• spiritual@t-online.hu
  • Budapest, Magyarország
Véres hírek, vérszennyes hírnevek

Véres hírek, vérszennyes hírnevek

Egy évszázad merénylői, terroristái, ámokfutói

Előszó

Tizenhét évvel ezelőtt, több mint 30 éves újságírói tapasztalattal a hátam mögött tanítani kezdtem a Budapesti Kommunikációs Főiskolán (később Metropolitan Egyetem). Az egyik kurzusom a hírszerkesztés volt, ahol az első kérdés – mi a hír? – után a második: miből, kiből lesz a hír? És valójában ekkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy amióta a 19.század közepén a modern sajtó megjelent, egy-egy véres gyilkosság, merénylet, vagy más hasonló zaftos bűnügy mindig számíthatott a címlapra kerülésre, mert ezeket imádják az emberek társadalmi helyzetüktől, politikai nézeteiktől függetlenül. És ez az érdeklődés a televízió, majd az internet korában sem változott meg. 2012-ben kaptam egy felkérést Róka Jolán rektor-helyettestől, hogy a következő évkönyvbe írjak valami esszét, és akkor beugrott az „isteni szikra”: hiszen jövőre lesz 125 éve Hasfelmetsző Jack feltűnésének, és tulajdonképpen ő volt az első „médiasztár” sorozatgyilkos, annak ellenére, hogy kilétére máig nem derült fény. Az esszé megszületett, és mindjárt további ihletet adott, hogy könyvbe gyűjtsem az elmúlt évszázad címlapsztorivá vált gonosztevőit a kékszakáll Landrutől O.J.Simpsonig. A Gyilkosok ideje című könyvem kissé viharos körülmények között 2013-ban jelent meg. Azóta foglalkoztatott a téma folytatása.

„Kétszeresen híresek” könyvem második részének baljós szereplői. Az első kötet gyilkosai többnyire „csak” tetteikkel írták be magukat a fekete krónikákba. Bár a tudósítások, a rendőrségi és bírósági archívumok megőrizték áldozataik neveit, néhány kivételtől eltekintve (Manson-család – Sharon Tate, Bertrand Cantat – Marie Trintignant, vagy a máig tisztázatlan Thomas Ince-ügy, amelynek fő gyanúsítottja a sajtómágnás William Randolph Hearst volt) nem kerültek a lapok szalagcímeibe, mivel a nagyközönség számára „ismeretlenek” voltak Az utókor sem igen vette a fáradtságot, hogy életüket, személyiségüket, tragédiához vezető útjukat feltárja. A viktimológia soha nem tartozott a piacképes sajtóműfajok közé.

Újabb „hőseim” azáltal váltak nevesített történelmi figurákká, mert híres embereket, fontos közéleti személyiségeket öltek meg, vagy pedig olyan merénylet, terrorcselekmény elkövetői voltak, amely nyomot hagyott a világ menetén, annak légkörén, egy-egy ország sorsán, vagy akár a modern ember gondolkodásán. Motivációjuk, akárcsak a „köztörvényes” gyilkosok esetében, ezerféle lehetett: egy eszme iránti fanatikus elkötelezettség, vagy az abból való kiábrándulás, személyes becsvágy, „kiválasztottsági érzés”, pénz, bosszúvágy, vagy egyszerűen csak elmebaj, amely esetleg az előző indítékokat csak tovább erősítette.

       
Természetesen számos olyan személlyel találkozunk majd, akit kezdetben „magányos gyilkosnak” állítottak be, de aztán egyre több jel utalt arra, hogy egy gépezet része volt, amelybe adottságainak és/vagy jellemének köszönhetően került be – olyan is előfordult, hogy nem is ő volt az elkövető. Eseteink között bőségesen akadnak olyanok, amelyek körül évtizedek után is nagy a homály és nem kerüljük ki az ebből fakadó „összeesküvés-elméleteket” sem – az elhallgatások, a szálak összezavarása, a titkosítások mind remek táptalajt biztosítanak a „contheo”-knak, és a szenzációra éhes közvélemény képes a legképtelenebbeknek is hitelt adni, ha ahhoz valami vonzó magyarázatot fűznek.

Miként az első kötet gyilkosainak esetében, a „sorsfordítóknál” is érdekelt személyes hátterük, indíttatásuk, az utókor általi megítélésük, és nem hagyhattam figyelmen kívül azt sem, hogy cselekedeteik bizonyos esetekben miként alakították áldozatuk posztumusz imázsát, a valóságtól gyakran elrugaszkodott mítoszát.

Mivel napjainkban az információs társadalmak korát éljük, a hír a legfontosabb árucikk, melyen belül a pénzügyi információk mellett még mindig a sztárpletykáknak és a bűnügyi híreknek van a legnagyobb keletjük, a könyv végén a média és a bűn kölcsönhatására igyekszem válaszokat keresni. Igazak-e azok az állítások, hogy a hírműsorok és portálok „rémtörténetei”, a filmekben egyre durvábban ábrázolt erőszak ösztönzik a gyilkosokat?     Hogy éppen a híressé-hírhedtté válás ígérete, egyfajta torz magamutogatási vágy játszhat-e és mekkora szerepet abban, hogy valaki gyilkossá válva életet, életeket oltson ki? Vele szemben pedig ott a másik pólus, hogy nő a nézettség, jobban fogy a lap, ha valami sötét téma kerülhet a főoldalra, mert egyre inkább érvényes a „csak a rossz hír a hír” elv. E kérdésre a válaszok korántsem feketék vagy fehérek. Aligha kerülhetjük el a színskála számtalan árnyalatának vizsgálatát…

 „Magányos merénylők” óriás árnyékkal

„Ahhoz, hogy egyetlen mag szárba szökkenjen, a természet temérdek magot szór szerteszéjjel a szél segítségével. Hasonlóképpen cselekszik a sajtó. Felkap és szétszór híreket, a végtelenségig szaporítja számukat. Több száz, több ezer értesülés hal el, amíg meg nem erősödik a hitelt érdemlő verzió. Néha ez csak évek múltán következik be, előfordul azonban az is, hogy az igazság órája soha nem érkezik el”.

Ennél pontosabban meg sem lehetne fogalmazni az összeesküvés-elméletek lényegét. A fejezet egyik főszereplője, Lev Trockij írta le ezeket a mondatokat 1929-ben, törökországi száműzetése kezdetén.

Amikor a 20. században megöltek, vagy megkíséreltek megölni egy-egy történelem-formáló személyiséget, ritka volt az olyan eset, hogy a közvélemény és a történész-világ belenyugodott a „magányos merénylő” elméletébe, amelyet az érintett hatóságok  rendszerint sietve megállapítottak. És e gyanakvások a legtöbb esetben jogosak is voltak, még akkor is, ha esetleg a szálak nem vezettek magasabb körökhöz, és magának a merénylőnek a személyisége, vagy politikai nézetei hihetővé tették, hogy akcióját saját elhatározásból hajtotta végre.

Ez utóbbiak közé tartozott például Raoul Villain, aki 1914. július 31-én, egy nappal Franciaország első világháborús mozgósítása előtt, megölte Jean Jaurès francia szocialista képviselőt, a meggyőződéses pacifistát, aki általános sztrájkot akart szervezni a háború ellen. Villain az Elzász-Lotharingia Fiatal Barátainak Ligája  (Ligue des jeunes amis de l’Alsace-Lorraine) nevű szervezet tagja volt, amely revansot követelt az 1870-es porosz-háborúban elvesztett tartományért, és amely  Jaurès-t már 1913-ban támadta, mivel a politikus nem szavazta meg a három éves kötelező katonai szolgálatról szóló törvényt.  Villaint a háború idején börtönben tartották, majd 1919-ben felmentették. A közfelháborodás elől külföldre menekült, 1932-ben Spanyolországban telepedett le, ahol 1936 szeptemberében, két hónappal a polgárháború kitörése után Ibiza szigetén anarchisták ölték meg anélkül, hogy tudták volna, hogy ki ő.

Ilyen volt Nathuram Godsze, Máhátmá Gandhi gyilkosa, aki az indiai függetlenség atyját 1948. január 30-án ölte meg Új-Delhiben a Birla House kertjében. Godsze, aki kapcsolatot tartott több szélsőséges hindu nacionalista szervezettel, köztük a Hindu Máhászábhával és a Rástrija Szvájámsevak Szanghhal, elutasította Gandhi erőszakmentes elveit, és a spirituális vezetőt okolta azért, hogy Pakisztán 1947-ben elszakadt Indiától és önálló független állammá vált. Godszét halálra ítélték és 1949 novemberében kivégezték.

Ebbe a sorba illeszthető be Josef Bachmann is: a neonáci elveket valló nyugat-berlini fiatalember 1968. április 11-én az utcán lőtt rá Rudi Dutschkére, a nyugat-berlini és nyugatnémet diákmozgalom szellemi vezérét, aki egykori evangelikus teológus hallgatóként radikalizálódó társaival szemben elutasította a forradalom erőszakos útját. Bachmann, aki egy helyi lakásnyilvántartóból tudta meg Dutschke címét – korábban soha nem találkoztak – otthona előtt szólította meg, majd adott le áldozatára két lövést. A bíróság előtt, amely hét évi börtönre ítélte, kijelentette, hogy gyűlöletből lőtte le a „mocskos kommunista disznót”.  Dutschke megbocsátott neki, még leveleztek is. 1970 februárjában azonban Bachmann cellájában öngyilkos lett. Rudi Dutschke viszont soha nem épült fel teljesen súlyos fejsérüléséből, és 1979. december 24-én Aarhusban a fürdőkádjában kapott végzetes epilepsziás rohamot.

Mindhárom áldozatnak számos ellensége volt nézeteik, népszerűségük, karizmatikus egyéniségük miatt, éppen ezért sokaknak állhatott érdekében a megölésük. Az ő eseteikben mégis hihetőnek tűnt, hogy az egyéni gyűlölet, vagy legfeljebb egy szűkebb csoport „fogta a merénylő fegyverét.” A következő híres-hírhedt gyilkosságoknál azonban még akkor is valószínűnek látszik, hogy maga a tettes csupán eszköz volt, hogyha ezt hivatalosan soha nem tudták, vagy nem engedték bebizonyítani.

Lev Trockij találkozása Joszif  Sztálin hosszú kezével

A két világháború közötti időszak tele volt politikai gyilkosságokkal, amelyek közül többnek is tragikus következménye volt.

 Az első éppen a volt magyar miniszterelnök, Tisza István meggyilkolása volt. A budapesti „őszirózsás forradalom” kitörésének napján, 1918. október 31-én saját Hermina úti villájában végeztek vele, de ez egyike volt azoknak a merényleteknek, amelyek a későbbi eseményeket nem befolyásolta.[1]

Az akkor már egy éve lemondott kormányfőt tették felelőssé a háborúba való belépés miatt, bár a történeti kutatások szerint Tisza a szarajevói merénylet után Bécsben a megbékélés álláspontját képviselte Szerbiával, alulmaradt azonban az osztrák és nem utolsósorban a német vezérkar eltökélt szándékával a háború megindításáról.

A Pesti Hírlap így tudósított másnap a gyilkosságról:

„Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise  grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: – Öt éve háborúskodunk miattad… Te vagy az oka az ország pusztulásának! – Gazember voltál mindig! – Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. – Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! – Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga szőke ember. – Nem teszem! – Álljanak félre a nők! – Nem állunk. Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. – Na, hát mit akarnak? – Maga az oka a háborúnak! – Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka. – Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte! – Nem én vagyok az oka! – Álljanak félre a nők! Semmi válasz… – Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás… Három lövés dördült. Tisza előrebukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. – Végem van, – mondotta Tisza, ennek így kellett lennie. A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják.”

A merénylet szervezettségére jellemző, hogy a villa őrzésére kirendelt és Csonka János detektív-főfelügyelő parancsnoksága alatt álló 8 fős csendőr-egység korábban telefonon parancsot kapott a villa azonnali elhagyására, miután ők a váltásukra érkezők késlekedését kérték számon.

A tettesek, akik az 1920-ban kezdődött per vádirata szerint az első magyar köztársasági elnök, Károlyi Mihály köréhez tartoztak, valamennyien katonák voltak. A nyomozást mellesleg már Károlyi kormánya idején elkezdték, de közben jött a Tanácsköztársaság, majd annak bukása és Károlyi emigrálása. A perben Hüttner Sándor főhadnagy előbb tanúként, majd vádlottként szerepelt a perben, végül 15 év fegyházra ítélték. Sztanykoviszky Tibor joghallgató zászlóst először kötél által halálra ítélték, de büntetését végül 17 év fegyházra változtatták. Dobó István tengerész őrmester szintén halálbüntetést kapott, de még a kivégzés előtt a börtönben meghalt. Horvát-Sanovics Tivadar tengerész őrmesternek viszont sikerült megszöknie.

