyán eldohányozta, elmúlt bőre hamvassága is. AE mégis szeretett volna közelebb kerülni, talán túl ügyetlen volt, mert az asszony a legkisebb kísérletre is azonnal bezárkózott. Most azonban, néhány órával azután, hogy látta az elátkozott filmet, a Babaarcú Színésznő ifjúsága virágában jelent meg  AE-nak, és felajánlotta neki, hogy a két házassága közti időszakban a felesége lesz. Ezúttal viszont AE mondott nemet egy beteljesületlen álomra.

Ez Isten igéje – hangzott a szentmisén, majd megszólalt Mozart zenéje, és az Ige betöltötte Isten Házát a Földtől az Égig.

AE két éjjel egymás után álmodott Örök Asszonyról, de csak az egyik kép jelent meg benne ébredés után: egy ismeretlen ország soha nem létezett pályaudvarán futott feléje, és szőke, göndör parókát viselt, mint filmbeli megtestesítője, akihez AE lélekben sokszor hasonlította, bár Örök Asszony külsejében sokkal inkább emlékeztetett, különösen idősödve a holokauszt-túlélő, sugárzó tekintetű, füstös hangú színésznőre, aki nehéz sorsú lányok gyermekeit neveli.

Emberek fogás nélkül. Tárgyak aura nélkül.

AE egy zöldellő kertben találkozott 20 éve amiotrófiás laterálszklerózis okozta szívrohamban meghalt Barátjával. Nagyon nehezen jegyezte meg e betegség nevét, először akkor hallott róla, amikor Barátja segítséget kért tőle egy autóvásárláshoz nyújtandó állami kedvezményhez, és ez volt az egyetlen eset, hogy szóba hozta e lassan ölő kórt. A zöldellő kertben úgy sétálgattak, mint két meglett úr, ahogyan soha nem tehették, és fejben sakkoztak, ahogyan soha nem próbálták. Hirtelen AE 89. évében járó Apja is megjelent, aki Barátját csak hírből ismerte, és amikor elmondták neki fejből a parti állását, az Apa csak annyit mondott: „erősen döntetlen szagú”. pedig az utolsó parti, amit levélben játszottak, a Barát előnyét mutatta 20 évvel ezelőtt. AE és Apja közel 60 éve sakkoznak, próbáltak fejben is, és messze még az utolsó játszma…

Egy hatalmas térre hívta híveit koncertre a kívül-belül mocskos punk-királynő, aki ez alkalomból két hosszú copfba kötötte még teljesen fekete loboncát. Mielőtt azonban belekezdett volna egy bevezető Babelogue-ba, felszólította a fekete inges biztonságaikat, akik már intézkedtek volna a maguk otromba módján, hogy kizárólag akkor tűri meg a jelenlétüket, hogyha közönségként viselkednek és elvegyülnek a tömegben. A kívül-belül mocskos punk-királynő hangja és csúf szépségének kisugárzása betöltötte a hatalmas teret, amelyről a sokaság csak ekkor tudta meg, hogy egy végtelenül széles és hosszú hajón vannak, amelynek úticélját senkivel sem közölték.

Az Apa este 11 órakor befejezte az olvasást, leoltotta a villanyt, majd azt érezte, hogy valaki megragadja a csuklóját, és vagy 10 másodpercig olyan erővel szorítja, amilyenre ő már nem képes. Felgyújtotta a lámpát, de rajta kívül nem volt senki a szobában. Megnézte az órát, ami továbbra is 11 órát mutatott. Ismét sötét lett, elaludt, majd miután úgy érezte, órákat aludt, felriadt. És az óra még mindig pontosan 11 órát mutatott.

AE, ahogyan régi feljegyzéseit kereste, rájött, hogy közel 50 évvel ezelőtt a kollégiumban hagyta naplóját, amely tulajdonképpen nem napló volt, hanem rosszabbnál rosszabb versek sorozata, amelyeknek egy részét korabeli slágerek dallamaira írta. Eddig nem érezte hiányát annak a Finnországból hozott francia kockás füzetnek, amelyet néha megmutatott egy-egy barátjának, barátnőjének. Most úgy érezte, sürgősen meg kell találnia, hátha megtalálja benne azt, ami elveszni látszott belőle. Elutazott a Városba, belépett a kollégiumba és egyenesen a lányszárny lépcsője felé vette az útját, amelyre fiú nem tehette a lábát. Most az sem tűnt fel senkinek, hogy AE teljesen meztelen és a lépcsőn visszakapta kamasztestét. Egy soha nem látott fiatal tanárnő még az utat is megmutatta szobájához, amelynek számából rájött, hogy itt lakott 50 évvel ezelőtt a kollégium legszebb lánya, akinek még a megpillantását is nagy kegynek tekintették és soha egy tiszteletlen megjegyzést sem engedtek meg maguknak róla. AE belépett a szobába, és természetes mozdulattal kihúzta a bezártnak tűnő fiókot…

A halálra ítéltek baráti körének névsorából törölték azokat, akik isteni kegyelemben részesültek.

AE kishíján dührohamot kapott, amikor meghallotta, hogy a Messzikedvű Fecskelány, akihez megfoghatatlan kölcsönös rajongás fűzte, engedett a Bölcs Öreg kettős lelkű fiának, és egy filmszerep kedvéért kéjvallatásnak veti magát alá. AE tudta ugyan, hogy a Messzikedvű Fecskelány élete egyik legfontosabb alakításában ragaszkodott hozzá, hogy bűnéért ne csak látszatra, hanem valóságosan is megbotozzák, de iszonyú féltékenységet érzett, hogy nő a Bölcs Öreg kettős lelkű fiának is feltárja testének minden szépségét, holott addig úgy tudta, hogy ebben az édes kiváltságban férjein kívül egyedül neki volt része és erről kettejükön kívül senki más nem tudott. Nem ez volt az első eset, hogy a Bölcs Öreg kettős lelkű fia keresztezte az ő útját, és lerombolja egy álmát, és ezúttal is tehetetlen volt vele szemben.

Szenvedélyes szerelmespár késpárbajt vív életre-halálra. Hamvaikat repülőgépről szórják le egy szűk szakadékba.

AE egy szelíd dombvidékre kapott meghívást egy gazdag, mégis rokonszenves fiatalembertől, aki miután órák hosszat beszélgettek irodalomról és zenéről, kihívta őt egy squash-partira. AE kezében még soha nem volt teniszütő, legfeljebb pingpongozni tudott – balkezes fonákjával sokan nem tudtak mit kezdeni – és egy kicsit tollaslabdázni. Vendéglátója, a gazdag, mégis rokonszenves fiatalember azonban annyira bízott egy jó játszmában, hogy az első bátortalan ütések után AE már úgy játszott, mintha erre született volna. Partnere meghívta, hogy töltse nála az éjszakát és másnapra csodálatos kirándulást és egyedülálló squash-terepet ígért neki. Elindultak alig egy szál ingben, rövidnadrágban, egy ideig kocsival kanyarogtak az egyre magasabb hegyek között, de aztán  ki kellett szállniuk, mert az út nem vitt tovább. Amikor felértek a hegycsúcsra, AE és a gazdag, mégis rokonszenves fiatalember előtt a napfénytől ezer színű, félelmetes szépségű meredek sziklavölgy tárult fel. „Itt fogunk most játszani, a fal helyett a sziklákra ütjük a labdát, és megszólaltatjuk a köveket” – mondta AE vendéglátója. Játszani kezdtek, a sziklák átvették a labdák ritmusát és a végtelen természet éneke betöltötte az eget is. 

Sötétkék, gyönyörűen domborodó kék pulóver, finoman ringó skót szoknya. Hatalmas barna szemek, búgó hang, kecses kicsi láb – a Fiú emlékeiben így élt a csodálatos Tanárnő, aki a francia nyelv és irodalomórákon bűvölte el két éven keresztül az Örök Városban. Ő volt számára az első, elérhetetlen szerelem. Évekkel később, találkoztak a Fiú hazájában egy szabadtéri színházi előadáson. Akkor már a Fiú is felnőtt, a Tanárnő pedig szebb volt, mint valaha. Ami az előadás után történt, a Fiú máig nem tudja biztosan, hogy valóban megesett-e, vagy csupán a képzelete űzött vele csúf tréfát. Most újra találkoztak, csak úgy véletlenül, egy kihalt utcán a megállt időben, és úgy szorították egymást, mintha életük múlna ezen az ölelésen. Ki tudja, honnan, előkerült egy ismeretlen férfi, aki felkínálta nekik az örök ifjúságot, cserébe azért, hogy soha nem hagyhatják el egymást. Ahogy a Fiú és a Tanárnő egymás szemébe néztek, ott rögtön öregedni kezdtek, látták a rémületet a másik arcán, de tehetetlenek voltak a sorssal szemben. A Tanárnő hófehér hajú, madárcsontú lénnyé vált, csupán nagy barna szeme maradt a régi, egészen utolsó pillanatáig, amit azonban nem engedett látni a Fiúnak.

AE a piac felé menet meglátta 8 hónapja halott Apját legelegánsabb acélkék ballonkabátjában, de szokásától eltérően fedetlen fővel, amint szintén a piacra tartott. Amikor az Apa észre vette Fiát, úgy szólt hozzá, mintha mi sem történt volna, kérte, hogy szaladjon haza a pénztárcájáért, mert bár a kabátjában mindig van pénz, a tárcában maradt a bevásárló cédula. AE tudta, hogy ő már régen kidobta azt a nagy ormótlan drapp pénztárcát, miután Anyja is apja után ment, de lakásukban legalább 3-4 soha nem használt fekete férfi tárcát talált, némelyikben jelentős összeggel. Elindult persze Szülei otthonába és útközben azon törte a fejét, hogy miként utánozza Anyja gyönyörű írását, szerencséje a naplója megmaradt, talán abból képes lesz reprodukálni utánozhatatlan vonalait. Egy útlezárás miatt azonban AE eltévedt és eljutott egészen a belvárosig, ahol éppen megfújták a Sófárt az Élet Menetéhez, de egyetlen embert sem látott a zsinagóga körül. Ekkor jött rá, hogy ő is fedetlen fővel van és bár voltak kipái, amelyeket Élete Szerelme varrt, horgolt neki, abban a pillanatban fogalma sem volt, hogy hol lehetnek, míg nem eszébe jutott, hogy egy közeli pub raktárába rejtett el olyan családi kincseket, amelyeknek nem talált helyet saját otthonában és itt őrzi vésztartalékait is. Amikor belépett a pubba, éppen egy nagy társasági esemény zajlott, mindenki elé leraktak egy bőséges hidegtálat, mivel azonban AE-ra nem számítottak, neki csak valami maradékot kapartak össze. Hősünk éppen csak bekapott néhány falatot és sietett a raktárba, ahol régi hátizsákjai, egy hatalmas zsák krumpli között megtalálta Apja pénztárcáit, saját kipáit, és több súlyos zacskónyi aprópénzt. Éppen ezeket mustrálgatta, amikor a pub tulajdonosa megérintette a vállát. AE megijedt, hogy tolvajnak nézik, de a tulaj csupán üzleti ajánlatot akart neki tenni, hogy közösen vegyenek meg egy nagyhírű belvárosi egyetemet. AE értetlenül nézett leendő üzlettársára, hiszen a zacskókban fillérek voltak. „Nézd meg jobban azokat a pénzeket” – intette a tulaj…

A Madár belefáradt abba, hogy a legmívesebb szólóját is 2 percre akarják rövidíteni, és mivel már úgyis mindegy volt neki, hogy egy évvel többet vagy kevesebbet él, lassítókat kezdett el szedni, megtanult gitározni és hegedülni, és kijátszotta az összes hangot, amely összesűrűsödött a lelkében születésétől halála percéig.

17.fejezet

A Sovány Fehér Herceg végleg lejött a színpadról, felkereste AE-t, aki egyszer régen készített vele egy remek interjút, és közbejárását kérte egyetemi felvételijéhez orosz-magyar szakra. Közben vásárolt egy istenhátamögötti faluban egy kis házat, egyúttal eltartási szerződést kötött az idős tulajdonosokkal, akik nagy szeretettel fogadták be a nevezetes idegent, mert saját gyerekeik feléjük sem néztek, így legalább volt kire hagyni életük munkáját. A Sovány Fehér Herceg pedig kertészkedéssel és festéssel töltötte napjait, még főzni is megtanult az öregektől. AE többször meglátogatta őt, olyankor kiültek a kertbe zenélgetni, verseket írni, és észre sem vették, hogy hősünk minden ottjártakor valakik az utolsó szegig kiraboltak egy környékbeli házat, de az ő házuk megmaradt a nyugalom és szeretet szigetének.

Az Apa azt álmodta, hogy időnként leül mellé egy láthatatlan valaki, és bár nem szól hozzá, minden mozdulatát figyeli, és ettől ő biztonságban érzi magát. Amikor már nem tudott uralkodni kíváncsiságán, oldalra nézett, és rájött, hogy fia ül mellette. Később újra oldalra nézett, és egy lányt látott, akiről viszont biztosan tudta, hogy csakis a fia lehet. Egy idő után pedig tudatosult benne, hogy nem is álmodik.

AE életében először beleesett egy kocsmai razziába, akkor, amikor már csak véletlenül tért be ilyen helyekre. Nagy örömére az intézkedést a jóképű kutyás nyomozó vezette, mert így megbizonyosodott, hogy halálhíre csak rosszindulatú pletyka volt. Egy óvatlan pillanatban azonban megszólította, hogy árulja el, miért kellett eltűnnie. A jóképű kutyás nyomozó, szigorú titoktartást kérve, elmesélte, hogy szakmát akartak váltani hű társával, pilóták szerettek volna lenni, de sajnos a bürokratikus rendelkezések elválasztották volna őket, így inkább a halálhír mellett döntött, és most már csak jókedvükből rendőrködnek idegen körzetekben, ahol kevesen ismerik őket.

Kikötöttek a Szabadságszobornál a szép új világ száműzöttei, hogy elölről kezdjék életüket a Nagy Almában, de bárhová mentek, mindenütt csak honfitársaikra leltek, mintha az egész óhaza áttelepült volna a tengerentúlra.

AE, amikor már azt hitte, hogy minden hangot ismer, amit az Istenek Pörölyei valaha lejátszottak, jelentkezett egy hirdetésre, amelyet bálványai adtak fel: roadot kerestek egy rejtélyes turnéra, amelynek állomásait titokban tartották még a rajongók előtt is, hogy egyszer csak úgy teljes tündöklésükben és tengerrengés-erejükben megjelenjenek előttük. AE boldogan fogadta el a kevés fizetséggel, annál több trógerolással járó munkát, hogy végre testközelből láthassa és hallhassa az Istenek Pörölyeit, úgy, ahogyan elindultak fél évszázadnál is régebben egy feketére festett füstös londoni klubból, jócskán azelőtt, mielőtt a Fehér Bálna legyőzőjét elragadta a Halál gyilkos itala. Legszívesebben az ő dobjait cipelte és nem érdekelte, hogy majd beleszakadt a teherbe, ha kellett, még egy hegytetőre is felvitte, ha ott akartak az Istenek Pörölyei játszani, hogy onnan tekintsenek le a Mennyek Völgyében őrjöngve fohászkodó követőikre.

Egy ostromlott város, ahol a felkelők, mielőtt a végső csatára indultak, elrejtették kincseiket az utcakövek és a villamossínek alatt. Akik még bíztak a győzelemben, az utolsó tölténytárat pakolták tele.

AE-t és Élete Szerelmét meglátogatta az örökvidám, örökpörgő színész, aki a lányai által elárult király szerepével a kezében aludt el örökre. Aznap a Holt Költők és Színészek egész társasága kereste fel őket, mindenki hagyott magából valamit, egy verset, egy rajzot, vagy csak egy szép gondolatot, amit beírtak kedvenc könyvükbe. Az örökvidám, örökpezsgő színész mesélt, mesélt, mesélt, de nem alakításairól, azokról hallani sem akart, főleg nem a vándorszínészéről, hanem a leghétköznapibb esetekről, amelyek bárkivel megtörténhettek volna, akár vele, akár vendéglátóival. Végül leültek a lemezjátszó mellé, elővettek valahonnan egy címke nélküli lemezt, amelyen az örökvidám, örökpörgő színész egyetlen női néven alapuló monológját hallgatták derűs áhítattal.

Egy keskeny vágányú lassú vonat, amelyről nem lehet lekésni, amely összeköti Dél-Európa legnagyobb királyi és legnagyobb szakadár városát és szinte látótávolságba hozzá őket egymáshoz.

AE beváltotta korábbi ígéretét, felpakolta az egész családját, és a napfényes Toszkánába költöztetett négy generációt. Egy szelíd lankás tájon vettek házat egy reneszánsz ékszerdoboz kisváros mellett, amely szabadtéri sakkversenyeiről is elhíresült. AE és 89 éves édesapja egy napon lementek megnézni a helyi bajnokokat, és a reneszánsz ékszerdoboz kisváros főterén megláttak egy hórihorgas férfit, aki asztalról asztalra járt, figyelmesen nézegette az állásokat, időnként még bele is beszélt egy-egy partiba. Amikor feléjük fordult, akkor ismerte fel AE a szépségesen ronda kanadai színészóriást, a Csodabogarat, akin sokszor nevettek, de még többször imádták gyűlölni. Amikor apjával üdvözölték, titokzatos arccal közelebb intette őket magához, majd elővett zsebéből egy miniCD-t. „Tudják, én nemcsak a Tűben voltam kém, hanem valóságban is az vagyok. Ezen a lemezen rajta van hazájuk közszereplőinek összes bűne, a bizonyítékokkal együtt. Vigyázzanak rá, még nagyon sokat érhet” – mondta a szépségesen ronda kanadai színészóriás, majd elengedte híres mosolyát, amely azt jelentette: az egész világ tehet nekem egy szívességet…

Egy demens öregasszony, akit magára hagytak egy szeretetotthonban azzal a hamis ígérettel, hogy minden héten meglátogatják, bízva abban, hogy már nem érzékeli az időt. De a tolvajok előbb érkeztek meg az öröklésre várt lakásba és csak az üres bútorokat hagyták meg a pénzsóvár családnak.

AE egy ostobának látszó, mégis nagy koncentrálást kívánó kártyajátékban elérte a 90. szintet, amellyel Bajnokká avatták. Mindezt összesen 666 győzelmének köszönhette. Vagy negyedszázada volt dolga ezzel a sátáni számmal, amikor imádta ez e körül forgó zenéket és nevetségessé tette azokat, akik túlvilági üzeneteket kerestek és találtak bennük. Akkoriban szeretett volna mélyebben elmélyülni a fekete mágia tanaiban, de nem jutott tovább a Fekete Szombat baljós futamain és egy hús-vér boszorkánytól egy metrómegállóban lopott egyetlen csóknál.

A Férfi azt álmodta, hogy egy mindkettejük számára idegen helyen találkozott Kékasszonnyal, aki azt kérte, hogy életükben utoljára vetkőzzenek le egymás előtt. Sosem éreztek a másikkal szemben szégyenérzetet, miért éppen most kezdenék, amikor már mindketten megöregedtek? Így is lett, csakhogy ezt a meghitt pillanatot durva röhögés szakította félbe. Ostoba emberek gyülekezete bámulta őket, és bármerre próbáltak menekülni elölük, minden ajtó mögött újabb horda leselkedett rájuk. A Férfi felriadt, és remélte, hogy ez a rémkép eloszlik, majd újra elaludt, és egy mocskos, füstös, átláthatatlan kocsmában találta magát, amelynek egyik sarkában ott zokogott Kékasszony kétrét görnyedve, mert egy iszákos vadállat rabságába került, aki nemcsak őt veri, hanem mindenkit agyonverne, aki Kékasszonyra akárcsak ránéz. A Férfi azonban nem tágított, üsse meg őt az az iszákos vadállat, ha meri, pedig ő sosem volt verekedős, a fizikuma sem volt meg hozzá, és amúgy is távol állt tőle minden erőszak. Amikor szembe kerültek  egymással, az iszákos vadállat visszahőkölt egy pillanatra, mert nem állta a Férfi tekintetét, majd egy ragadós üveget lökött feléje, hogy igyon belőle, amíg ő mondja. Mögötte két másik szétesett alak állt, akik valamilyen kevert közép-európai nyelven figyelmeztették: jobb, ha iszik, mert az életével játszik. A Férfi ismét felriadt, mielőtt ivott volt a ragadós üvegből. Ugyanezen az éjszakán Kékasszony, már nem először álmodta azt, hogy valahol leparkol a kocsijával, és aztán nem találja, de még el is téved. Csak akkor nyugodtak meg mindketten, amikor meghallották egymás hangját, ami végleg eloszlatta lelkükben az összes féltést, az összes rémképet.

Egy rács mögül csupa fekete rabszolgaarc meredt AE-ra, és egy arctalan valaki arra próbálta kényszeríteni, hogy üvöltsön velük. Ez teljesen idegen volt a jobbik énjétől, és gyűlölt mindenkit, aki arra akarta rávenni, hogy akárcsak szóval ártatlan embereknek ártson. Miután az arctalan valaki nem hagyott nyugtot neki, AE egy ki tudja honnan a keze ügyébe került hajlékony dróttal egy önkéntelen mozdulattal megfojtotta zaklatóját. Rosszabbik énje tele volt kegyetlenséggel, főleg a nőkkel szemben két gyerekkori trauma szövődményeként, de a gyilkolásig legfeljebb gondolatban jutott el, mert ha szívesen meg is ölt volna valakit, mindig odáig jutott, hogy képtelen lenne elkövetni a tökéletes gyilkosságot, börtönt pedig egy napig sem tudott volna elviselni. Most itt állt véres kézzel, lábainál egy holttest, vele szemben a rács mögül rá meredő fekete rabszolgaarcok, és se testének, se lelkiismeretének nem látott egérutat.

Egy emberélet gondosan egymásra hajtogatott ruhái. Egy poros szekrény mélyéről előkerült, tökéletes állapotban lévő gyermekjátékok. Egy életen át titkokban tartott küldetésért kapott kitüntetések egy többé vissza nem zárható egyszemélyes bőröndben.

AE késő éjjel igyekezett egy villamosmegálló felé, mert már nem volt kedve taxizni, és meglátta ott a várakozó parányi énekesnőt, aki mint mindig, most is széles mosollyal, és csillogó, tágra nyílt szemekkel fogadta. Beszélgetni kezdtek, hiszen ők is bármikor tudták onnan folytatni, ahol akár hónapokkal, vagy évekkel korábban abbahagyták. Aztán egyszer csak a parányi énekesnő felidézett egy pillanatot, amelyet AE már-már el is felejtett kettejük történetéből. Talán azért, mert az volt a pillanat, amely után a parányi énekesnő a világ végére is követte volna, de AE elrontotta. Lehet, hogy valahol a szíve mélyén már akkor is Élete Szerelmét várta, pedig ő csak 8 évvel később jelent meg számára, és akkor esély volt arra, hogy egyáltalán bármi kapcsolatba kerülhessenek egymással. Miközben AE azon a pillanaton gondolkodott, észre sem vette, hogy megérkezett a villamos, a parányi énekesnő felszállt, pedig még búcsút is intett neki, és hősünk várhatott volna egy újabb órát a következő éjszakai járatra, de inkább elindult haza gyalog.

