Véres hírek, vérszennyes hírnevek
Egy évszázad merénylői, terroristái, ámokfutói
Előszó
Tizenhét évvel ezelőtt, több mint 30 éves újságírói tapasztalattal a hátam mögött tanítani kezdtem a Budapesti Kommunikációs Főiskolán (később Metropolitan Egyetem). Az egyik kurzusom a hírszerkesztés volt, ahol az első kérdés – mi a hír? – után a második: miből, kiből lesz a hír? És valójában ekkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy amióta a 19.század közepén a modern sajtó megjelent, egy-egy véres gyilkosság, merénylet, vagy más hasonló zaftos bűnügy mindig számíthatott a címlapra kerülésre, mert ezeket imádják az emberek társadalmi helyzetüktől, politikai nézeteiktől függetlenül. És ez az érdeklődés a televízió, majd az internet korában sem változott meg. 2012-ben kaptam egy felkérést Róka Jolán rektor-helyettestől, hogy a következő évkönyvbe írjak valami esszét, és akkor beugrott az „isteni szikra”: hiszen jövőre lesz 125 éve Hasfelmetsző Jack feltűnésének, és tulajdonképpen ő volt az első „médiasztár” sorozatgyilkos, annak ellenére, hogy kilétére máig nem derült fény. Az esszé megszületett, és mindjárt további ihletet adott, hogy könyvbe gyűjtsem az elmúlt évszázad címlapsztorivá vált gonosztevőit a kékszakáll Landrutől O.J.Simpsonig. A Gyilkosok ideje című könyvem kissé viharos körülmények között 2013-ban jelent meg. Azóta foglalkoztatott a téma folytatása.
„Kétszeresen híresek” könyvem második részének baljós szereplői. Az első kötet gyilkosai többnyire „csak” tetteikkel írták be magukat a fekete krónikákba. Bár a tudósítások, a rendőrségi és bírósági archívumok megőrizték áldozataik neveit, néhány kivételtől eltekintve (Manson-család – Sharon Tate, Bertrand Cantat – Marie Trintignant, vagy a máig tisztázatlan Thomas Ince-ügy, amelynek fő gyanúsítottja a sajtómágnás William Randolph Hearst volt) nem kerültek a lapok szalagcímeibe, mivel a nagyközönség számára „ismeretlenek” voltak Az utókor sem igen vette a fáradtságot, hogy életüket, személyiségüket, tragédiához vezető útjukat feltárja. A viktimológia soha nem tartozott a piacképes sajtóműfajok közé.
Újabb „hőseim” azáltal váltak nevesített történelmi figurákká, mert híres embereket, fontos közéleti személyiségeket öltek meg, vagy pedig olyan merénylet, terrorcselekmény elkövetői voltak, amely nyomot hagyott a világ menetén, annak légkörén, egy-egy ország sorsán, vagy akár a modern ember gondolkodásán. Motivációjuk, akárcsak a „köztörvényes” gyilkosok esetében, ezerféle lehetett: egy eszme iránti fanatikus elkötelezettség, vagy az abból való kiábrándulás, személyes becsvágy, „kiválasztottsági érzés”, pénz, bosszúvágy, vagy egyszerűen csak elmebaj, amely esetleg az előző indítékokat csak tovább erősítette.
Természetesen számos olyan személlyel találkozunk majd, akit kezdetben „magányos gyilkosnak” állítottak be, de aztán egyre több jel utalt arra, hogy egy gépezet része volt, amelybe adottságainak és/vagy jellemének köszönhetően került be – olyan is előfordult, hogy nem is ő volt az elkövető. Eseteink között bőségesen akadnak olyanok, amelyek körül évtizedek után is nagy a homály és nem kerüljük ki az ebből fakadó „összeesküvés-elméleteket” sem – az elhallgatások, a szálak összezavarása, a titkosítások mind remek táptalajt biztosítanak a „contheo”-knak, és a szenzációra éhes közvélemény képes a legképtelenebbeknek is hitelt adni, ha ahhoz valami vonzó magyarázatot fűznek.
Miként az első kötet gyilkosainak esetében, a „sorsfordítóknál” is érdekelt személyes hátterük, indíttatásuk, az utókor általi megítélésük, és nem hagyhattam figyelmen kívül azt sem, hogy cselekedeteik bizonyos esetekben miként alakították áldozatuk posztumusz imázsát, a valóságtól gyakran elrugaszkodott mítoszát.