1922. június 22-én Berlinben egy mozgó autóból lelőtték Walther Rathenau német külügyminisztert, aki háborúspárti  politikusból vált a Weimari Köztársaság hívévé. Ő kötötte meg három hónappal korábban a Szovjetunió képviselőivel az olaszországi  Rapallóban azt az  egyezményt, amelyben a két ország felvette a diplomáciai kapcsolatot, lemondott az egymással szembeni háborús jóvátételről, sőt, titkos katonai együttműködési megállapodást is kötöttek. Az egyezmény – amely sértette a versailles-i békediktátumokat – egészen 1933-ig működött és Szovjetunió-beli kiképzőtáboraival hozzájárult Németország újrafelfegyverkezésének beindításához. A merényletet a Konzul nevű nacionalista fegyveres szervezet tagjai hajtották végre. Ők ölték meg egy évvel korábban Mathias Erzberger volt pénzügyminisztert, aki civilként aláírta az 1918-as fegyverszüneti megállapodást. A gyilkosokat elfogták és kivégezték, a szervezetet még abban az évben betiltották, a nácizmus idején azonban tagjait már „nemzeti hősöknek” tekintették.

1924. június 10-én ölték meg Rómában Giacomo Matteotti olasz szocialista parlamenti képviselőt, aki május 30-án a fasiszta párt által csalások és megfélemlítések sorozatával megnyert választások eredményének megsemmisítését, és új választások kiírását követelte. A politikus összevert és agyonszurkált holttestét csak két hónappal később találták meg. Bár a közfelháborodás nyomán úgy tűnt, hogy az ügy akár Benito Mussolini kormányának bukását jelentheti, a fasiszták megerősítették hatalmukat, sőt a Duce 1925. január 5-én bejelentette, hogy mostantól kezdve keményen fellépnek a rezsim ellenzőivel szemben, a politikai szervezetektől a sajtón át a magánszemélyekig. A totális olasz fasiszta diktatúra egészen 1943. szeptember 8-ig, Mussolini bukásáig és letartóztatásáig tartott.

Különösen durva volt az 1934-es év. 1934. február 21-én megölték Augusto César Sandino nicaraguai forradalmárt. A gyilkosságot az Anastasio Somoza vezette Nemzeti Gárda hajtotta végre. Somoza két évvel később államcsínyt hajtott végre, fiaival együtt a család – hathatós amerikai segítséggel – 44 évig uralkodott a közép-amerikai országban, mígnem 1979 júliusában a Daniel Ortega vezette Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front meg nem döntötte hatalmukat.[2] Az ifjabb Anastasio Somozát végül 1980-ban paraguay-i száműzetésében ölték meg, de már az idősebb Anastasio is merénylet áldozata lett 1956 decemberében.

Ugyancsak 1934-ben július 25-én Bécsben az osztrák nácik puccsot kísérelnek meg, amelynek során megölték Engelbert Dollfuss kancellárt, aki az olasz korporatív fasiszta államot próbálta megvalósítani Ausztriában. A puccs elvetélt, de Dolfuss utóda, Kurt Schussnigg már nem tudta megakadályozni négy évvel később Ausztriának Németországhoz való annektálását, az „Anschlusst”.

 Október 9-én Marseille-ben horvát usztasák lelőtték Sándor jugoszláv királyt. A merényletben halálosan megsebesült Louis Barthou francia külügyminiszter is. A merénylet irányítója az az Ante Pavelic volt, aki Jugoszlávia náci megszállása idején „független” horvát államot hozott létre. A merénylőket a magyarországi Jankapusztán képezték ki – ezt dolgozta fel a maga sajátos filmnyelvén Jancsó Miklós a Sirokkó című filmben. Az akció végrehajtójának ugyanis ismerjük a nevét – a bolgár származású Vlado Černozemski – de nem sokáig élvezhette kétes dicsőségét, mert a tömeg gyakorlatilag  helyszínen meglincselte.[3]

December 1-én Leningrádban megölték a Szovjetunió Kommunista Pártja politikai bizottságának tagját, Szergej Kirovot. A gyilkosságot  Leonyid Nyikolajev, a leningrádi pártszervezet első titkára követte el, állítólag féltékenységből. Sztálin ezt az ügyet használta fel, hogy megkezdje az éveken át tartó véres leszámolást belső valóságos és vélt ellenzékével. Nyikolajev, akit még december 29-én kivégeznek, csak az első volt a több százezer áldozat közül…  

Még ennél is súlyosabb következményei voltak Ernst von Rath, a párizsi német követség harmadtitkára 1938. november 9-i meggyilkolásának. Őt Herschel Grynszpan 17 éves lengyel zsidó fiatalember lőtte le a követség épületében, miután megtudta, hogy szüleit kitoloncolták Németországból. Ez a merénylet szolgáltatott ürügyet a náciknak a „kristályéjszakára”, a németországi és ausztriai zsidók elleni tömeges atrocitásokra, amelyeket azóta a holokauszt nyitányának tekintenek. Grynszpant két évig franciaországi börtönben őrizték, végül a náci megszállás után kiadták őt Németországban. További sorsára vonatkozóan azonban nincsenek bizonyított adatok, a legvalószínűbb változat szerint a sachsenhauseni koncentrációs táborban halt meg valamikor 1942 végén.

Máig tartják magukat azok a mendemondák, melyek szerint Horthy Istvánnak, Magyarország kormányzója idősebb fiának, kijelölt utódának 1942. augusztus 20-i halálos repülőszerencsétlensége nem baleset volt, hanem merénylet. Bár Horthy István nem készült politikai pályára[4], a mérnöki hivatást választotta, apja egészségi állapotának romlása miatt halála évében törvénybe iktatták „kiskormányzói” tisztségét. A merénylet elméletét táplálja, hogy Horthy István közismerten angolbarát volt, számos náciellenes kijelentést tett, szót emelt a munkaszolgálatosokkal szemben embertelen bánásmód miatt és „kiskormányzói” kinevezését az Országgyűlésben egyedül a nyilasok ellenezték. Az is tény, hogy a németek lehallgatták Horthy és felesége, Edelsheim-Gyulai Ilona utolsó telefonbeszélgetését, amelynek során szóba kerültek Magyarországnak a háborúból való kiugrásának lehetőségei is. Ekkor már a szintén angolbarát Kállay Miklós volt a miniszterelnök, aki németekkel való szövetség fenntartása mellett hamarosan titkos tárgyalásokba kezdett az angolszász hatalmakkal.[5]

Horthy István halála keleti frontszolgálata közben történt: addig 24 bevetésen vett részt harci repülőként és a tragédia előtti napon megkapta a visszahívási parancsot, de ezt elhallgatta felettesei előtt. A kormányzóhelyettes  hajnali 5 óra után néhány perccel felszállt Héja típusú repülőgépével az akkori Szovjetunió területén fekvő Alekszejevka támaszpontról,  majd rövid idő múlva a földbe csapódott, és a szerencsétlenségben szörnyet halt. Repülési szakértők szerint Horthy a repülőgép tervezési hibából fakadó nehézkessége miatt dugóhúzóba esett, amiből tudta kikormányozni a járművet.

A merényletnek ellentmond, hogy az azóta napvilágra került dokumentumok szerint a német titkosszolgálatnak még napokkal a szerencsétlenség után sem voltak pontos információi az ifjú Horthy haláláról. Valószínű, hogy a szóbeszéd Farkas Györgytől, a kormányzóhelyettes frontról hazatérő tisztiszolgájától származik. Ő ugyanis összefüggést vélt felfedezni ura halála és az alekszejevkai repülőtéren előző nap látott német tisztek megjelenése között. Az összeesküvés-elmélet másik támpontja Baranyai Elek felderítő repülő százados volt, aki szerint Horthy a zuhanás előtt jelzőrakétákat lőtt ki, holott azok nem vészjelzésre szolgáltak, a szabályzat szerint csak akkor lehetett elindítani, ha baráti repülőteret kellett figyelmeztetni. Ezzel együtt nem zárható ki teljesen, hogy a felszállás előtt senki nem fért hozzá rossz szándékúan Horthy gépéhez.

És bár ezeknek az eseteknek a világtörténelemre gyakorolt hatása mind jóval nagyobb volt, mint annak, amit Ramón Mercader Mexikóban elkövetett, mégis az a jégcsákányos akció vált a legtartósabban ismertté.

„Ne szeressenek, csak féljenek tőlem” – jelentette ki Suetonius szerint Caligula császár, megfogalmazva ezzel a mindenkori zsarnokok „ars poeticáját”. A félelem a legnagyobb úr, amely féken tarthatja az emberi lázadást. Csakhogy a diktátorok azt felejtik el, hogy ez a félelem előbb-utóbb rajtuk is eluralkodik, amikor rájönnek: eljöhet az a pillanat, amikor lesznek, akik túlteszik magukat a rettegésen. És ekkor minden diktátor paranoiássá válik, ellenséget keres és talál mindenütt  és ha mindezek elfogynak, kreál magának és környezetének, rosszabb esetben egy egész népnek, újabbakat. 

Természetesen nem Sztálin találmánya az a gondolat, mely szerint ha leszámoltunk külső ellenségeinkkel, akkor saját sorainkban kell azokat megtalálni. Már a római császárok körében is gyakori volt, hogy leghűségesebbnek hitt tanácsadóikat küldték száműzetésbe, rosszabb esetben kényszerítették öngyilkosságra. Talán Nero gaztette a legismertebb, ő nevelőjét, a filozófus Senecát ítélte eképp halálra..Igaz, végül – legalábbis az ókori történetírók szerint – saját testőrparancsnoka segítette a halálba.  De ugyanígy udvari összeesküvésektől tartva vált „rettegetté” IV. Iván orosz cár (1530-1584), akihez Sztálin szívesen hasonlította magát[6], Maximilien de Robespierre (1758-1794), a francia jakobinusok vezére pedig addig irtotta a forradalmi harcostársak között a valós és vélt riválisokat, mígnem ő maga is vérpadra került.

Joszif Visszarionovics Sztálin (Dzsugasvili, 1879 – 1953), aki 1922-ben lett az orosz (később szovjet) kommunista bolsevik párt központi bizottságának főtitkára, az agyvérzése és az ellene elkövetett merénylet következményei miatt visszavonulásra kényszerült Vlagyimir Iljics Lenin (Uljanov, 1870-1924) utódaként, kezdettől fogva első számú vetélytársának Lev Davidovics Trockijt (Bronstein, 1879-1940) tekintette. Trockij, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a Vörös Hadsereg megszervezésében és az orosz polgárháború (1917-1922) győzelmében, már 1918-ban a hadsereg felállítása idején ellentétbe került Sztálinnal, mert mint főparancsnok, egykori magas rangú cári tiszteket is átvett a katonai szakértelem erősítésére. Sztálint a Vörös Hadsereg sikerei még féltékenyebbé tették, előbb egy általa sugallt sajtókampányon keresztül támadta a főparancsnokot, majd 1919-ben a pártkongresszuson ellene hangolta a katonai küldöttek egy részét. Ellenfeleinek kezére játszott az is, hogy 1920-21-ben Trockij Leninnel is szembekerült: a pártalapító ugyanis szemére vetette, hogy a szakszervezeteket be akarja olvasztani az államapparátusba. Amikor Sztálin pártfőtitkár lett, Grigorij Zinovjevvel és Lev Kamenyevvel (Trockij sógorával) egy „triumvirátust” alkottak, amelynek egyik fő célja az akkor még második számú vezetőnek tekintett Trockij marginalizálása volt. Trockij önéletrajzában azt állítja, hogy Lenin 1922 végén szövetséget ajánlott neki a pártbürokráciával és személy szerint Sztálinnal szemben, ezt azonban Lenin egészségi állapotának végzetes romlása meghiúsította. Lenin abban az időben már nem bízott Sztálinban, mint az a nevezetes 1922-es „végrendeletből” is kiderül: ebben a Sztálin kezében összpontosuló korlátlan hatalom veszélyeire figyelmeztetett. [7] 1923 áprilisában a párt XII. kongresszusán Trockij nagyobb demokráciát sürgetett a párton belül és a küldöttek – mit sem sejtve a vezetésen belüli harcokról – állva tapsolták meg a szónokot. Néhány héttel korábban a Pravdában cikk jelent meg, amely Trockijt „a győzelem szervezőjének” nevezte. Ez már sok volt a „trojkának”.

Trockij memoárjában Sztálint olyan „korlátolt érdeklődési körű”, durva lelkű, cinikus provinciális politikusnak írta le, aki állandó kisebbségi érzésben szenved Leninnel és vele szemben is. Éppen ezért „módszeresen gyűjtögette maga köré a hasonszőrűeket, a szimpla életre vágyó fajankókat, végül a sértetteket. Mindhárom fajtából volt éppen elég” [8] 

Soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha ebben a hatalmi harcban nem Sztálin, hanem Trockij győz, aki szintén nem vetette el a forradalmi terrort, mint szükségszerűséget. Ő rendelte el például 1921-ben a kronstadti matrózlázadás leverését. Lenin halála után azonban Sztálin és követői fokozatosan kiszorították őt mind a hadsereg, mind a párt vezetéséből. Trockijt 1927. októberében a párt központi bizottságából, majd novemberben magából a pártból is kizárták (együtt a köpönyegforgató, Sztálinnál kegyvesztetté vált Zinovjevvel). Trockijt előbb – a cári időkből jól bevált módszerrel – belső száműzetésre ítélték: 1928. januárjában Alma-Atában jelölték ki kényszerlakhelyét. 1929. februárjában pedig már a Szovjetuniót is el kellett hagynia. Törökország, Franciaország, Norvégia és Mexikó voltak Trockij utolsó 11 évének helyszínei. De Sztálin, aki 1936 és 1939 között gyakorlatilag valamennyi párton és hadseregen belüli ellenfelét kivégeztette, csak akkor nyugodott meg, amikor legfőbb riválisa is „elnyerte méltó büntetését”.