Őfelsége, az Édes Kicsi Lány úgy döntött, hogy előre hozza 100. születésnapját, ellátogat újra Közép-Európába, de ezúttal nem törődik a közméltóságokkal, hanem egyszerűen beül egy irodalmi kávéházba inkognitóban, és  bárkivel elbeszélget, aki megszólítja őt. Egyedül, egyetlen testőr nélkül érkezett, de mégsem sikerült elrejtenie valódi kilétét, mert ezúttal sem hagyta otthon legendássá vált fekete táskáját. AE is rögtön észrevette, és mivel régóta kíváncsi volt, hogy miként zajlott Őfelsége, az Édes Kicsi Lány és a Gombafejűek találkozása a születésnapi kitüntetés alkalmából, hogy elszívtak-e egy jointot közösen, és hogy miképp fogadta a Pudingképű pimaszul kedves 20 másodperces dalát, odajárult hozzá, szertartásosan meghajolt, majd miután mindenre kedves mosollyal kísért választ kapott, elénekelte neki ezt a kis dalt, amelyet nemcsak Őfelsége, az Édes Kicsi Lány, hanem a jelenlevők is mind hatalmas tapssal fogadtak.

Volt egy ember, aki valamikor úgy tágította az időt, mint az univerzum önmagát, és abba pusztult bele, az idő maga alá gyűrte a legnyugodtabbnak tetsző hétköznapokban is.

Amikor AE-nak vizsgáznia kellett az utolsó előttikén felszabadult fajgyűlölő ország őslakosságának nyelvéből, amelyet sosem tanult, valahonnan egy ősagyból előszedte ezt a tudást és minden kérdésre hibátlanul válaszolt. És a Sovány Fehér Herceg előlépett valahonnan és AE tiszteletére elénekelte: „We can be heroes just for one day”.

16.fejezet

Az első, amit AE észrevett, amikor felébredt egy hétig tartó kómájából, egy nagytestű, patisszon-fehér bőrű, kortalannak látszó, szigorú arcú meztelen asszony volt, aki a számára ismeretlen szobában egy kanapén feküdt, és hosszú, izmos lábait kéjesen nyújtóztatta annak háttámláján. A férfi barátaival fogadásból elindult körbejárni az országot, felkeresték a legkisebb települést is. Szinte mindenütt szívesen fogadták a társaságot, ők pedig szívták magukba a hagyományokat, a nagyvárosi emberek számára hihetetlen történeteket. Egy héttel ezelőtt azonban baleset történt. Az utolsó pillanatban érték el induló vonatjukat és AE, ahogy leszállt, beleütötte a fejét egy kinyíló kapcsolószekrényajtóba, és elvesztette eszméletét. Nem tért magában a kórházban sem, ahonnan barátaival csak saját felelősségükre engedték tovább, de a többiek abban bíztak, hogy AE előbb-utóbb magához fog térni, de legalább álomként át fogja élni a még rájuk váró kalandokat. Senki sem tudta, hogy hősünk mitől tért hirtelen magától a számára ismeretlen szobában, ahol társai letették pihenni az út végeztével, és néhány órára magára hagyták, de amikor meglátta a nagytestű, patisszon-fehér bőrű, kortalannak látszó, szigorú arcú meztelen asszonyt,  megpróbált felkelni, csak éppen tagjai nem engedelmeskedtek. Az asszony látta erőfeszítéseit, felkelt, egészen közel ment hozzá, szinte az arcát érték súlyosan harangozó mellei, de AE bénultságán ez sem segített. Segítségéért akart kiáltani, de hang sem jött ki a torkán. Az asszony ekkor a hátára terített egy köpenyt, de minden mást szabadon hagyott és hátrálva indult ki a szobából, enyhítve szigorú arca vonásain is. Amikor már eltűnt az ajtó mögött, AE úgy érezte, hogy visszatér belé az élet, óvatosan kimászott az ágyból, majd előbb csak kapaszkodva, majd egyre biztosabb léptekkel haladt az ajtó felé, nem törődve saját meztelenségével. A lépcsőházbeli huzat újabb élénkítő lökést adott neki. Még látni vélte a nagytestű, patisszon-fehér bőrű, kortalannak látszó, szigorú arcú meztelen asszonyt, valami köszönetfélét rebegett utána, de nem volt biztos benne, hogy nem csupán egy látomás vezette.

Így ruhátlanul vitte tovább az útja, először az Admiralitás éppen fogyókúrát tartó Első Lordjához, aki rábízta emlékiratainak eddig zárolt köteteit, hogy adja át a Szentatyának még az aznapi audencián. AE-nak arra sem volt ideje, hogy felöltözzön, így kellett elvegyülnie a tömegben. Sikerült a Szentatya közelébe férkőznie – sem a híveknek, sem a testőröknek nem tűnt fel ruhátlansága – majd menekült is ki az utcára, hogy mielőbb elrejtőzhessen a világ elől. Őrült fékcsikorgásra lett figyelmes: egy száguldó autó elütött egy, az úttest közepén csókolózó párt, akik akkor sem engedtek szenvedélyükből, amikor már mindketten vértócsában hevertek. Egy szemvillanás múlva hatalmas tömeg verődött össze a súlyos sérültek körül, és többen lincselő tekintettel kezdtek közeledni AE felé.

Ha azért ordítod le Anyád fejét, hogy végre engedelmeskedjen a „kelj fel és járj” parancsnak, e szörnyű vétségért is megbocsátana Neked az Örökkévaló. Minden éjjel hajnali 2 és 3 között, a Farkasok Órájában kiált rád a halálfélelem fekete fejsebe.

A becsúszó szerelések világító szemű mestere egyetlen mozdulattal kihúzta sarkából Achilles-inát, hogy alattomos ellenfelei soha többé ne tudjanak belerúgni, ha a labdával a lába előtt felpattan és szélsebesen megindul a szélen.

AE és Élete Szerelme antik előadásra indult az Örök Város csodásan épen maradt színházban a közel 100 éves magyar Akadémiáról, ahol szállásuk volt, mint már annyiszor. Évekkel korábban e színháznál hallottak egy öreg harmonikást, akik,  amikor meghallotta beszédüket, a Monty csárdást játszotta neki, mire ÉSZ táncra is perdült, mint mindig, ha egy jó zene felpezsdítette imádni való apró lábait. Már csaknem odaértek a 2000 éves arénához, amikor AE észrevette, hogy a jegyeket szállásukon felejtette. Bár csak negyedórája maradt, és az Akadémia gyalog legalább fél óra távolságra volt, megkísérelte a lehetetlent, Élete Szerelmét előre küldve. Talán csak két percet késett, de a bejáratnál már nem talált senkit, csak egy mosolygós jegyszedőt, aki elárulta, hogy ÉSZ már bement, és jegy sem kell, mert itt a nézők egyben a színészek, és a színészek is nézővé válhatnak. AE berontott a nézőtérre, amely egyúttal színpadként is szolgált, és ott egy császárkori orgiába csöppent, amilyent a Maestro rendezett meg agyonfestett,  eltorzult arcokkal, ama bölcsen gúnyoros római szerző nyomán, aki először kimondta a véres költő-császár tehetségtelenségét, majd felvágta ereit a belé szerelmes rabszolganővel együtt. Kereste-kutatta ÉSZt, de hiába nézett bele minden arcba, sehol nem lelte meg, és nem is tudott róla senki. Végül egy díványon egy megszaggatott vörös ruhás, vörös hajú, mértéktelen vörösre festett szájú, magzatpózba zsugorodott lány hívta őt, és azt ígérte neki réveteg hangon, hogy ha megcsókolja itt mindenki előtt, elvezeti őt Egyetlenéhez. AE bele is ment volna, de a lányon éppen abban a pillanatban lett úrrá a delirium tremens, amikor a férfi ajkai közé férkőzött volna. Bár olyan sűrű volt a levegő a teremben, mint egy gőzfürdőben, AE is egész testében borzongani kezdett, támolyogva elindult kifelé, és nem vágyott másra, minthogy valahol a friss levegőn rátaláljon ÉSZre, aki puszta érintésével átmelegíti őt.

Egy előre be nem jelentett különös nyár-éjszakán a falak, a bútorok elmozdultak a helyükről, a székek követték azt, aki le akart ülni rájuk, a plafonról, a falak mentén pedig mindenütt lassan csorgott a vér. a gyilkosságra gyanakodók képtelenek voltak elhagyni otthonukat, míg a rendőrség telefonszáma két kicsengés után végleg megszakadt.

Dermesztően hideg, havas tél volt és AE házának kapujában egy sudárnál is sudárabb lány didergett. AE, aki akkor nagy magányban élt, felhívta magához, hogy átmelegedjen. A lány lelke is hamar felengedett a ridegségében is szeretetteli lakásban, és miközben lassan kortyolta forró teáját, bevallotta, hogy három nappal korábban megölt valakit, azóta már biztosan megtalálták a holttestet és körözik. AE-nak nem volt szíve kilökni a hidegbe a sudárnál is sudárabb lányt, inkább saját menekülésén gondolkodott. Fia ajánlott neki egy zen mestert, aki biztosan el tudja rejteni őt. AE a lakásán hagyta a lányt és másnap reggel felkereste a Mestert, aki tanítványaival éppen Nepálba készült. Hősünk úgy érezte, régi vágya teljesül ezzel, hiszen azóta vágyott a Himalájába, amióta megismert egy vöröshajú amerikai hippilányt, akivel a fővárosi éjszakában félmeztelenre vetkőzve Doors-dalokat énekeltek. A lány tanítónő volt, és hamarosan indult Nepálba személyes misszióként. AE örömmel mondott igent a Mesternek, abban a reményben, hogy hátha az életben még egyszer látja a vöröshajú amerikai hippilányt, azzal a kockázattal, hogy soha nem tér vissza….

Akadémiai székfoglalóra hívták az irodalom szerelmesét, hogy opponense legyen a Jézus Krisztus forradalmisága című disszertáció szerzőjének, akinek kilétét nem árulták el neki. Nagy volt az ő megrökönyödése, amikor megjelent előtte a lánglelkű, állítólag csatában elesett, mások szerint messzi földre elhurcolt költő, aki úgy köszöntötte őt, mint régi jó barátját, hiszen az irodalom szerelmese az ő versein nőtt fel. Miután megünnepelték ezt a váratlan, mégis várva várt találkozást, hamar kiderült, hogy hasonlóan gondolkodnak a Názáreti forradalmiságáról, de valamit mégis ki kellett ötleniük, hogy az akadémikusokat kielégítse szellemi vitájuk. Hogy jobban menjen a gondolkodás, a lánglelkű költő közös főzést ajánlott, végül nekiláttak egy időigényes sólethez, füstölt libacombbal…

AE és Apja egy elegáns ruhaszalonba tértek be, hogy felújítsák idejétmúlt ruhatárukat. A tulajdonos a népszerű pszichiáter volt, aki mostanában kávézóban utazik, de nem tudta megtagadni eredeti szakmáját. Mindkettejüknek mélyen a szemébe nézett, két percig hallgatott, majd közölte: szégyellje magát, aki szerint akár AE, akár az Apja a mentális összeomlás szélén áll…

Utcára vonultak az emberek, mert éheztek, de követeléseik nem mentek túl az életben maradáshoz szükséges minimumon. Többért nem tudtak és nem is akartak harcolni.

AE is kint volt az utcán, de miután ismét a jól ismert rabszolga-mentalitást tapasztalta, inkább bement egy elegáns szállodába, ahol egész napos kártyaversenyt hirdettek. Találomra leült az egyik asztalhoz, és pillanatok alatt tekintélyes összeget vesztett. Arra esélye sem volt, hogy készpénzzel fizessen, rögtön felírták neki a hatszámjegyű adósságot, amelynek szűkre szabott határidejére figyelmeztette is a versenybíró, AE régi-régi ügyvéd barátja. Hősünknek azonban nem állt szándékában egy fillért sem kifizetni. Azonnal a repülőtérre ment, és nyugdíjas jegyet vett az első induló gépre, meg sem nézte, hová tart. Csak felszállás után győződött meg arról, hogy az úti cél Hawaii. Belenézett pénztárcájába, és elégedetten állapította meg, hogy a nála lévő készpénzzel és hitelkártyájával jó néhány hétig kihúzhatja e földi paradicsomban. Emlékezett egy zenész cimborája történetére egy tisztességben megőszült öreg hippire, aki ingyen szállást adott honfitársainak. A szigeten mindenki ismerte őt, ezért AE könnyedén odatalált, megvolt tehát nyughelye, ennivalóról pedig tudott gondoskodni magának. Első örömében belevetette magát az óceánba, és körbeúszta a kék öblöt, melynek vize befolyt egészen a házakig, amelyeknek még talapzata sem volt, de erről a helyiek mintha nem vettek volna tudomást. Utána betért egy imádságra egy buddhista templomba, ahol úgy fogadták, mintha csak őrá vártak volna. Miután lelkét megtisztultnak érezte, elindult ama vulkán felé, amelynek lábánál a négerindián gitárzseni több mint 50 éve az óceán fölé csalogatta az új felkelő napot. Ahogy közeledett, egyszer csak érezte, hogy mozogni és morajlani a kezd a lába alatt a föld, de a közelében lévők úgy tettek, mintha semmit sem vettek volna észre. AE még látta az első égre törő tűzcsóvát…

15. fejezet

A szeretetre méltó pénzhamisító repülőre szállt és meg sem állt Kubáig, ahol hajdan még több száz ezer fiatallal a Comandantét éltette, és életében először megismerte egy ébenfekete, Madonna-arcú lány odaadását. Most sem a menekülés vezérelte, hanem az óceán kristálytiszta hullámai, amelyek akkor sem borították el őt, ha embernagyságúnál nagyobbra nőttek, majd a parton képzelete erejével felépített egy pompázatos katedrálist, amelynek égig-érő tornyait a megszelídített hurrikánok rajzolták meg.

AE-t egy tudományos konferenciára hívták, mint a téma állítólagos szakértőjét, mivel azonban napok óta nyomást érzett a mellkasában, inkább elment egy kórházba, ahol néhai orvosa még mindig rendelt. Meg is kapta tőle hosszas várakozás után az általa ismeretlen, szív alakú gyógyszereket, a kórház gyógyszertára azonban zárva volt, és a legközelebbihez villamosra kellett szállnia. Közben próbálta felhívni kollégáját, hogy helyettesítse, de telefonjából csupa rejtélyes névjegykártyák hullottak ki, soha nem látott nevekkel. Amíg ezektől igyekezett megszabadulni, újabb és újabb megállókat hagytak el, végül visszajutott a kórházhoz és már nem is tudta, hol kell a gyógyszertárhoz leszállnia, a konferenciáról pedig végleg lemaradt.

AE és Élete Szerelme egy elhagyottnak tűnő házhoz érkeztek, ahol egy értékes csomag várt rájuk, de senki nem mutatkozott. Észrevették azonban, hogy a földszinti ablak nyitva van. A fürge, hajlékony asszony könnyedén bemászott, és maga után húzta párját is, nem törődtek azzal, hogy az ablak utánuk kinyithatatlanul bezárult, hiszen együtt bátrak és erősek voltak, és sohasem féltek.

A leszámolás a körúton kezdődött, egy máskor békés kávézó teraszán. A bosszúálló az összes vendéget a kirakatüveg elé állította, hogy gyilkosságainak még nagyobb visszhangja legyen. Egyetlen embernek maradt annyi lélekjelenléte, hogy elmenekült, még mielőtt eldördült az első lövés. Egy közeli, áthatolhatatlan füstű kocsmába rohant be, és megtámasztotta a pultot. Jól ismerte a végső stádiumban lévő alkoholisták világát, kis híján ő maga is eljutott idáig, így azt tudta, miként lehet közöttük észrevétlenül elvegyülni. A lövések zaja azonban egyre közeledett, a férfi már nem érezte magát itt is sem biztonságban. Az áthatolhatatlan füstben talált végre egy hátsó kijáratot, amely egyenesen a kerület legelegánsabb lánygimnáziumába vezetett, ahol éppen a ballagást gyakorolták. Itt sem lehetett azonban maradása, mert a tanárok is nők voltak, és bár felajánlották neki, hogy elbújtatják, nem akarta őket veszélybe sodorni. Végre lecsendesült az utca, már csak a holttesteket szedték össze a rendőrök, a bosszúállónak nyoma veszett. A férfi tett egy kört, majd, mint aki semmit sem látott, semmit sem hallott, visszatért a kávézó teraszára, ahol egy szívélyes asztaltársasághoz invitálták. Későn ébredt rá, hogy hamiskártyásokkal van dolga, akik pillanatok alatt óriási adósságba verték és egy órán belül követelték tartozását. Tudta, hogy esélye sincs ennek kifizetésére, így újra menekülnie kellett, de új egérutakat kellett keresnie. Már csak azért is, mert a hamiskártyás bandavezér és a bosszúálló egy és ugyanaz volt…

AE színházi bemutatóra készült egy erdő közepén álló kisvárosban, ahová egykori egyetemi társa, a füstös hangú, angyalarcú hívja, aki hajdan nagyon tetszett neki. A lány szebb volt, mint valaha, mintha nem telt volna el azóta közel 40 év és AE maga is úgy érezte, szinte alig nőtt ki a kamaszkorból. Hamarosan azonban rá kellett jönnie, hogy szó nincs színházról, bár a füstös hangú, angyalarcú még bevetett egy mellékszálat, egy közös filmnézést a szürrealizmus korai alkotásaiból, amelyeket AE mindig imádott, de ez sem más, mint a csábítás előjátéka. A lány ártatlan mosollyal mindkettőjüket beöltöztette hosszú fehér lepelbe és ebben merítkeztek meg egy nyolcszögletű medencében, amelyben éppen csak elfértek egymáshoz tapadva. Mire visszaértek a moziteremnek álcázott hálószobába, már vetett ágy várta őket. A füstös hangú, angyalarcú néhány perc türelmet kért. AE, ahogy nézelődött, egy levélkupacra lett figyelmes, amelyeket mind e hölgynek címeztek. Találomra kiemelt egyet, és rájött, hogy egy régi, kedves kolléganője írta, akinek a füstös hangú, angyalarcú elcsábította a fiát, pedig a legjobb barátnők voltak, és ahogy AE felidézte magában a kolléganő alakját, aki valamikor szintén nagyon tetszett neki, rájött, hogy arcukat nem tudja egymástól megkülönböztetni. Amikor a füstös hangú, angyalarcú visszatért meztelenül, és egykori barátnője fiának nevén szólította hősünket, AE-nak semmi más nem járt eszébe, csak egy menekülő útvonal…

A Férfi a nagy szabadulás napját ünnepelte hasonszőrű szabadságvágyó barátaival, és mint a régi szép időkben egyérintőztek a város össze kocsmájában. A Férfi másnap reggel nem is emlékezett valamennyi állomásra, csupán az útvonalra, és az utolsó helyre, amelynek rózsaszínűre festették a belső falait. Amikor magához tért, rádöbbent, hogy kedvelt ódon bőrdzsekijét az utolsó, rózsaszínű kocsmában felejtette, benne összes pénzével és útlevelével, amely a végső szabadságot jelentette neki és arra is, hogy egy teljes álló nap nem hívta fel idős szüleit, akik azóta már biztosan halálra izgulták magukat, mert megszokták a napi kétszeri telefont még abból az időből, amikor a Férfi megpróbált kikecmeregni alkoholizmusából és ez a szokás később is megmaradt. Vele hasonszőrű szabadságvágyó barátai el akarták kísérni, hátha eltéved, de ő mindenáron egyedül akart menni. Már jócskán úton volt, amikor rájött, hogy elfelejtett felöltözni, mégsem fordult vissza, nem törődött az őt érő gúnyos megjegyzésekkel sem. Amikor megérkezett ott találta ugyanazokat az elvarázsolt pofákat, akikkel előző nap együtt ittak, és egyikük rögtön ráterített egy kék esőkabátot, amit nagyon utált, mert szinte azonnal beleizzadt. Kedvelt ódon bőrdzsekijét azonban sehol nem találta, pedig úgy emlékezett, feltette a kocsma egyetlen fogasára. A pultoslány sajnálattal közölte vele, hogy valakinek megtetszett, de a pénztárcáját és az útlevelét kivette belőle, és nála hagyta. A Férfi megörült, hogy legalább ezek megvannak, csakhogy az útlevél, amit a pultoslány a kezébe nyomott, nem az ő nevére szólt, bár az ő fényképe volt benne. Lehet, hogy új személyazonosságot akart, de azt már elfelejtette? Közben telt-múlt az idő, és már legalább 27 órája nem hívta fel idős szüleit és most azon kezdett töprengeni, hogy mit találjon ki, hogy ne rémüljenek meg és ne is keseredjenek el, hogy fiúk újra iszik? Semmi nem jutott eszébe, csak az, hogy talán csak álmodta a szabadulás napját…

A Mesternek el kellett jutnia élete A pontjából a B pontjába, ehhez csak kötött pályás tömegközlekedési eszközöket vehetett igénybe, és mindegyikről egy megálló után át kellett szállnia. Még arra sem volt ideje, hogy elmélyedjen gondolataiban, vagy számot vessen eddigi életével, hiszen a szakaszok alig néhány percig tartottak. Amikor eljutott az utolsó kötött pályás tömegközlekedési eszközig és látta, hogy a végállomásig legalább egy óra az út, fellélegzett. Végre egy kis nyugalom, lehet elmélkedni. Tévedett. Bármerre nézett, mindenütt tanítványai tűntek fel, akik bár egy szót sem szóltak, tekintetükkel számon kérték tőle az együtt eltöltött időket, a be nem váltott ígéreteket és minden mulasztását.

AE egy végeláthatatlan szabadtéri fesztiválon téblábolt, ahol mindenhonnan gyerekkora kedvenc olasz dalai szóltak, bár sem énekeseket, sem színpadot nem látott. Énekelt az Örök Kisfiú, a Szuperlaza és a Vörös Végzet is, aki vágyainak titokzatos tárgya volt, nemcsak mesébe illő hajzuhataga és bársonyosan mély hangja miatt, hanem mert egyszer látta őt egy krimiben, ahol asszonyi szépségének teljességében jelent meg. Valaki megsúgta neki, hogy a Vörös Végzet a fővárosban vett lakást, de csak azoknak árulja el, akik valóban megérdemlik, hogy vele találkozzanak. AE kiválasztottnak érezte magát, és el is indult, hogy végre testközelből láthassa vágyainak titokzatos tárgyát. Egy domboldali villához érkezett, és nagy meglepetésére a kapura ki is írták a Vörös Végzet teljes, valódi nevét, amelyet csak rajongói ismertek. Csengetése pillanatában érkezett meg három férfi, akik nyomozóknak mondták magukat, és bár AE-t előre engedték, utána nyomultak és felszólították a házban lévőket, hogy senki ne mozduljon, de azért őrizzék meg a nyugalmukat. AE-nak eszébe jutott, hogy a Vörös Végzetnek valamennyi férje és élettársa öngyilkos lett, és voltak, akik azt állították: nem kizárt, hogy az asszony ölte meg, vagy legalábbis hajszolta őket halálba. A ház hallját egy virágokkal övezett színpad foglalta el, ahol a Vörös Végzet alig tizenéves gyerekekkel próbált egy zenés darabot, és AE örömmel fedezte fel a jelenlévők között a Naplóíró Naplopó Kishivatalnokot, aki lemondott spanyol királyi trónjáról és Altamont Szent Johannáját, akihez évtizedek óta valami megmagyarázhatatlan vonzalom fűzte. És éppen ő volt, aki kérdőre vonta AE-t, hogy miért hozta a nyakukra a rendőröket, a Vörös Végzet végre nyugalomra lelt odaát, és csak szeretetével, tehetségével, odaadásával jött vissza, hogy valamit jóvá tegyen tékozló életéből. AE megesküdött az Altamont Szent Johannája iránti szerelmére, hogy véletlenül érkeztek egyszerre, és egy ismeretlentől kapta meg a címet. A nyomozók némán, diszkréten végezték munkájukat, egy kicsit gyönyörködtek a Vörös Végzetben, kihallgatások helyett mindenkinek mélyen a szemébe néztek, majd távoztak. „Ha igazat mondtál, Te leszel az esküvői tanúm” – mondta AE-nek Altamont Szent Johannája, majd a szolid szertartás után férjével beköltözött hősünk életének első otthonába, ahol a gangon az egykori szomszédok és gyereksereg lelkes éljenzéssel köszöntötte az ifjú párt, AE-nak pedig immár örökre csak a vágy maradt a két elérhetetlen iránt.