Mivel napjainkban az információs társadalmak korát éljük, a hír a legfontosabb árucikk, melyen belül a pénzügyi információk mellett még mindig a sztárpletykáknak és a bűnügyi híreknek van a legnagyobb keletjük, a könyv végén a média és a bűn kölcsönhatására igyekszem válaszokat keresni. Igazak-e azok az állítások, hogy a hírműsorok és portálok „rémtörténetei”, a filmekben egyre durvábban ábrázolt erőszak ösztönzik a gyilkosokat? Hogy éppen a híressé-hírhedtté válás ígérete, egyfajta torz magamutogatási vágy játszhat-e és mekkora szerepet abban, hogy valaki gyilkossá válva életet, életeket oltson ki? Vele szemben pedig ott a másik pólus, hogy nő a nézettség, jobban fogy a lap, ha valami sötét téma kerülhet a főoldalra, mert egyre inkább érvényes a „csak a rossz hír a hír” elv. E kérdésre a válaszok korántsem feketék vagy fehérek. Aligha kerülhetjük el a színskála számtalan árnyalatának vizsgálatát…
Amikor kígyót melengettek a keblükön az amerikaiak – Oszama bin Laden és 9/11
Van, aki szerint csak vicc, mások szerint valóban megtörtént eset volt 2001 őszén, valahol egy európai határ közelében. Egy kreol bőrű, sötét hajú fiatalember sürgött-forgott egy kamion körül. A határőrök próbálták tőle megtudni, hogy mit csinál ott. Mire a boldogtalan, nem értvén a helyi nyelvet, ám valamit tudott németül, így válaszolt: „Ich bin laden”. Öt kommandós ugrott rá és teperte le. Holott csak azt akarta mondani: „Rakodom”.
És akkor most menjünk vissza térben és időben: Budapest, Naphegy tér, Magyar Távirati Iroda, 2001. szeptember 11, kedd, délután 13 óra. Éppen megérkezem a külpolitikai főszerkesztőségbe, amelynek – 10 év szünet után – másfél esztendeje újra munkatársa vagyok. Mivel folyamatos, 24 órás szolgálat van nálunk, lépcsőzetes az ügyeleti rendszer is, hajnaltól éjszakáig. Ilyen beosztás a délután 13 órás is, amit nem szeretek, mert közvetlenül ebéd után kinek van kedve tele hassal dolgozni? Ráadásul úgy kb. délután 16 óráig elég gyenge a felhozatal, utána kell felpörögni, ami mindig nehezebb. Ezúttal sem számítok semmi másra, különösen azután, hogy „helyzet?” kezdetű kérdésemre egyik kollégám így felel. „Dögunalom. Meg fogsz őrülni este 8-ig”.
Ez volt az a nap, amikor ezt a szót, hogy „dögunalom” helyzetjelentésként utoljára volt szabad kimondani a külpolon.
Most, közel 20 év után visszakerestem az MTI archívumából az aznap kiment híreket. 13:00 és 14.55 között a külkiadásban egy bulgáriai NATO-hadgyakorlat, valamint egy vajdasági politikai hír ment ki.
14:45-kor váltás volt az ügyeletes vezető szerkesztői poszton. A délelőttös Flesch István – már kabátban, kalapban – csak annyit mondott, hogy valami marha nekiment egy repülőgéppel a World Trade Centernek. Elsőre még nem is kaptuk fel annyira a fejünket, hiszen voltak már olyan felelőtlen kocapilóták, akik New York felett repkedtek kis Cessna-gépekkel, aztán az életükkel fizettek érte. Főszerkesztő-helyettesünk, Rácz Péter azonban – egykori washingtoni tudósító – valami hatodik érzékkel azonnal bekapcsoltatta a tv-t, a CNN-t.
Hogy mit láttunk, aligha kell magyarázni. És néhány perc múlva egyenesben láttuk, ahogyan a második repülőgép csapódik be az Ikertornyokba.
Nemcsak később olvasott vallomásokból, hanem közeli ismerősök, barátok elmondásából is tudom, hogy sokan azt hitték, látván a becsapódásokat, hogy a legújabb amerikai katasztrófafilm előzetesét látják. Amolyan „Függetlenség napja 2”-t, vagy az Armageddon folytatását. Csakhogy ezúttal nem jött sem Will Smith, sem Bruce Willis, de még a jó öreg George Kennedy sem, aki az Airport-filmben mint Patroni nyugalmazott pilóta mindig tudta, mit kell tenni, ha már minden kötél szakadt. Itt valósággá vált a Pokoli torony, de a sors nem aszerint válogatta a halottakat és a túlélőket, hogy a forgatókönyv szerint jó vagy rossz, bűnös vagy ártatlan emberek voltak-e.