Mert Trockij a száműzetés éveit sem töltötte ölbe tett kézzel. Törökországi emigrációja idején jelent meg önéletrajza, majd, amikor 1933-ban menedékjogot kapott Franciaországban Edouard Daladier miniszterelnöktől, maga köré gyűjtötte nemcsak emigráns, hanem franciaországi híveit is. Kezdetben a dél-franciaországi Royanban lakott, majd a festőparadicsomba, Barbizonba költözött. A menedékjog értelmében nem utazhatott Párizsba, de 1933 decemberében mégis ellátogatott a francia fővárosba, néhány titkos találkozóra Simone Weil írónő, anarchista aktivista szüleinek lakásán.  1934 tavaszán akcióprogramot is adott ki követőivel, amelyben kiadta a jelszót: „Munkás-paraszt ellenőrzést a bankok, a kereskedelem és az ipar felett”.

A programban Trockij hivatkozott a „Stavisky-ügy” néven kirobbant pénzügyi botrányra, amely maga alá temette Daladier baloldali radikális kormányát és kiváltója volt az 1934. február 6-i szélsőjobboldali puccskísérletnek is.[9] Végül 1935-ben Trockijt nemkívánatos személynek nyilvánították Franciaországban, ekkor Norvégiában fogadták be egy újabb történelmi személyiségnek, Trygve Lie igazságügy-miniszternek köszönhetően, aki 1945-ben az ENSZ első főtitkára lett. Itt sem volt sokáig nyugta, mert 1936. szeptemberében házi őrizetbe helyezték – állítólag a szovjet kormány nyomására – és még karácsony előtt kitoloncolták az országból. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy 1936. augusztusában egy norvég kiadónál akarta megjelentetni Az elárult forradalom című művét, a sztálinizmus máig egyik legkeményebb bírálatát, amelynek utószavában már az éppen megkezdődött, „moszkvai perek” néven ismert nagy tisztogató akcióra is reagált. A könyvben Trockij a francia forradalom „thermidorjához”, a jakobinusok önmagukat is felszámoló terrorjához hasonlítja azt a folyamatot, amely a szovjet „bonapartizmushoz”,  a sztálini diktatúrához vezetett, egyúttal a pártbürokrácia korlátlanná váló hatalmát is kárhoztatta, amelynek megbuktatásához egy új politikai forradalmat tartott szükségesnek.[10]

Következett 1937 januárjában az utolsó állomás, Mexikó, ahol Trockij szintén hírességek vendégszeretetét élvezhette. Mexikóváros Coyoacan kerületében a neves festő házaspár, Diego Rivera és Frida Kahlo Kék Házában lakott egészen 1939 májusáig, amikor összeveszett Riverával. A rossznyelvek szerint azért, mert összeszűrte a levet Fridával…Utolsó lakhelye nem messze a Kék Háztól az Avenida Viennán volt. Itt talált rá alig 15 hónappal később gyilkosa, Ramón Mercader. Közben Trockij 1938-ban  megalakította a IV. Internacionálét, végleg szakítva a moszkvai irányítású III. (Kommunista) Internacionáléval (Komintern), amely szerinte tétlenül nézte a nácizmus uralomra jutását Németországban. Ennek szellemében elítélte az 1939. augusztusában kötött német-szovjet megnemtámadási egyezményt, ismertebb nevén a „Molotov-Ribbentrop paktumot” is.

 Ekkor azonban már súlyos figyelmeztetéseket kapott: 1938 februárjában Párizsban tisztázatlan körülmények között meghalt fia, Lev Szedov, aki a franciaországi trockista mozgalmat igyekezett összefogni. Júliusban ugyancsak Párizsban tűnt el nyomtalanul Rudolf Klement, Trockij német titkára, majd egy hónappal később feldarabolt holttestét tudták csak azonosítani a hatóságok.

 1940. február 27-én a betegeskedő Trockij megírta végrendeletét, amelyben kijelentette: „Proletár forradalmárként, marxistaként, dialektus materialistaként, és következésképpen megrögzött ateistaként halok meg.” Ekkor már egyre közeledett hozzá a végzet. Május 24-én otthonát támadták meg, de csak unokáját, Vszevolod Volkovot sebesítették meg, amerikai asszisztensét és testőrét, Robert Sheldon Harte-ot azonban elrabolták és megölték. Három támadó személye ismert: Joszif Grigulevic szovjet titkos ügynöké, David Siqueiros mexikói kommunista festőé és az olasz Vittorio Vidalié, aki a spanyol polgárháborúban a köztársaságiakat támogatói egyik nemzetközi brigád parancsnoka és Komintern-ügynök volt (Az 50-es években az Olasz Kommunista Párt parlamenti képviselője lett). A szintén Grigulevic által Spanyolországban beszervezett Mercader teljesítette be végül Sztálin akaratát.  Gyanúba került a későbbi Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda is, bár ő tagadta ezt a vádat, az viszont tény, hogy ő segített Siqueirosnak Chilébe menekülni.

Jaime Ramón Mercader del Rio (1913-1978) akár filmes rokonság révén is szert tehetett volna némi hírnévre. Húga, Maria Mercader (1918- 2011) aki már öt éves korában filmben szerepelt és a 40-es évek egyik ünnepelt sztárja volt, a nagy olasz neorealista rendező, Vittorio de Sica élettársa, majd felesége lett.  Ramónnak más sorsot szánt az élet, és ebben jelentős szerepe volt anyjának, Eustaquia María Caridad del Rio Hernándeznek, aki fanatikus sztálinista volt, és a spanyol polgárháború idején kapcsolatba került a szovjet titkos szolgálattal, az NKVD-vel. Caridad gazdag kubai földbirtokos családból származott, míg férje, Pau Mercader, katalán gyártulajdonos volt. Ramón Barcelonában született, de anyja hamar megunta férjét és Párizsba költöztek. A fiatal Ramón teljesen magáévá tette a domináns anyja ideológiai választását. A híres gyilkosoknál gyakran tapasztalt „anyakomplexus” tehát ismét felbukkant!

Miután visszatértek Spanyolországba, az asszony és fia baloldali buzgóságára felfigyelt az NKVD egyik toborzó tisztje, Nahum Eitingon, és mindkettőjüket Moszkvába vitték kiképzésre. Eitington és Caridad hamarosan szeretők is lettek…1990-ben Ramón öccse, Luis Mercader, aki 40 évig élt a Szovjetunióban, azt nyilatkozta a Trud szovjet szakszervezeti lapnak, hogy bátyja az 1937. májusi barcelonai felkelés idején gyűlölte meg egyszer s mindenkorra a trockistákat: a köztársaságiak kezén lévő városban ugyanis utcai harcok törtek ki a hatalom birtoklásáért a kommunista, valamint a trockista és anarchista frakciók között. Az összecsapásoknak közel ezer halottja lett néhány nap alatt. Luis szerint Ramón elhitte, hogy a trockisták a fasisztákhoz hasonlóak, a munkásosztály esküdt ellenségei…

A „nagy feladatra” való későbbi kiválasztásában az is szerepet játszott, hogy Mercader 1938-ban, a párizsi Sorbonne-on végzett tanulmányai során megismerkedett Sylvia Ageloff-fal (1910-1995), egy brooklyni szociális munkással, Trockij amerikai tanítványával. Mercadert kiváló francia és angol nyelvtudása is alkalmassá tette a kémtevékenységre. Már ekkor használta a Jacques Mornard álnevet, egy belga diplomata trockista nézeteket való fiának adta ki magát. A következő évben követte Ageloffot az Egyesült Államokba, ahol ismét személyazonosságot és állampolgárságot váltott: kanadai útlevele lett, amelyet Frank Jackson nevére állítottak ki.

1939 októberében Ramón és Sylvia, aki vakon bízott a férfi szerelmében, Mexikóvárosba költöztek. Egy itt tevékenykedő szovjet ügynök, bizonyos Pavel Szudoplatov memoárjaiban azt állította, hogy egyenesen Lavrentyij Berijától, az NKVD rettegett főnökétől kapta a parancsot, hogy Mercader legyen Trockij ítéletvégrehajtója. A terv a „Kacsa akció” fedőnevet kapta.

Ageloffot felhasználva Mercader (mint Jackson), összeismerkedett Trockijjal, aki hamarosan bizalmába fogadta a rokonszenves, szenvedélyes fiatalembert.  A jövevény gyorsan barátságot kötött a ház biztonsági őreivel, sőt, még azzal is szimpátiát keltett, hogy a Trockij baráti köréhez tartozó szomszédos francia kommunista házaspárnak kisebb szolgálatokat tett. Sylvia óvatosságra intette Trockijt, annak ellenére, hogy nem tudott Mercader valós szándékairól. Felhívta Trockij figyelmét, hogy Jackson hamis papírokkal érkezett Mexikóba (útlevele eredetileg egy, a spanyol polgárháborúban elesett kanadai önkéntesé volt) és igyekezett soha nem kettesben hagyni Mercadert mentorával.  Ez azonban nem mindig sikerült és éppen ez  lett a száműzött veszte.

1940. augusztus 20-án Mercader egy cikket vitt Trockijnak elbírálásra. Amikor vendéglátója belemerült az olvasásba, a fiatalember hátulról jégcsákánnyal támadt rá. Az öreg forradalmár súlyos sebesülése ellenére dulakodni kezdett merénylőjével. Testőrei a kiáltásokra rontottak be a szobába, lefegyverezték Mercadert, de már késő volt. Trockijnak arra még volt ereje, hogy figyelmeztesse a testőröket: ne öljék meg támadóját, hátha a kihallgatás során kiderülhet, hogy milyen összeesküvés részese volt. Ezután kórházba szállították, megoperálták, de másnap belehalt fejsebébe és a nagy vérveszteségbe.

Caridad és Eitingon  a merénylet idején a ház előtt egy gépkocsiban várakoztak Ramónra, de miután rájöttek, hogy elfogták, elmenekültek és a sorsára hagyták. Az eredeti terv szerint autón Kaliforniába mentek volna, ahonnan hajó vitte volna őket Vlagyivosztokba…Az anya mindazonáltal hamarosan visszatért a Szovjetunióba, ahol Sztálin 1941-ben Lenin-renddel tüntette ki. Fia érdemrendjét is ő vette át. Luis úgy tudta, hogy Caridad éveken át bombázta Sztálint és Beriját, hogy szöktessék meg a fiát. Aztán 1945-ben már készen állt a terv, ami végül anyja elővigyázatlansága miatt bukott meg. Ramón ezt soha nem bocsátotta meg neki. Később az asszony Kuba franciaországi nagykövetségének dolgozott, és bár luxuskörülmények között élt, továbbra is kitartott sztálinista politikai nézetei mellett. Párizsban halt meg 1975-ben. 

Mercader a mexikói rendőrségen ismét elővette belga személyazonosságát, és azt állította, hogy azért támadott rá Trockijra, mert ellenezte házasságát az orosz származású Ageloffal és rájött, hogy az az ember, akiről azt hitte, a munkásosztály felszabadításáért harcol, gyűlöletes, önző, és csakis saját bosszúvágya vezérli. „Trockij megölte az énemet, a jövőmet, kiölte belőlem a szeretetet. Névtelen, hazátlan eszközzé tett” – vallotta Mercader.

A Sylviával való szembesítés során kijelentette, hogy a lánynak semmi köze a gyilkossághoz. A merénylőt végül 20 évi börtönre ítélték, Ageloff-fal szemben ejtették a vádakat. Trockij hívei amerikai testőre, Joseph Hansen (1910-1979) felelősségét is felvetették azért, hogy a merénylőt a forradalmár közelébe engedte, sőt, azt is feltételezték, hogy Hansen az FBI és az NKVD kettős ügynöke volt. A testőr azonban, aki az amerikai trockista munkáspárt vezetője volt, és a 60-as években ő egyesítette a különböző nemzetközi trockista szervezeteket, mindig is tagadta e vádakat. 

Mercader valódi személyazonossága csak 1952-ben derült ki. Nick Lloyd történész szerint azon bukott le, hogy egy mexikói börtönőr hallotta őt, amint katalán nyelven énekel egy gyermekdalt. Egy évvel később a mexikóvárosi és barcelonai hatóságok közösen azonosították őt ujjlenyomata alapján. Azt viszont soha nem árulta el, hogy kinek a megbízására ölte meg Trockijt, ragaszkodott ahhoz a verzióhoz, hogy egyedül cselekedett. Tettét soha nem bánta meg. Öccse szerint a szovjet szervek egy percig nem hagyták magára, a legjobb ügyvédeket biztosították neki, fizettek egy mexikói asszonyt, aki minden nap külön főzött Mercadernek, aki végül ennek az asszonynak a lányát vette feleségül. Fogsága idején minden nap hozzájuthatott a napi sajtóhoz, egész könyvtár állt rendelkezésére.