És az utolsó utáni osztálytalálkozón az örökké mosolygós osztályfőnök egyenként az ölébe vette összes már őszülő tanítványát, mert a személyre szóló búcsú mindegyiküknek járt…

14. fejezet

Gúnyolódó graffitik villognak záróra után a falusi csárda saroképületének falán.

AE, bár szakadt az eső, elindult az éjszakába a közeli, még ki nem vágott erdőn keresztül, hogy fellelje ifjúkora soha nem létezett helyszíneit. Amikor kiért a városba, az utcákon alig pislákolt néhány lámpa, és nem közlekedtek sem buszok, sem villamosok, de még taxis sem. Így egy teherautóplatóra kapaszkodott fel. Egy fellegekben járó költő húzta fel maga mellé, körülötte 50-60 évvel ezelőtti kiadású, ma filléresnek látszó könyvek, amelyeket mind rá akart tukmálni hősünkre. AE szinte mindegyiket olvasta, akadt köztük olyan, amit szinte szent könyvnek tekintett, mint a legbölcsebb római császár elmélkedéseit. A fellegekben járó költő azonban nem tágított, minden áron rá akarta sózni az egész antikváriumot. Szerencsére hamarosan megérkeztek a hajdanvolt galerik sokat látott gyülekező helyére, amit néhányszor már oda-vissza kereszteltek, így AE megszabadult a botcsinálta könyvügynöktől. A téren zsúfolásig megtelt az összes retrókocsma, és benne a rock-ikon hasonmások életre-halálra vívtak versenyt abban, hogy ki tudja előbb asztal alá inni a másikat.

A hangulat AE-t is magával ragadta, magára öltötte egykori Sárkánygyíkkirály arcát, és bár már közel 20 éve nem részegedett le ájulásig, most töltögetni kezdte magába a sztogrammákat, holott azt hitte, egy életre megundorodott tőlük.

„Tudtad, hogy Jim homokos volt, és mértéktelen piálásával is csak ezt álcázta?” – lépett oda hozzá egy felejthető arc. AE igyekezett nem tudomást venni róla, de aztán ahogy hallotta a körülötte erősödő, alaktalan morajt, jobbnak látta mielőbb távozni ebből a közegből. E téren egyszer már kis híján megverték, amikor ugyanilyen alakot öltött, de azok csak néhányan voltak és néhány jól eltalált mondattal le tudta őket szerelni. Kilépett a retrókocsmából és egy kopár fennsíkon találta magát, ahonnan nem vezetett le se út, se lépcső. Alatta, körülötte tombolt a tömeg és halált kiáltottak minden homokos rock-ikonra és az őket túlélő hasonmásra…

Egy emberevő motor felfalta az örökké gyanakvó labanc őrmestert, és egyetlen vércseppet sem hagyott belőle az utókornak.

AE, aki a Vén cigány költőét húzta érettségin és hiába volt ő a legjobb magyaros az évfolyamban, megkínlódott vele, elhatározta, hogy még egyszer leteszi a vizsgát. Most A Hortobágy Poétáját húzta, aki a világ minden más táján szent dalnok lett volna, „de ha a piszkos, gatyás, bamba/Társakra s a csordára nézett,/Eltemette rögtön a nótát: Káromkodott vagy fütyörészett.” Dőlt belőle a szó, mert mindig is rokon léleknek érezte a Poétát, a nők iránti fékezhetetlen vágya, rosszéletűsége, a nagyvilág iránti kíváncsisága és hazahúzó szíve miatt. A vizsga elnöke Élete Szerelme volt, a felelés közös hálószobájukban zajlott, pedig az Asszony nem volt se Léda, se Csinszka. AE már éppen a Fények Városáról beszélt, az útról, ahol az ősz tovasuhant, és amelyen ők is jártak nászútjuk alkalmával, amikor észrevették, hogy a plafonon méhrajzás folyik, szinte teljesen elsötétítették az aranysárga mennyezetet. Ekkor úgy döntöttek, hogy félbeszakítják a kései érettségit, és a beköltözött méhek megmentésére szánják idejüket, hiszen a földi élet megmentőinek sorsa előbbre való, mint A Hortobágy Poétájának gondolatai, amelyek e néhány perc alatt újra az eszükbe vésődtek.

Repülőgépek húztak el a kerti kamarakoncert felett, de nem voltak hangnemben, mint évekkel ezelőtt egy rigó, aki tökéletesen kapcsolódott be egy Mozart-szimfóniába.

AE és Élete Szerelme egy állomáson vártak a vonatra. Női segélykiáltást hallottak, a hang felé futottak, majd beleborzadtak az iszonyatba: a nőnek, aki kendőjét akarta megkötni, nem volt arca, feje egy kocsányos, tojás alakú, csupasz valami volt, ahogyan sokan a földön kívülieket képzelik el. Ki tudja, talán az is volt, csak éppen az emberré válási folyamata még nem teljesedett ki.

Az ételfutár virradatkor érkezett, és miután senki nem nyitott neki ajtót, megbolondította a lakás összes óráját. A mutatók esztelen száguldásba kezdtek, és amikor a háziak végre felriadtak, már három nappal később volt, és nem is értették, hogy miért a szombati menüt kapták meg a keddi helyett.

AE egy hétig hiányzott az iskolából fertőző szemgyulladás miatt, és már elindult, amikor rájött, hogy elfelejtett az orvostól igazolást kérni. Semmi kedve nem volt azonban visszamenni hozzá, inkább az iskolakerülést választotta, különösen, hogy az órarendre sem emlékezett és elvegyült a városát átszelő nagy európai folyó kristálytiszta vízében fürdőzők között.

AE egy piactéren vegyült el a tömegben, ahová a nagy előválasztás jelöltjeit várták. Amikor a spontánul kiszámított üdvrivalgás véget ért, AE feltett mindegyik jelöltnek egy-egy kérdést, amelyekre csakis egyértelmű választ lehetett volna adni, ketten azonban valami egészen másról kezdtek beszélni, míg a harmadik felesleges okvetetlenkedéssel vádolta hősünket. AE csalódottan hagyta ott a piacteret, elballagott egy mellékutcába, ahol egy kocsmából a Nemo kapitány sírva-vigadós magyarnótás változatának hangjai szűrődtek ki.

„Szeretem az isteneket, csak Istent nem szeretem” – mondta AE megrögzött ateista apja, miután sokadik baja után fia azt találta mondani neki, hogy „nagyon vigyáznak rád odafent.”

Az önjelölt királynő, aki szülővárosa polgármestereként karrierje csúcsára érkezett, fényes lakodalmat rendezett, amelyre egy autóbuszvállalat teljes buszparkját bérelte ki. Nem először ment férjhez, de most először választott egy névtelen senkit. Az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy meghívja első és talán legnagyobb szerelmét, akit kis híján egy életre tönkretett, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy talán még lesz mondanivalójuk egymásnak az országos hírű íróval. A férfi azonban ezúttal óvatos volt. Amikor először találkoztak, elvitte magával egykori zenekari társát, aki azonban nagyon hamar magukra hagyta őket. Most azonban az egész bandát riasztotta, és lelkükre kötötte, hogy egy pillanatra se engedjék, hogy az önjelölt királynővel kettesben maradjanak. A lakodalom csúcspontján azonban az orgonista, aki egyre jobban hasonlított a nagy darab hollywoodi rosszéletűhöz, pedig nem is ivott komolyabban soha, szívéhez kapott és összeesett. Alig tudták a mentők átverekedni magukat a násznépen, a banda tagjai pedig ragaszkodtak hozzá, hogy barátjukat elkísérjék a kórházba. Az orgonista pedig, mielőtt betolták volna az intenzív osztályra, felült, elnevette magát. Az egész színjáték csak arra volt jó, hogy elmeneküljenek a lakodalomból, mert a haverok észrevették azt, amit az egykori hősszerelmes ezúttal sem: az önjelölt királynő esküvője napján újra kiszemelte őt trófeának.

A közel 50 éves panelépület az éj kellős közepén beremegett. AE hullámveréseket hallott, és ahogy kinézett az ablakon, még a teljes sötétségben is látta, hogy a folyó elárasztotta az egész környéket, a szemben lévő ház már rogyadozik, és az otthonának ingása is egyre erősebb. Körülötte békésen aludt mindenki, és AE elrestellte magát, amikor arra gondolt, hogy milyen értékeket, emlékeket próbál majd kimenteni, mielőtt minden összeomlik.

A szabad alkotás örök példaképe, aki 26 évesen megalkotta filmremekművét, majd élethabzsoló óriássá lett, egy vidéki kollégium negyedik emeletének folyosóján kapott agyvérzést, de nem halt bele, hanem még vidámabb őrültté vált, aki együtt tombolt a szertelen kamaszokkal. Vadászó Diána istennő földi helytartója professzori kinevezést kapott egy patinás egyetemen, és tanársegédi meghallgatás címén dolgozószobájába hívta összes egykor elcsábított áldozatát.

AE gyerekkorának egyik házába csupa ikrek költöztek, akik egyformán néztek ki, egyszerre mozdultak, egyszerre beszéltek, mint egy horrorfilmben. Lakásuk erkélyén egy virágosládát szinte teljesen benőtt egy gyom, de olyan mélyen gyökeret vert, hogy kihúzni sem lehetett.

Hősünk és Élete Szerelme újra eljutott Egyiptomba, és abban a kegyben részesültek, hogy a Legnagyobb Régész meghívta őket legújabb ásatásának bemutatójára. A barlang jár járható volt, világítani azonban nem lehetett a frissen feltárt 4000 éves falfreskókat és hieroglifákat, ezért a Legnagyobb Régész mindkettejüknek egy-egy különleges tükröt adott, hogy minden titok láthatóvá váljék számukra. Egyik ámulatból a másikba estek, mintha az egész emberiség története ott vonult volna el a szemük előtt az óegyiptomi istenek akaratából. Amikor kiértek a barlangból, döbbentek rá, hogy mindketten teljesen meztelenek, ezért a tükröket szemérmük elé tartották, és ettől mindenki más számára láthatatlanná váltak.

13.fejezet

Polgárháború dúlt az országban. AE és szülei szomorú szorongással járták a várost. A két idős ember átélt egy világháborút, majd 11 évvel később egy másik pusztítást, amelyet neveztek már forradalomnak, ellenforradalomnak, népkelésnek, szabadságharcnak, de a legpontosabban AE nagyanyja határozta meg: felfordulás. Egymás után haladtak el a városképhez másfél évszázada hozzátartozó gyönyörű épületek romjai mellett, amikor erős lövöldözést hallottak, e falmaradványok között bújtak meg. Aztán hirtelen, szó nélkül szétváltak, mintha el sem akartak volna búcsúzni egymástól. AE a jobb parti hegyek felé vette az útját, amelyeket jól ismert, hiszen több évtizedig dolgozott az egyiknek a tetején, és különösen hajnalban szerette megcsodálni a városra nyíló mesés kilátást. A szűk főutcán, ahol korábban mindig kilométeres torlódások voltak, most egyetlen autó sem járt, csupán egy ósdi villamos jött, telezsúfolva rettegő arcú emberekkel, akik még reménykedtek abban, hogy ez visz át a holnaputánba. AE is felkapaszkodott rá, ahogyan gyerekkorába látta a fürtökben lógó embereket csúcsforgalomban. Mielőtt azonban az ósdi villamos az első hídhoz és az alagúthoz ért volt, éktelen csikorgással megállt, a kapaszkodók pedig lehullottak róla egy halomba. Voltak, aki futásnak eredtek, de az utca torkolatánál már fegyveresek várták őket, akik igazoltatás után kit jobbra, kit balra küldtek. AE lassan feltápászkodott és elindult az ellenkező irányba, nem volt vesztenivalója, hiszen semmilyen igazolványt nem hordott magánál, és úgy gondolta: a hegy felé egérutat nyerhet. Egy rövid ősz hajú, de még fiatal, barna egyenruhás nő jött vele szemben lefelé – AE mindig utálta a katonanőket – útját állta, de nem fogott rá fegyvert, hanem átnyújtott neki egy papírt, rajta AE hamis személyazonossági adataival, amelyek szerint a férfi étteremtulajdonos volt, és hadi szállító. „Ez az egyetlen módja, hogy megmenekülj a szüleiddel együtt – mondta a nő, akinek szép, szabályos, de kemény vonású arcán nyomot hagyott valami kimondhatatlan trauma – a beszerzésekre ne legyen gondod, mindenben segítek. Még a mindenen túl is”. AE belenézett a rövid ősz hajú, de még fiatal, barna egyenruhás nő szemébe, tekintetük mégsem találkozott. Ekkor AE egész testével közeledett hozzá, és miután érezte, hogy a nő enged, maga sem tudta, honnan vette a bátorságot, hogy gombolni kezdje a gyűlöletes barna egyenruhát. Amikor újra felnézett, egy piros virágokkal hímzett fehér ruhát viselő lány állt előtte, aki bár megőrizte kemény vonásait, arcáról eltűnt az a kimondhatatlan trauma, szemébe visszatért a fény. „Most már együtt lehetünk üldözöttek” – mondta AE-nak, gyengéd erővel megragadta a kezét, és húzni kezdte a hegyoldal legsűrűbb erdős részébe…

AE egy kihalt utcán találkozott a Villamosok Szent Johannájával, akinek egykor beleszeretett a hangjába, a tekintetébe és még azt is el tudta képzelni, hogy feleségül veszi. Azóta évtizedek teltek el, a Nő haja hófehér lett, de a szeme, a hangja ugyanúgy ragyogott, mint akkor, és még mindig nem bánt semmit, de semmit.  AE magához ölelte a parányi, törékeny teremtést, aki csak annyit mondott: „Késő, de mégis milyen jó…”

Az Öreg Nőbolondot nem hagyta nyugodni egy évtizedekkel korábban kéretlenül kapott levél, amelyben egy megbilincselt meztelen nő hívta őt fekete-fehér fotóval és egy telefonszámmal. A nőnek arányos, kisportolt teste volt, de az arca teljes sötétségben maradt. Amikor az Öreg Nőbolond közeledni érezte halálát, elővette ezt a levelet, és feltárcsázta a számot. Egy szép, szelíd és nagyon szomorú hang válaszolt, megköszönte, hogy végre felhívta őt és hogy még mindig várja, majd letette, mielőtt az Öreg Nőbolond bármit is mondhatott volna. Hosszú percekig idézgette vissza a nő hangját, próbálta megfejteni végtelen szomorúságát. Vajon az évtizedekkel korábbi válasz elmaradása bántotta, vagy mások éltek vissza az ő meghívásával, és most már semmi másra nem vágyik, mint egy csendes gyengédségre, amelyet az Öreg Nőbolond is csak vénségére tanult meg, miután több tucatnyi nőn élte ki állati ösztöneit és őt is darabokra szaggatták? Újra tárcsázta a számot, amely azonban most már csak végtelen csengéssel válaszolt…

A főváros tetőpontján, ahonnan megcsodálható a hajdan kék színű folyó és rálátni a még megmaradt békebeli házakra, a Kapitány dühöngött a legúribb étterem teraszán, mosléknak nevezte a legmagyarabbnak mondott ételt, amit elé tálaltak. Amikor megpillantotta AE-t, régi barátként üdvözölte, pedig még sosem találkoztak, és a Kapitány nem tudhatta, hogy AE az ő filmsorozatán nőtt fel, és azóta sem mulaszt el egyetlen ismétlést sem. A férfi úgy gondolta, eljött az ideje a nagy beszélgetésnek, egy igazi életmű-interjúnak, amire sosem volt alkalma, de még felkészülnie sem kellett volna rá. Nekivágtak hát autóval a magyar tájnak, a Kapitány mesélt, mesélt, közben átvágtak kiszáradt folyókon, legyalult helyeken, lerombolt falvakon, AE pedig az agyában rögzített minden mondatot, holott tudta, hogy úgy sem tudja megjelentetni, mert a halottakkal készült interjúkat sehol nem merik közölni.

Sírkert falának támaszkodó párok szeretkeznek, bár csak annyit tudnak a jövőről, hogy mindig közel a vég.

AE-t egy zenész barátja hívta fel, hogy másnap be kell ugrania a zenekarba trombitásnak. AE-t zenészként sosem vonzották a fúvós hangszerek, bár hallgatni szerette őket, meg sem próbált egyet sem megszólaltatni. Barátja azonban nem tűrt ellentmondást. Otthona gardróbjában, ahol basszusgitárja porosodott már két évtizede, csodák csodájára ott lapult egy trombita és egy kornett is, ez utóbbit vette kézbe, csupán azért, mert kisebb volt. Belefújt, és néhány tűrhető hang ki is jött belőle. Eszébe jutott, hogy réges-régen, amikor még arról álmodott, hogy világhírű muzsikus lesz, eljátszott azzal a gondolattal, hogy hány évet adna az életéből, ha olyan virtuóz lenne, mint példaképei, és akkor, fiatalon, még a 10 évet sem tartotta elképzelhetetlennek. Most ez az ördögi üzlet már meg sem kísértette, inkább maga próbálkozott, és újabb, soha nem hallott hangok váltak zenévé lehelete nyomán…

AE benyitott egy lakásba, amely olyannak tűnt, mintha régen lakott volna benne, de most egy többgenerációs zsidó családé volt. Szeretettel fogadták, bár szombatfogadásra készültek, de őt is bevonták a rítusba, sőt, még pitába töltött céklás humusszal is megkínálták. „A múltamat keresem” – mondta AE, felidézve azt a keveset, amit tud apja családjáról, mire a ház fiatalasszonya férjére, bátyjára és egy harmadik férfira mutatott, hogy kísérjék őt végig a városon és biztosan előjönnek majd az emlékek. Ebben a városban AE családja soha nem élt, hősünk is inkább csak akkor járt ott, amikor már húsz éve halott barátját, vagy kamaszkora nagy szerelmét látogatta meg, és bár jól ismerte a sugárutakat, a körutakat, a folyóparti halászcsárdát, az orvosegyetem körüli árkádokat, a dómot és a szabadtéri színpadot, buszpályaudvart, amely mögött a 70-es években ott húzódott az illegális piac, korlátlan farmer- és lemezkínálatával, nem tudta, hogy három kísérője hová akar kilyukadni. Végül kiértek a városból, egy kopár dombra értek, amelyről ráláttak egy temetőre. „Ott nyugszik a nagyapád” – mondták, de azt nem árulták el, hogy melyik sír alatt. AE úgy tudta, hogy munkaszolgálatba hurcolt nagyapja valahol Ukrajnában pusztult el, hogy kerülhetett akkor ebbe a déli városba? Erre sem kapott azonban választ. Egy káddist szeretett volna mondatni érte, de rájött, hogy túl kevesen vannak hozzá. Így aztán egyedül leereszkedett a temetőbe és valamennyi sírkőre lett egy kavicsot…

Egyszemélyes bulldózer közelített a földszintes óváros utolsó épen maradt utcájába, ahol a hajdani régiségboltok, galériák, vendéglők többségének csak a falai és beléjük ivódott illatai maradtak meg. Volt azonban még egy kis kerthelyiség, ahol a kockás abroszos asztalokra a régmúlt ízeit tálalták fel, ahol a csendes sarkokban magányos, de messzikedvű festők rajzolták portrévázlataikat a vendégekről, és egy árnyas fa alatti színpadon egy ősz hajú, kissé púpos öregember énekelt azokról, akik városról városra járnak zenéjükkel és a nap ott ragyog a szemükben. Amikor az egyszemélyes bulldózer megérkezett a kis kerthelyiség bejáratához, vezetője megállt, összetépte menetlevelét és munkaszerződését, leült az egyik üres asztalhoz, magába szívta a zenét és mélyet lélegzett egy mellette gőzölgő húsleves párájából…

1. fejezet

Idegen hatalmak szállták meg a Nautilust. Nemo kapitányt és megmaradt hűséges embereit elfogták, de úgy döntöttek, hogy megkegyelmeznek nekik, mert mindaz, amit az óceánok felfedezéséért és megóvásáért tettek, többet nyomott a latba, mint az elsüllyesztett hajók áldozatai. Az idegen hatalmak támadása idején a Nautilus már félig elsüllyedt, Nemo kapitány és megmaradt hűséges emberei a tengeralattjáró falai között is a vízben éltek. Ebben az állapotban kellett volna tovább élniük az idők végezetéig. Nemo kapitány azonban titokban megőrizte a Nautilus rettegett vágósarkantyúját és egy őrségváltást kihasználva végzetes és végleges sebet ejtett mesterművén, örök hullámsírba küldve a Nautilust, önmagát, megmaradt hűséges embereit és az idegen hatalmakat.

Alter Ego (a továbbiakban csak AE) találkozóra indult a hírneves professzorral, hogy párhuzamot vonjanak a világot behálózó, egyre durvuló mozgalom és a Csillagév között, amelynek mindketten elismert szakértői voltak. Előzőleg Egyetlenével még egy nagy békés sétát tettek kedvenc szigetükön, és miután az Asszony is dolgozni indult, megbeszélték, hogy a legszebb színház melletti kávézóban találkoznak. AE és a professzor hosszasan beszélgettek, mint régi kollégák egy lenyűgöző könyvtárszobában, de  az interjúnak induló párbeszéd hamarosan parázs vitává alakult. A professzor végül azt javasolta, hogy menjenek ki a főútra, ahol éppen az egy ilyen tüntetés zajlott, és ott, az események középpontjában találják meg kérdéseikre a választ. Szavaikat azonban hamarosan elnyomta a zaj, és folyton közéjük állt egy erőszakos lány, aki mindenáron alá akart íratni velük egy-egy belépési nyilatkozatot valami homályos szervezetbe, olyan emberek közé, ahol mindenki más, mint a többi, mert ők akár a mozgalom arcai is lehetnének. A professzor jobbnak látta visszavonulni lenyűgöző könyvtárszobájába, AE viszont nem hagyta annyiban a dolgot, hanem szócsatára hívta a tüntetés hangadóit, mintha csak a Csillagévben lenne. A legszebb színház melletti kávézóban kötöttek ki, de a fórum hamarosan eldurvult, mert az egyik tüntető megalkuvással, gyávasággal vádolta AE-t, aki szerinte csak egy biztonságos burokból mert lelkesedni a forradalomért. Szó szót követett, végül AE ütötte meg először a tüntetőt. A fiatalember agya elborult, berontott a legszebb színház melletti kávéház raktárába, ahol a mennyezetről leszakított két vasrudat, és egyiket AE-nek dobta, hogy itt és most verekedjenek meg. AE nem volt rest, azonnal ütött és a tüntető vérző fejjel terült el, de ez sem volt neki elég. Elragadott a kávéház vendégei közül egy kisgyereket, és pajzsként maga elé tartva próbálta bevinni a végzetes csapást AE-nek. A kisgyerek azonban kitépte magát túszejtője karjaiból, aki feldühödött ellenfelétől megkapta azt, amit neki szánt. AE eldobta a vasdorongot, de olyan iszonyúan remegett, hogy a tüntető társai nem mertek a közelébe menni. Pillanatnyi zavarukat kihasználva rohant ki a legszebb színház melletti kávéházból, mert meglátta közeledni Egyetlenét, aki az egész összecsapásról semmit sem tudott. AE villámgyorsan belekarolt az Asszonyba és elvonszolta egészen a professzor könyvtáráig. Az öregúr, mintha mi sem történt volna, halál nyugalommal, másfél órás előadásban összegezte a témát. AE és Egyetlene ezzel az élménnyel érkeztek haza édes otthonukba. A férfi csak ekkor vette észre, hogy riportermagnójából szinte csak a keret maradt meg, de a végtelenített szalag még mindig forog, és a professzor szavai és a tüntetők kiáltozásai egy rég nem hallott ősmetál zenekar koncertfelvételének hátteréből szólnak.