„Gyerekek, itt háború van!” – kiáltott fel főszerkesztő-helyettesünk, és azonnal rendkívüli munkarend állt be a külpolban. És az is maradt egészen az afganisztáni háború első napjaiig.
2001. szeptember 11-én késő estig 56 gyorshír és 15 visszhang ment ki az MTI külpolitikai kiadásban a New York-i és washingtoni terrortámadásokról. A 13 órás műszak nem este 20 óráig tartott, hanem addig, ameddig szükség volt emberre. Én fél 11-kor hívtam egy taxit, út közben aludtam egyet, majd otthon még hajnali 2-ig néztük a fejleményeket.
Életem több mint 64 éve alatt volt részem jó néhány sokkélményben, élőben, filmben, tv-ben egyaránt. Az biztos, hogy az Ikertornyok leomlásának „egyenes adása” ott van az első ötben. Még arra is emlékszem, hogy hol helyezkedett el a külpol nagytermében az a tv, amelyen ezt a szörnyű jelenet megjelent –a lélekszakadva rohanó, sikoltozó emberek, amint a szökőár-szerűen hömpölygő porfelhő elől próbálnak menekülni.
Másnap reggel lementem a boltba vásárolni, miután el tudtam szakadni a tv-től, ami ezúttal, szokásainkkal ellentétben, folyamatosan ment. A csemegepult mögött is szólt a rádió, és az egyik akkor népszerű kereskedelmi adón a hírek után megszólalt a Europe The Final Countdown című dala.
Nem tudom, hogy e 80-as évekbeli svéd soft-metál bandának a dala tiltólistára került-e a következő napokban az amerikai rádiókban, az viszont tény, hogy a legnagyobb amerikai rádió-tulajdonos, a Clear Channel Communications a hálózatához tartozó adókat felszólította, hogy kerüljék az olyan dalokat, amelyekben mennyre, pokolra, tűzre, háborúra, végzetre vagy zuhanásra utalnak. A CCHC listája összesen 165 dalt tartalmazott. A leghíresebbek: Highway To Hell, Shot Down In Flames (AC/DC), Lucy In The Sky With Diamonds (Beatles), War Pigs (Black Sabbath), Fire (Arthur Brown), The End (The Doors), Knockin’ on Heaven’s Door (Bob Dylan és az összes feldolgozás), Stairway To Heaven (Led Zeppelin), Imagine (John Lennon), Enter Sandman, Harvester of Sorrow (Metallica), Run Like Hell (Pink Floyd), It’s The End of The World (R.E.M.), Black Hole Sun (Soundgarden), Morning Has Broken (Cat Stevens). De nem kímélték Louis Armstrong Wonderful Worldjét sem, mert nem tartották ildomosnak, és áldozatul esett a gyásznak a Rolling Stones Ruby Tuesday-ja, és Bruce Springsteen I’m On Fire-ja is – holott ezek egyszerű szerelmes dalok. Körülbelül annyi közük volt a terrorizmushoz, mint Seress Rezső Szomorú vasárnapjának az öngyilkosokhoz.[1]
Érdekes viszont, hogy indexre került az Animals We Gotta Get Out Of This Place-e – ez a dal ugyanis a vietnami háború idején az amerikai frontrádió egyik legnépszerűbb dala volt, miként 1991-ben is, az első öbölháború idején, ezúttal a Clash Should I Stay, Should I Go-jával vetélkedve…
És volt ennek a napnak még egy hátborzongató rock-történeti kuriózuma. A Dream Theater együttes szeptember 11-én akarta megjelentetni a Live Scenes From New York című tripla koncert CD-jét. A borítón szereplő fotómontázson a lángoló Ikertornyok voltak láthatók! A lemezt természetesen azonnal visszavonták, két hónappal később új borítóval, egy CD áráért dobták piacra, és a bevételt 9/11 áldozatainak megsegítésére ajánlották fel.