Személyiségéről sokat elárulnak azok a tesztek, amelyeket dr. Alfonso Quiroz Cuaron pszichiáter végzett el rajta fogsága első hat hónapjában. A teszteket Mercader izgalmas kihívásnak tekintette. Kiderült róla, hogy nemcsak kiváló a nyelvérzéke, széleskörű az érdeklődése és a műveltsége, de rendkívüli elemző képességgel is rendelkezik. Ügyességére jellemző, hogy egyszer Quiroz megmutatott neki egy japán kirakós játékot, amit pillanatok alatt összerakott, és aztán néhány nap múlva ugyanezt teljes sötétben is megcsinálta. Sőt, állítólag egyszer 3 perc 43 másodperc alatt szétszedett és összerakott egy Mauser puskát – szintén teljes sötétben. Félelmetes memóriája volt, végtelen hosszúságú számsorokat ugyanúgy képes volt megjegyezni, mint értelmetlen szavakat. Igen élesek voltak az érzékelései, tökéletes időérzékkel rendelkezett, de arra is képes volt, hogy végigmenjen bekötött szemmel egy hat méter hosszú krétajelen a legkisebb kitérés nélkül. Ugyanígy meg tudott különböző fémmetszeteket különböztetni az ujjbegyeivel. Quiroz úgy vélte, hogy ez Mercader hiperérzékeny bőrének köszönhető, ugyanakkor kiderült, hogy igen magas a fájdalomtűrési küszöbe is.

1960. május 6-án történt szabadulása után Kubába ment, ahol az alig egy éve hatalomra jutott Fidel Castro szívélyesen fogadta. 1961-ben már ismét a Szovjetunióban találjuk, ahol Alekszandr Seljepin, a KGB főnöke a Szovjetunió Hőse kitüntetést adta át neki. Érkezését természetesen szigorúan titokban tartották. Egykori „kapcsolatával” azonban már nem tudott találkozni. Eitingont Sztálin még 1951-ben lágerbe küldte. Sztálin halála után az egykori NKVD-tiszt kiszabadult, de 1960-ban Nyikita Hruscsov ismét letartóztatta, mint az 1953-ban kivégzett Berija közeli munkatársát….

Ramón Mercader Moszkva Szokol kerületében kapott egy lakást feleségével, valamint 400 rubel nyugdíjat. Egészségi állapota azonban egyre romlott, végül 1974-ben Jurij Andropov akkori KGB-főnök, későbbi pártfőtitkár személyes utasítására engedték, hogy Kubába távozzon. Fidel Castro személyes vendégének tekintette, sőt, tanácsadóként is alkalmazták a kubai belügyminisztériumban. Szakterülete a kubai börtönviszonyok javítása lett. Havannában halt meg csontrákban 1978. október 18-án. A Szovjetunió Hőseinek temetőjében, Kuncevóban helyezték örök nyugalomra „Ramón Ivanovics Lopez” néven. A Hősök Könyvében azonban semmilyen formában nem szerepel a neve.

Mercader halála előtt egy évvel szeretett volna visszatérni Spanyolországba, miután Franco 1975-ben meghalt, és az I. János Károly király által elindított demokratizálási folyamat részeként ismét legalizáltak a Spanyol Kommunista Pártot. Mercader a párt főtitkárához, Santiago Carrillóhoz fordult kérelmével. Carrillo azonban, mint a Moszkvával szakító, nyugat-európai „eurokommunizmus” egyik zászlóvivője azt kérte a hazatérésért cserébe, hogy írja meg memoárjait és abban fedje fel a Spanyolországban működő szovjet ügynököket és moszkvai megbízóikat. Mercader, aki kitartott sztálinista elvei mellett, erre nem volt hajlandó. Próbálkozott még a moszkvai emigrációból éppen hazatérő pártelnöknél, Dolores Ibarrurinál, a legendás „La Pasionarianál” is, de ő is elutasította.

Ramón Mercader alakja a 60-as, 70-es években több regényben, színdarabban és filmben feltűnt. A legismertebbek Jorge Semprun: Ramón Mercader második halála című regénye (1969) és Joseph Losey 1972-es filmje, a Trockij meggyilkolása, amelyben Trockijt Richard Burton,  Mercadert Alain Delon, szerelmét pedig Romy Schneider játszotta, de a 2002-ben készült Frida című filmben is felidézik a Trockij-gyilkosságot. Maga Mercader elfeledve halt meg, egyedül bűnhődve tettéért. Végső órájának szemtanúi szerint ezek voltak az utolsó szavai: „Kegyetlenül becsaptak minket”. Vajon áldozatára gondolt-e vagy az egész sztálinizmusra, amelyben egész életében hitt?

Az amerikai ONCubaNews oldalon 2019-ben megjelent esszében Ramón Mercadert a személyiségétől megfosztott, egy eszmét vakon és feltétel nélkül követő ember prototípusának írják le, akit azonban ez a körülmény – akárcsak Hannah Arendt szemében Adolf Eichmannt – a legkevésbé sem menti fel bűnei alól.

Sylvia Ageloff 1995-ben bekövetkezett haláláig hű maradt a trockista eszmékhez, de soha nem beszélt senkinek sem Mercaderről, sem a gyilkosság körülményeiről.

Kalandos utóélete volt a véres jégcsákánynak is. A gyilkosság után tartott sajtótájékoztatón a mexikói rendőrség bemutatta, utána évtizedre eltűnt. Mint 2017-ben kiderült, egy Alfredo Salas nevű titkos rendőr vette magához, hogy „megőrizze az utókornak”. Örökül hagyta lányának, Ana Aliciának, aki az ágya alatt rejtegette 40 éven át, míg nem elhatározta, hogy eladja. Amikor ennek híre ment, Esteban Volkov felajánlotta, hogy DNS-teszttel igazolja a jégcsákány valódiságát, de csak azzal a feltétellel, ha Ana Salas a bűntárgyat a múzeummá alakított mexikói Trockij-háznak adományozza. Salas azonban ebbe nem ment bele, így végül Keith Melton amerikai magángyűjtőnek, a washingtoni Nemzetközi Kémmúzeum társalapítójának adta el, és 2018-tól már itt látható a Trockij életét kioltó eszköz.

2009-ben Leonardo Padura kubai író Az ember, aki szerette a kutyákat című regényének főhőse, egy, a rendszer által kiközösített író, 1977-ben megismerkedik egy Lopez nevű öregemberrel, aki elmeséli neki Ramón Mercader történetét. Persze nem árulja el, hogy ő maga Mercader. A történet újra visszaadja az író hitét és munkakedvét. Trockij gyilkosa valóságos tragikus hősként jelenik meg, ugyanakkor Sylviát buta, felszínes nőnek ábrázolja.

Trockij eszméi ellenben ma is élnek. Különösen az 1968 körüli diákmozgalmak idején éledtek fel elemi erővel és játszottak fontos szerepet Franciaországban, Olaszországban, az NSZK-ban és Nagy-Britanniában. A „permanens forradalom” gondolatát magáévá tette a korszak egyik legmitikusabb egyénisége, a magát marxistának valló Che Guevara is, aki Fidel Castróval éppen azért szakított, mert úgy látta: a kubai forradalom elbürokratizálódik és a néphatalomból a pártapparátus hatalma lesz. Más kérdés, hogy Fidel nem ölette meg Chét, sőt, bolíviai meggyilkolása után ügyesen a kubai rendszer javára fordította a világméretű Guevara-kultuszt…A Szovjetunióban azonban a „desztalinizáció”, sőt, a gorbacsovi „glasznoszty” sem hozta meg Trockij rehabilitálását. Pedig 1988-ban, a „moszkvai perek” lezárásának 50. évfordulóján rehabilitálták Zinovjevet, Kamenyevet, Buharint, sőt, még Trockij fiát, Lev Szedovot is. Trockijnak sajátos módon 2001-ben az a Vlagyimir Putyin orosz elnök szolgáltatott igazságot, akit bírálói közül sokan a „sztálinizmus felélesztésével” vádolnak, nem utolsósorban a külföldre menekült ellenfeleit likvidáló módszerei miatt..


[1] Ez már a negyedik merénylet volt Tisza ellen. Az elsőt még 1912. június 4-én a parlamentben kísérelte meg Kovács Gyula ellenzéki képviselő, amikor a véderőtörvény megszavazása után háromszor rálőtt a miniszterelnökre, aki azonban sértetlen maradt. 1917 nyarán egy frontról hazatért, kiábrándult huszártiszt próbálta lelőni. 1918. október 16-án a Galilei Kör tagja, Lékai János újságíró akarta megölni, de fegyvere a döntő pillanatban nem sült el.

[2] A hatalomátvételt követő években Ortegáék népszerűsége a világ haladó köreivel csak Fidel Castro „szakállasainak” húsz évvel korábbi mítoszához volt hasonló. Még a radikális politikai nézeteiről ismert brit punk-banda, a the Clash is lemez szentelt nekik Sandinista címmel, megemlékezve egyben Chiléről, Afganisztánról és Tibetről is.

[3] Ez volt a szélsőjobboldali francia Tűzkeresztesek (Croix-de-feu) mozgalmának csúcséve, amellyel szemben a következő két évben kialakult a baloldali demokratikus Népfront. Tagjai között volt az akkor alig huszonéves később köztársasági elnök, François Mitterrand is.

[4]  Horthy István 1928-ban, 24 évesen a Weiss Manfréd Gépgyárban helyezkedett el. Egy évvel később az Egyesült Államokba ment  és  mint egyszerű munkás egy évet dolgozott a michigani Ford autógyárban. Hazatérése után a MÁVAG egyik tervezőosztályának vezetője lett – részt vett például a híres 424-es gőzmozdony megalkotásában – majd 1934-ben cégvezetőnek nevezték ki. Horthy István négy évvel később már vezérigazgató volt, 1940-ben pedig rábízták a Magyar Államvasutak irányítását,

[5] Kállay Miklós „hintapolitikájának” Magyarország náci megszállása vetett véget 1944. március 19-én. Kállayt az október 15-i nyilas hatalomátvétel után tartóztatták le, majd Dachauba szállították. A miniszterelnök túlélte a koncentrációs tábort, az Egyesült Államokban halt meg 1967-ben.

[6] Ebben a szellemben született meg 1942-43-ban Szergej Eisenstein Rettegett Iván című filmje, amelynek második részét (1944) csak 10 évvel a rendező és 5 évvel Sztálin halála után mutatták be, mert abban a cár egy kétségek és lelkifurdalások által gyötört emberként jelenik meg, és ez nem fért össze a Generalisszimusz „imázsával”.

[7] A végrendeletet csak 1956. februárjában hozta nyilvánosságra Nyikita Hruscsov pártfőtitkár az SZKP XX. kongresszusán. Ez volt az első kísérlet a sztálinizmus bűneinek leleplezésére, és ennek híre a Rákosi-rendszer bukása és a magyarországi forradalom előzménye volt.

[8]  Lev Trockij: Életem, XXXIX. fejezet

[9] (Az ukrajnai zsidó Alexandre  Stavisky a legelőkelőbb körökkel jó kapcsolatokat tartó, hírhedt szélhámos volt, aki utolsó, pénzhamisítási akciója után, amelyről számos magas beosztású politikus és rendőr is tudott, hivatalosan öngyilkos lett Chamonix-ban 1934. január 8-án, de nagyobb a valószínűsége, hogy rendőrök ölték meg. Alain Resnais 1974-ben készült filmjében, amelyben Stavisky-t Jean-Paul Belmondo alakítja, azt sugallja, hogy Trockij franciaországi tartózkodását is Stavisky „finanszírozta”…).

[10] A három évig tartó perek áldozatai között volt Zinovjev, Kamenyev, és a Lenin által a „párt kedvencének” nevezett Nyikolaj Buharin is, ellenük az egyik fő vádpont éppen a „trockizmus” volt. Ezekben a koncepciós perekben végezték ki vagy küldték lágerekbe a hadsereg tábornoki és főtiszti karának 80%-át és ennek végzetes következményei voltak 1941-ben a náci Németország Szovjetunió elleni támadásának első időszakában. Ekkor végezték ki a magyar kommunista-szociáldemokrata emigráció több vezetőjét, köztük a Magyar Tanácsköztársaság népbiztosait: Kun Bélát,  Fiedler Dezsőt és Vágó Bélát.

Gavrilo Princip: a „Fekete Kéz”, aki kizökkentette medréből a 20. századot

Öt híres merénylet rázta meg a világ közvéleményét az 19 század második felében és a 20.század elején. Az áldozatok koronás fők és elnökök voltak. Az első négy esetben a trauma elhalványodásával a dolgok visszatértek a maguk rendes kerékvágásába. Az ötödik azonban az egész világ sorsát megváltoztatta.

1865. április 14-én, nagypénteken, John Wilkes Booth, a kor híres amerikai színésze a washingtoni Ford Színházban lőtte le áldozatát: Abraham Lincoln amerikai elnököt. Booth megrögzött fajgyűlölő volt,[1] 1859. december 2-án ott volt a rabszolgaság elleni küzdelem élharcosa, John Brown akasztásán, színészként Brutus, a „zsarnokölő” szerepét szerette a legjobban Shakespeare Julius Caesar-jából. Egy hónappal Lincoln meggyilkolása előtt, 1865. március 17-én már az elnök elrablását tervezte egy színházi előadás utáni washingtoni fogadáson. Mivel romantikus szerepei miatt nagy népszerűségnek örvendett és gyakori vendég volt a Ford Színházban, szabad bejárása volt az épület valamennyi helyiségébe, így a díszpáholyokba is. Könnyűszerrel tudta megközelíteni az államfőt.