A lány csak az alkalomra várt, hogy viszontláthassa legkedvesebb tanárát, aki nemcsak konzulense volt a tudományos diákkörtől a doktori vizsgáig, hanem a legmegbízhatóbb barátja is, akinek bármikor kiönthette a lelkét, mert tudta, hogy sosem él vele vissza. Bár a tanár valamennyi tanítványát tegezte, ő volt az egyetlen, aki ragaszkodott a magázódáshoz, ez volt az ő titkos jelük különleges kapcsolatukra, de soha nem léptek túl az udvariassági kézfogásokon. Aztán mindennek vége lett, messzire kerültek egymástól, de a lányban nem múló nyomot hagyott találkozásuk. Amikor megtudta, hogy a közelükben római kori vízvezetékeket találtak, és az eredetibe építik be a legmodernebb hálózatot, és ebben testvére is részt vesz, meghívta az ókorért bolonduló tanárt, hogy nézzék meg együtt ezt a ritka leletet. Ez volt az első eset, hogy a tanár átlépte a lány küszöbét, soha nem hitte, hogy erre valaha sor kerülhet. És amikor hosszú évek után újra egymás szemébe néztek, mindketten úgy érezték: most, azonnal el kell mondaniuk azt, amit soha nem mertek. De a tanár tekintete inkább a lány csodálatos könyvtárának polcaira menekült, és a lány is néma maradt. Így álltak néhány percig örömben és szorongásban, majd a lány felvette kabátját és elindultak az ásatásokhoz.

Az ellenállhatatlan szépségű cselszövő lady, miután halálosnak látszó sebbel visszatért éjszakai útonállói kalandjából és orgazmussá algoritmizálta önszeretetének indexét, behatolt öregedni képtelen rajongója pillanatnyi magányszférájába és elcsábította őt. A férfi gyönyörrel vegyült csalódást érzett, mert mindig vágyott olyan nőkre, akiket egyszerre kellett imádni és gyűlölni, de most, hogy álmában beteljesült egy álma, nem tudta megmondani, hogy melyik érzés vált benne erősebbé az ellenállhatatlan szépségű cselszövő lady iránt. A hölgy azonban, akibe súlyos sebe ellenére egyre jobban visszatért az erő, láthatóan nem kívánta őt örökre elhagyni. Mielőtt eltűnt az embertelenül szirénázó nagyvárosi hajnalban, egy névjegyet nyújtott át imádójának, amelyen a hegytetőről letekintő lámpás próféta négy szimbóluma alatt egy elmosódott telefonszám állt. A férfi, hogy rögtön éljen is a lehetőséggel, azonnal hívta a számot, amely azonban tartósan foglaltat jelzett. Akkor jött rá, hogy az ellenállhatatlan szépségű cselszövő lady az ő saját számát adta meg, hogy így szabaduljanak meg örökre egymástól.

AE  úszni indult, bár elég hűvösnek tűnt az idő, és a járványpánik miatt még mindig zárva tartottak a fedett uszodák. Mégis nekivágott, mert Egyetlene annyit dicsérte legutóbbi wellness-napja után, azt mondta, hogy nemcsak árad belőle jó forma, hanem még a testének illata is más lett. Nem volt messze az uszoda, felpakolt és elindult a villamoshoz, alig egy megállót kellett volna megtennie, de erejét inkább az úszásra tartogatta. Csakhogy amint leszállt, a megállóban szembetalálkozott egy nővel. Mindketten tudták, hogy már találkoztak, de ezen kívül egyikük sem emlékezett semmire. A nő átölelte AE-t, majd kézen fogta és szó nélkül elindult vele éppen az uszodával ellenkező irányba, a közeli régi négyemeletes házak egyikébe. Amikor beértek, a nő a lehető legelbűvölőbb módon tudatta vele, hogy a következő 12 órában az ő hűséges parancsteljesítője lesz, de semmitől sem kell félnie, élvezni fogja azt a cirkuszt, ami őt nap mint nap körülveszi. AE szinte pillanatok alatt elveszett a forgatagban, amelyben egy másodpercre sem szűnt meg a zaj, híradások, háborús riportok, egymást túlharsogó koncertek hangjai vették körül. Mintha feltűnt volna M., a megfáradt bulvárújságíró, amint csuromvizesen öleli az ittasan felszabadult divát, a vetélytársa ugratásáért életével fizető kötéltáncos vagy T., a tűzvonalak tudósítója, néhány kivénhedt rock-sztár, akik már dalaik szövegére sem emlékeztek, de AE egy régi kollégája is, aki a cárné gyóntatójára emlékeztetett, és éppen haragban voltak egy ostoba félreértés miatt. A szelídnek látszó domina láthatóan valami brutális légyottra készült, de mellőzött bőrruhát, tűsarkú csizmát és  minden elcsépelt kelléket. Ő azzal akarta alárendeltté tenni AE-t, hogy minél nagyobb káoszban, minél nagyobb közönség előtt tegye őt magáévá, de amikor már éppen megágyazott és a férfit vetkőztetni kezdte volna, rájött, hogy az őrület még nem érte el tetőfokát, és folyton előlről kezdett minden előkészületet. AE bármikor elszökhetett volna, de azt sem tudta, merre van a kijárat, bármerre indult, újabb és újabb szobák nyíltak fel, szupermarketbe telepített szükségkórházaktól ósdi padokkal telezsúfolt osztálytermekig, amelyekben egyszerre játszottak kosárlabda- és amerikaifutball-meccseket, miközben a sarkokban néhányan senkitől sem zavartatva fallabdáztak. Végül a nő rátalált AE-ra és visszavonszolta őt oda, ahol végre megvetette a bűn melegágyát. Ekkor azonban a férfi megpillantott egy fénycsíkot, ami csakis kívülről jöhetett: a lemenő nap sugara volt. Ez olyan erőt adott neki, hogy rabtartója sem tudta őt visszaparancsolni magához. Éppen kijutott a rémületes épületből, amikor a nap lebukott az uszoda mögött. AE elindult, hogy teljesítse reggeli ígéretét, bár tudatából volt, hogy a víz már jéghideg lesz.

A Másodszülött Fiú végtelenített sínpárra állította apja és saját gyermekkora összes favillamosát, trolibuszát, LEGO-ból készült és keskeny vágányú villanyvonatát, befogta eléjük marcona külsejű, ám jámbor kutyáját, majd egy fekete esernyővel az udvarnak háttal levetette magát az ötödik emeleti erkély párkányáról és széles mosollyal sértetlenül földet ért.

AE az utolsó fordulóban bukott el egy popzenei vetélkedőt, mert az Express együttest jelölte meg a Foxi Maxi matróz lett című sláger előadójának. Meg volt győződve igazáról és arra gyanakodott, hogy eleve ki akarták zárni, nehogy a zsűrit az iránta való elfogultsággal vádolják, de Egyetlene felvilágosította, hogy valóban tévedett, mert a dalt az Atlantisz játszotta, ugyanazok, akik a Drága bakter úrról híresültek el.

És az öreg Nőbolondnak gyönyörűséges halála volt, amikor a szívén akarta felmelengetni utolsó szeretője jégcsapnál is vacogtatóbb lábait. Pedig ha elment szaunába, gőzfürdőbe, utána mindig jégkásával dörzsölte le a mellkasát, és kamaszkorában, amikor messzi Északon élt, szívesen fürdették egymást barátnőivel a hóban és meggyőződése volt, hogy ő képes lenne feltörni Andersen Hókirálynőjének páncélját is. Porából kisarjadt a 21. század legszélesebb kendermezeje, amelyet kényszerbesorozott újoncok ültettek be szigorú parancs szerinti alakzatban, mert elöljáróik nem tudták, hogy a fűnek megtiltani nem lehet, hogy szabadon nőjön, és elszívják, mielőtt rálépnek.

2. fejezet

Univerzális karnevál bűvölte el a világot. Molekulák, atomok, isteni részecskék szálltak, lebegtek szivárványon túli színekben a Földtől az Ég felé lassú, méltóságteljes ritmusban, ahogyan a Fata Morgana hangú sivatagban szabad szerelmét átélő törékeny lány látomása nyomán levegőbe repült a luxusvilág és az élet minden alkotóeleme saját zenéjét bocsátotta ki az űrbe, mégis minden dallam egybeszövődött egy olyan harmóniába, amelyet utoljára az ősrobbanás előtt hallhatott volna az akkor még nem létező emberiség.

AE a ház gondnokát kereste a szomszéd lépcsőházban, de csak egy zöld gombot talált a bejárati falon, amely új házmester érkezéséről tájékoztatott. A név láttán AE-nak azonnal eszébe jutott gyerekkora házmesternője, akit mindenki rejtőzködő egykori kisnyilasnak tartott, mert megállás nélkül figyelte a lakókat, mindenkiről mindent tudott és keresztül-kasul pletykált. Becsengetett, és a hajdani rém férje jelentkezett, akit valódi tejbetöknek tartottak a házban, és senki nem tudta, hogy valójában mit csinál azonkívül, hogy a felesége parancsolgatásainak engedelmeskedik. Az idős úr most nagyon megörült AE-nak, akit vagy 50 éve nem látott és rögtön ajánlgatni kezdett neki egy lakást, nevetséges, 7,5 milliós összegért. Remek befektetés lenne – gondolta AE és belement, hogy megnézze, mielőtt Egyetlenének is megemlítené. A házmester benyitott az egyik lakásba, amely nem állt másból, mint egy nagy, feszített víztükrös medencéből, amelybe egy nyúlánk, sportdresszes hölgy ugrott sorozatban fejeseket. Beugrott, kijött, és újra ugrott, mint egy kisgyerek. AE próbálta megtudni, hogy lakásként hogyan lehet ezt a medencét használni, de a házmester addigra már tovatűnt. Hősünk már azon gondolkodott, hogy úszik egy jót, amikor megpillantott két férfit a medence partján. Pici és Artúr voltak, egyik régi kedvenc zenekarának tagjai, és valamit halkan dünnyögve improvizáltak. Amint közelebb ment hozzájuk, Pici rögtön felismerte őt, pedig még soha nem beszéltek: „Á, te vagy az a lázító” – mondta, és valóban, AE még kollégista diák korában kisebb zendülést váltott ki, amikor az esti villanyoltásnak ellenszegülve e banda egyik híres dalát kezdték játszani és a végén már az egész kollégium azt énekelte-dobogta megfékezhetetlenül, őt meg kicsapással fenyegették meg. Ha már így összejöttünk – örvendezett AE – énekeljük el együtt. Ütni kezdték a nyomasztó ritmust a medence szélén, majd halkan, majd egyre hangosabban mormolták a szöveget. Csakhogy Pici az eredeti szöveg helyett valami ordenáré malacságot kezdett énekelni, és hiába próbálta őt Artúr és AE túlharsogni, nem tudták rekedtes dörmögését elnyomni.

Az érzelmesen kemény német ősrockerek egy égig érő lelátó tetejéről magyarul énekeltek a változás szeléről, miközben a közönség tagjai egymást felül múló sebességgel építették újra a falat egységesen szürke látszóbetonból.

Az öreg Nőbolond, évekkel azelőtt, hogy bekövetkezett gyönyörűszép halála, apró, finom ostorcsapásokkal verte le a lenge ruhát egy kapufélfához kötözött lányról, úgy, hogy meg ne sértse a hamvas bőrét, ahogyan Petronius büntette szerelmes rabszolganőjét, Eunicét, de hogy azért mégis rettegésben tartsa. Így űzte ki magából a nőkkel szembeni bosszúállás démonát, amely azóta üldözte, hogy gyerekkorában egy lány a sötétben arcába dobott egy macskát és egy fél óráig azt hitte, hogy kifolyt a szeme.

AE gyermekkora színhelyén, az Örök Városban járt és az Akadémia földszinti folyosón be akart kukkantani abba a szobába, ahol hajdan a tévé előtt gyűltek össze kicsik és nagyok, hogy szemtanúi legyenek a kétszeres világbajnok parádés legyőzésének. Az ajtó azonban zárva volt és egy sejtelmes alak őrizte, kalapban, köpenyben, mint az egyszeri összeesküvő, és AE hiába próbált az arcába nézni, a félhomályban mindig újabb és újabb vonásokat látott rajta megjelenni. Minden pillanatban másra hasonlított és mire AE-nak sikerült volna beazonosítani őt, már nem ugyanaz volt. Végül dühében az ismeretlen arcába vágott, de az csak állt ott rendületlenül egyetlen szó nélkül. AE ekkor felrohant a negyedik emeletre, ahol egykor lakásuk volt és ráláttak Garibaldi szobrára, amely alól minden délben elsütöttek egy 48-as magyar ágyút. AE sosem szerette ezt a hagyományt, talán ez volt az egyetlen kellemetlen élménye imádott Örök Városából, és mivel már csak fél perc volt délig, befogta a fülét. Ezúttal azonban minden korábbinál nagyobb detonáció rázta meg az épületet, AE kirepült a házból, szerencséjére esését felfogták a folyóparti sűrű lombú platánok és sértetlenül ért földet, de amikor hátratekintett, már nem látta a patinás Akadémiát, csupán a 17. századi loggia maradt belőle mementóként.  

És az Isten képére teremtett, serdülő lánykákat kukkoló, borgárzümmögés hangú mocskosvén csavargó hivatlanul leült Szindbád asztalához, hangszert faragott egy hófehérre száradt velőscsontból és elfújta rajta minden képmutatók passióját, majd belekarolt hajdan szakadt tanítványába és életrajzírójával, hogy együtt harsogják el  ráadásként Charlie, a megállíthatatlan, iszákos, égi mozdonyvezető dalát.

AE egy muzeális értékű könyvet keresett Szülei könyvtárában, abban az üveges szekrényben, amely emlékezete kezdete óta ott állt egykori gyerekszobájában. Megrökönyödve tapasztalta, hogy minden polcra felkerült egy-egy cicomás borítású, kemény fedelű kötet, amely hajdani kosárcsapatuk sztorijait tartalmazta, úgy, ahogyan azt több mint 40 éve minden találkozásukkor újra elmesélik, holott valamennyien tudják, hogy semmi sem úgy történt, ahogyan emlékeznek. Most már csak azt nem tudta, hogy minden hájjal megkent ügyvéd barátja miképp juthatott be Szülei lakásába, mert kétsége sem volt arról, hogy csak is ő csempészhette be hozzá ezeket a könyveket.

A Csendőrt egyenruhában vezényelték egy nudista strand melletti narancsültetvényre, és a munkában úgy elfáradt, hogy végre befogta a pofáját és még azt sem várta el, hogy a szemébe nézzenek.

AE arra vágyott, hogy friss levegőt szívhasson és kiszakadjon a főváros zajából, ezért úgy döntött, hogy kamaszkora Városában bérel egy lakást. Már éppen berendezkedett és édesanyja is megérkezett hozzá látogatóba, hogy elmondja neki, mi nem jó és mi nem egészséges a lakásban, amikor váratlanul beállított hozzá barátja, N., a hajdani sztárügyvéd, az élet császára, akiből csak egy hajléktan, iszákos roncs maradt. Minden kliense, haverja, ivócimborája elhagyta, a nők, akik hajdan rajongtak érte, és akiket meggondolatlanul tejben-vajban fürösztött, undorodva fordultak el tőle. Most barátjánál keresett menedéket. AE anyja viszont gyűlölte az alkoholistákat, mióta fia is csaknem erre a sorsra jutott, ezért a férfinak rejtegetnie kellett vendégét, aki nagyon hamar megtalálta az egyik szekrényben az előző tulajdonos által ott felejtett italt, majd bevette magát az erkélyre kitett asztal alá, összegömbölyödött és elaludt. AE egy ideig próbálta elmagyarázni a helyzetet, de miután látta, hogy anyjából előtör ismét a régi fóbia, inkább óvatosan magához térítette barátját és elhatározta, hogy valamelyik szomszédjánál bérel neki egy ágyat. De már mindenütt telt ház volt hasonló nyomorult sorsú fickókkal, akik valamikor ugyanúgy az élet császárai voltak, mint N. Így aztán elindultak a városban, a hajdani kedvenc kocsmák útvonalán, amelyek már régen bezártak és a helyettük nyílt puccos helyeken az ilyen lepusztult figurák, mint N. már nemkívánatosak voltak. Végül egy olcsó boltba tértek be, vettek valami kommersz italt, mint régen, leültek a küszöbre és beleröhögve a járókelők képébe inni kezdtek.

A diplomata család utolsó napját töltötte párizsi kiküldetésben, és egy hangulatos étteremben kedvenc ételeikkel búcsúztak a francia fővárostól. Még a tulajdonos is meghívta őket a végén egy Calvadosra a diadalív árnyékában. Az apa, a nagykövet eszmélt legelőször, hogy egy óra múlva a repülőtéren kell lenniük. Hívta a sofőrjeit, az egyik szabadságon volt, a másiknak nem volt kedve dolgozni, de megígérte, hogy azonnal küld egy önműködő autót, ami kiviszi őket Orly-ra. A jármű meg is érkezett, de a család hamar rájött, hogy úttalan utakon vezető őket és egyre távolabb kerülnek a repülőtérről. Míg az autó bolyongott, az apa, a nagykövet kétségbeesetten hívogatta a sofőrt, hogy miként lehetne helyes irányba állítani az elszabadult masinát, de a tanácsok nyomán helyzetük egyre kilátástalanabb lett. Végül az önműködő autó befutott egy zsákutcába, felmászott egy toronyház falán és végül megállt függőlegesen a falon, 30 emeletnyi magasságban. Így maradt a diplomata család végleg Párizsban.

AE ötször szállt át villamosról villamosra. Ilyenre talán akkor volt utoljára példa, amikor gyerekkorában Nagyanyjával a főváros egyik végéből a másikba utaztak rokonlátogatásra. Minden alkalommal elővett egy jegyet, de csak a kezében tartogatta, egyiket sem kezelte. Minden villamosra felszállt egy ellenőr, megnézte az AE kezében lévő jegyet, majd miután megállapította, hogy kezeletlen, szó nélkül tovább állt és valaki mást büntetett meg.

Óriás mészárszékben hatalmasnál is hatalmasabb húsokkal a hátukon rohangálnak a hentesek. A legnehezebb terhet az öreg Nőbolond cipeli és még abban sem biztos, hogy kóser. A bejáratot szinte feltöri három bohóc, akik hosszú éveken át elválaszthatatlanok voltak, mígnem ostoba eszmék miatt elszakadtak egymástól. De most végre megjött az eszük, és e véres közegben felelevenítik legjobb számaikat, maguk is egy-egy hatalmasnál hatalmasabb húst véve a vállukra.

AE örömmel állapította meg, hogy két hét alatt ismét összegyűlt 200 forintosokból egy tízezres, és lehet rolnizni, majd befizetni belőle az életbiztosítást, amelynek fiai a kedvezményezettek. Észrevette azonban, hogy ezeknek a 200-asoknak nemcsak a hangja, hanem a színe és a csillogása is egész más. Még soha nem volt a kezében 50 darab aranypénz, de eszébe sem jutott, hogy mennyit érhetnek és az se fordult meg a fejében, hogy kiadja őket a kezéből.

Egy férfi és egy  nő a város legszebb hídjának mértani közepére beszéltek meg az első randevút. Mindketten pontosan érkeztek, de a nő néhány perccel korábban egy fontosnak hitt, ám valójában fecsegő telefont kapott, a férfi pedig egy mélyfilozófiai könyvet olvasott és elmerengett annak egyik mondatán, mely szerint a legjobb dolgok a világon azok, amelyek nemhogy nem érnek véget, hanem igazából el sem kezdődnek. Így aztán örökre elmentek egymás mellett.

AE sosem volt jóban az angyalokkal, az őrangyalokat kifejezetten utálta, és a világért sem vette volna igénybe szolgálataikat. Néha azonban megjelent előtte egy, hol érett nőként, hol ártatlan kamaszlányként, de mindig csak egy röpke pillanatra, hogy eszébe juttassa: élete biztonságban van és akadnak még bőségesen dolgai ebben a világban.

3. fejezet

AE elvesztette pénztárcáját, benne összes iratával, de olyan bizalmat sugárzott mindenki felé, hogy bármit megvehetett, amit csak akart pénz nélkül, és még igazolnia sem kellett magát.

A festetlen arcú Bohóc meghallotta a kiszűrődő zenét a város egyetlen üresen maradt telkén felállított cirkuszsátorból. Ott volt mindenki, Mr. Kite, Of Course Henry the Horse, a Hendersonok és a verkli lyukkártyáin pergett-forgott a mesebeli dallam, úgy, ahogyan a kerek szemüveges Békeszerelmes megálmodta. A festetlen arcú Bohóc, miután maga is beállt egy körre a csepürágók közé, és még néhány félresikerült szaltót is vetett, belenézett a tükörbe és elhomályosodott kerek szemüvegén keresztül látta, hogy ezek az álmok a Békeszerelmessel együtt benne élnek tovább.

AE-t interjúra hívták a Mesebeli Betlehemi Testvérpárhoz. Egyikük váratlanul megözvegyült, alig 40 éves felesége halt meg, akiről senki sem tudott, pedig azt mondják, kislány kora óta a múzsája volt. A Nagy Zenetanár városába kellett AE-nak utaznia, de csak akkor szállhatott le, ha előzőleg levonatozik a Daltulajdonos kétszer olyan távol eső szűkebb pátriájába, őt felveszi és együtt utaznak vissza. Mivel a vonaton egyetlen szabad ülőhely sem volt, AE és a Daltulajdonos kint rekedtek a peronon, mint 30 évvel korábban, amikor a Törökverők Városából indultak haza mindketten, és véletlenül összefutottak, majd alaposan berúgtak. Most egyikük sem ivott, mert már túl voltak e korszakukon. Amikor végre megérkeztek a Mesebeli Betlehemi Testvérpárhoz, kiderült, hogy a Daltulajdonos azt akarta, hogy ők játszanak új lemezén, aminek demofelvételét magával hozta. AE hiába próbálta az ő dalait kikapcsolni, hogy meghallgassa azokat, amelyeket az eltávozott asszony vett fel titokban, a két zene egymásba olvadt, majd kezdte úgy érezni, hogy a nő ott áll mögötte és ő mondja el megözvegyült férje és sógora helyett mindazt, amit róla tudnia kellett volna a világnak, egészen tisztázatlan haláláig. Az asszony sokáig katolikus hitben élt, de aztán a buddhizmus érintette meg, és utolsó éveiben e kettő együtt jelentett neki támaszt. Éppen ezért arra kérte AE-t, hogy gyújtson meg egy gyertyát és egy füstölőt az emlékére. A férfi, aki, amikor a nő elhallgatott, hátranézett és saját szobájában találta magát, levett a könyvespolcáról egy mívesen kifaragott gyertyát, amit már évtizedek óta őrizgetett. Meggyújtotta, majd egyik fiókjából kivett egy még felbontatlan füstölő-csomagot, amit tán 15 éve hozott a Szabad Fű Országából a börtönt is kockáztatva. Kivett egy szálat, még ebben az állapotában mélyen belélegezte, majd meggyújtotta, óvatosan elfújta a lángot, beletűzte a mívesen faragott gyertya oldalába, és belemerült a fény és a füst édes ízű nászába, el is feledkezve arról, hogy miért indult el a Mesebeli Betlehemi Testvérpárhoz.

