• spiritual@t-online.hu
  • Budapest, Magyarország
Séták a sötét oldalon

Séták a sötét oldalon

1.

Két nőt bíznak rám, akik állítólag közveszélyesek. Nekem kell őket autóval elszállítani egy pszichiátriai intézetbe. Amikor találkozom velük, semmi jel nem mutat erre, szégyellem is magam, hogy  kötelet, bilincset, pórázt is viszek magammal. Kedvesek, kortalanok, még vonzónak is mondhatnám őket. Aztán amint elindulunk, egyre feszültebbé válik a légkör közöttünk, mire az egyikük arca hirtelen átalakul egy fogatlan öregasszonnyá és őrjöngeni kezd, és azt akarja velem elhitetni, hogy ő az én anyám. Nem tud azonban meghatni, hiszen az én anyám teljesen normális, és nem is hasonlít rá. Végül kénytelen vagyok megkötözni őt, akkor lecsillapodik, és újra az a szép, vonzó fiatal nő lesz belőle, aki volt. Megérkezünk egy tengerpartra, az előbb még hisztérikus rohamokat produkáló nőt a biztonság kedvéért kötélen vezetem, a másikat pedig kézen fogva. Most viszont ő az, aki teljesen magán kívül lesz, elárulja, hogy őt azért akarják őrültek házába csukni, mert Stockholm-szindrómában szenved, állandóan elraboltatja magát, és valósággal felfalja fogva tartóit. Nem merem a másikat elengedni, úgy próbálom őt megnyugtatni, de már rám is veti magát. „Te sem fogod megúszni” – ordítja. És akkor a kötélen vezetett nőből iszonyatos féltékenység tör ki és látom: ölni készül.

2.

Egy csigalépcsőn kell felmennem, amely több emelet mellett végig visz, de egyiknél sem lehet kilépni belőle, mert áthatolhatatlan korlátok akadályoznak meg.

Vége a háborúnak, egy kocsmában iszunk arra, hogy ez volt az utolsó. Nekem azonban eszembe jut a Nagy ábránd, amelyben a főszereplők is azt hiszik, hogy az volt az utolsó. És amint vége az ünneplésnek, ki is tör a következő, és én menekülök, mert nem akarok újra katona lenni. Üldözőim azonban észrevesznek. Berohanok egy házba, ők utánam. Becsengetek egy ismeretlen lakásba, ahol nem kérdezik, hogy ki vagyok, befogadnak, de még mielőtt bezárhatnák az ajtót, a két üldöző is beront. De nem bántanak, ők is ki akarnak maradni a háborúból, amely, mondják, már biztosan az utolsó lesz.

A virtuóz orgonista az életemre tör. Minden oka megvan rá, mert orvul felpakolok egy billentyűt az ő színpadára, és amikor úgy érzem, hogy nem elég gazdag a futama, belerondítok néhány hanggal. Egy darabig tűri, aztán felpattan egy súlyos tárggyal a kezében és kergetni kezd, amíg ki nem űz a teremből, de még az utcán is hallom az üvöltését.

3.

Családi kirándulás végén hazaindulásra várunk, de képtelen vagyok kivárni, amíg mindenki elkészül. Levegőre van szükségem és kimegyek az országút szélére. Szép idő van, sütkérezem. Hirtelen megáll mellettem egy kisbusz, bár nem intettem neki és felvesznek. Gondolkodás nélkül felszállok, azt sem nézem, hogy kik ülnek benne és hová mennek.

Már jó ideje megyünk azon a sztrádán, amelyen a családdal is menni szoktunk hazafelé, arra gondolok, hogy hamarosan kiszállok, és bevárom a többieket, majd felvesznek valahol. A kisbusz azonban lekanyarodik egy kisebb útra. Közben felfedezem, hogy összesen hárman vagyunk, a sofőr, egy idősebb hölgy és én. Egy településre érünk, ahol minden utca zsákutcának tűnik első látásra, de a kisbusz végül mindenhonnan tovább tud kanyarodni. Az ég addigra már teljesen beborul.