Booth-t végül tizenkét napig tartó hajtóvadászat után ölték meg. Lincolnt Andrew Johnson alelnök követte a Fehér Házban, a polgárháború lezárult, a rabszolgaság eltörlését – pontosabban a rabszolgatartás bűntetté nyilvánítását, ami még Lincoln életében került a Kongresszus elé – 1865. december 18-án iktatták törvénybe az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának 13. módosításaként. Az USA feltartóztathatatlanul megindult a modernizáció útján. (Hihetetlen történelmi párhuzam, hogy az amerikai feketék egyenjogúságát célzó, 1964-ben elfogadott 1. polgárjogi törvényt szintén egy később meggyilkolt elnök, John Fitzgerald Kennedy terjesztette elő, és utódja, egy „újabb” Johnson, Lyndon Baines fogadtatta el.)

1881. március 13-án Ignacy Hryniewiecki lengyel narodnyik, öngyilkos merénylőként, kézi bombával ölte meg az ekkor már huszonhat éve regnáló II. Sándor orosz cárt. Társait – Nyikolaj Kibalcsicsot, Szofija Perovszkaját, Nyikolaj Riszakovot, Tyimofej Mihajlovot, Andrej Zseljabovot, majd gyermeke megszülése után Geszja Gelfmant – kivégezték. A Narodnaja Volja (Népakarat) nevű szervezetnek tagja lett később Alekszandr Uljanov, Lenin idősebbik bátyja és Vlagyimir Uljanov, azaz maga Lenin bátyja is. A huszonegy éves Alekszandrt később, 1887-ben az új uralkodó, III. Sándor cár ellen megkísérelt sikertelen merénylet vádjával kivégezték.[2] Mindezek ellenére a cári rendszer azonban még évtizedekig fenn állt, az 1905-os forradalom csak megingatta, és csak az 1917-es októberi forradalom tudta felszámolni. 

1898. szeptember 10-én Luigi Lucheni olasz anarchista egy élesre köszörült reszelővel szúrta szíven a Genfi-tó partján sétáló Erzsébet osztrák császárnét, magyar királynét. Ellentétben az előző két esettel, ezúttal az áldozat csupán „jobb híján” került a merénylő látókörébe. Lucheni egy olasz munkásnő törvénytelen gyermekeként árvaházban nőtt fel, tízéves korától már dolgoztatták. Egész életében nyomorgott, két évvel a merénylet előtt Svájcban telepedett le, ahol alkalmi munkákból élt. Kilátástalan helyzete az anarchista eszmék, az uralkodó osztályok elleni féktelen gyűlölet felé terelte. A gyilkossághoz vezető legfőbb indítékot az 1898. májusi milánói „munkáséhséglázadás” leverése adta meg neki. Történt ugyanis, hogy a kenyér árának sokadik olaszországi megemelésére a dolgozók több nagyvárosban utcára vonultak. Másnap a kormány Lombardia tartományra és székhelyére elrendelte a szükségállapotot, és Milánó hadtestparancsnoka, Bava Beccaris tábornok ágyúval kezdte lövetni a tömeget. A kormányjelentés szerint nyolcvanan vesztették életüket, de I. Umberto olasz király rendőrsége és katonái valóságos mészárlást rendeztek – a történetírás négyszáz-hétszáz halottról tud. Lucheni ekkor határozta el, hogy bosszúból megöli a Savoyai-ház vagy bármelyik királyi család egyik tagját, de nem volt pénze arra, hogy Olaszországba utazzon. Első „kiszemeltje” a Genfbe várt Fülöp orleans-i herceg volt, ő azonban mégsem érkezett meg. Ezután határozta el Erzsébet királyné megölését, mivel tudta, hogy a császárnét nem kíséri testőrök hada. Amikor Lucheni megtámadta, csak magyar udvarhölgye, Sztáray Irma grófnő volt mellette.

Luchenit már november 10-én életfogytiglani börtönre ítélték. Tizenké tévi raboskodás után akasztotta fel magát a genfi cellájában. A gyilkosság nem csupán az életében is népszerűségnek örvendő, boldogtalan életű „Sissi” mítoszát emelte meg, hanem a nemzetközi bűnüldözés történetében is mérföldkőnek számított. A merénylet után két hónappal, 1898 novemberében – Római Nemzetközi Konferencia az anarchisták elleni társadalmi védelemért – nemzetközi anarchistaellenes kongresszust rendeztek az olasz fővárosban, amelyen az anarchizmust úgy határozták meg mint „minden olyan cselekedetet, amely erőszakos eszközökkel akarja lerombolni a társadalom rendjét”. A résztvevő államok küldöttjei megegyeztek abban, hogy a jövőben megfigyelés alatt tartják az anarchista szervezeteket, megakadályozzák a propagandájuk terjesztését, és korlátozzák a cselekedeteikről szóló hírek megjelenítését a sajtóban. Egyezség született arról is, hogy az államfők elleni merényleteket ezentúl halálbüntetéssel szankcionálják. A konferencián részt vevő huszonegy európai állam között találni Nagy-Britanniát, Franciaországot, Olaszországot, a Német Birodalmat és az Osztrák-Magyar Monarchiát is. Ekkor vette kezdetét az a nemzetközi együttműködés az egyes államok rendőrségei között, amely két évtizeddel később, 1923-ban az Interpol, a világ elsőszámú nemzetközi rendőrségi szervezetének bécsi létrehozásához vezetett.

1901. szeptember 6-án Leon Czolgosz anarchista munkás a buffalói Pánamerikai Kiállítás zenepavilonjában lőtte le William McKinley amerikai elnököt. McKinley még nyolc napig szenvedett, szeptember 14-én halt bele sérüléseibe. A korábban elmebetegnek nyilvánított, lengyel ősöktől már Michiganben született Czolgoszt tizenkét nappal később halálra ítélték, majd október 29-én villamosszékben kivégezték, földi maradványait megcsonkították. Utolsó szavai szerint azért ölte meg az elnököt, mert „jó emberek ellenségének” tartotta. Az ítélet végrehajtásáról  a Pánamerikai Kiállításon is forgató Thomas Alva Edison készített filmet – igaz, csak az események rekonstruálásával.[3]

Czolgosz a tárgyaláson azt vallotta, hogy tettét Emma Goldman anarchista aktivista, írónő egyik beszéde ihlette. Goldmant – mint tettestársat – néhány hétre szintén őrizetbe vették, de bizonyítékok hiányában szabadon bocsátották. Czolgosz kivégzése után Emma Goldman megírta a The Tragedy of Buffalo című cikkét, amelyben az elnök gyilkosát Brutushoz hasonlította. Az amerikai anarchista mozgalom azonban elhatárolódott tőle. McKinley-t az a Theodore Roosevelt követte – két ciklus erejéig – az elnöki székben, aki máig az Egyesült Államok valaha élt egyik legkarizmatikusabb államfőjének számít. „Az anarchia elfojtásával összehasonlítva minden más kérdés lényegtelenné válik” – jelentette ki az előző államfő gyilkosának kivégzését követően.

Tehát három „magányos gyilkossal” és egy szűk társadalmi bázisú összeesküvő csoporttal van dolgunk. Tetteik ugyan felkavarták a közhangulatot, de a történelem menetén egyik sem változtatott. Nem így az ötödik merénylet: egy bizonyos lövés, amely 1914. június 28-án, Szarajevóban dördült el. Igaz, hogy a merénylő, Gavrilo Princip csak egy volt a féltucatnyi „kiválasztott” közül, akik megpróbálták megölni Ferenc Ferdinándot, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, de az ő neve maradt fenn a köztudatban.

Jól tudjuk, hogy a történelem tudományában aligha tehetnénk fel annál ostobább kérdést, minthogy: „Mi lett volna, ha…?” Ráadásul, a történelem alakulásában még olyan visszajátszási lehetőség sincsen, mint egyes science-fiction filmekben, például Don Taylor Végső visszaszámlálásában, amelyben egy modern repülőgép-hordozó visszamegy az időben, és látszólag esélyt kap megakadályozni a Pearl Harbor-i katasztrófát. Természetesen nem jár sikerrel…Az 1966-67-ben forgatott, néhány évvel később Magyarországon is bemutatott  amerikai sorozat, az Időalagút (The Time Tunnel) főhősei a jövőből hozott tudásuk segítségével alakítani tudják elődeik sorsát, de a történelmi események menetén ők sem képesek változtatni. Ezzel együtt a mai napig léteznek, sőt a digitális korszakban újra virágkorukat élik az olyan alternatív történelmi filmek és játékok, amelyek megfordíthatják akár híres csaták menetét. Persze, miért is ne győzhetne Napóleon Waterloonál? – kérdezhetnénk, ha valamiféle különös okból kifolyólag nem vennénk figyelembe a történelmi előzmények szélesebb összefüggéseit.

Térjünk is rá fejezetünk címszereplője, Gavrilo Princip élettörténetére és az általa elkövetett sorsfordító merényletére! A háborús készülődések, a katonai szövetségek (az 1882-ben alakult Hármas Szövetség a Német Birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia, és Olaszország; az 1904-ben életre hívott Antant Nagy-Britannia és Franciaország, később Oroszország részvételével) között egyre fokozódó feszültség, az 1912-13-as balkáni háborúk már előre jelezték a világ fegyveres konfliktusok általi újrafelosztását. A Német Birodalom ekkoriban eszmélt rá, hogy korábbi széttagoltsága miatt – ellenben a britekkel, franciákkal és hollandokkal – kimaradt a nagy gyarmati osztozkodásból: az afrikai kontinensen például csak a mai Namíbia, valamint Kenya, Tanganyika, Kamerun és Togo területének egy része tartozott a fennhatóságuk alá. A Habsburg Monarchiát elsősorban a nemzetállamokra való szétesés lehetősége tartotta rémületben. Mindezek mellett mégis egy szerb diáknak, Gavrilo Principnek jutott az a kétes dicsőség, hogy Habsburg Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös és hitvese, Chotek Zsófia grófnő meggyilkolása nemcsak a „Nagy Háború” kirobbantásához szolgáltatott ürügyet, hanem kizökkentette medréből az egész 20. századot is. Tettének következményeként idővel széthullott a Habsburgok évezredes birodalma, majd a háború győztesei önkényesen átszabták Európa térképét, olyan államalakulatok létrehozva (Jugoszlávia, Csehszlovákia), amelyeknek történelmi, etnikai, vallási szempontból is kevert összetétele igencsak problémásnak számított. Nem túlzás azt állítani, hogy törvényszerű volt, hogy ezek az államok később, az 1989-90-es „rendszerváltások” következményeként végleg darabjaira hulljanak.

Az első világháborút követően a központi hatalmak vereségében és a győztesek diktálta „békeszerződésekben” törvényszerűen benne volt már a következő háború, a revans magja, miközben az orosz bolsevik forradalom sikere nyomán újabb, több mint hetvenéves konfliktusgóc keletkezett a világban, egy sor újabb tévutat ígérve. És akkor még nem szóltunk a 20. század nagy technikai forradalmáról, amelyet a hadiiparnak köszönhetünk, a női emancipációról, amelynek a nőknek a termelésbe való kényszerű tömeges bevonása adott lökést és sok olyan eszmei-szellemi áramlatról, művészeti törekvésről (az expresszionizmustól kezdve a dadaizmuson és a szürrealizmuson át az amerikai „elveszett nemzedék” hadviselt íróiig), amelyek szintén az első világháború élményeiből születtek.

Lássuk tehát, hogy ki volt tehát ez a szarajevói merénylet elkövetése idején mindössze huszonéves boszniai szerb fiatalember, aki rövid földi pályafutása során szinte mindazokat a konfliktusokat átélte, amelyek majdnem nyolcvan évvel később a véres délszláv háború kirobbanásához vezetett!

Gavrilo Princip 1894. július 25-én született a Szarajevótól nyugatra, a horvát határ közelében fekvő Obljaj faluban, ahol apját a község postásaként ismerték. Kilencen voltak testvérek, közülük hatan gyermekkorukban elhunytak. Gavrilo is gyenge testalkatú, beteges gyermek volt, törékeny egészségének később fontos szerep jutott a merényletre való kiválasztásában. Szegénysorsú szülei előbb Zágrábba küldték bátyjával, Jovannal, majd Szarajevóba kerültek, de 1912 februárjában már kicsapták egy helyi gimnáziumból, miután részt vett több helyi nacionalista tüntetésben és tagja lett a Mlada Bosnia (Ifjú Bosznia) szervezetnek, amely Bosznia-Hercegovina függetlenségét és Szerbiával való egyesítését tűzte ki célul. (A mozgalom tagja volt Ivo Andric, a későbbi Nobel-díjas író, a Híd a Drinán című regény szerzője, akit az osztrák-magyar hatóságok az első világháború idején több társával együtt bebörtönöztek). Ugyanis Bosznia-Hercegovina akkor már a Habsburgok birodalmának délkeleti részét képezte, Ferenc József osztrák császár, magyar király 1908. október 6-án olvasztotta be Bosznia-Hercegovinát az Osztrák–Magyar Monarchiába.