9/11, ahogy immár fogalommá vált ez a szám, mérföldkő volt az Egyesült Államok történetében. Ezt a terrortámadás-sorozatot úgy tartják számon, mint az első esetet 60 év, azaz Pearl Harbor óta, hogy az ország területét külső támadás érte. Sőt, a szárazföldi területeken utoljára egy mexikói lázadókkal lezajlott 1929. áprilisi határincidenst jegyeztek fel az arizonai Naco városában. Pedig valójában nem ez volt az első ilyen akció a World Trade Center ellen: 1993 február 26-án egy teherautóba rejtett pokolgép robbant az Északi Toronynál, amelynek az volt a célja, hogy a két torony egymásba dőljön és összeomoljon. A terv csak részben sikerült, de hat ember meghalt és több mint ezren sebesültek meg. Az akció kitervelője egy Khaled Sejk Mohammed nevű pakisztáni iszlamista harcos volt, akit a nyolc évvel később az akciók gyakorlati irányítójának tartottak. Az akkori merényletnek – vélhetően a kis számú áldozat miatt – korántsem volt akkora visszhangja, és az amerikaiak még néhány évig hihettek sérthetetlenségükben. Mindezt még jobban megérthetjük, ha tudjuk: nem sokkal korábban ért véget a 44 évig tartó hidegháború, amely többször is fenyegetett a két nukleáris szuperhatalom szembenállása miatt a III.világháború kitörésével (elég csak az 1962-es kubai rakétaválságra, vagy a KAL dél-koreai légitársaság New York-Szöul járatának 1983. szeptember 1-i, Szovjetunió feletti lelövésére gondolni….)[2], a Szovjetunió felbomlásával azonban az Egyesült Államok valóban a világ urának érezhette magát.
Vélhetően azért, mert épp az USA volt a célpont, és elrettentően nagy az áldozatok száma – Pearl Harbornál 2303 amerikai halt meg – ezután vált világpolitikai fogalommá a „terrorizmus elleni harc”. Pedig súlyos terrorcselekmények már 1969 decembere, a milánói mezőgazdasági bank Piazza Fontana-i központjában elkövetett robbantás óta, amelynek 17 halálos áldozata volt[3], sokszor megrázták a világot kisebb-nagyobb horderejű akciók: az 1972-es müncheni olimpia falu megtámadása, 11 izraeli sportoló lemészárlása, az 1980-as bolognai pályaudvari robbantás, amelyben 85-en haltak meg, vagy a bejrúti amerikai nagykövetség elleni pokolgépes merénylet, 63 halálos áldozattal csak néhány a legismertebbek közül.
És az Egyesült Államok sem úszta meg ezeket. Az 1995. április 19-én Oklahoma City-ben egy szövetségi irodaház ellen végrehajtott pokolgépes merényletben 168-an haltak meg. Az egyik elkövető, Timothy McVeigh, az első Öböl-háború veteránja volt, aki így akart bosszút állni azért, hogy 1993 áprilisában a hadsereg és a rendőrség megostromolta a „Dávidi Ág” nevű, világvége-váró szekta központját a Texas állambeli Wacóban és megöltek 76 hívőt. McVeigh-t halálra ítélték és 2001. június 11-én kivégezték. Tettestársát, a zavaros életű Terry Nicholst feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélküli életfogytiglanra ítélték. Ugyancsak rémületet keltett az 1996. július 27-i atlantai merénylet, amelyet az éppen a városban zajló nyári olimpiai játékok idején követtek el. Itt szerencsére csupán ketten haltak meg. A tettes, Eric Rudolph egy szélsőjobboldali, fehér felsőbbrendűséget hirdető férfi volt, akit csak 2003-ban fogtak el, és ítéltek ugyancsak tényleges életfogytiglanra, de Atlanta után még legalább három hasonló terrorakciót megkísérelt.[4]
A 21. század első két évtizedére azonban a „terrorizmus elleni harc” már egy globális stratégiává vált, amely a repülőtereken a kézitáskában felejtett női manikűrkészlet elkobzásától az ilyen címen indított háborúkig terjedt.