Az Öreg Nőbolondot felhívta hajdani alkalmi partnere, akiből mára tekintélyes Madám lett és lelkesen áradozott neki leányairól, akik visszahozhatják egyetlen óra alatt ifjúságát. Az Öreg Nőbolond udvariasan végighallgatta a hölgyet, de már nem vágyott egyetlen óra ifjúságra, kitöltötte annak minden percét, jól, rosszul, szégyenben vagy szégyentelenül, de mindezt maga mögött hagyta és csak annyit hagyott meg belőle a lelkében, ami öreg napjait táplálta.

Havas, téli vadászat. Egy kis fehér farkas bemenekült egy panel-lakótelepre. AE és Élete Szerelme azonnal szívükbe zárták a remegő kis jószágot, és ott menten elhatározták, hogy örökbe fogadják. Mire felértek vele a lifttel az ötödik emeletre, már egy szép, erős, egészséges kisfiúvá vált, akiben azonban ott rejlett a farkas ereje, bátorsága és szabadságvágya. AE és Élete Szerelme azonban hallották, hogy már nyomukban vannak a vadászok, akik mindenáron el akarják kis védencüket pusztítani. Felkészültek a harcra…

Anonim alkoholisták kaptak ajándékba egy pénzmosó milliárdos hittérítőtől egy óceánjárót, amit kölyökpezsgővel avattak fel, mert még ilyen alkalommal sem akartak kapcsolatba kerülni az alkohollal. Ettől kezdve itt folytatták a trópusi tengereken életfogytig tartó önmarcangolásukat.

Mélyszénszemű, földöntúli mosolyú nő hívta AE-t egy hajókirándulásra egy nagy folyón, amelynek partján várak, paloták és olyan sok-sok szép épület látható, amelyek valamikor szerepet játszottak a férfi életében, lelki menedékek, iskolák, bűnbarlangok, vagy csak mítomániájának kellékei. De AE akárhogy könyörgött a mélyszénszemű, földöntúli mosolyú nőnek, hogy álljanak meg, szálljanak ki legalább néhány perce, útikalauza csak némán bólintott és a férfi egyre hidegebbnek érezte testét, egyre homályosabb volt a látása, egyre tompább a hallása, mígnem már csak a csónak ringását érzékelte.

Megépült végre Bábel tornya, hogy az összezavarodott agyú emberek milliói felmászhassanak rá. A kiválasztottak azonban csak félútig érhettek fel, mert ott egy láthatatlan erő letaszította őket a mélybe. Végső zuhanásukat valamennyien ugyanazzal a halálsikollyal kísérték.

AE-t, aki magát pontosan 44 évvel korábban egyoldalúan demilitarizált övezetnek nyilvánította, újra behívták katonának. Nemzeti szegélyű céduláját akkor kapta meg, amikor lemezgyűjteményében felfedezett egy soha nem látott példányt a szupermultistrumentalista Csőharangjaiból,  amelyről éppen a címadó tétel hiányzott,. Bár egykori parancsnokai közül már senki sem élt – volt, aki halálra itta, volt, aki főbe lőtte magát, akadt néhány, akit az öregség vitt el – visszakapta egykori 65 mintájú gyakorló ruháját, sőt, még azt a kékszínű melegítőt is, amit akkoriban rendszeresítettek, fegyvert azonban, tiszteletben tartva, egyszemélyes esküjét, nem adtak a kezébe. Napjai a seregben még dologtalanabbul teltek, mint 44 évvel azelőtt, azzal töltötte idejét, hogy ráncos, kopasz, fogatlan bajtársai között próbálta felfedezni egykori előfelvételis társát és azt a néhány hajdani öregkatonát, akik emberszámba vették a kopaszokat is. Mégis szinte földön túli mértékben száguldott az idő, és AE, aki magát pontosan 44 évvel korábban egyoldalúan demilitarizált övezetnek nyilvánította, egy napon rádöbbent, hogy már három hónapja nem tud semmit Élete Szerelméről, idős Szüleiről, Gyermekeiről és Unokáiról sem. Levelet ugyanis nem írhattak és nem kaphattak, telefonjaikat elvették, és az egész laktanyában egyetlen vezetékes vagy mobil készüléket sem talált. AE érezte, hogy nincs más megoldás. Némi pénzzel a zsebében, kékszínű melegítőben kiosont a laktanya kapuján – senki sem szólt, senki sem lőtt utána – és a közeli romos állomáson, ahol már csak hébe-hóba jártak vonatok, felugrott egy hazafelé tartó szerelvényre. Tudta, hogy most nem megfelelő ruházatban való szökéssel fogják vádolni, ami minimum egy hónap laktanyafogság, de lehet, hogy hadbíróság, de ott, abban a pillanatban csak az érdekelte, hogy láthassa szeretteit. Szülei házához ért, amely a környéken az egyetlen maradt, amit nem dózeroltak le, a nagy pusztaságon ütött-kopott lakókocsik sorakoztak, és a téren Elvis-imitátorok hívtak ki focimeccsre egy csapat katonai rendészt. AE-nek sikerült észrevétlenül elsuhanni mellettük, Szülei házának ajtaja nyitva volt, csengetni sem kellett. Ahogyan a liftben tükörbe nézett, észrevette, hogy ismét vállig ér a haja, mint ahogyan évtizedeken át hordta. Szülei lakásából gyerekzsivaj hallatszott ki. Ott játszott valamennyi unokája a dédszülők körül, miközben AE Anyja Apja haját nyírta, és amikor meglátta a Fiát, így szólt hozzá: „Most te következel.”

Egy előkelő fogadáson, ahol mindenki ott volt, aki számított és ott volt minden számító is, egy ismeretlen fiatalember azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy állva, tányér és evőeszköz nélkül, pusztán a fogaival elfogyasztott egy szelet nyers, véres dupla bélszínt, majd mielőtt megkörnyékezték volna, feltűnés nélkül távozott.

AE és Élete Szerelme egy kisvárosban sétáltak, ahol megpillantottak egy szép, szecessziós épületet, amely egy patinás gimnáziumnak adott otthont. Mivel a férfit saját Alma Materére emlékeztette, bementek, hogy körül nézzenek. Nagy sürgés-forgásra érkeztek, a könyvtárteremben, amely AE-nek olyannak tűnt, mint ahol egykor érettségizett, tablóképre álltak össze a végzős diákok, a fiúk öltönyben, a lányok matrózblúzban, ahogyan azt a hagyomány megköveteli. Egy csupaideg, fontoskodó fotográfus hölgy igazgatta őket, semmi nem volt neki jó, sem a gyerekek tartása, sem a mosolyuk, sem a ruhájuk esése, fényvisszaverése. Percről percre idegesebb lett, a diákok is feszengtek, és kezdték a fotográfus hölgyet először csendesen, aztán egyre hangosabban kinevetni. AE és Élete Szerelme úgy gondolta, itt az idő a távozásra, ám a fotográfus hölgy ebben a pillanatban észrevette őket és valósággal kővé dermedt, majd üdvözült fény jelent meg az arcán. Hirtelen beléjük karolt, szinte átvonszolta őket egy szomszédos terembe, amely AE-t egykori klubszobájukra emlékeztette, ahol társainak rock-történeti lemezbemutatókat tartott. A fotográfus hölgy leültette őket egy-egy fotelba, és minden utasítás nélkül fényképezni kezdte őket, alulról, felülről, a szoba egyik, másik sarkából, vagy egészen közelről, először külön-külön, majd együtt őket, és közben arcáról egy pillanatra sem tűnt el az üdvözült mosoly. Már vagy fél órája kattintgatott, amikor először megszólalt, bemutatkozott, majd kérte AE-t és Élete Szerelmét, hogy vetkőzzenek le, először csak fehérneműre, majd teljesen. AE és Élete Szerelme egymásra néztek. Együttlétüknek szinte az első pillanatától kezdve sosem szégyellték meztelenségüket és ez így maradt az évek múlásával is. De idegen előtt elképzelhetetlennek tartották volna, hogy ruhátlanul mutatkozzanak. Az Asszony azonban tudta a megoldást: „Vetkőzz le Te is” – mondta a fotográfus hölgynek, aki első megdöbbenése után szintén úgy állt előttük, ahogyan a világra jött. És már mélyen belemerült a pár fotózásába, amikor észrevette, hogy mindketten rajzolnak. Az Asszonynak már régóta szenvedélye volt a képzőművészet, tucatnyi kiállítása is volt, míg férje nemrégiben fedezte fel a benne szunnyadó adottságot és Élete Szerelme ösztönözte is ebben. És így ebben a hármas, természetes harmóniában csendben alkottak, míg rájuk nem esteledett.

4. fejezet

Az emberiség két igazi túlélő törzse egy erdőbe menekült, ahol új életet kezdtek. Az egyik lehullott ágakból, gallyakból, levelekből épített magának otthonokat, a másik pedig az utolsó világjárvány házhozszállításai után szétszórt dobozokból. Az emberiség maradék túlélői kihalt kikötőkben kihalt hajókra hordtak súlyos zsákokat, majd visszahordták őket a partra, mert a hajók nem indultak, mások pedig végállomások nélküli villamosokon összezsúfolódva utaztak ide-oda, hegyen-völgyön keresztül, a legmagasabb csúcsokra maguk vitték fel a kocsikat, hogy fent visszaszálljanak és zötykölődjenek tovább.

AE és Élete Szerelme hírét vette, hogy a város egyetlen szabad egyetemén előadást tart egy forradalmi lelkületű filozófus, akit már régóta szerettek volna élőben meghallgatni, hiszen mindketten a 68-as évek boldog örököseinek tekintették magukat. És nem csalódtak, mert az idősen is sodró lelkületű professzor olyan erővel volt képes felidézni azokat a sorsfordító éveket, hogy a többségükben alig huszonévesekből álló hallgatóságon érződött: a világot akarják, de most rögtön. Bár AE és Élete Szerelme az utolsó pillanatban érkeztek, ezért nem találtak két üres helyet egymás mellett maguknak, a professzor hamar rájött, hogy ők összetartoznak, és voltak pillanatok, amikor úgy érezhették: csak nekik beszél. A város egyetlen szabad egyeteméről távozóban megpillantottak egy kiírást, mely szerint van az épületben egy eladó lakás, de csak az veheti meg, aki a hely szellemének megfelelően rendezi be. Már jó messze jártak villamosukkal, amikor úgy döntöttek, hogy visszafordulnak, hiszen egy ilyen remek aurájú épületben még boldogabbak lehetnek. Nagy örömmel foglalták el leendő új otthonukat, amikor kőművesek, szobafestők, különböző szerelők jelentek meg, és mindenféle ultramodernnek mondott csiricsáré poszterekkel borították el a falakat. Mindketten mélységes undoruknak adtak hangot, de a „mesteremberek” vezetője, mint egy elakadt lemez, csak azt ismételgette, hogy ez az ő nemzedékük által oly nagyra tartott pszichedelikus képzőművészet 21.századi, 2.0 változata. Végül AE Élete Szerelme elővette legkeményebb mediterrán stílusát, meleg barna szeme félelmeteset villant, amelytől az egész banda fejét lesunyva eltakarodott bóvlijával együtt. Miután a falak letisztultak, átölelték egymást, majd feltették legkedvesebb szerelmes szvitjüket és álomszép együttlétük után szívük színeivel nekiláttak új terük láthatóan spirituális kitágításának.

Az égi rendőrség őrizetbe vette a nemzet kotnyelét név- és státusbitorlás miatt, levágták a szárnyait, és elkobozták homlokára tolt szemüvegét.

AE Apja és Anyja megölelték egymást, hogy megérjék 66. házassági évfordulókat, Apa még keresztet is vetett, holott elméletileg református, gyakorlatilag tántoríthatatlan ateista. Hitéletéből csak a Bach-kantáták maradtak meg, amiket a gyerekkórusban énekelt.

A talpig becsületes, a hülyeségig törvénytisztelő állampolgár befizette összes adóját és járulékát, majd amikor elégedetten hátradőlt, hogy arra a hónapra teljesítette a kötelezettségét, kapott egy értesítést, hogy bevezettek egy kizárólag az ő személyére kitalált adót, és mivel annak kihirdetése óta eltelt 24 óra, késedelmi pótlékot is felszámítanak neki. A talpig becsületes, a hülyeségig törvénytisztelő állampolgár, akkor zsebre vágta jól kézreálló kiskését, amelyet Párja soha nem mulasztott el megélezni, berontott a legközelebbi adóhivatalba és átvágta az első vele szembejövő ügyintéző torkát. Amikor letartóztatták, még azt sem tudta megmondani, hogy áldozata férfi volt-e vagy nő.

Egy elegáns társaság terített asztalra várt, de egy falatot sem kaptak, csengő-csillogó poharaik pedig egy szemvillanás alatt elolvadtak, amint a pezsgőt beleöntötték.

Az Örök Szerelmespár egy hirtelen ötlettől vezérelve elindult a Tóhoz, a sebességhatárt jócskán túllépve. A Nő, mielőtt elindultak, egy különleges energiaitalt kevert a Férfinak pezsgőnek álcázva, ami visszaadta kedvesének hajdan megcsodált hangját. A Férfi, aki azért hagyta abba az éneklést, mert nem bírt a Bohemian Rhapsody-val, most könnyedén kiénekelte, még az általuk lehagyott kocsikban is felfigyeltek rá, majd miután learatta az Asszony elismerő tekintetét, hangot váltott, és rekedt melankóliával belekezdett a Road To Hellbe, nagy közös kedvencükbe. Egy kártyavárra emlékeztető útmenti kávézóba tértek be, amelyben ugyan éppen verekedtek, de jöttükre csendesen elsomfordáltak, mintha ott sem lettek volna. Az Örök Szerelmespár már indult volna, de a kártyavárra emlékeztető útmenti kávézónak eltűntek az ajtói, és az addig üres belső tér megtelt emberekkel. „Valamennyiüknek súlyos adósságaik vannak egymással szemben” – mondta valaki.

Signor Volare, akiről szülővárosában még repülőteret is elneveztek, állandóan visszatért AE-hoz, hogy kisebb összegeket kérjen tőle kölcsön. Aztán amikor eljött a tartozás visszafizetésének ideje, vagy szerencsepénzzel, vagy pedig valamilyen Szentképpel akart fizetni. AE-t először bosszantotta a dolog, de mivel kedvelte Signor Volarét, akiről szülővárosában még repülőteret is elneveztek, mert már kisgyermek kora óta hallgatta a dalait Apja Terta magnóján, később az Örök Városban a tv-ben, így még ezért a simliskedésért sem tudott rá haragudni.

AE üzenetet kapott a néhai Öreg Nőbolond családja fővárosunkba költözött, méghozzá abba lakásba, ahol annak idején a Senki Fia lakott hosszú élete utolsó éveiben. AE Élete Szerelmének eszébe jutott, hogy egyszer egy könyvünnepre túrós rétest sütött a Senki Fiának, akihez dedikálni mentek, és aki úgy csókolt kezet az Asszonynak, hogy azt a férfias kisugárzást azóta sem felejtette el. Ha neki túrós rétes, akkor az Öreg Nőbolond családjának igazi magyar flódni dukál. El is készült a csodás édesség éppen az őszi Újév bejövetelének napján. Amikor AE és Élete Szerelme becsengettek, egy két méternek is magasabb, erősen ittas, Gólem-szerű figura nyitott ajtót, és AE sehogyan sem találta az ő helyét az Öreg Nőbolond legendáriumában. A férfi azonban elárulta, hogy ő csak egy álom volt, akiből végül se vers, de dal nem született. Hamarosan megjelentek az Öreg Nőbolond gyermekei és a végtelenné tárult lakásban talán több száz ember is várta őket, férfiak és nők, fiatalok és öregek. Mindegyikük egy-egy ihlet, villanás, szerelem vagy csak egy pohár ital az Öreg Nőbolond életéből és költészetéből. AE Élete Szerelme elszomorodott, hogy nem jut mindenkinek a flódniból, de a Fiú megnyugtatta: elég lesz mindenkinek egy morzsa, mert a szeretet íze a legfontosabb.

AE és Élete Szerelme egy villamosmegállóban várakozott, amikor a férfit megszólította egy vidám, mégis erőszakos hangú nő, emlékeztetve őt hajdani közös életükre, kölcsönös beceneveikre, még azokra a mocskos mondatokra is, amelyeket egymásnak mondtak az ágyban legfőbb hevületükben. AE soha nem titkolta Élete Szerelme  előtt bűnös életét, amely egészen 45 éves koráig tartott, addig, amíg ők ketten nem találkoztak, bár múltjaik minden részletét nem zúdították a másikra, de ezt a nőt végképp tudta hová tenni. A nő még egy-két percig idézte a pornográf emlékeket, aztán, miután látta, hogy hiába, felszállt a villamosra és egy ülésen kéjesen végignyújtózva integetett nekik. A kísértés egy pillanat alatt elszállt, mintha soha nem is lett volna ott, de lehet, hogy csak a sors küldte AE-nek és Élete Szerelmének, hogy óvják boldogságukat a legbékésebb pillanatokban is.

A béke kerek szemüveges muszáj-apostola hófehér ruhában leült egy mocskos utcasarokra és ünnepi énekeket kezdett el hangosan komponálni az év 365 napjára, hogy ne csak azon a néhány napon költözzön lelkünkbe tisztaság, amit a hagyomány és a vallás előír nekünk.

A Kövér és a Sovány előjött a filmidő süllyesztőjéből, és felkeresték nagy rajongójukat, hogy rendezze meg legújabb 30-as évekbeli filmjüket. Mint mindig, a Sovány szállította a gegeket, de egyszercsak megállt egy falnál, szája sírásra görbült, de ezúttal valóban, mert elfogytak az ötletei. Nagy rajongójuk azonban segítségére néhány olyan poénnal, amit ő is kitalálhatott volna. A Kövér és a Sovány vidáman lejtettek neki egy kakukk-táncot, és nagy rajongókban fel sem merült, hogy az ötletekért gázsit kért volna. Igaz, fel sem ajánlották neki.

AE mindig írtózott azoktól az emberektől, akik fennhangon hirdették küldetés-tudatukat. Most azonban megkereste őt egy kétségbeesett tömeg, akiknek meggyőződésük volt, hogy csakis az ő lenne képes jó útra téríteni és megvilágosítani az elmebaj egyre sötétebb mélységeibe süllyedő diktátort. AE úgy gondolta, eleget élt már és jól, és ha az életét kockáztatja e küldetéssel, de sikerrel jár, megérte. Felkereste hát a maga leghétköznapibb módján a diktátort, és minden hivatalosságot félrelökve szelíden beszélni kezdett hozzá a mindennapokról, az egyszerű emberekről, az ő gondjaikról, amelyekről ő már réges-régen nem értesült. AE egyetlen pillanatra sem engedte, hogy az elmebaj egyre sötétebb mélységeibe süllyedő diktátor kilépjen a szemkontaktusból, és érezte, hogy közel a pillanat, amikor vendéglátója összeomlik és elkezdődik számára az élete végéig tartó bűnbánat és vezeklés ideje.

5. fejezet

Éles peremű fekete kockák tódultak be a világ természetes kerek formái helyére.

„Megfulladok!” – ordította kétségbeesetten AE, miután rádöbbent, hogy élete energia-vámpírjai eltorlaszolták összes menekülő útvonalát.

AE egy olyan városba érkezett, amely sem a térképeken, sem a helységnévtárakban nem szerepelt, nem volt polgármestere, nem voltak állami és helyi hivatalai, nem készítettek lakónyilvántartást, éppen ezért azt sem tudták, hogy hányan élnek a városban, hányan csak átutazók, mint AE. Egy tágas fogadóba tért be, mert nagyon megéhezett, megszomjazott és kicsit szomorúan vette tudomásul, hogy ő az egyetlen idősebb vendég, de miután lehajtott egy kupával abból a számára ismeretlen italból, amit valamennyien ittak, úgy érezte, megállt benne az évek repülése. Miközben elé tettek egy tál pikánsan illatozó sültet, elárulták neki, hogy a pincében működik a város legjobb színháza és ma este rendkívüli előadásra készülnek. AE, aki rajongott a pince- és padlásszínházakért, épp csak elverte éhét, máris lesietett a lépcsőkön. Nem várt üdvrivalgással fogadták. Aznap este a La Mancha lovagját készültek előadni, csakhogy a főszereplő szó szerint belehalt szerepébe, ezért AE-nak kell alakítania a Búsképű Lovagot. A férfi nagyon szerette a darabot, többször látta filmen és színházban is, Élete Szerelmével még az esküvői zenéjük egyike is innen volt, de a szövegből egyetlen sort sem tudott. Mégsem habozott egy pillanatig sem, hogy elvállalja a szerepet, de aztán rögtön vitába is szállt a rendezővel, aki egy leszerelt rendőrnőből lett kövér dominát képzelt el Dulcineának. A rendező, ha kelletlenül is, de gondolkodási időt kért, míg AE elvonult a tágas fogadó egyik viszonylag csendes zugába, lehajtott még egy kupával a számára ismeretlen italból, amikor belépett egy fiatal lány, gyűrött kockás férfiingben, szakadt farmernadrágban, mezítláb, kócos haja alól hatalmas bogárszemek villantak ki riadtan, alattuk baljósan sötét karikák. A rendező abban a pillanatban jött fel a pincéből, amikor a lány elkapta AE tekintetét.

Egy másik városban, amelyről a helyiek azt állították, hogy Moszkva, holott főterét Berlinerplatznak nevezték, vállig érő, bronzos árnyalatú parókát kínáltak AE-nek, aki valamikor valóban ilyen hajat viselt, de amikor ritkulni látta fürtjeit, maga vált meg tőlük, és azóta sem bánja ezüstös fejét. Azért a hecc kedvéért felpróbált egyet, de azonnal le is vette, miután rögtön félreérthetetlen ajánlatokat tettek neki.

A gimnázium egykori legcsúnyább, de legokosabb diákja, aki egyszerre készült költőnek, zenésznek és festőművésznek, összegyűjtötte évfolyamának még életben lévő tagjait és mindenkit egy verssel köszöntött, amelyekbe beleszőtte teljes életüket, közben ő maga is megszépült.