Princip 1912-ben Belgrádba ment, hogy leérettségizzen. Ott csupán az enigmatikus szerb költővel, Momcilo Mastasijeviccsel között barátságot, aki csak erősítette pesszimista, világfájdalmas hangulatát. De közbe szólt az 1912 októberében kirobbant első balkáni háború: a szerbiai mozgósítás hírére Princip is részt kívánt venni a harcokban. Ekkor került először kapcsolatba a szerb szabadcsapatokat vezető titkos társasággal, az Egyesülés vagy Halállal (Ujedinjenje ili Smrt), közismertebb nevén a „Fekete Kézzel” (Crna Ruka).

Princip a szervezet belgrádi sorozó bizottságánál jelentkezett, de elutasították kis termete  miatt. Gavrilo azonban kitartott, elutazott a dél-szerbiai Prokupljéba, hogy személyes kihallgatást kérjen Voja Tankosictól, a „Fekete Kéz” egyik vezetőjétől.  A parancsnok is elküldte őt, mondván „túl kicsi és túl gyenge”. Vladimir Dedijer boszniai szerb történész szerint az elutasítás késztette Principet arra, hogy valami rendkívülit végrehajtva bizonyítsa, hogy ő sem rosszabb a többieknél. E történet leginkább Kuroszava A hét szamuráj vagy annak amerikai változata, A hét mesterlövész meséjére emlékeztet, amelyekben egy fiatal harcost nem vesznek be a többiek, mi több, kinevetik, lenézik, de ő addig követi őket, amíg közéjük nem állhat, és bátorságáról is tanúbizonyosságot tehet. (Érdemes néhány mondat erejéig elidőzni Princip említett életrajzírójánál is: Dedijer a második világháború idején partizán volt, az illegális kommunista lap, a Borba főszerkesztője, később a Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, és Joszip Broz Tito államfő hivatalos életrajzírója. 1955-ben azonban perbe fogták a jugoszláv „külön út” kidolgozójával, Milovan Gyilasszal együtt „ellenséges propaganda terjesztése” címén, de őt, Gyilasszal ellentétben, nem börtönözték be, és négy évvel később elhagyhatta az országot. Már az Egyesült Államokban jelent meg a The Road To Sarajevo című könyve, amely az első világháború kitörésének okait boncolgatja. A sors pikantériája, hogy egy időben elnöke volt a nemzetközi háborús bűnöket vizsgáló Russell-bíróságnak.)

A „Fekete Kéz” már jóval korábban is létezett, a szarajevói merénylet előtt is jócskán rányomva bélyegét a délszláv történelemre. A szervezetet, amelyet a szerb királyi hadsereg tisztjei alakítottak meg 1901. szeptember 6-án, azért hozták létre, hogy az idegen uralom alatt élő szerb területeket egyesíthessék az anyaországaikkal. Fennállásuk ötödik napjára már merényletet terveztek I. Obrenović Sándor király és felesége, a népszerűtlen Draga királyné ellen ez utóbbi születésnapján. Draga királyné valaha Sándor anyjának, Natalja királynénak volt az udvarhölgye, tizenkét évvel idősebb volt az uralkodónál. A nép körében hamar elterjedt, hogy Draga özvegységét feladva, mindössze azért „csábította el” a gyermektelen királyt, hogy aztán saját öccse lehessen a trónörökös. A merénylet kudarcba fulladt, de két évvel később, 1903. június 11-én, Dragutin Dimitrijevic kapitány vezetésével az összeesküvő csoport behatolt a belgrádi királyi palotába és lekaszabolta a gyűlölt uralkodó párt. A szerb parlament akkor „a haza megmentője” címmel ajándékozta meg a fiatal vezérkari tisztet, akinek összeesküvői pályafutásában ez még „kezdeti sikernek” bizonyult.

Azt követően, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia bekebelezte Bosznia-Hercegovinát, Ferenc József vált az összeesküvők új célpontjává. Két nappal az annexió után megalakult a Nemzeti Védelem (Narodna Odbrana) féllegális szervezet, amelyben politikusok is részt vettek és amely „Nagy-Szerbia” megteremtését tűzte ki célul. Ennek boszniai csoportja volt a Mlada Bosnia. Ausztria azonban nyomást gyakorolt Belgrádra, hogy törje le a lázadókat, és mivel Szerbia nem számíthatott a nagyobb konfliktustól tartó Oroszország támogatására, a Nemzeti Védelem inkább a kulturális propagandára helyezte a hangsúlyt, miközben a „Fekete Kéznek” egyfajta fedőszervévé vált.

A terrorista szervezet, amelynek taglétszáma 1914-re mintegy kétezerötszáz főre nőtt, sajátjának tekintette a Nemzeti Védelem hálózatát, kihasználta annak növekvő tekintélyét, és igyekezett elmosni a határokat a két szervezet között. Ráadásul magasrangú pártfogójuk is akadt: nem más, mint az akkori trónörökös, Karagyorgyevics Sándor, akit húsz évvel később – már jugoszláv királyként – horvát nacionalisták öltek meg Marseille-ben.

Az említett Dragutin Dimitrijevic – kódnevén Apis – a „Fekete Kéz” titkos társaság 1911. májusi újjáalakításakor már a szerb vezérkar hírszerző főnökeként szolgált. Ekkor küldte el az egyik emberét Bécsbe azzal a szándékkal, hogy ölje meg a császárt, de a terve kudarcba fulladt. Ugyanez történt 1914 tavaszán, amikor Dimitrijevic a bosnyák Muhamed Mehmedbasicot bérelte fel, hogy egy mérgezett tőrrel ölje meg Oskar Potiorek tábornokot, akit két évvel korábban neveztek ki Bosznia-Hercegovina tartomány birodalmi kormányzójának. Mehmedbasic is dolgavégezetlenül tért vissza Belgrádba. Ugyanakkor Potioreknek mégis végzetes történelmi szerep jutott: ő invitálta Ferenc Ferdinánd trónörököst a Monarchia Szarajevóban gyakorlatozó egységei felett tartott katonai szemlére. (Ismét egy fatális véletlen: ha Mehmedbasic sikerrel jár, valószínűleg elmarad a főhercegi látogatás. Igaz, akkor talán a kormányzó meggyilkolása vezetett volna az első világháború kitöréséhez, és nem Princip lesz e történet „hőse”.)  Dimitrijevic természetesen „hivatalból” értesült az állami látogatásra szóló meghívásról és eldöntötte: a trónörökösnek meg kell halnia!

Dimitrijevic három embert küldött Szarajevóba a merénylet végrehajtására: Princip mellett Nedjelko Cabrinovicot és Trifko Grabezt.  Mindegyikük kapott egy revolvert, két pokolgépet és egy kis ciánkapszulát, hogy a támadás után öngyilkosságot követhessenek el. Dimitrijevic így akarta megakadályozni, hogy a merénylők esetleg elfogatásuk után bevallják, hogy ki volt a gyilkosság kitervelője. A három „hullajelölt” kiválasztását az is indokolta, hogy mindhárman tüdőbetegek voltak és tudták, nem lesznek hosszú életűek, ezért hajlandók voltak feláldozni magukat egy „nagy ügyért”.

Nikola Pašić szerb miniszterelnök tudomást szerzett az összeesküvésről és parancsot adott a három merénylő letartóztatására – még azelőtt, hogy útnak indultak volna. A parancsot azonban nem hajtották végre, így Principék akadálytalanul átjutottak Bosznia-Hercegovinába, ahol csatlakoztak összeesküvő társaikhoz: Muhamed Mehmedbašićhoz, Danilo Ilićhez, Vaso Čubrilovićhoz, Cvjetko Popovićhoz, Miško Jovanovićhoz és Veljko Čubrilovićhoz. Ilić boszniai szerb újságíró volt, aki Belgrádban ismerkedett meg Princippel. Ő toborozta össze a csapatot és általa vált ismertté a korabeli sajtóban a trónörökös pár látogatásának időpontja, programjának részletes útvonala. Mai ésszel szinte felfoghatatlan biztonságpolitikai baklövés, hogy ezen nem változtattak, még a program nyilvánosságra hozatala után sem. Ráadásul a június huszonnyolcadika történelmi jelentőségű dátum, Vidovdan ünnepe a szerb nacionalisták számára: ez ugyanis az 1389-es rigómezei (koszovopoljei) csata évfordulója, amikor a hagyomány szerint egy szerb nemes a törökök táborába lopakodva megölte I. Murád szultánt.

1914. június 28-án, vasárnapon, Ferenc Ferdinánd, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse, egyben a Monarchia hadseregének és hadiflottájának főparancsnoka és felesége, Chotek Zsófia vonaton érkeztek Szarajevóba. Ferenc Ferdinánd ugyanúgy véletlenszerűen került bele a történetbe, mint Princip, tekintettel arra, hogy az eredeti trónörökös a Mayerlingben szerelmével, Vetsera Mária bárónővel 1889. január 30-án öngyilkosságot elkövetett Rudolf főherceg, Ferenc József és Erzsébet császárné fia volt.

A romantikus lelkek egyik kedvenc sztorija, amely a filmeseket is többször megihlette, tulajdonképpen egy máig nem tisztázott bűnügy: alapos vizsgálatot soha nem folytattak az ügyben, és máig tartják magukat azok a mendemondák, amely szerint valójában öngyilkosságnak álcázott politikai gyilkosság történt. Erre utalt emlékirataiban Zita császárné, az utolsó osztrák-magyar uralkodó, Károly özvegye is. James és Joanna Bogle brit történészek két alternatívát is felvetettek az 1990-ben megjelent A Heart For Europe című kötetükben: vagy osztrák titkos ügynökök tették el őket láb alól, mert nem tetszett nekik Rudolf magyar szimpátiája, vagy pedig a francia titkos szolgálat ölte meg őket, mert a trónörökös nem volt hajlandó részt venni egy Ferenc József ellen szervezett, máig felfedetlen puccsban.

Rudolf koronaherceg halálát követően az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalos trónörököse Ferenc József legidősebb öccse, Károly Lajos főherceg lett. A bécsi udvar merev etikettjétől rendre tartózkodó főherceg 1895-96 telén legidősebb fiát, Ferenc Ferdinánd főherceget látogatta meg Egyiptomban, ahonnan elutazott Palesztinában is, ahol ivott a Jordán folyó fertőzött vizéből. Ennek következtében súlyosan megbetegedett, és 1896. május 19-én elhunyt. Így lépett elő koronaherceggé Ferenc Ferdinánd, de nagybátyja, Ferenc József csak úgy egyezett bele a Chotek Zsófia cseh grófnővel kötendő morganatikus (rangon aluli) házasságába, amelynek érdekében még XIII. Leó pápa, II. Vilmos német császár és II. Miklós orosz cár is közbenjárt, hogy a trónörökösi párnak el kellett ismernie: utódaik nem lesznek jogosultak a Habsburg trónra. Az uralkodó ház ezen örökösödési ága tehát akkor is megtört volna, ha nincs a szarajevói merénylet.

A végzetes napon a főhercegi párt Potiorek tábornok várta hivatalos fogadásra a szarajevói városházán. Erről egy rövid korabeli filmhíradó részlet is fennmaradt. Az odavezető úton az első gépkocsiban Fehim Čurčić, Szarajevó polgármestere és dr. Edmund Gerde, a város rendőrfőnöke ült. A másodikban Ferenc Ferdinánd és Zsófia, Potiorek tábornokkal és Franz von Harrach cseh gróffal, az osztrák-magyar haderő szállítási hadtestjének tisztjével, az autó tulajdonosával. A gépkocsi tetejét felnyitották, hogy a tömeg jól láthassa a notabilitásokat. (A későbbi események igazolták, hogy ez már akkor sem bizonyult bölcs gondolatnak. Ennek ellenére sokáig dívott az ilyen jellegű „tömegfürdő”, egészen addig, amíg a török Mehmet Ali Agca 1981-ben le nem adott három lövést II. János Pál pápára a római Szent Péter téren, de így ölhették meg 1963-ban John Fitzgerald Kennedyt, az Amerikai Egyesült Államok 35. elnökét.)

A „Fekete Kéz” hét tagja a menetoszlop útvonalának mentén, az Appel rakparton helyezkedett el. Mindegyikük megkapta a merénylet végrehajtására vonatkozó parancsot, amelynek akkor kellett volna teljesülnie, amikor a trónörökös pár kocsija eléjük érkezik. Az első végrehajtó Mehmedbasic lett volna, ő az Osztrák-Magyar Bank előtt állt. Idegei azonban felmondták a szolgálatot, és hagyta, hogy továbbhaladjon mellette a kocsi. Később azt vallotta, hogy egy rendőr állt mögötte és attól tartott, hogy letartóztatják, mielőtt esélye lett volna a bombáját elhajítani.