9/11 döntő fordulatot hozott a médiában is. Azt, hogy a televízió behozza otthonunkba az egész világot, szörnyűségeivel együtt, már a 60-as évek óta megszoktuk. Hogy könyvünk témájánál maradjunk, annak idején az amerikai nézők egyenesben láthatták, ahogy a dallasi rendőrség alagsorában Jack Ruby lelövi Lee Harvey Oswaldot. De kezdve a vietnami háborútól, a híradók, akár akartuk, akár nem, életünk részévé tették az erőszakot. Igaz, ennek a „világfalunak”, amelynek eljövetelét Marshall McLuhan már 1964-ben megjósolta, számos esetben megvolt a maga pozitív mozgósító ereje, a háborúellenes mozgalmaktól a környezetvédőkig, az éhínség ellen küzdőkig, sok esetben azonban a borzalmak már banalizálódtak és nem volt nagyobb hatásuk – Herbert Marcuse szavaival – mint az időjárás-jelentésnek, vagy egy futballmeccs-eredménynek. 2001-re már világszerte beköszöntött a 24 órás hírtelevíziók kora – Ted Turner CNN-je volt az úttörő 1980-ban – amelyek, ha nem is szüntették meg, de elavulttá tették a napi 2-3, állandó időben jelentkező híradókat. 1989-ben már élőben követhették az öt kontinensen a Berlini Fal leomlását, 1991-ben viszont egyenes adásban indulhatott meg a „Sivatagi vihar” hadművelet Irak ellen (az offenzíva kezdetét a legnézettebb, amerikai keleti parti kora esti órákra időzítették).
A CNN-nek, a Fox News-nak, vagy a brit Sky News-nak döntő szerepe volt 9/11 eseményeinek tálalásában, mert nemcsak folyamatosan követték mindazt, ami New York-ban és Washingtonban történt (a Pentagon elleni támadás alig-alig szerepel a köztudatban, pedig a védelmi minisztérium épületében is 125-en haltak meg), hanem a legdrámaibb részleteket aznap és utána heteken át állandóan visszajátszották, mintegy beleégették a nézők agyába.
És akkor még nem szóltunk az internetről, amely már széles körben elterjedt, és a legnagyobb lapok elindították on-line kiadásukat, de a közösségi média még nagyon gyerekcipőben járt. Voltak ugyan a legtöbb országban próbálkozások, de a nagy robbanásra, a Facebook megjelenésére még három, a YouTube-ra pedig négy évet kellett várni. Az egyéni oldalak, a blogok születésnapját 1997-re teszik, ezek is igazából az ezredfordulóra bontakoztak ki igazán. 9/11-gyel viszont megszületett az az igény, hogy az emberek minél többekkel osszák meg saját élményüket, tapasztalatukat, tragédiájukat, akár segélykérő célzattal, vagy pedig azért, hogy tudassák szeretteikkel: élnek, jól vannak. Ekkor jelentek meg először tömegesen az interneten a profi fotósok és operatőrök felvételei mellett az „amatőr” képek, tudósítások, beszámolók, amely aztán a közösségi média elterjedésével bevett gyakorlattá vált. Tíz évvel 9/11 után pedig egyenesen a világhálóról indultak el a több arab országon végig söprő forradalmi mozgalmak, az „arab tavasz” eseményei, amelyek olyan örökre bebetonozottnak hitt diktátorok uralmának vetettek véget, mint a tunéziai Zin-Abidin Ben Ali, a líbiai Moamer el-Kadhafi és az egyiptomi Hoszni Mubarak.[5]
9/11 fotói és filmjei egészen 2004. februárjáig az internet legnézettebb felvételei maradtak, ami azt jelzi, hogy a szinte a végletekig felgyorsult világunkban is vannak olyan pillanatok, amelyeken nem lehet könnyedén túllépni. Két és fél évvel később azonban „ellopta tőle a show-t” Janet Jackson, akinek az amerikaifutball-bajnokság döntőjének, a Superbowl-nak szünetében tartott koncertje során lecsúszott a felsője és kivillant a mellbimbója…
Másnap, 2011. szeptember 12-én a hivatalos reagálások, visszhangok mellett egyre több kommentet lehetett olvasni a hírügynökségektől a különböző kis közösségi oldalakig. Beszéltek „isten büntetéséről”, amely lesújtott az amerikaiakra, hogy észhez térjenek mérhetetlen gőgjükből – volt, aki egyenesen Bábel tornyához hasonlította a WTC-t – mások Francis Fukuyama nyomán – a történelem végét, vagy az eddig mindig megúszott III. világháborút, a civilizációk összecsapását vizionálták.[6] És a legkülönbözőbb fórumokon bukkant fel a 16.századi jövendőmondó, Nostradamus, akinek 6/97. számú négysorosa sokak szerint pontosan idevág, de ahány idézet, mindegyik másként hangzott:
„Negyvenöt fokon izzik az ég
az új város felé tűz közeleg
hirtelen nagy láng szökik szerteszét
mikor a normannok tanúságot tesznek”
Ez az eredeti francia szöveg szó szerinti fordítása, amely Erika Cheetham 1973-ban megjelent könyvében olvasható. Az angol írónő mind a 100 próféciát értelmezte, a 6/97-et ő is New York bombázásaként. 9/11-et azonban nem érte meg, 1998-ban hunyt el. Ma már lehetetlen kideríteni, hogy ki kezdte el terjeszteni azt a négysorost, amelyben szinte látjuk New York-ot a terrortámadás pillanatában, de amely közönséges hamisítvány – ilyen négysoros ugyanis sehol nem szerepel Nostradamus proféciái között – ennek ellenére azóta is rendszeresen ezt idézik:
“A nagy víz másik oldalán alászáll két nagy madár
a királynő, kinek keze tüzet tart,
trónja vízből emelkedik,
s látja, amint a két ördögi torony leomlik.”