És az Öreg Nőbolond még egyszer utoljára repülőre szállt, hogy láthassa Észak törékeny, szemérmes Asszonyát, akit hajdan, csúnyán visszaélve vendégjogával, elszeretett az urától, aki semmit sem sejtett, miután 16 évvel kamasz-szerelmük után beteljesítették akkor még tilos vonzalmukat. Azután végleg elszakította őket a több országnyi távolság. Észak törékeny, szemérmes Asszonya egy urának mondott utolsó hazugsággal kikísérte a repülőtérre a még nem Öreg Nőbolondot, és az utolsó csók után kezébe adott egy nagy borítékot, amelyben egy költőnő versei voltak és az ő zöld borítójú füzete, amelyben parázsló szavakkal leírta néhány hétig tartó szenvedélyüket. Az Öreg Nőbolond megőrizte élete végéig mindkettőt, miként testében-lelkében minden együttlétüket. Maradtak az egyre távolodó érzelmű levelek, amelyek időnként azért fellángoltak, hiszen mindkettejük szíve sokáig utat tévesztett, és talán nem kellett volna más, minthogy egyikük repülőre üljön. Hosszú éveken át az övék volt egy áprilisi nap, Észak törékeny, szemérmes Asszonyának születésnapja, amikor hallották is egymást, de soha nem beszéltek az együtt töltött szenvedélyes hetekről. Lassan mindketten megöregedtek és egy áprilisi napon Észak törékeny, szemérmes Asszonya az első mondat után letette a telefont, és egy üzenetet küldött, amelyben tudatta, hogy egy súlyos betegség miatt bezárult előtte a hangok világa. És az Öreg Nőbolond ekkor ült még egyszer utoljára repülőgépre, hogy elmenjen a Fehér Éjszakák hazájába, ahhoz a tóparti házhoz, ahol harapni lehetett a hideg levegőt. Amikor belépett, Észak törékeny, szemérmes Asszonya egy szót sem szólt, csak némán magához ölelte az Öreg Nőbolondot és nem törődött azzal, hogy nagy ricsajjal berontottak unokái és tágra nyílt szemekkel bámulták az egymásba fonódókat.

AE ismeretlen zajokra riadt fel egy reggel. Még szemüveg nélkül kibotorkált a konyhába és ott egy idegent talált, aki a hűtőszekrényt igyekezett kipakolni, majd felfedezett egy másik idegent is, aki Élete Szerelmének festményeit szedegette le egymás után a nappali faláról. AE még fel sem ébredt egészen, de összeszedte hangjának minden erejét, hogy ráripakodjon a betolakodókra. „Nem vagyunk tolvajok, a lakáskulcsoddal jöttünk be” – röhögött AE arcába az egyik és még azt is el akarta vele hitetni, hogy a fiától kapták meg a kulcsot, holott nem is volt neki. AE másodszor is felriadt, és boldogan látta, hogy az egész csak egy rossz álom volt, mert Élete Szerelme békésen pihegett mellette az ágyban, de visszazuhant és az árnyszerű tolvajok immár fegyverrel fenyegették őt, majd sietve távoztak, rájuk zárva az ajtót. „Rendőrség” – kiabálta AE, bár tudta, hogy senki sem hallja, mert csak ők laktak az emeleten. És akkor harmadszor is felriadt, és a rémálom végleg szertefoszlott.

A férfi egy rossz hajnalán a ködpáráján keresztül megpillantott két nőt, akik kísértetiesen hasonlítottak azokra az óvónőkre, akik őt gyerekkorában megpofozták, megverték, többször egy árulkodó másik gyerek bemondása alapján. Mintha nem öregedtek volna semmit, de ugyanúgy áradt belőlük a gőg, a gonoszság, mint 40 évvel korábban. A férfi elérkezettnek látta az időt, hogy végre bosszút álljon, és hogy azokon a nőkön élje ki elfojtott dühét, akik a legjobban megérdemlik és nem messze egykori gonoszságuk színhelyétől.

AE és Élete Szerelme olyan pillanatban találkoztak, amikor már mindent tudtak és még mindent tudtak, amikor már nem féltek semmitől és még nem féltek semmitől. Sürgősen be akartak pótolni mindent az elvesztegetett évekből, megélni minél szebben, minél jobban, minél erősebben a megszenvedett boldogságot. Úgy érezték magukat, mint Ádám és Éva a Paradicsomban, még a bűnbeesés előtt, de ők akkor sem szégyellték egymás előtt meztelenségüket, amikor már a külvilág szemében bűnbe estek. Ott élték meg szerelmüket, ahol éppen megkívánták egymást. Egyszer éppen egy hatalmas ház tetején, ahol nemhogy lefeküdni, de még leülni sem lehetett, fonódtak elképzelhetetlen örömmel egymásba, mintha egyetlen élő, lüktető szoborrá váltak volna. Nem törődtek sem a környező házak lakóival, sem a felettük szálló repülőgépekkel, sem az alattuk elsuhanó autókkal és cammogó járókelőkkel. Amikor a gyönyör csúcspontjára értek, valaki megszólította őket: „Most azonnal jöttök az Úrhoz” – mondta egy kellemetlen hang, de AE és Élete Szerelme csak nevettek rajta. „Várjon csak az Úr, nemcsak irgalma, hanem ideje is végtelen” – felelte valamelyikük és nem is zavarták meg őket soha többé.

6.fejezet

Az őrangyalok elfoglalták az oltár előtti első három sort, hogy az arra érdemtelenek minél messzebb kerüljenek Istentől.

AE egy előkelő, zöldövezetben álló, hajdan nemesi kastélyban találta magát. Ablaka egy érintetlen, ősfákkal teli erdőre nézett, szobája bálteremnek is beillett volna, az egész alakos tükrökkel teli folyosók bejárásával jószerével egész napja eltelt. De ha nem így lett volna, akkor sem kellett unatkoznia, mert szobája a mennyezetig tele volt könyvekkel, azokkal, amelyek meghatározták az életét, azokkal, amelyeket számtalan költözése során elveszített, és azokkal, amelyeket hátralévő életében még el akart olvasni. Csak éppen napok, hetek teltek el, amig nem találkozott senkivel, miközben szobájának csak egyik mellékajtaját kellett kinyitnia, és korlátlan mennyiségben állt rendelkezésére étel-ital, kedvenc és számára ismeretlen ízekkel. Nap nap után gyönyörködhetett a tájban, friss fuvallatok járták be szobáját bár egyetlen ablakot sem tudott kinyitni. Egy idő után már időérzékét is elvesztette, mert sem órája, sem telefonja, sem televíziója nem volt, de nem is érezte hiányukat. Ki tudja, mióta lehetett már itt, amikor egy nap megjelent a szobájában egy vékony, kócos, rövid hajú lány, kezében édes illatú cigarettával. „Eleget magányoskodott már itt, elviszem egy kis sétára” – mondta a lány, és bár AE tiltakozott, hogy itt tökéletesen jól érzi magát, váratlan vendége belékarolt és elindultak kifelé. A férfi akkor tudta meg, hogy egy elmegyógyintézetben van, ahová önként jelentkezett, mert már nem tudta elviselni a külvilág normális embereit, miként azok sem őt, és több száz ember vonult be ide száműzetésbe hasonló okokból, de az ápolónők – a lány is az volt – gondoskodnak arról, hogy soha nem találkozzanak egymással, mert csak megzavarni boldog egyedüllétüket. Távolról mérik mindegyikük szívverését, lélegzését, és ebből pontosan tudják, hogy mikor kell őket kiengedni, akár véglegesen, akár ideiglenesen, AE esetében még nem döntöttek, hogy a szabadság melyik formáját érdemli meg. Amint kiléptek az előkelő zöldövezetben álló hajdan nemesi kastélyból, egy ódon, kihalt várnegyedbe érkeztek, de távolról mintha zeneszó szállt volna feléjük. Az egyik kapualjban AE ismerős alakot vélt felfedezni, mintha a férfi ugyanolyan sapkát viselt volna, mint amit ő hordott még szabad ember korában, és akkor nem lehetett más, mint az ő esküvői tanúja, amúgy költő, zenész és gyógyíthatatlan nőbolond. Ebből a kapualjból szűrődött ki a Zene és bár AE egy fél szóval sem mondta az ápolónőnek, aki időnként mélyeket szívott édes ízű cigarettájából, hogy menjenek be, a lány egyenesen odavezette. Egy füsttől félhomályos szűk teremben egy cigány és egy fekete gitáros játszott, mindketten sok szép élménnyel ajándékozták meg korábbi életében és a háttérben egy szinte áttetsző alakú öreg néger fújta szájharmonikáját olyan erővel, hogy a vér is kicsordult szája szélén. AE-val sokszor előfordult, hogy ha meghallott utcán zenélni embereket, legszívesebben beállt volna közéjük, most pedig, ahogy a cigány és a fekete gitáros, meg a vérző ajkú öreg néger szájharmonikás élete mérföldkő-dalait játszotta, tudta, hogy köztük a helye. „Rögtön jövök” – mondta lelkesen a lánynak, és bár nem tudta pontosan, hogy merre van egykori otthona az ódon, kihalt várnegyedtől, szinte behunyt szemmel eljutott házáig, és pincéjében megtalálta első keresetéből vett piros basszusgitárját, amit sok évvel ezelőtt egy nosztalgia-kiállításon elloptak tőle. A hangszer tökéletes állapotban volt, még felhangolni sem kellett. AE rohant vele vissza az ódon, kihalt várnegyedbe a kapualjba, ahonnan továbbra is szűrődött ki a számára oly kedves zene. Amikor belépett a füsttől félhomályos szűk terembe, meglátta a három muzsikust, akik a You Gotta Move bevezetőjét játszották és ott énekelt közöttük kihívóan rekedtes hangon egy ócska széken a meztelenre vetkőzött vékony, kócos, rövid hajú lány, kezében az édes illatú cigarettával és AE-nak nem volt más dolga, mint belépni basszusgitárjával a dalba, még erősítő sem kellett hozzá…

A lépcsőházban versenyt rendeztek a lakók között, hogy ki tud szebb dallamokat kihozni a folyosói falakból, az ajtókból, a küszöbökből, az ajtó előtt tárolt kerékpárokból és a szeméttárolóba még le nem vitt dobozokból, sőt, a kidobott ételmaradékokból is. Győztesnek végül egy kopasz, vak fiatalembert hirdettek ki, aki a lépcsőkorláton egyensúlyozva tökéletes Bach-fúgát rögtönzött és még le sem esett.

AE-t egy romvárosban kalauzolta egy orosz fiatalember, aki percről percre ismerte hősünk újságírói pályafutását, és a hírügynökség maradványai közül pillanatok alatt elő tudta bányászni az első általa készített hírek még telex-papíros másolatát. Arra már nem jutott ideje az orosz fiatalembernek, hogy együtt keressenek egy, még a kijárási tilalom ellenére nyitva tartó kocsmát, ahol alaposan bevodkázhatnának, de AE nem is bánta, mert nem akarta felidézni iszákos éveit, amikor legfőbb támaszát az érző szívű pultosnőkben érezte.

Két olasz fiatalember, akik együtt nőttek fel és a legjobb barátok voltak, imádták a meséket, ezért elhatározták, hogy egy mesekönyv-antikváriumot nyitnak, amellyel bejárják Európát és ahol a legszívesebben fogadják őket, ott telepednek le végleg. Így jutottak el AE hazájába, és egy nagy színes piacon nyitották meg az üzletüket. Hamarosan hatalmas forgalmuk lett, mert nem volt olyan az elmúlt 200 évben született mesekönyv, amit ne lehetett volna megkapni náluk. Az államnak is megtetszettek, támogatni akarta őket azzal a feltétellel, hogy bizonyos könyveket ne árusítsanak többé, ezt azonban gondolkodás nélkül elutasították, hiszen a lényegüktől fosztották volna meg őket. A rájuk nehezedő nyomás miatt azonban egyre romlott köztük a viszony, végül úgy döntöttek, hogy szétválnak, az egyikük viszi tovább a boltot ahogy és ahol akarja, a másik pedig örökre eltűnik. A kisebbik termetű felajánlotta, hogy döntsék el egy nagy nyilvánosan bokszmeccsen az örökséget, a nagyobbik beleegyezett. A mérkőzést a főváros egyik legszebb fürdőjének halljában rendezték meg. Először alig akarták megütni egymást, végül a kicsinek sikerült az óvatlan naggyal szemben bevinni egy döntő balhorgot. A nagyot mintha a föld nyelte volna el, de a kicsi sem hagyta magát ünnepelni. Néhány nap múlva már üresen állt a bolt a nagy piacon, néhány év múlva pedig már senki sem emlékezett a két rokonszenves olasz fiatalemberre.

AE és szülei valahol a nyílt óceán kellős közepén találták magukat. Távolról sem látszott sem föld, sem hajó. AE azonban bizakodott. „És tudom az irányt, kövessetek” – mondta és úszni kezdett, bár valójában fogalma sem volt, merre megy. Úsztak, úsztak a végtelenségig, mígnem egy nagy folyóhoz értek, amely elvezette őket szülővárosukig.

7. fejezet

És a rohadtak megint csak mindahányan el nem rohantak, hanem vigyorogtak és itt maradtak.

AE hosszú évek után újra látni akarta kedvenc hőseinek, Arthur királynak és a Kerekasztal lovagjainak szenvedélyes és véres történetét, ahogy egy botrányos ír filmrendező azt vászonra álmodta. De elmaradt a ködben Merlin, a varázsló, ne repültek le véres fejek és karok, nem tündökölt Guinevere márványteste, nem vájta ki a holló a halálmegvető lovagok szemét, és Lancelot du Lac, akinek AE magát képzelte, csupán egy kis értelmiségi gnómként bolyongott a Vissza nem térés hídja körül, miközben a kufárok 30 ezüstpénzért egy zúgreklámügynökségnek eladták a Szent Grált.

Barátja, a kétméteres Öreg Medve pofátlan tisztességben megőszülve utolsó előadására készült, és fehér tortahabbal kente be arcát, de csak azért, hogy ne lássa a világ leprafoltjait. Aztán fiatalodni és zsugorodni kezdett, miközben visszafelé mondta el teljes életművét, mígnem hangját teljesen elnyomta hőseinek kiheverhetetlen részegsége.

AE zenét hallott a Hegyoldalból, mint oly sokszor évtizedeken át, és alig tudta átverekedni magát a sokaságon, hogy eljusson a színpadig, amelyhez, mint sok-sok évvel ezelőtt, akadálytalanul feljutott. Éppen Tibus Gitaricus hangolta piros hangszerét, mellette pedig AE legrégibb, leghűségesebb hírügynökségi kollégája, a nagy Animals-rajongó brummogtatta a basszust, az Őrtornyot  próbálták. Tibus Gitaricus nagy örömmel ölelte át AE-t, és mivel a basszus már foglalt volt, de neki is szerepet szánt, átnyújtott neki egy csodaszép gitárt, amelynek nyakát végig-végig színes virágok borították. AE először nem értette. „Rögtön rá fogsz jönni a trükkre” – mondta neki Tibus Gitaricus, és bele is vágtak a dalba. Ahogy AE hozzáért a húrokhoz, azonnal látta, hogy a virágokat egy-egy akkord képére helyezték el, így neki már csak azokat kellett követnie, hogy tökéletes partnere legyen társainak. Annyira belejött, hogy a középrésznél már szólóra is ragadtatta magát, megelőzve Tibus Gitaricust, aki ezt egy rosszalló tekintettel vette tudomásul. De amikor meglátták a színpad szélén az őszöreg Gyapotszedő Királyt, mindketten alázattal meghajoltak előtte.

AE kapva kapott az alkalmon, amikor, ha csak egy napra is, kedvenc Itáliájába küldték, hogy egy tengerparti kolostorban találkozzon a nemrég elhunyt miniszuper szellemével. Az autóbusz egy meseszép öbölben tette le őt, onnan kellett tovább mennie fel a kolostor hegyére. Annyira belefeledkezett a tájba, hogy letette bőröndjét a megállóban, és csak bámulta átszellemülten a tengert, átadta magát a hullámzás énekének. Talán órák teltek el így, mire eszébe jutott, hogy tán már türelmetlenül várja őt a nemrég elhunyt miniszuper szelleme. Messziről látta a kolostor toszkán-barna épületét, de hiába keresett felfelé vezető, utat, lépcsőt, sehol sem talált. Végül meglátott egy lebegő kabint, amely lomhán kilengve közeledett felé. Egy bársonyos, érett női althang súgta neki a háta mögül, hogy ez vezet fel a kolostorhoz, ahol türelmetlenül várják őt. AE-nek gyerekkora óta  tériszonya és klausztrofóbiája volt, ódzkodva szállt be a lebegő kabinba, de mielőtt az automatikus ajtó bezárult volna, érezte a tarkóján a bársonyos, érett női althang leheletét. Egykori pszichiátere volt, akivel már vagy 20 éve nem találkoztak, és akivel azután szakított, hogy átlépték az orvos és páciense közötti tilalmi zónát. Hogy melyikük volt a kezdeményező, már nem emlékezett. Most azonban ebben a tériszonyos, klausztrofóbiás közegben utolsó alkalom nyílt számukra, hogy befejezzék azt, amit akkor elkezdtek, hiszen az élet egyikük számára sem tartogatott már sok időt. AE azonban nem érzett vágyat, csak fulladást és szédülést, és a végtelenített időt, mire felértek a toszkán-barna kolostorhoz. Az ezer zöldellésű kertben, a meghitten szabályos kerengőkön könnyed léptű alakok suhantak, de egyikük sem hasonlított a nemrég elhunyt miniszuper szellemére. AE most ismét belefeledkezett a tájba, a toszkán-barna kolostort körülvevő pipacsmezőkbe, a bortermő lankákba, de tudta, hogy tévúton jár. Mégis csak talált egy apró, tüskés vadrózsa-bokrokkal teli ösvény, amely levezetett a meseszép tengeröbölbe, ahol a buszmegállóban valaki a kezébe nyomta otthagyott bőröndjét. AE keresztet vetett, bár hitével ez összeegyeztethetetlen volt, majd felszállt az első érkező buszra, amely elvezetett a következő kolostorig, hátha ott megtalálja a nemrég elhunyt miniszuper szellemét.

Fedetlen fejű emberek haladtak némán egy virágos hegyoldal kanyargós ösvényén. A hegy tetején egy fényes, lapos sziklát menóra gyertyafénye világította be, egy rabbi Kol Nidrét énekelt. A szikla előtt három zsák várta a fedetlen fejű embereket. Aki megérkezett, mindegyikből merített. Az elsőben liszt volt, a másodikban cukor, a harmadikban mák. A fedetlen fejű emberek ezekből a fényes, lapos szikla körül kis halmokat gyúrtak, egy-egy kavicsot szúrtak a tetejükbe, majd meggyújtották őket. És a halmok úgy világítottak, mintha menórává váltak volna és lángjaik a Kol Nidre hullámait követték.

„Félholtra vert a pasim, ezért most azonnal szükségem van egy másikra. 5000 forintért a tiéd vagyok, akár itt helyben is” – e mondattal érintette meg a vörös téglás orvosi rendelő felé igyekvő AE vállát egy idősödő nő. A férfi hátrafordult és a kiégett arcban hajdanvolt ismerős vonásokat fedezett fel, csendesen elmosolyodott, hogy a nő ne érezze szánakozását. „Húsz évvel ezelőtt rátaláltam Életem Szerelmére” – felelte. „Valamikor Te könyörögtél nekem” – sóhajtott fel a nő szomorúan, mire AE-ben felrémlettek rosszéletű évei, és életében először töprengeni kezdett azon, hogy romlott éveinek néhány órás, nem ritkán fizetett kalandjai milyen nyomot hagyhattak partnereiben. 

Kettős gyilkosságról írtak a bulvárlapok: az áldozatok az utolsó tisztességes újság rejtőzködő tulajdonosa és titkárnője, egyben szerelme voltak. Másnap már az töltötte be héthasábos címmel az első oldalt, hogy a szerelmesek a világ értetlenségére közös öngyilkossággal válaszoltak. Harmadnap pedig már a legjobban értesültek tudni vélték, hogy a dúsgazdag, de a nyilvánosság előtt soha nem mutatkozó férfi és annál nagyobb közösségi életet élő kedvese között a határokat nem ismerő szerelem pusztító gyűlöletté változott, és utolsó randevújukra élesre töltött fegyverrel mentek, amint meglátták egymást, lőttek. Mindketten egyszerre, egyszer, halálosan.

AE egy vasárnap délután kéjesen lustálkodott, amikor betoppant hozzá CrazyLittleThingCalledLove, a lány, aki 30 évvel korábban még a szobája falán lévő posztereket is lecserélte, hogy ne riassza el az őt meglátogató fiatalembert még kiforratlan zenei ízlésével. Bár AE nem várta őt, hiszen hosszú évek óta nem látták egymást, és CrazyLittleThingCalledLove is rátalált élete szerelmére, megörültek egymásnak, egészen finoman szájon csókolták egymást és összeérintették a homlokukat. AE akkor jött rá, hogy ő teljesen meztelen, míg a nő fekete pulóvert, és fekete nadrágot visel, de CrazyLittleThingCalledLove-ot látszólag nem zavarta ez az egyenlőtlenség. Azzal az átlátszó ürüggyel, hogy főz kettejüknek egy teát, AE kimenekült a fürdőszobába, hogy gyorsan magára kapjon valamit, de azért valóban fel is tette a teavizet. Amikor a kész teával visszatért a szobába, már CrazyLittleThingCalledLove ült meztelenül a fotelban, csupán az a divatjamúlt iskolás szemüveg volt rajta, amelyben AE először látta őt, és amit elsők között vetett le róla azon az őszi délutánon, amikor a lány beengedte őt otthonába és ártatlan együttlétük emlékétől évekig nem tudott szabadulni. És ebben a pillanatban AE, akinek az a 30 évvel ezelőtti találkozás csupán egy szerepjátszó édes kalandnak tűnt, most utólag is rettenetesen szégyellte magát.

Bombázták a várost és pillanatok alatt megteltek az óvóhelyek. Akik kívül rekedtek, csak abban bízhattak, hogy ha egy-egy sötét sarokban összebújnak, megmenekülhetnek. AE egy hatalmas szürke takaróval érkezett az egyik csoporthoz, mindenki elfért alatta, és amikor a bombázások már elülni látszottak, újabb emberek kerültek elő, akik menedéket kerestek AE hatalmas szürke takarója alatt. Ők még nagyobb veszélyben voltak, mint a város többi lakója, mert nem az ellenség tört az életükre, hanem saját népük. Amikor a bombázások újra erősödni kezdtek, AE váratlanul kibújt a hatalmas szürke takaró alól, futásnak eredt és arra biztatta a menekülőket, hogy 10-10 másodperc különbséggel kövessék őt és amikor kiérnek egy nagy nyílt mezőre, rohanjanak el a négy égtáj felé és ne nézzenek többé hátra.

8.fejezet

Álmatlanságban szenvedett a Férfi, aki egykor talán száz nőt is szeretett, mert elterelték a figyelmét a napról napra lelketlenebb világról. Ezért kihasználta kényszerű ébrenlétének minden percét, hogy érthessen és érezhessen, mielőtt gránátalmává válik, kettéhasítják és szenvedélyes vére nyomot hagy utolsó otthonának falain.