A kisbusz megáll, a sofőr felszólít, hogy szálljak ki, és már indulnak is tovább. Meg akarom tőle kérdezni, hogy miként jutok vissza a sztrádához, de nem válaszol. Elindulok toronyiránt, egyre sötétebb az ég. Egy szélesebb úthoz érkezem, amely előtt vasúti átjáró van. Utcatáblákat keresek, de egyiket sem tudom elolvasni. Kérdezgetem a járókelőket, hogy egyáltalán milyen városban vagyok, de elmennek szó nélkül mellettem. Végre valaki mond egy városnevet, S. betűvel kezdődik, soha nem is hallottam róla.

Ekkor döbbenek rá, hogy a családom nem tudja, hová lettem, nézem a telefonomat, úgy tűnik, mintha senki sem hívott volna. Csak nem történt velük valami baj? Gyorsan hívom Életem Párját, aki sírva szól bele, hogy már milliószor próbált engem hívni, de teljesen süket a telefonom, mintha elnyelt volna a föld. Igyekszem megnyugtatni, hogy csak néhány óra telt el, véletlenül felszálltam egy buszra és most S. városban vagyok. „Tudod, hogy már éjfél is elmúlt?” – zokogja Asszonyom, aki szintén soha nem hallott erről a városról. Körülnézek és teljes sötétben vagyok, még egy utcai lámpa sem világít.

Felriadok, Életem békésen alszik mellettem. Kiosonok a hálószobánkból, hogy leírjam ezt a szörnyűséget. Hallom, hogy egy pillanatra visszafojtja lélegzetét, ahogy ilyenkor szokta. Hogy is veszíthetnénk el egymást, akár csak egy napra is?

4.

A Férfit felhívja rég nem látott doktornője, akihez évekig járt egy súlyos szenvedélybetegséggel, de aztán inkább magától kigyógyult belőle, mert kapcsolatuk kezdett túlságosan intim irányba menni. A Doktornő sem azért hívja, hogy a régi dolgokat felelevenítsék, azt állítja, hogy olyan leletek kerültek a kezébe, amikkel nem lehet viccelni. A Férfi persze egy szavát sem hiszi, de a kíváncsisága nagyobb és belemegy a randevúba.

A régi rendelőben találkoznak, ahol a Doktornő elmondja, hogy hiába jött le a Férfi már több mint egy évtizede szenvedélyéről, a szervezete utólag benyújtotta a számlát a húsz évig tartó mindennapos rombolásról, és jó esetben maradt egy éve hátra.

A Férfin átvillan az egész élete, hihetetlen düh lesz rajta úrrá a szűkre szabott maradék miatt, de azonnal megérti, hogy most már nem kell többé elfojtania sötét vágyait, tehet, amit akar, hiszen, ha el is ítélik, úgysem éri meg, hogy börtönbe kelljen vonulnia. A Doktornő azonnal felméri, hogy veszélybe került, keze ügyében van egy gomb, amellyel riaszthatja az ápolókat, de inkább az ajtóhoz fut – nem azért, hogy kimeneküljön, hanem azért, hogy magukra zárja. Eszébe jut ugyanis, hogy amikor a Férfi a páciense volt, és kérte, hogy minden gondolatát írja le, a Férfi félig öntudatlan állapotban nemegyszer belefirkálta a füzetbe, hogy mit tenne vele, ha egyszer kettesben maradnának egy bezárt szobában. Később a Férfi követelte tőle vissza ezt a füzetet, de miután a szeánszok elmaradtak, a füzet a Doktornő archívumában maradt. És abban a pillanatban a Férfinak is eszébe jutnak azok a bejegyzések…

Már több óra telt azóta, hogy a Férfi magára hagyta a meztelenül asztalra kötözött, vérző Doktornőt. Ahogy beteljesedett a bosszúja, hirtelen belé nyílalt, hogy mit követett el egy nő ellen, akit ő tulajdonképpen szeretett.