A következő merénylő Nedeljko Čabrinović volt, aki előrelépett, és rádobta a robbanószerkezetet a trónörökös közeledő kocsijára. A sofőr azonban észrevette a feléjük repülő tárgyat, felgyorsított, így a pokolgép a következő kocsi alatt robbant. Annak két utasa, Eric von Merizzi és Philipp von Boos-Waldeck gróf súlyosan megsérült. A repeszszilánkok tucatnyi nézőt megsebesítettek. Čabrinović tette után lenyelte a ciánkapszulát és bevetette magát a Szarajevót ketté szelő Miljacka folyóba. Négyen – köztük két detektív – utána ugrottak és letartóztatták. A méreg nem végzett vele, így a helyi rendőrőrsre kísérték a partra.

Miután Franz Urban, a trónörökös sofőrje ettől kezdve rendkívül gyorsan hajtott, a „Fekete Kéz” további tagjai arra az elhatározásra jutottak, hogy ilyen sebesség mellett lehetetlen végrehajtani az eltervezett gyilkosságot.

Egy órával később a városházi fogadáson Ferenc Ferdinánd a sérültek hogyléte után érdeklődött. Miután arról tájékoztatták, hogy súlyos állapotban fekszenek, ragaszkodott ahhoz, hogy meglátogassa őket a kórházban. Andreas von Morsey báró, a főherceg stábjának egyik tagja ugyan veszélyesnek tartotta a program megváltoztatását, de Potiorek, aki a trónörökös pár biztonságáért felelt, így válaszolt: „Ön azt képzeli, hogy Szarajevó tele van gyilkosokkal?” A tábornok mindazonáltal javasolta, hogy Zsófia maradjon a városházán, a trónörökös felesége azonban nem volt hajlandó a nyilvános szereplésen magára hagyni férjét.

És a véletlenek megint közbe szóltak! A városközpont elkerülése érdekében Potiorek úgy döntött, hogy a királyi kocsi végigmegy az Appel rakparton egészen a kórházig. Ezt azonban elfelejtette közölni a sofőrrel, aki más utat választva befordult jobbra a Ferenc József nevét viselő utcába. Gavrilo Princip pedig épp ennek az utcának a sarkán állt. Potiorek ekkor jött rá, hogy nem jó úton mennek, és ráordított a sofőrre, hogy menjen vissza a rakpartra. Ez lett Ferenc Ferdinánd és Chotek Zsófia veszte.

A sofőr hátramenetre kapcsolt, amelynek következtében legjobban éppen Princip előtt lassított le. A fiatalember nem habozott. Előre lépett és mintegy másfél méteres távolságból tüzelni kezdett a kocsira. Délelőtt 11 óra volt. Ferenc Ferdinándot a nyaki ütőerén találta a lövés, feleségét a hasán. Urban azonnal a kormányzói rezidenciára, a Konakba szállította őket. Mire megérkeztek, Zsófia meghalt, 10 perccel később, 11:30-kor pedig már Ferenc Ferdinánd sem élt.

Franz von Harrach gróf így írta le a merényletet memoárjában:

„Amint a kocsi gyorsan megfordult, egy vékony vércsík folyt Őfensége szájából az arcomra. Elővettem a zsebkendőmet, hogy letöröljem a szájáról a vért. A hercegnő felsikoltott: „Az Isten szerelmére, mi történt Önnel?”. Aztán lecsúszott az ülésről a kocsi padlójára, térdei szorítva az arcát. Nem sejtettem, hogy őt is eltalálták, azt hittem, hogy csak a rémület teszi. Aztán meghallottam Ő Császári Fenségét: „Sophie, Sophie, ne halj meg, maradj életben a gyermekekért!”.

Akkor megragadtam a főherceget egyenruhája gallérjánál, hogy ne essen előre a feje, és megkérdeztem, nagy fájdalmai vannak-e. Szinte elegánsan válaszolt: „Semmiség.” Aztán arca remegni kezdett, miközben talán hatszor-hétszer is elismételte ugyanezt, és lassan elvesztette eszméletét.”

Princip a merényletet követően, az utasításoknak megfelelően maga ellen akarta fordítani fegyverét. Előzőleg ő is megpróbálkozott a ciánkapszulával, azonban az hatástalannak bizonyult. Mint utólag kiderült, lejárt a szavatossága. Az egyik, a gyilkosság elkövetésekor mögötte álló bámészkodó azonban elkapta a karját, a dulakodásra két rendőr is megjelent a helyszínen, és Principet letartóztatták. „Nem vagyok bűnös. Egy rossz embert öltem meg. Helyesen cselekedtem!” – idézte a sajtó letartóztatása utáni szavait.

A merénylő elfogásában döntő érdemeket szerző civil egy Szarajevóban élő magyar borbély, Marossy Károly volt. Marossy kapta el Principet a gyilkosság után, egyúttal ő akadályozta meg, hogy a feldühödött tömeg meglincselje. Marossy egyike volt azoknak a civileknek is, akik Čabrinović után ugrottak a folyóba. A borbély néhány napig bécsi és budapesti újságírók kedvenc riportalanya volt, a későbbi perben ő lett a koronatanú. A háború kitörésekor ő is bevonult a hadseregbe, érdemei miatt népfelkelő hadnaggyá nevezték ki. Ígéretet kapott Harrach gróftól, hogy a háború után állást kap az udvarnál. Csakhogy közben a Habsburg-birodalom összeomlott…Az első világégést követően Marossy Budapestre költözött, de nem kapott munkát. Szarajevói „hőstette”, tizennégy katonai kitüntetése mit sem ért. 1922-ben visszatért Szarajevóba, de hamarosan teljesen elfeledték. 1934-ben, a merénylet évfordulóján talált rá a magyar sajtó a romániai Oravicabányán, ahol ismét fodrászüzletet nyitott és éppen árverezés fenyegette…  A brutális gyilkosság után az európai feszültség azonnal a tetőfokra hágott, bár az első közlemények még arról szóltak, hogy a Monarchia nem akar feltétlenül háborút Szerbiával, de elvárja, hogy „tisztességes szomszédként teljesítse kötelességét”. Ugyanakkor a budapesti, német nyelvű Pester Lloydban is megjelent kommüniké máris azzal vádolta Szerbiát, hogy a szerbiai lapokból, mindenekelőtt a félhivatalos Szamuprava hangvételéből úgy tűnik, mintha Szerbia „nem lenne tisztában a nemzetközi udvariasság legalapvetőbb elemeivel”. A nagy szövetséges Németországban viszont az okozott fejtörést egy brit tudósító szerint, hogy vajon a keménykezű Ferenc Ferdinánd főparancsnoksága nélkül mennyire lesz a Monarchia megbízható katonai szövetséges? David Lloyd George brit miniszterelnök háborús emlékirataiban leírta, hogy 1914 júliusának elején felhívta egy „befolyásos magyar úrhölgy”, aki megrótta azért, hogy Őfelsége kormánya túlságosan nyugodtan szemléli a kontinensbeli eseményeket, és „ha nem teszünk azonnal valamit, akkor kitör a háború az Osztrák-Magyar Birodalom és Szerbia között, olyan kiszámíthatatlan következményekkel, amelyek magukkal ránthatják Európát. Mindazonáltal a kézhez kapott hivatalos jelentések nem látszottak igazolni az ő riadalmát”

A budapesti utca előbb értesült a merényletről, mint ahogy a hivatalos állásfoglalás megjelent a napi sajtóban. Ismerjük viszont Az Est című lap 1914. június 28-i különszámának történetét, amelyről Tápay-Szabó László újságíró számolt be a visszaemlékezésében. Tápay-Szabó 1914. június 28-án délután egy órakor a Fiume kávéházban egy újságosfiútól tudta meg, hogy a trónörököst merénylet áldozata lett a szarajevói látogatása során. Felhívta az Magyar Távirati Irodát (MTI), majd a Miniszterelnökséget, ám mindkét helyen kacsának nevezték a hírt. Ekkor a szerkesztőségbe sietett, és onnan telefonált Miklós Andor laptulajdonosnak, és Salusinszky Imre szerkesztőnek, akik ekkor Gödöllőn, valamint Máriabesnyőn nyaraltak. Tápay-Szabó menetközben találkozott egy ismerősével, aki autóba ült, egy fél óra alatt beszállított két vagy három gépíró hölgyet a szerkesztőségbe, s azután kiment egy futballrangadóra, ahol a félidőben a hangszóróban kikiáltott: „Az Est minden embere, de leggyorsabban a betűszedő és gépmester urak azonnal vonuljanak be, mert világszenzáció történt és különkiadás készül a lapból.” Miklós és Salusinszky öt és hat óra között érkezett Budapestre. Eleinte egyik sem akarta elhinni a hírt, de a nyomdában már szedték a tragédia előzményeit – annak részleteit, hogy miért ment a trónörököspár Szarajevóba –, és estefelé már hivatalosan is bejelentették a gyilkosság tényét, amelyről a Fiume kávéház pincérei órákkal előbb értesültek, mint a magyar kormányfő… „Este hat órakor már az utcán volt Az Est különkiadása; jó vastag betűkkel nyomtattuk az egész újságot. Este nyolckor készen volt a második kiadás… / Tudósítóink ekkor már természetesen útban voltak Szarajevó felé; egy részüket Pestről, más részüket Abbáziából indítottuk útnak, ahol nyaraltak” – írta visszaemlékezésében Tápay-Szabó.

De térjünk vissza könyvünk „főszereplőire”, a merénylőkre! Principet és Čabrinovićot gyorsan kihallgatták, és ők feltehetően feladták a többi összeesküvőt, mert Mehmedbasic kivételével (neki sikerült Szerbiába menekülnie) valamennyiüket elfogták, majd árulás és gyilkosság vádjával 1914. októberében Szarajevóban bíróság elé állították.

Vajjon hogy érezhetik magukat most ez orgyilkos bűnszövetség tagjai, ha tudják, hogy borzalmas cselekedetük vérbe és lángba borította egész Európát, hogy a bombától, amelyet olyan gyalázatosan vetettek, nemcsak a magyar trónörökös és felesége haltak meg, hanem emberek ezrei s e számtalan emberek között saját honfitársaik is ezerszámra pusztulnak? Vajjon nem érzik-e áldásnak és kegyelmes felmentésnek a halált, amely büntetésük lesz, a váddal szemben, amelylyel saját magukat kell illetniök s amely a legsulyosabb vád mindenek között? Vagy remegve gondolnak- e arra, hogy e földi halálos ítélet egy másik ítélőszék elé juttatja őket, az az ítélőszék elé, amely mindenek fölött kegyelmes ugyan, de velük nem lehet az?” – írta egy korabeli tudósító az 1914. október 28-i tárgyalásról, amikor az ítéleteket kihirdették.

Ilićet, Jovanovićot kötél általi halálra ítélték és 1915. február 3-án Szarajevóban kivégezték. Princip – mivel az Osztrák-Magyar Monarchia korabeli törvényei szerint az, aki bűntett elkövetésekor még nem töltötte be huszadik életévét, nem sújtható halálbüntetéssel – húszévi börtönt kapott, amiből csak három évet és tíz hónapot tudott letölteni a csehországi Terezín várbörtönében.

Princip tüdőbaja egyre súlyosbodott a börtönben töltött évek alatt, egy fertőzés  miatt amputálni kellett az egyik karját. 1918. április 28-án halt meg, alig huszonnégy évesen csonttuberkulózisban Utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Ha én nem teszem meg, a németek találtak volna más ürügyet…” Ugyanitt halt meg két évvel korábban Čabrinović is, vele is tüdőbaja végzett. Mehmedbasic a világháború után visszatért Szarajevóba és 1919-ben kegyelmet kapott. 1943-ban ugyanitt halt meg, horvát usztasák – egy két világháború közötti szélsőjobboldali függetlenségi mozgalom tagjai – ölték meg.

Ahogyan a gyilkosok és más gonosztevők esetében gyakran előfordul, Princip halála után is megjelentek a sajtóban olyan írások, amelyek arról számoltak be, hogy „előre lehetett tudni”, hogy valami szörnyű cselekedetre készül. Az egyik ilyen cikk az 1910-ben, hetilapként indított magyar Sporthírlap 1914. augusztus 27-i számában olvasható:

„A farkasösztönű szerb diák, aki a lavinát megindította, a sportban sem tagadta meg magát. Még a footballpályán sem tudta fegyelmezni indulatait, úgy, hogy száműzni kellett róla a féktelenkedései miatt. Pedig akkor még egészen ifjú, mindössze tizennyolc éves volt. S már akkor is a nagyszerb propagandának volt a fanatikusa. A bécsi egyetemen tanuló szarajevói diákság egyik tagja, aki iskolatársa volt a trónörököspár gyilkosának, a következő módon jellemezte a footballista Principet:

Princip vérmérséklete egyenesen a tigriséhez hasonlatos. Valahogy egyszer nagyobb társaságban voltunk a filigrán fráterrel, aki akkor talán tizenhat éves volt. Fiatalsága ellenére ő vitte a szót s természetesen politizált. Közben valami helytelent mondhatott, mert egy idősebb diák elnevette magát és hangosan rászólt: »Te szamár!« Principnek sem kellett több. Fölugrott, fölkapta a székét s ha meg nem akadályozzák, talán agyonüti a közbeszólót. A diákjátékokban sem lehetett hasznát venni, ott is csak galibát csinált. A szarajevói pályán háromszor vett részt a footballcsapatunkban. Nem tekintve azt, hogy nem tudott játszani, oly botrányosan viselkedett, hogy kétszer kiállították, harmadszor pedig végleg leterelték a gyepről. A footballból ered az iskolából való eltávolítása is. Nem tudta elviselni, hogy őt, a nagyszerbet a horvát bíró kiállította a játékosok csatársorából s emiatt oly perfiden viselkedett, hogy kicsapták az iskolából. Vérbeborult szemmel hagyta el a szarajevói kereskedelmi iskolát s azt mondta, hogy hazamegy Belgrádba, »Várjatok, majd visszajövök, de nem lesz abban köszönet!«

Elkerülendő a földi maradványok ereklyeként való tisztelését, Princip osztrák fogva tartói titokban, jeltelen sírba hantolták el a gyilkost, ahogyan korábban tettestársait is. Híveiknek azonban 1920-ban sikerült a földi maradványok nyomára bukkanniuk és a szarajevói Szent Márk temető szerb ortodox kápolnájában temették el őket. Princip sírja felett a montenegrói herceg-költő Njegos sorai olvashatók: „Áldott ő, aki örökké él. Valamiért meg kellett születnie.”