Megszállt ország, fogolytábor, egymás után érkeztek és indultak az elítéltekre és deportálandókra váró vonatok. Hatalmas tömeg verődött össze egy pályaudvaron, öregektől újszülöttekig, senki nem tudta, hogy milyen sors vár rá. AE is közéjük keveredett, és megtudta, hogy hamarosan egy óriási élelmiszer-szállítmány érkezik, és mivel rá senki nem figyelt, sikerült neki egy egész kosárnyi rántotthúst megkaparintania, amelyet aztán sebtében szétosztott a legnyomorultabbaknak látszók között. Az utolsó szeletnél azonban, amelyből egy egész család jóllakhatott, az őrök észrevették őt, és azon nyomban az elítéltek közé terelték. Egy nagy sötét, hajdan iskolaként szolgáló épületbe terelték őket, AE-t azonban csak érdekelte, hogy még tudjon valahonnan élelmet szerezni az utolsó pillanatban, mielőtt bezárták őt negyedmagával egy szűk szobába. Egy magas sápadt zenész, egy kicsi, hosszú fekete hajú fiatalasszony és huncut értelmiségiképű lett a sorstársa. Úgy estek neki az ételnek, mint ha soha nem ettek volna, és bár AE figyelmeztette őket, hogy tartalékoljanak, mert ki tudja, mi lesz másnap, gyorsan letorkolták: ki tudja, lesz-e másnap, a mát kell megélni és jól. És a kicsi, hosszú fekete hajú asszony egymás után felajánlotta magát mindhárom férfinak és egyikük sem utasította őt vissza. Közben a szomszéd szobákból gyereksírások és felnőtt énekek hangzottak fel egyre hangosabban egy olyan nyelven, amit AE mindig szeretett volna megtanulni…

Híre ment, hogy egy neves pszichológusnő Démonűző címen előadás-körútra indul, egy-egy estre legfeljebb 50 embert engedtek be, akiknek névvel és címmel kötelezniük kellett magukat, hogy a bent látottakról semmit sem szólnak senkinek. Az egyik este a Férfi is elment a pubba, amelynek emeleti kistermébe hirdették meg a szeánszot. A terembe belépőket vakító fény fogadta, a székek körbe fogták a színpadot, amelynek közepén egy fehér orvosi ágyon ült meztelenül törökülésben az átlagos külsejű, de az átlagosnál erősebb kisugárzású doktornő. Gyorsan elmondta a szabályokat: tíz embert fog találomra egymás után magához szólítani, 5 nőt és 5 férfit, akik egyenként 5 percen át azt csináltak vele, amit akarnak, erőszak és gyilkosság kizárva, gyengéd szex és bántalmazás jöhet. És egy-egy találkozás után pontosan öt percig fogja jellemezni az illetőt. Néhány ösztönző tárgyat kirakott maga köré szabad felhasználásra. Elindult az előadás, egy nő volt az első, aki össze-vissza verte a doktornőt. Neki a szeme se rebbent, szinte érzéketlen hangon rajzolta meg kínzója tűpontos portréját. A többiek sem bántak vele jobban, sőt, ahogy telt az idő, a kiválasztottak egyre kegyetlenebbek lettek, de a doktornő csak tűrt rendületlenül.  A Férfi végig reménykedett, hogy őt is kihívja, mert ő legalább szelíd öleléssel, simogatásokkal szerette volna csitítani a doktornő fájdalmait. Pedig benne is dolgoztak a démonok, nőimádata mellett egy nem kevésbé erős látens nőgyűlölet, néhány feldolgozhatatlan gyerekkori trauma miatt, de mindig képes volt úrrá lenni rajtuk. Kereste a nővel a szemkontaktust, de az önkéntes áldozat mintha ott sem lett volna. Ő lett végül az utolsó a sorban, alig mert hozzáérni a doktornőhöz, akinek pedig láthatóan jól esett minden érintés.  Bár az est végeztével kitessékelték a közönséget még a házból is, a Férfi hosszasan várt, míg az átlagos külsejű, de az átlagosnál erősebb kisugárzású doktornő kijött, hogy beszélgessenek. Megtudta, hogy egy 50 évvel korábbi amerikai performansz adta neki az ötletet, hogy saját magán kipróbálja az emberekben rejlő gonoszt, és éppen ez volt az utolsó este, most már nekiállhat a nagy tanulmánynak, amelyben nem lesz köszönet. A Férfi szerette volna őt hazáig kísérni, de a doktornő elhárította még ezt a közeledést is és eltűnt egy sötét utcában. Ott találták meg másnap a holttestét, valaki megfojtotta.

AE gyerekkora óta hatalmas focirajongó volt, de nem az elvakult fajtából, hanem olyan, aki szép, szellemes játékért lelkesedik, és minden érdekelte, ami a sportág történetéről szólt. Gyerekkorában Édesanyjától kapott is elég szidást, hogy mit rakosgatja állandóan a focisták „képes feleit”, ahelyett, hogy értelmesebb dologgal töltené idejét, Édesapjával viszont a sakk mellett legszívesebben gombfociztak, még nemzetközi bajnokságot is rendeztek.  Aztán évtizedekkel később AE legszebb újságírói éveit köszönhette e szenvedélyének, amikor szemtől szembe találkozhatott gyerekkora bálványaival is. Éppen ezért boldogan tett eleget egy iskolai meghívásnak, ahol a fociról, kedvenceiről, az emlékezetes interjúkról, a pótolhatatlan meccsélményekről beszélt. Egy kreol bőrű kisfiú az előadás után odament hozzá és elővett a hátizsákjából három olyan albumot, amelyek valamikor AE tulajdonában voltak, de a számtalan költözés során elvesztek, és csak néhány képet tudott megőrizni belőlük. A gyerek be is mutatkozott, mondott egy legalább hat szavas nevet, de elárulta kétszótagos becenevét is, ahogyan a brazil labdaművészeket szokták hívni. A kreol bőrű kisfiú mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy AE elmenjen hozzájuk, mert Édesanyja gyakran emlegeti őt, hiszen oly régen találkoztak. A Férfinak egyáltalán nem rémlett az asszony, még akkor sem, amikor megérkeztek hozzájuk, ő azonban úgy ölelte magához, mintha hosszú idő után visszakapta volna őt és mintha a kreol bőrű kisfiú AE gyermeke lenne. Miután végre ki tudott bontakozni a nő öleléséből, AE követte kis vendéglátóját a szobájába, ahol minden a fociról szólt, és vizsgáznia kellett az egyetemes focitörténelemből. Most sem vallott szégyent, most is úgy vágta a válaszokat, mint amikor saját fiait kápráztatta az agyában lévő focilexikonnal. A szépséges Anya vacsorára is marasztalta, a bőséges asztalon a legnagyobb sztárok kedvenc fogásaiból kínált kóstolót. Már későre járt, amikor asztalt bontottak. AE lefektette a kreol bőrű kisfiút, altatóként még mesélt neki arról, amikor egy olasz csatárlegendának megmutatta gombfoci-mását. A szépséges Anyából sugárzott a boldogság, amelyet hamar felváltott a rettegés, hogy AE elmegy, és soha nem látja viszont többé. Újra olyan hévvel ölelte át őt, mint amikor megérkezett. AE szinte moccanni sem tudott, pedig odakintről közeledő lépteket hallott. „Ha itt talál téged, megöl mindhármunkat, de legalább együtt halunk meg” – suttogta a szépséges Anya és nem eresztette AE-t…

A Férfi egy másik alkalommal is betévedt a pub feletti padlásszínházba, még jócskán előadás előtt. A kis színpadon egy kerekes szék állt, mellette egy szép, meleg barna szemű, elbűvölő hangú negyvenes nő rendezgetett virágokat süteményes tányérokat. A brooklyn-i szemüveges sokszorosan hátrányos helyzetű író legújabb, kétszereplős darabját készültek bemutatni, amit eddig csak a premier színészei olvashattak, de a férfi váratlanul megbetegedett és már nem volt idő az előadás lemondására. A szép, negyvenes nő ezért elhatározta, hogy az első betévedő érdeklődő játssza el a kerekesszékbe kényszerült főhőst, akinek csak végszavaznia kell az ő monológjaihoz. A Férfi szabadkozott, de miután elárulta, hogy évtizedek óta követi a brooklyn-i szemüveges sokszorosan hátrányos helyzetű író munkásságát, a szép, meleg barna szemű, elbűvölő hangú negyvenes nő rábeszélte a szerepre, úgyis ki fogja találni a végszavakat. A Férfi beült a kerekesszékbe, és amint megkezdődött az előadás, rögtön eszébe jutottak a lehető legfrappánsabb replikák, a közönség pedig dőlt a röhögéstől. Tomboló sikerrel ért véget a premier, a szép, meleg barna szemű, elbűvölő hangú nő nagy szeretettel ölelte magához a Férfit, akit immár állandó színpadi partnerének tekintett. A Férfi élvezte a sikert, boldogan mondott igent, és haza akart indulna. Csak éppen a kerekesszékből nem tudott többé felállni.

Viadalról kiszabadult felcicomázott kakas rohant be egy homályos stúdióba és lélekszakadva kereste párját, míg a Halottak Zenekara a még élő szőke énekessel az élen hangtalanul játszotta a múltból itt maradt dallamokat.

AE 90. évében járó Édesanyja, aki több mint öt éve nem mozdult ki lakásából, a legnagyobb januári hideg napján újra elővette a testén régóta nem érzett szürke télikabátját, felhúzta a hirtelen mérhetetlenül nagynak tűnő barna csizmáját és kiment egy közeli dombra, hogy az arcába érezhesse a friss hóesést.

9. fejezet

Mire emlékeztetnek azok a sikolyok, amikor jégszívünk aritmiáját tüzelő talpak tapossák halálos harmóniára és szabaddá tárult szeméremajkak vakítják el magánuniverzumunk harmadik szemét?

AE nyomába szegődött egy terebélyes, erőszakos öregasszony, azt állítva, hogy egykori kolléganője és követelte, hogy együtt verjék ki hajdani munkaadójuktól elsikkasztott jussukat. AE nem emlékezett rá, próbálta lerázni magáról, undorodott is a terebélyes, erőszakos öregasszony ápolatlanságától, inkább azt a hasonló szerencsétlent idézte fel benne, aki sok-sok évvel korábban Rómában látott, és akit aztán sok-sok évvel később egy korabeli szociofotón ismert fel. Di miután képtelen volt megszabadulni tőle, igyekezett egyre szövevényesebb úton megközelíteni hajdani munkahelyét, ahol már vagy tíz éve nem járt, hátha közben valahogy sikerül elvegyülnie a tömegben. Végül AE megpillantott egy nagy, nyitott hodályt, amely hajléktalan szállónak tűnt, bőségesen terített asztalokkal, de egy lélek sem volt benne.  Idevezette be a terebélyes, erőszakos öregasszonyt, aki rögtön habzsolni kezdte válogatás nélkül a kitett ételeket, amikor váratlanul hatalmas tömeg tódult be, és megrohanták az asztalokat, de nem csöveseknek tűntek, hanem inkább násznépnek, akik nem bírják már kivárni az ifjú pár érkezését. AE ezt a pillanatot ragadta meg, hogy magára hagyja a terebélyes, erőszakos öregasszonyt, kirohant az utcára, és beugrott az első kocsiba, amit egy nyomorúságos külsejű kisfiú vezetett. A gyerek rögtön indult. „Megyünk a parancsnokságra, ott igazolnak téged” – mondta a fiú biztató hangon. „Ezt a jelenetet már láttam az Emberi sorsban, csak éppen fordítva” – mondta AE, de a gyerek láthatóan nem értette, miről beszél. Autójuk pontosan azon az útvonalon haladt fel a hegyre, amelyet AE 24 éven át szinte naponta megtett hajdani munkahelyére. A régi épületeknek azonban nyomát sem látta, csupán egy baljós, alig kivilágított házat, amelyet előtt katonák álltak őrt, akik rögtön tisztelegtek a kisfiúnak. AE tudta, hogy most kell azonnal eltűnnie, mielőtt beviszik a házba…

Nulladik áldozatukhoz vonultak fel a gyászukkal hivalkodó gyermekgyilkosok.

Egy kopár, meredek domb állt előttük, amelyre az elítélteknek fel kellett tolniuk valami lehetetlen terhet. AE és Élete Szerelme épp a legkopárabb és legmeredekebb szakaszra kerültek hatalmas zsákjukkal, amelyet csak úgy tolhattak feljebb és feljebb, hogy a zsákon lévő felirat mindig lefelé, rájuk nézzen. Ők azért kerültek ide, mert egy gyermekeket az utcán zaklató gazembert elkaptak, félig agyonverték, de felépült, és mint kiderült, magas, elszakíthatatlan kapcsolatai voltak. AE és Élete Szerelme erejét azonban megsokszorozta az egymásba vetett hit, és olyan gyorsan értek el fel a dombra, hogy rögtön legurulhattak a szabadságot jelentő túloldalon. Mire az őrök észrevették őket, már lőtávolon kívül kerültek, mint az a két francia hadifogoly szökevény az utolsónak hitt háborúban.

Rettegnek az éjféltől a maszkabál előtáncosai, hogy elhullanak mind a leplük alatt.

AE, miközben régi iratai között akart rendet csinálni egyik heverőjük ágyneműtartójában, egy már teljesen elfeledett fotóalbumra bukkant, amelyben ott lapultak valamennyi egykori interjúalanyának fotói. Ahogy nézegette őket és próbált visszaemlékezni a beszélgetés helyszínére, időpontjára, körülményeire, látta, hogy egymás után lépnek be az ajtón, élők és holtak, mert bizony már azok is voltak közülük sokan, és mindegyikük elmondta, amit még fontosnak tartott, csak kifutottak az időből. Az egykori interjúalanyok lassan ellepték a lakást, amelynek falai folyamatosan tágultak, mígnem egy éles vakufény villant. AE felnézett, és A.-t, a gyermeki mosolyú Montmartre-i Tündért látta, akivel milliószor elképzelte a találkozást, de soha nem tudott a közelébe kerülni. AE szeme felragyogott, agyában villámgyorsan végigpergette élete meghatározó filmjének kedvenc mondatait, mert egyikkel szerette volna köszönteni a gyermeki mosolyú Montmartre-i Tündért, akinek kávézójába Élete Szerelmével is elzarándokoltak egy pernod erejéig, de a hölgy megelőzte őt: „Végre megvagy te is!” – nevetett, és AE úgy érezte, eljött az ő pillanata, hiszen A. közismert szokása volt riportereit lefényképezni. A következő pillanatban azonban már hűlt helye volt a gyermeki mosolyú Montmartre-i Tündérnek, és még csak jeleket sem hagyott maga után, mint amiken a szerelmes futárfiú eljutott hozzá.

Egyetlen eltévesztett gombnyomásra eszüket vesztették az okostelefonok, visszahozhatatlanul eltűntek címek, telefonszámok, elérhetőségek, csak öldöklő videójátékok villóztak mindenütt, bármit is tettek velük.

Évtizedekkel utolsó koncertjük után AE-nak teljesült régi vágya: újra összehozta a Városban a Bandát, de ezúttal nem iskolában, nem kollégiumban, hanem az egyik főtéren, éppen a Zeneiskolával szembeni körforgalomban állítottak fel egy nagy ovális színpadot számukra. Bár valamennyien elmúltak már 60 évesek, erejük teljében lévő korai negyveneseknek látszottak, rengeteg sötét hajjal, álmaik hangszereivel: Ch., a gitáros egy Stratocasteren futtatta ujjait, K., a basszeros és AE felváltva brummogtattak egy piros-sárga Fendert, J., az orgonista egy Hammond billentyűit tépte-cirógatta, Sz. a dobos egy üveg Premiert püfölt. AE torka maga volt a dinamit, csak úgy repkedett az oktávok között, minden daluk úgy szólt, hogy az eredetiek sem jobban, és a tömeg tombolva ölelte őket magához egy buliban, aminek nem akart soha vége szakadni.

Piruettező pókok halálugrásai védőháló nélkül az építőkocka-balerinák közé.

AE és a holnapi villamost megéneklő Színésznő több tucatnyi munkanélküli élén bevonult egy óriási bankba és udvariasan, de határozottan e nincstelenek jogos jussát követelték. A pénztárosok készségesen átadtak nekik több zsákot, amelyekkel akadálytalanul kivonulhattak. AE és a holnapi villamost megéneklő Színésznő egy nagy elhagyott lakásba vezették az embereket, ahol hiánytalanul leszámoltak mindenkinek kétmilliót. Végül ketten maradtak, külön szobában pihentek le, de egyikük sem tudott aludni. A holnapi villamost megéneklő Színésznő halkan dúdolt franciául egy másik hozzá nőtt dalt, és AE azon kapta magát, hogy vele együtt énekel a bezárt ajtón keresztül.

AE-t bevonszolták egy sátorba, ahol szövevényes ábrákat rajzoltak a felkarjára. Belédöftek egy tűt, fájdalomcsillapító, mondták. AE sosem gondolt arra, hogy tetováltasson, de most beletörődött. Csak akkor látta meg, amikor az érzéstelenítő kiment belőle, hogy a rajzolt vonalak a felkarján vérben úsznak.

Szűköl a tér, feloldódik benne az idő, a Halott Ember révésze végtelenítette az éjszakát.

AE végre eljutott álmai városába, New York-ba, hogy magához ölelje mindazt, amit már zenéből, filmektől megtudott és összevesse azokat a maga valóságával. Egy eddig soha nem hallott eldugott kerületben szállt meg, indult el a nagy felfedező útra, gyalog, toronyiránt, ösztönei iránytűjétől vezérelve. Még otthonról egyeztette kint élő barátjával a napot, az órát és a percet, amikor álmai városában találkoznak a Central Park sokat látott hídja alatt és pontosan akkor meg is ölelhették ott egymást, miközben úrlovasok vágtattak el mellettük szemérmetlen dalokat énekelve. AE holtfáradt volt a nagy gyaloglástól, de közben tombolt benne az adrenalin, és csak azért volt hajlandó beszállni a metróba, hogy lássa az alagút falaira felfestett próféciákat. Még ekkor sem vette észre, hogy se pénz, se telefon, se útlevél nincsen nála, sőt, még motel nevére, az utcára, a kerületre sem emlékezett, ahonnan elindult. Kint élő barátja a rendőrséghez akart fordulni segítségért, de amint telefonjához nyúlt, látta a legfrissebb híreket: a hatóságok nagy erőkkel keresnek egy tengerentúlról érkezett írót, aki önmagán kísérletezve megfejtette a közép-európai borderline személyiség-zavarok történelmi-társadalmi gyökereit és mindenáron meg kell akadályozni tervezett előadását a lázadásairól híres egyetemen. AE a leírásból rögtön magára ismert, és nem vágyott másra, minthogy ismeretlenül elvegyüljön álmai városának országnyi tömegében.

A Királynő előbb a Bolond, majd saját ruháit szaggatta le, hogy így lépjenek be a Mennyei Lépcső felsőfokán fénylő bálterembe. A Bolond azonban még időben megtalálta a vészkijáratot, magára hagyva szégyenében a Királynőt.

10. fejezet

Bűntudathoz tudatos bűn kell. Az ösztönöst ráfoghatjuk érzékeink sodrására.

Az Írást a Falon tejjel és mézzel folyatták le, majd hajtóvadászatot indítottak a firkálók ellen és rettenetes halált ígértek neki. AE nem vállalta az esküdtszék elnökének szerepét.

Egy végső stádiumban lévő fiatalember megérkezett egy hippi-kommunába, ahol a testvérnek kijáró örömmel és öleléssel fogadták, különösen azért, mert neki volt mind között a legszínesebb, legőrültebb ruhája. A hippi-kommuna valójában egy hospice-közösség volt, amelyet AE és Élete Szerelme hoztak létre az életigenlő végső stádiumban lévőknek, akik sosem beszéltek a betegségükről, bár mindannyian tisztában voltak állapotukkal, de minden panaszkodást időpocsékolásnak tekintettek. Az új jövevény tiszteletére AE elindította a Sötét Csillagot, amely a Fehér Nyúllal átúszott a Csillagközi gyorshajtásba, miközben a hippi-kommuna tagjai egy széles körbe dobálták le ruháikat, hogy a szabadság levegője kifújja belőlük a halálszagot, és AE Élete Szerelme vezetésével átadták testüket a tudattágító táncnak. E zenék pedig mindenkiben addig szóltak, amennyi időt adtak maguknak, vagyis túl percek, órák, napok, hónapok szűkre szabott keretein.

Ha félholtan fekszel egy mezőn, és bámulod a felhőket, mint az a híres herceg, és föléd hajol egy széparcú ló, nézz hosszan a szemébe és csókold meg.

AE 90-hez közeledő szülei felhívták fiúkat, hogy nem akarnak elmenni egy joint megkóstolása nélkül. AE egy pillanatig sem gondolkodott azon, hogy teljesítse-e mindig törvénytisztelő és mértéktartó szülei kívánságát. Rögtön kikereste a világhálón a legtöbb megbízhatósági lájkot kapott dílert, akinek az arca rémlett még valami régi pincefesztiválról, videóhívással rendelt tőle 3×10 csomag füvet, miközben a háttérben üzletfelének emberei magukat gospel-kórusnak álcázva terjesztették az anyagot. AE már diktálta volna be a címét, de a díler megkérte, hogy biztonsági okokból mondjon le a házhoz szállításról, és siessen a Meggyalázott Szobrok Parkjába, ott kapja meg a küldeményt. Hősünk nyomban fel is kerekedett, és hamarosan megérkezett a parkba, amelyben a hajdani remekműveket rács mögött tartották, de mindenki megdobálhatta vagy leköphette őket. A díler csak azt felejtette el közölni, hogy AE melyik szobor előtt találkozhat a futárral. Ő azonban gyorsan rájött, hogy az a mű tartja a bal kezében a csomagot, amelyet előtt senki sem gyalázkodik.

Apa kapott egy fülest, mely szerint Fia házában szolgáltatja bájait egy hölgy, akihez az egész politikai osztály jár. Most lehetne lebuktatni a sok álszent erkölcscsőszt egyszer s mindenkorra. Apa, mint egykori titkos szolgálati ügynök és a Fia, az oknyomozó újságíró együtt kerekedtek fel, hogy meglátogassák az Örömhölgyet, akinél semmi és senki sem az, aminek látszik. Egy náluk jóval magasabb, végtelen combú hölgy nyitott ajtót, úgy tett, mintha mindkettőjüket már jól ismerné, majd, miközben a félhomályban vetkőzni kezdett, sejtelmesen beceneveket kezdett el mormolni, amelyeket a Fia rögtön be is azonosított. Csakhogy a sötétben, a fojtogató füstölőillatban mindkettejükre klausztrofóbiás pánikroham tört rá, és dolguk végezetlenül menekülni kényszerültek. Az Örömhölgy, akinél semmi és senki sem az, aminek látszik, csalódottan nézett utánuk, mert rájött, hogy kik is ők valójában és abban reménykedett, hogy a pletykákért szép összeget tud kicsalni belőlük. Így aztán új alanyoknak hintette el az értékálló fülest.