A Férfi menekül, ki a városból, egészen odáig, ahol csak óriás plázák állnak, tágas udvaraik azonban tele vannak üres betonfalakkal. Az egyiknél megpillant egy Nőt, aki erotikus figurákkal teli graffitit pingál. Úgy érzi, ismeri őt nagyon régről, amikor még súlyos szenvedély-beteg volt, neki beszélt először a benne rejlő démonokról és a Nő meg is próbálta azokat kihozni belőle. Meg is fizette őt érte, ahogy kellett. Most a Férfi elmondja a Nőnek, hogy milyen hírt kapott és mit követett el a Doktornővel szemben, és ugyancsak szüksége lenne egy olyan feszültségoldó szeánszra, mint hajdanában. A Nő belemegy, sőt, még azt is megígéri, hogy a húsz évvel ezelőtti tarifát számítja fel neki és azt tehet vele, amit akar, neki sem árt, ha valaki móresre tanítja. Felmennek a pláza egyik lakosztályába, ahol a Nő előszed mindenféle eszközöket, amelyek közül a Férfi egy kilencágú, élénk fűzöld színű korbácsra kattan rá. Ekkor azonban belép a szobába két másik férfi, akik félrelökik hősünket, majd végrehajtják a Nőn a büntetést és rövid úton távoznak. A Nő kéjes könnyezés közepette kéri a Férfitól a fizetséget, akit a két betolakodó szintén összevert, de azért magánál van.  A Férfi elindul a kabátja felé, de előbb villámgyorsan magukra zárja az ajtót. A Nő látja a Férfi tekintetét és sikoltani sincsen ereje… Kellett nekem a Griffin és Phoenixet megnézni

5.

Kortárs zenei kórusfesztivált rendeznek egy stadionban, amelynek utolsó fellépő társulatában én is ott vagyok. A legtöbb fellépő a pályán adja elő műsorát, bennünket azonban felvisznek az egyik tribünre, mert a pályán kell a hely egy megsokszorosított kamarazenekarnak. Kórusunkat beszorítják két szurkolói szektor közé, mintegy ütköző zónának, tomboló drukkerekkel, akik azonban, amikor belekezdünk a produkciónkba, akár egy varázsütésre, elhallgatnak. A zenekar atonális művet ad elő, a kórusban pedig egyesek énekelnek, mások pedig verset szavalnak, mindenki mást, a furcsa azonban, hogy az egész együtt mégis harmonikus. Valamennyien egységes, szürke, zárt öltönyt viselünk, amolyan észak-koreai stílusút. Tomboló sikert aratunk, a közönség szét akar szedni minket, menekülni próbálunk, de a pálya felé elzárták az utunkat, ezért csak kifelé próbálunk nyomulni, de a lépcső annyira szűk, hogy attól félünk, agyontapossuk egymást vagy megfulladunk.

Végül nagy nehezen mégis kivergődünk egy külső edzőpályára és ott vesszük egymást szemügyre, hiszen a kórus összeállításánál még arra sem volt idő, hogy megismerkedjünk. Valamennyi férfi arca ismeretlen, a nők viszont mind olyanok, akikhez valamikor, valahol közöm volt, de egymással soha nem találkoztak. A férfiak mind sértetlenül jöttek ki ebből az őrült tolongásból, viszont valamennyi nőnek megtépték a ruháját és testük sebekkel borított. A férfiak közömbösen viseltetnek irántam, a nők azonban felismernek, és egyszerre akarja mindenki számon kérni tőlem azt a pillanatot, amikor elváltak útjaink.

Megszököm a válaszadás elől. Egy iskolában találok menedéket, be is ülök gyorsan egy órára, ahová éppen megérkezik egykori, Hitler-szerű matektanárom, akitől éveken át voltak rémálmaim. Felismer, de most vicceket kezd mesélni, és hiába magyarázom neki, hogy azok után, ahogy megalázott annak idején, nem vagyok vevő a humorára.