Gavrilo Princip szarajevói háza az első világháború alatt elpusztult. A háború után múzeumot hoztak létre a helyén. Amikor azonban 1941-ben a nácik megszállták Jugoszláviát, Szarajevó az usztasa-vezér Ante Pavelic vezette horvát bábállam részévé vált és Az usztasák ekkor újra lerombolták az épületet. Tito ellenállási mozgalmának és felszabadító harcának nyomán 1944-ben létrejött a kommunista Jugoszlávia, amely ismét a hősök közé emelte Principet. Egykori lakhelye ismét múzeum lett, sőt emlékére egy másik szarajevói múzeumot is nyitottak. Az 1990-es évek délszláv háborúi alatt a bosnyák kormány harmadszor is lerombolta a lakóházat, és azóta sem építették újra. A másik múzeumot pedig éppen áldozatának, Ferenc Ferdinándnak és a Habsburg Monarchiának szentelték! 1990 előtt még lábnyomok jelezték azt a helyet, ahonnan Princip leadta a végzetes lövéseket. Ezt is eltüntették, hiszen Boszniában Principet szerb nacionalistaként tartották számon. Később egy egyszerű, fából készült emlékmű került a merénylet helyszínére, amelyre bosnyák, szerb és angol nyelven a következő szavakat írták fel: „Béke uralkodjon a Földön”. 

Princip pisztolyát – egy 9 mm-es FN Browning 1910 lőfegyvert – elkobozták a hatóságok, majd később a főherceg véres ingével Anton Puntigam osztrák jezsuita papra bízták. Puntigam közeli barátja volt Ferenc Ferdinándnak, ő adta fel neki és feleségének az utolsó kenetet. Az atya később múzeumot kívánt nyitni a meggyilkolt trónörökösi pár emlékére, ezért a pisztoly és a főherceg véres inge, valamint Zsófia merényletkor viselt rózsája és a fejpárnája sokáig az osztrák jezsuiták birtokában volt. 2004-ben a fegyvert és az inget hosszú távra kölcsönadták a bécsi Hadtörténeti Múzeumnak, ezek azóta az állandó kiállítás részei.

A szarajevói merényletből számos filmfeldolgozás készült az évtizedek során, ezek többségében történelmi határként, mérföldkőként hivatkoznak a tragikus eseményre. Szinte egy sem akad, amely Princip figuráját helyezné a középpontba. Figyelemre méltó Fadil Hadžić bosnyák filmrendező 1969-es filmje, A szarajevói merénylet, amely a kor egyik divatos jugoszláv partizánfilmjébe ágyazza meg az első világháború kitörésének körülményeit: egy, a Gestapo elől menekülő szabadságharcos Szarajevóban egy olyan öregember házában talál menedéket, aki annak idején a Mlada Bosna szervezethez tartozott…. 1975-ben a montenegrói Veljko Bulajić készített azonos című filmet, ezúttal világsztárokkal a főszerepben: az Oscar-díjas kanadai színész, Christopher Plummer és Florinda Bolkan személyesítette meg a tragikus végzetű párt, Principet pedig a bosnyák Irfan Mensur keltette életre. 1990-ben Peter Patzak osztrák filmrendező Princip ifjúságának szentelve készített játékfilmet: a Gavre Princip – Himmel unter Steinen címszerepét az ismeretlen Reuben Pillsbury játszotta, a korábban említett Trifko Grabezt pedig Charlie Chaplin legkisebb fia, Christopher alakította.

2014-ben a Nemzeti Színház újította fel Molnár Ferenc A fehér felhő című darabját, amelyben a szerző galíciai haditudósítói tapasztalatait írta meg. A mű ősbemutatóját már 1916-ban bemutatták, Bajor Gizi főszereplésével. A világháború kitörésének 100. évfordulójára emlékező előadáshoz készült egy előhang, Fekete ég címmel, ebben feltűnik I. Ferenc József császár, Tisza István miniszterelnök, valamint a kor további neves és névtelen szereplője mellett Gavrilo Princip is.

A szarajevói merénylet nem kerülhette el a könnyűzenét sem. 2005-ben a skót Franz Ferdinand rockzenekar Walk Away címmel dalban emlékezett meg Principről. A rákövetkező nyáron az újvidéki Exit fesztiválon a számukra „legkedvesebb szerbként” méltatták a Habsburg-trónörökös gyilkosát. 2009-ben kiadtak egy újabb dalt, All For You címmel, amelynek dalszövegét Ferenc Ferdinánd utolsó szavai ihlettek. 2007-ben a szerbiai Smederevóban punk-zenekar alakult Gavrilo Princip néven, szerb nyelvű rap is született róla, de Indonéziában is létezik egy hard-core banda, amely a Gavrilo Princip and The Third Party nevet viseli. A világ egyik leghíresebb merénylőjének történetét már „agit-prop” musicalként is megzenésítették: 2009-ben Jure Novak szlovén művész alkotta meg az Iz Principa (szójáték Princip nevével és az „elv” szóval – GNL.) című alkotását, amelyet a ljubljanai Glej színház mutatott be. Maga az alkotója így vallott a produkcióról:„A darabom Gavrilo Princip életének több lehetséges értelmezését kínálja: szerb nacionalista, idealista költő, vagy utópista nihilista lett volna? A Principet megszemélyesítő három előadó, köztük két nő, azt a feladatot kapta, hogy ezeket az elveket személyesítsék meg, miközben az egész társulat keresi álláspontunkat a politikai aktivizmussal kapcsolatban. Képesek lennénk-e ölni? Miért ölt ő? Egyáltalán megérthetjük-e őt a mi kényelmes fogyasztói társadalmunkból nézve”?

„Gavrilo Princip mindig hős marad a szerbek számára és terroristák számára. De nem ez a történelmi megközelítés. A merénylőt a szerb katonai körök manipulálták, de az osztrák katonai körök is háborút akartak. A probléma számunkra az emlékezet. Nem változtathatjuk meg a történelmet, úgy, hogy jobb múltat találunk ki magunknak, de nem is feledhetjük el” – nyilatkozta a merénylet 100. évfordulóján a La Stampának Husnija Amberovic, a helyi történeti intézet igazgatója.

2014-ben, az első világháború kitörésének évfordulóján a Guardian megszólaltatta Nenad Sebeket, a szarajevói Demokrácia és Megbékélés Központja igazgatóját, aki a régió tankönyveit elemezve nyilatkozott: „Amíg Jugoszlávia létezett, általában ugyanazt a magyarázatot használták az első világháborúra. Jugoszlávia eltűnésével eltűnt a magyarázat is, mivel a korábbi Jugoszláviából létrejött államok különböző módokon vélekednek a múltról. Jelenleg a múltat hozzáigazítják bármilyen olyan értelmezéshez, amelyet ezeknek az országoknak a vezető elitje pillanatnyilag viszontlátni kíván”.

Az etnikailag megosztott Bosznia-Hercegovinában máig nincs közös álláspont sem Principet, sem az első világháború kitörésének okait illetően. A boszniai szerb gyerekeknek mást tanítottak, mint a bosnyákoknak és a horvátoknak, ez utóbbiak tankönyveiben Princip belgrádi kötődésű politikai merénylő. A boszniai szerbek történelemfelfogása  szerint  azonban a gyilkosság csupán ürügyként szolgált Ausztria-Magyarország és Németország számára, hogy megtámadják Szerbiát.

A bosnyák tankönyvek szerint Princip csoportját az „Ifjú Boszniát szerb titkosszolgálatok támogatták”, Zeljko Vujadinovics boszniai szerb történész azt állítja, hogy „amit Boszniában ma tapasztalunk, az a jelenlegi politikai mentalitás átplántálása a múltba.”  Zihad Sejic szarajevói történész professzor egyetért azzal, hogy a Bosznia és Hercegovina között 1992-95 kirobbant konfliktus hatásaként átírták a múltat.

A szerb iskolai tankönyvek máig fenntartják, hogy „a világháború fő oka a nagyhatalmaknak a gazdasági hatalomért és az Európa feletti uralomért vívott harca volt. A hetedik osztályos olvasókönyv (milyen ország, milyen kiadás, és mikori könyv?) szerint az Osztrák-Magyar Monarchia számára Ferenc Ferdinánd meggyilkolása pusztán ürügyként szolgált arra, hogy a „régóta vágyott „háborút megindítsák Szerbia ellen, noha a szerb kormány nem volt felelős a merényletért”

Egy másik fejezet nagy teret szentel Szerbia és Montenegró hősies harcának és megemlíti, hogy a merénylők háborús bűntetteket követtek el a szerbek ellen. A tankönyv szerint az osztrák hadsereg „tömegével tartóztatott le civil polgárokat, felégetett falvakat, megkínzott civileket, betiltották a szerb nemzeti szimbólumokat és a cirill írást”. A horvát iskolákban ma azt tanítják, hogy Szerbia egyike azon országoknak, amelyek felelősek a háború kirobbantásáért. Úgy látják, a balkáni állam területének kiterjesztésére törekedett és támogatta a terroristákat. A horvát gimnáziumi negyedik osztályos történelemkönyv azt állítja, hogy „Szerbia területi expanzióra törekedett a balkáni háborúkig oszmán kormányzás alatt álló területek felé, de ezt megzavarta Bosznia-Hercegovinának az Osztrák-Magyar Monarchia általi annektálása. Az „Ifjú Bosznia” csoportot „illegális terroristáknak” tartják, akik támogatták a „a Nagy-Szerbia” gondolatát.

Csak Jugoszlávia szétesése után lett Gavrilo Princip szerb nemzeti hős. Először a vajdasági Tovarisevo falu lakosai emeltek neki szobrot saját pénzből 2014-ben, a merénylet 100. évfordulóján. Ebből a faluból számos fiatal ment tanulni még a világháború előtt Szarajevóba és ott az Ifjú Bosznia tagjaivá váltak. A szobor avatásán jelen volt Emír Kusturica is, aki szerint Princip nélkül nem létezne modern szerb állam. Kusturica egyébként tervezett egy dokumentumfilmet is a merénylőről, ez azonban végül nem valósult meg.

Egy évvel később Princip belgrádi szobrát maga a szerb elnök, Tomislav Nikolic és Milorad Dodik, a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke avatta fel. “Princip hős, a felszabadulás eszméinek szimbóluma, zsarnok-gyilkos, a rabszolgaságtól való felszabadulás ötletgazdája volt, amely átterjedt egész Európára” – mondta avatóbeszédében Nikolic.

Gavrilo Princip szelleme ma is kísért. A 2010-es években hírhedtté vált Szerbiában egy Principi nevű, Janicariként is ismert alvilági szervezet, amelynek tagjait gyilkosságokkal, kábítószer-kereskedelemmel, emberrablásokkal, zsarolásokkal gyanúsítják. A szervezet a Partizán Belgrád futballcsapat „ultra” csoportjaiból nőtt ki, és befolyása párhuzamosan nőtt a 2012-ben hatalomra jutott Aleksandar Vucic vezette Szerb Haladó Pártéval. Vucic 2017-ig kormányfő volt, azóta Szerbia államfője. A Principi tagjai biztosították annak idején Vucic beiktatását és a helyi sajtó is beszámolt arról, hogy több újságírót és fotóriportert bántalmaztak. Az elnök fiát, Danilót is gyakran lehetett látni a társaságukban, sőt, a csoport vezetőinek egészen 2019-ig közvetlen vonala volt a belügyminisztériumhoz.  2021 februárjában azonban az új szerb belügyminiszter, Aleksandar Vulin parancsára letartóztatták Veljko Belivukot, a szervezet vezetőjét és vezérkarának nagy részét, hogy végre szétszakíthassák az állam és a bűnszervezetek összefonódásait. 


[1] Ma is fel-feltűnik az az elmélet, hogy Lincoln egyik felmenője fekete volt, ezért harcolt olyan következetesen a rabszolgaság ellen. Erre azonban mindeddig nem találtak meggyőző bizonyítékot.

[2] A marxizmus-leninizmus története szerint ez az esemény vezette az akkor 17 éves Uljanovot a radikális eszmék, a cárizmus elleni harc felé.

[3] Edison elektromos kísérleteivel maga is hozzájárult a villamosszék kifejlesztéséhez.