AE éppen befejezte a mindig utált éjszakai műszakot, de mielőtt hazatért volna, betért múltideje legtágasabb pályaudvarába, annak is tompán kongó csomagmegőrzőjébe, ahová ismeretlen, jellegtelen arcok érkeztek vele együtt, hogy betegyék a szekrényekbe felejteni kívánt, ám mégis nélkülözhetetlen emlékeiket. A keskeny, fehér szekrényeket semmi sem különböztette meg egymástól, még egy szám, vagy egy jel sem, mégis mindenki pontosan tudta, hová nyúljon és a szekrények zárai mutatóujjuk puszta érintésétől kinyíltak. AE-nak úgy tűnt, mintha az ismeretlen, jellegtelen arcok egyforma ruhát viselnének, és mozgásukat is összehangolta volna valami láthatatlan erő. Csupán egyvalaki rítt ki ebből a laza tömegből, egy bután rafinált arcú nő, aki alig öltözötten keringett a többiek között. AE nem vett róla tudomást, mert arra kellett összpontosítania, hogy egy őt gyerekkora óta üldöző tekintetet végre elhelyezzen a szekrényébe, és jó erősen rá is zárja az ajtót. Már éppen végzett élete e fontos műveletével, amikor érezte, hogy két hideg, nyirkos kéz hátulról átöleli alig valamivel a nyaka alatt, majd végigcsúszik a mellkasán, egészen a csípőjéig, miközben ugyancsak hideg, csupasz lábaival ránehezedik az ő két lábfejére. Volt idő, amikor nagyon fel tudta őt izgatni egy hideg női kéz, most viszont szinte látta, ahogyan e puha injekcióstűk kiszívják az életerejét. AE hátrafordulni sem tudott egészen, de tudta, hogy csakis a bután rafinált arcú, alig öltözött nő lehet. „Most vagy soha” – lehelte a nő AE fülébe irritálóan kölnivizes szavait. „Mindennek eljön az ideje. Vagy nem” – felelte Hősünk, de ahogy próbált a szorításból kibontakozni, egyre inkább úgy érezte magát, mintha polipkarok szorítanák, mint Nemo kapitányt kedvenc könyve legizgalmasabb jelenetében. Ekkor azonban megszólalt egy harsány rigókórus, AE kiszabadult és múltideje legtágasabb pályaudvara kiürült, nem voltak többé sem egyforma szekrények, sem egy ütemre lépő egyforma emberek, csak egy vakító, jótékony fény, amelyben AE Élete Szerelmét látta közeledni és lelkét betöltötte az ő csodálatos asszonyi illata…

A Költő soha nem tanulta meg egyetlen versét sem, mert nem kellett velük kiállnia a nyilvánosság elé. Az egyik reggel azonban belé villant egyetlen sor, amit még diákkorában írt le, és egyik barátnőjét, akit nem vett el feleségül,  nagyon megragadta: „Rám kiált a félelem fekete fejsebe.” De ez sem volt pontos, érezte, hogy egy jelző kimaradt belőle, mivel azonban az eredeti kéziratot kidobta, nem maradt más számára, mint reménytelenül tovább agyalni…

AE úgy döntött, hogy 40 év után újra beiratkozik egyetemre, mert új ihletre van szüksége az alkotáshoz.  A művészettörténetet választotta, amivel évtizedek óta foglalkozott, de sosem tanulta. Hiába jelentkezett azonban be az egyetemre, először azzal utasították el, hogy túlkoros. Amikor AE előszedte azt a rendeletet, mely szerint megszűnt az egyetemi tanulás korhatára, másodjára azzal utasították el, hogy nincs hely a kollégiumban. Amikor AE közölte, hogy nincs szüksége kollégiumi elhelyezésre, mivel a városban lakik, harmadjára azzal utasították el, hogy túlságosan messze lakik az egyetemtől, és biztosan állandóan elkésne az előadásokról…

A Maestro visszajött odaátról, hogy újraforgassa utolsó filmjét, amellyel elégedetlen volt. A szóáradatban szenvedő bohóc helyett egy utcai zúgivót kért fel az egyik főszerepre. Az utcai zúgivó szóról szóra megtanulta a szóáradatban szenvedő bohóc szerepét, és megpróbálta őt utánozni, még toszkán akcentusát is, de az eredmény rémes lett. A Maestro még dühösebb lett, és elhatározta, hogy letiltja a bemutatót, csak szigorú katonai felügyelet mellett tartották meg a premiert egy háztetőn, ahová egy csigalépcsőn át vezetett az út. Az utcai zúgivó megelégedett azzal, hogy gázsiként egy parányi whiskey-s üveget kapott a Maestrótól. Amikor magára maradt, igyekezett betölteni az italt saját, nagyobb üvegébe, és ahogyan csorgatta a nemes nedűt, a whiskey egyre több lett, végül nem fért bele a saját, nagyobb üvegébe…

Életfa-polipcsápok arany mezőben Bartók hegedűhúrjain.

Vannak zenék, amelyeket annyiszor hallottunk már életünkben, hogy ha feltesszük a lemezt, akkor is a fejünkből szólal meg – állapította meg AE egy munkába temetett magányos délutánon.

11.fejezet

A Vörös Báró és a Légió Ördögei szörnyű légicsatát vívtak, majd valamennyien egy  kincstári szennyesdombon landoltak és utána mennybe mentek.

Valahol egy kietlen város széléről, ahonnan a 61-es út indul, buszra szállt 61 értelmiségi, költők, irodalmárok, nyelvészek, kritikusok, akiknek életén egyaránt nyomot hagyott a középnyugat-odesszai Nobel-díjas gitáros dalnok poéta. AE is meghívást kapott, hiszen ő már kamaszkorában hallgatta, énekelte, barátaival egy film tucatnyi újranézésével próbálták lekoppintani dalainak gitárakkordjait, majd később már dalverseinek átültetésével is próbálkozott. Utolsónak, 62-ikként maga a mogorva, embergyűlölő hírében álló Mester is felkapaszkodott és bevackolta magát a leghátsó ülésre. Miután elindultak a 61-es úton, a Mester, akit rock-Rimbaud-ként és underground mítoszként is emlegettek, felállt, körbenézett kalapja alól, és feltette a kérdést a 61 értelmiséginek: „Ki tudná röviden összefoglalni, hogy mi a lényegem?” A 61 értelmiségi, költők, irodalmárok, nyelvészek, kritikusok szinte egymás szavába vágva megvas megállapításokat próbáltak kipréselni magukból, miközben a középnyugat-odesszai Nobel-díjas gitáros dalnok poéta visszahúzódott kuckójába, de még lehúzott kalapja alatt is látni lehetett megvető szájrándításait az ostobábbnál ostobább mondatok hallattán. Amikor végre csend lett, AE, aki eddig bölcsen hallgatott, felállt, körbenézett és csak ennyit mondott: „Everybody must get stoned”[1]. A Mester, akit rock-Rimbaud-ként és underground mítoszként is emlegettek, feltolta kalapját, elmosolyodott, amit ritkán szokott, ujjával rábökött AE-ra, majd közölte: „Ennyi.”

A busz ekkor hirtelen megállt a pusztaság közepén. A Mester szenvtelen hangon felszólította a 61 értelmiségit, AE-t kivéve, hogy azonnal szálljanak le és menjenek Isten hírével, amerre látnak. „Hová menjünk innen a semmi közepén?” – kérdezte könyörgően az egyikük. „Kell, hogy legyen egy egérút itt” – felelte a Mester lökte oda neki a foga között ugyanolyan szenvtelen hangon, de még AE sem látott az egész horizonton egy fát, egy házromot, de még egy nyomorult őrtornyot sem.

Az autóbusz újra elindult, a középnyugat-odesszai Nobel-díjas gitáros költő dalnok pedig pengetni kezdte a lényegét adó dal, és hatalmas röhögések közepette elénekelték AE-vel, kölcsönösen utánozva egymás akcentusát és hanghordozását.

Amikor befejezték, néhány percre elhallgattak és kibámultak a pusztaságba, amelyben már eltűnt a 61 értelmiségi. Ekkor a buszsofőri ülés felől egy jól ismert szívszorító dal szólalt meg AE anyanyelvén, egy jól ismert és nagyon szeretett hangon. Ő lenne a mi vezetőnk? Hiszen már régóta nincsen közöttünk, de AE soha nem felejtette el azt az egy órát, amit egy szerencsés véletlen folytán a közelébe tölthetett.  Lehet, hogy ő tudja, hogy ez 61-es út valójában hová vezet? „Én nevetek csak…” – énekelte az fájdalmas, de életigenlő hang. AE megszólalni sem tudott, ránézett a Mesterre, aki szintén összeharapta az ajkait, pedig a szöveget nem is érthette. Ekkor a dal abbamaradt, és az ismeretlen sofőr akkorát fékezett, hogy mindketten kizuhantak üléseikből és hasra vágódtak a busz padlóján. AE felemelte a fejét és egy jól ismert macskafújást, utána pedig mindent elsöprő pajkos kacagást hallott: „Meggyőztetek, Gazemberek…”

Tom őrnagy sisakban, aranysárga mopeden járta be a Szépművészeti Múzeumot, miközben AE, aki ez alkalomra felvette a Földi Irányító nevet, ugyancsak aranysárga mopeden robogott mellette és tárlatvezetést tartott neki a középkori magyar festészetből. Vendége közben vázlatokat készített saját leendő kiállításához, annyira megihlették a több évszázados képek. A tárlatvezetés végeztével mindketten leszáguldottak járgányaikkal a Múzeum lépcsőjén, átugrattak a bezárt rácsos kapun, majd a Hősök Emlékműve előtt futottak egy nyolcast, majd egyszerre megálltak a tér közepén, ahol egy ónémet juhászt sétáltató sötét szemüveges hölgy a sisakos jövevény arcképével nyomott fekete pólóban tapsolta meg kivételes produkciójukat. „Az ember templomteste szentély s nem akol” – mondta a lány sejtelmesen rezgő mellein tenyerét nyugtató Tom őrnagy, akit egyes rosszakarói Sovány Fehér Hercegnek is gúnyoltak, rá sem hederítve az ónémet juhászra, aki ugrásra készen figyelte a fejleményeket.

Az örökös tudósító hét nyelvű horoszkóp-könyvének ősbemutatójára hívta meg egykori kollégáit, holott mindig is következetes materialistának tudták őt.

Két egykori diákzenész, akik közel 50 év után újra összefutottak, elhatározták, hogy eljátsszák hajdani zenekaruk teljes repertoárját, de előbb tudni akarták, hogy ők, a banda pillérei, tudnak-e még együtt zenélni. El is kezdtek próbálni, de minden házból kiutálták őket, így aztán egy tízemeletes ház liftjét választották ki próbateremnek, amelyben órákon keresztül fel s alá ingáztak, miközben nyomták a régi kedvenceket és egyre jobbak lettek.

Szélsebesen úszott a száraz lábon járók tükörsima taván a Fáraók 6000 éves Kagylója, amely alatt rejtőzve szabadult ki rabszolgaságából a Kiválasztott Nép.

-Járjunk már a végére ennek a bajnak – mondta a telefonba AE-nak a Doktornő, akivel személyesen még sosem találkoztak, csak képen látták egymást a közösségi oldalon. A Doktornő a rendelője helyett a közeli zöldövezetbe hívta a férfit, és egy hatalmas kockás takarón várta őt egy szál bikiniben. Nagyon kedvesen fogadta AE-t, aki nem mutatta gyanakvását, pedig úgy érezte, a magas, fehérbőrű, szlávosan holdvilágképű, hirtelenszőke asszony nem a Doktornő. Egy rövid piknik-reggeli után elindultak egy soha nem látott, labirintus-szerű épületbe, ahol végül egy laboratóriumi szobába érkeztek. A szlávoson holdvilágképű, hirtelenszőke asszony kérte AE-t, hogy tegye szabaddá mindkét vállát, majd mindkét oldalról injekciós tűkkel kezdte szurkálni. „Ezek mintavételek” – mondta, miközben minden egyes szúrás után hümmögött valamit maga elé. „Ebből Velence lesz” – mondta végül, majd távozott, magára hagyva betegét, aki még azt sem tudta, melyik Velencéről van szó, és egyáltalán mit jelent ez a kissé baljósan hangzó mondat.

Öt büntetett előéletű arc visszavonult egy garázsba hatalmas marihuána-zsákmányával és elhatározták, hogy alakítanak egy garázszenekart, megtanulják a leghíresebb pszichedelikus nótákat, és közben halálra szívják magukat. Mindenki csupán egyetlen jointot sodort, de az hosszabb és szélesebb volt, mint a legnagyobb Gran Corona és megállapodtak, hogy 3 slukk után ugyanúgy továbbadják, mint a hagyományos rituáléban. Amikor mindannyian készen álltak és rágyújtottak, az összes közül legbüntetettebb előéletű arc leütötte az első akkordokat és szájában a fűszivarral rákezdte: „You know I’ve smoked a lot of grass”, aztán telt-múlt a tudattágító idő és valamennyien eltűntek az édes füstben.

Hatalmas csődület volt a főváros legszebb színháza előtt, ahová AE és Élete Szerelme is szívesen járt. A Leghíresebb Magyar osztogatott autogramokat, még fénykorából, ahogyan az Évszázad mérkőzésén láthattuk. A tömegben ott sündörgött jellegzetes mozgásával hősünk nemrég eltávozott haverja is, AE csodálkozott is, hiszen úgy tudta, a foci soha nem érdekelte. Ő egyszer találkozott a Leghíresebb Magyarral, amikor egyszerre látogattak ki egy készülő nagy nemzeti szabadtéri fesztiválra, de akkor nem érezte olyannak a helyzetet, hogy megkörnyékezze a legendát. Most úgy gondolta, itt ez a remek alkalom. Elővette folyton magánál tartott noteszát, de hiába keresgélt benne, egyetlen üres lapot sem talált.

Kotta nélkül játszik életünkkel az áprilisi jeges szél.

---

„Mindenkit meg kell kövezni” vagy „Mindenki üsse ki magát”.

12.fejezet

AE elgondolkodva sétált fel s alá a padsorok között első óráján, maga sem tudta, hogy mivel keltse fel a közösségi médiajelenlétüktől szinte kábult állapotban lévő kamaszokat. Aztán ez varázsütésre megszólalt benne egy hang, amely így üvöltött: „Ne könyörögj imádsággal az Úrnak!” AE akkor eszmélt rá, hogy a hang utat talált magának a torkán, amikor látta, hogy újdonsült tanítványai egyszerre kapták fel a fejüket. Innen már nem volt visszaút, AE-nak újra el kellett játszania azt a szerepet, ami egyszer már csaknem az életébe került. Bensőjében már távoli dobhangok, gitár és orgonafutamok is szóltak, tudta, hogy eljött az ő nem várt ideje, és folytatta, ahogyan a Sárkánygyíkkirály:

“döglött macskák, patkányok

mind itt jártak láttátok

köcsögkalap döglött macska

ifjú ember vérét szívja

remélem visszatér

a katona agyáért”

Letépte magáról kockás flanellingét, amilyent a Sárkánygyíkkirály sosem hordott, és bedobta a padsorok közé. Ekkor nézett csak fel, és látta, hogy a közösségi médiajelenlétüktől szinte kábult állapotban lévő kamaszoknak kezük-lábuk-fejük járt az AE-ban megszólaló zene ritmusára, és mintha a padokban ült volt a három zenész is, és valamennyiükből egyszerre szakadt ki a kiáltás: „A túloldalra törjél át”.

„Nagyon hideg van itt” – mondta AE barátjának, M.-nek, aki egyik pillanatról a másikra hagyta árván két lányát és négy unokáját, valamint hatalmas zenegyűjteményét. Egy beláthatatlan pinceteremben voltak, ahol mindkettejük kedvére való zene szólt, és több száz idegen táncolt, vagy legalább rángatózott rá. A tánctermet körös-körül finom ágyneművel megvetett heverők szegélyezték. „Ők a betértek és a kitértek, nekünk is itt a helyünk” – mondta M. „Akkor is nagyon hideg van itt” – borzongott AE, mire M. hamiskás mosollyal előhúzott az egyik ágyból egy tengerkék, csipkés hálóinget. „Mindenre gondoltak, a hidegre is” – kuncogott AE szörnyülködésére. „Normális vagy, azt hiszed, hogy ezt majd felveszem? Azért idáig csak nem süllyedek” – dühöngött hősünk. „Szükség törvényt bont” – felelte sztoikus nyugalommal M., aki egyik pillanatról a másikra hagyta árván két lányát és négy unokáját, valamint hatalmas zenegyűjteményét.

A nádszálvékony, sudár, kócos hajú kamaszlány azonnal szemkontaktust létesített AE-val, aki pedig csak azért ment fel a lakásukba, mert bosszantották azok az idétlen hangok, amelyek lentről felszűrődtek otthonába. A ház asszonya, a lány édesanyja szabadkozott a kellemetlenség miatt, és elárulta, hogy az alattuk lévő lakásban él néhány elviselhetetlen fickó, akik a távfűtés-vezetékeken keresztül küldözgetik az állathangokat és más zajártalmakat, és ez ellen csak úgy tud védekezni, hogy tovább küldi őket. A nádszálvékony, sudár, kócos hajú kamaszlány azonban nem hagyta, hogy anyja és AE vitája elmélyüljön, valósággal bevonszolta a férfit a fürdőszobába, de még be sem csukta az ajtót, máris heves, szinte vadállati csókolózásba kezdett vele, miközben mindkét karjával, lábával gúzsba kötötte őt. AE jól ismerte ezt a szenvedélyt még saját kamaszkorából, volt egy pokolian mennyei szerelme, aki koránál jóval érettebben viselkedett, egy pillanatra mintha az ő illatát is érezte volna. A férfi teljesen tehetetlennek érezte magát a lány rohamával szemben, miközben fél szemmel kifelé pislogott, hogy látja-e az anya és mit szól hozzá. A nő egykedvűen tett-vett, még csak a fürdőszoba felé sem nézett. „Talán várhatnál még…” – lihegte AE, amikor végre levegőhöz jutott, mire a nádszálvékony, sudár, kócos hajú kamaszlány ledobta gyönyörű fejéről a parókát…”Melyik rossz hollywood-i filmből kerültél elő?” – robbant ki csaknem AE-ból a mondat, de Élete Szerelme érintésére elűzte a rémálmot.

AE és 88 éves Édesapja egy régi romokkal teli szigeten sétáltak egy hosszú, széles fal tetején. Alkonyatra járt azonban az idő és ideje volt hazamenni. Csakhogy a falról egyetlen meredek lépcső vezetett lefelé, és fokai olyan magasak voltak, hogy még AE sem tudott rájuk lelépni. Arra gondolt, talán egy helikopter megmenthetné őket…

Az Álompár keresztelőre volt hivatalos, és már előre örültek a meghitt, szűk családi körben zajló eseménynek. Megérkeztek a faluba, és az anya kitörő örömmel újságolta nekik, hogy az egész világgal meg akarja osztani boldogságát, ezért nagy nemzetközi fogadást és bált szervezett. Az Álompárnak alig sikerült csalódását palástolnia, de azért bementek a néhány nap alatt felépített palotába, ahol bábeli hangzavar uralkodott, valódi és álelőkelőségek parádéztak, és egy standon már kint voltak a másnapi világlapok, amelyek háthasábos szalagcímmel számoltak be a rendkívüli keresztelőről. Az egyik újság címlapján ők is ott mosolyogtak pezsgős pohárral a kezükben, ahogyan ez a társasági sajtóban szokás, de egyikük sem emlékezett arra, hogy mikor kapták őket lencsevégre. Ahogy a tömegben kissé elveszetten tébláboltak, egy negédes stílusú hostesstől megtudták, hogy ők lesznek a bál előtáncosai, már csak ki kell választani kedvenc latin táncukat. A Férfi legszívesebben elmenekült volna, meggyőződése volt, hogy egész életében botlábú marad, Párja viszont imádott táncolni, különösen rajongott a latin táncokért. Az Asszony érezte szerelme teljes elbizonytalanodását, a legegyszerűbb spanyol tangót választotta ki. „Csak mindig a lábamat figyeld” – mondta a Férfinak, és tudta, hogy remekül fognak táncolni, annál is inkább, mert embere külön szerelmes volt az ő lábaiba…

AE 90 éves Édesanyja és 37 éve eltávozott Nagyanyja egy erdős, dombos tájon jártak, ahol mindenhonnan régi házak romjai és még ősibb szobortöredékek nőttek ki. AE Édesanyja úgy gondolta, hogy ide kellene hozni fia 64 éve eltávozott Nagyapját is. De közben mentek, mentek tovább, egyre szűkölő, egyre kopárabb ösvényeken.

Az Öreg Nőbolond vonatra szállt, gyilkosok, hamiskártyások, hobók, rosszlányok, kiégett hírességek közé, hogy e vezekléséből merítsen új ihletet. Egy ideig az egyik folyosón húzta meg magát, de a tömeg betaszította egy fülkébe, ahol végre levegőt is kapott. Az egyik sarokban egy öreg királynő helyezte éppen öreg fia fejére a koronát, míg a másikban a szűznek látszó materiális lány nyújtotta feléje karjait imát suttogva, igazságért könyörögve szerelmének.  Magára vonta az Öreg Nőbolondot, hogy csókolja végig csupasz testét, de amikor sűrű bolyhú Vénusz-dombjáig ért, a szűznek látszó materiális lány durván ellökte magától, mert valójában fiatal szeretőre vágyott…

AE élete egyik legfontosabb színhelyén, az Örök Város középkori negyedének leghosszabb egyenes utcáján sétált, amikor kocsizörgésre lett figyelmes. Egy konflis közeledett, rajta magas rangú egyenruhás szovjet katonák. AE az egyikükben felismerte az első űrséta úttörőjét, aki később elismert festő is lett és szívesen elbeszélgetetett volna vele. Amikor az űrhajós-legenda meglátta őt, szívélyesen felinvitálta a kocsira és, de mire AE előszedte hajdanvolt orosz tudását, megérkeztek hajdani lakhelyére, a Magyar Akadémiára. Ott hatalmas tömeg várta az űrhajósokat, és AE el is sodródott tőlük, de bízott a helyismeretében, hiszen négy évig élt itt és ismerte az épület minden zegét-zugát. Viszontlátta a gyönyörű kertet, a lombos fák közti ódon szökőkutat, amely előtt már Élete Szerelmével is többször megölelték egymást, de amint belépett a belső folyosókra, mintha egy teljesen idegen helyen lett volna. Ultramodern termek fogadták, orvosi laboratóriumoktól végtelennek tűnő játszóházakig, és amikor nagy nehezen átvergődte magát ezeken, élete egy másik fontos színhelyének, a városi Kollégiumnak az aulájában találta magát. A porta előtt hatalmas tömeg verődött össze, AE remélte, hogy itt lesznek az űrhajósok, de csak régi újságíró kollégái voltak, élők és halottak, akik valamennyien kitörő örömmel üdvözölték őt. Gyorsan letudta a most kötelezőnek érzett parolákat, és a kijáratot bámulta, amely felé egyszerre egy tizenévesekből álló hatalmas tömeg kezdett ujjongva, sikoltozva rohanni. De a rajongás tárgyai nem az űrhajós-legendák voltak, hanem egy tolókocsis, szép arcú fiatalember, aki, amikor meglátta AE-t, egyenesen hozzá hajtott, jobb kezének mutatóujját nyújtotta fel, mert csak azt tudta mozgatni és római olasz akcentussal fejezte ki végtelen örömét, hogy annyi történet és mende-monda után végre személyesen találkozhat vele. AE nem tudta, hogy a tolókocsis, szép arcú fiatalember, akit rajongók hada fogadott, valóban tudta-e, hogy ki ő, vagy pedig csak összetévesztette őt valakivel. Néhány percig beszélgettek, mindenről, ami az eszükbe jutott, aztán az ifjak elragadták tőle bálványukat. AE-nak nagy nehezen átvergődte magát rajtuk, és kilépett a kapu elé, ahol hajdan sokszor dohányoztak, vagy csókolóztak tilalmasan, és az Örök Város középkori negyedének leghosszabb egyenes utcáján találta magát.

Az Apa egy üvegkoporsóban látta magát, de a kiabáló körülállók közül senkit sem ismert és úgy érezte, hogy senki nem vesz róla tudomást, mintha nem is létezne. Csak akkor tudta meg, amikor magához tért, hogy megmentették az életét. A Fiú elindult, hogy végre úszhasson egy jót kedvére, ez volt a kedvenc sportja, az egyik legjobb kikapcsolódása a zene mellett. Amikor odaért az uszodához, rájött, hogy nem vitt magával fürdőnadrágot és különben is csonttá-bőrré fogyott, aligha lett volna ereje akár egy hosszt is leúszni.

AE és Élete Szerelme feljutottak egy kanyargós úton egy nagy kopár hegy csúcsára, ahonnan az egész világot be lehetett látni. És ott elhatározták, hogy külön utakon indulnak lefelé, és közben mindketten bármilyen kalandot kipróbálhatnak, mert már elfelejtették, hogy létezik az egymáson kívüli élet is. Amikor azonban a hegy lábánál találkoztak, mindketten bevallották, hogy semmi más céljuk nem volt, mint újra együtt lenni és az út egy nem kívánt örökkévalóságnak tűnt…