Végül kicsengetnek, a többi diák bent marad az órán, próbálnak vigasztalni, de nem sokat érnek vele. Ekkor érkezik meg egy idősebb, hosszú, ezüstös hajú, nagyon szép asszony, aki azt állítja, hogy ő a matektanár felesége. Ráhagyom, bár tudom, hogy hazudik, mert az igazi asszony ugyanolyan kicsi és gonoszarcú volt, mint a férje, ráadásul tudtommal idős korára még hittan-tanár is lett belőle. Az ezüsthajú próbál elbűvölni, és miután látja, hogy nehéz dolga van velem, bekapcsol egy videót, amelyen az elmúlt 40 évben általam látott filmek legdurvább szex-jelenetei követik egymást, gyors, feszes vágásban. „Ez a film volt minden vágyad, megtaláltam a feljegyzéseidet, látod, csak elkészült” – mondja és felajánlja, hogy játsszuk el élőben valamelyiket, majd ott, a többi diák szeme láttára vetkőzni kezd és engem is levetkőztet. Ekkor nézem meg jobban az arcát: valamikor mintha találkoztunk volna már, nagyon rövid, viharos kapcsolat volt, amely egy éjszakai parkban ért véget néhány iszonyatos nagy pofonnal…

6.

Hírét veszem egy fiatal házaspárnak, akik járják a világot, mindenütt szűk körű, ám nyilvános orgiákat rendeznek, de a vendégeik rendszeresen nyomtalanul eltűnnek. Eddig még minden nyomozás csődöt mondott, a pár készségesen együttműködött a hatóságokkal, de semmi gyanúsat nem találtak náluk, ezért minden eset után szabadon tovább utazhattak.

Amikor megérkeznek városunkba, felkeresem őket egy vállalkozó kedvű írónővel együtt, aki kemény-erotikus (nem hard-porno) best-seller regényeihez számos személyes tapasztalatot is gyűjtött. Ezt persze a különös pár nem tudja, vagy legalábbis azt hisszük. Már bennem is régóta motoszkál valami hasonló sztori, de keveset láttam ahhoz, hogy hiteles legyen.

A találkozás kedélyes hangulatban zajlik, a fiú azonnal lecsap az írónőre, aki legalább húsz évvel idősebb nála és egy jacuzzi-szerű, ám körhintaként forgó medencében fognak bele őrült szeretkezésbe. A fiatalember közben folyamatosan dicsekszik, nem tudja, hogy az írónőnek rendkívüli memóriája van és minden szót megjegyez. Közben a lány, aki talán harminccal is fiatalabb nálam, szintén rám veti magát a mellette lévő, ugyancsak pezsgő, gőzölgő medencében, amely viszont nem forog, mert támadóm valahonnan megtudta, hogy gyerekkorom óta szédülős vagyok.  Azt sem bánom, ha minden mozdulatával újabb és újabb nyomokat hagy rajtam, és én sem kímélem őt, az oknyomozó riport sikeréért ezt is vállalom, úgy érzem, hogy még ebben az őrült testiségben is képes vagyok távolságot tartani tőle. Egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy ő annak a lánynak a hasonmása, akivel még tizenéves koromban jártam, és egy alkalommal egy iskolabálról kijövet egy sötét utcában addig provokált, amíg szinte szétmarcangoltam őt, és minél jobban fájt mindene, annál nagyobb élvezetet mutatott.

Aztán az őrületnek egyik pillanatról a másikra vége szakad. Az írónővel egy, a 60-as évek stílusában berendezett szobában találjuk magunkat, nem tudjuk, hogyan kerültünk oda. Tettestársam nagy leleplezésre készül, elmondaná, hogy mit tudott meg az öntelt fiatalembertől a titokzatos eltűnések ügyében, de hiába beszél, egyetlen szavát sem értem. Miután látja értetlenségemet, kinyit egy szekrényajtót, ahonnan először gyerekkorom takarói és párnái esnek ki, majd mindenféle összegyűrt, eldobottnak hitt papírok, amelyekre feljegyeztem legsötétebb vágyaimat. Az írónő elkezdi kisimítani őket, hogy olvassuk el mindet együtt, de előbb szóljunk orgia-partnereinknek is. Mintha kitalálnák gondolatainkat, belépnek, kedvesen, elegánsan, és közlik velünk, hogy ez a hely, ahol most vagyunk, nem létezik, következésképpen mi sem létezünk többé. Magyarázkodásra nincs idő…