És ha már a médiáról beszélünk: akadtak jónéhányan, akik a hatalmas traumát kihasználva „túlélőknek” adták ki magukat és tiszavirág életű hírnévre tettek szert azzal, hogy interjúkat adtak „rettenetes élményeikről”. Akadtak olyanok is, akik anyagi hasznot is próbáltak húzni a tragédiából: A New York Times egy évvel az események után leplezte le azokat a New York-ban, továbbá Illinois, Missouri és Ohio államokban történt eseteket, amikor csalók az Ikertornyok romjai alatt maradtak hozzátartozóiknak adták ki magukat, és gyűjtést szerveztek az állítólagos árvák és özvegyek részére. De akadt olyan is, aki apja 100 ezer dolláros életbiztosítását akarta felvenni, pedig az apa élt és virult, csak éppen jó messze, Indiában dolgozott…
De térjünk vissza magukhoz az eseményekhez, és ahhoz a rejtélyes figurához, Oszama bin Ladenhez, aki a 21. század elejének első számú közellensége lett.
2001. szeptember 11-én négy repülőgépet térítettek el az Egyesült Államok felett, valamennyit nem sokkal felszállás után. A 19 géprabló mindegyike az al-Kaida nevű iszlamista terrorszervezet tagja volt. Az American Airlines Boeing 767 című gépe volt az első: amerikai keleti parti idő szerint 8:45-kor csapódott be a WTC 110 emeletes északi tornyának 80. emeletébe. 18 perccel később a déli torony 60. emeletébe robbant be a United Airlines gépe. A terroristáknak egyértelműen az volt a céljuk, hogy minél több legyen a halálos áldozat, hiszen a becsapódás feletti emeleteken lévőknek eleve esélyük sem volt a menekülésre, az alatta lévő emeletek pedig bármikor összeomolhattak. Nem volt véletlen az időzítés sem, mert akkor a két torony számos irodájában már elkezdődött a munka.
9:45-kor a Pentagon nyugati szárnyába vezették az American Airlines gépét a terroristák, miután több kört írtak le Washington DC felett. A negyedik gép, ahol az utasok és a személyzet több tagja megpróbálta lefegyverezni a géprablókat, 10:03-kor zuhant le a Pennsylvania állambeli Shanksville közelében. Nem derült ki, hogy ennek a gépnek mi volt az eredeti célpontja, a feltételezések szerint lehetett a Fehér Ház, a Capitolium épülete, a Camp David-i elnöki rezidencia Marylandben, vagy a keleti part valamelyik atomerőműve.
Közben 9:59-kor összeomlott a Déli Torony, majd 10:28-kor az Északi is. Az amerikai történelem legsötétebb napján 2977-en haltak meg[7] és több mint 6000 volt a sebesültek száma. Természetesen egyik géprabló sem élte túl a merényletsorozatot. 2606-an a WTC-ben és környékén vesztették életüket, a négy repülőgépen összesen 265-en utaztak. Súlyos áldozatot követeltek a terrortámadások a tűzoltók és rendfenntartók között is: 343 tűzoltó és 71 rendőr lelte halálát a mentés közben. Azóta már több mint 3000-en haltak meg az akkor ért gáz-, füst- és pormérgezés miatt, vagy az ezek által okozott betegségekben, legfőképpen rákban.[8]
9:04-kor, tehát alig egy perccel a Déli Toronyba történt becsapódás után Jon Scott, a Fox News műsorvezetője kimondta a fő gyanúsított, Oszama bin Laden nevét. Annak a szaúdi milliárdos terroristának a nevét, aki ugyan közvetlenül soha nem vállalta az Egyesült Államok elleni terrortámadásokat, de a következő hónapokban róla felbukkanó videófelvételek arra utaltak, hogy ő áll e példa nélküli erőszak hátterében.
Már amennyiben hitelesnek tekintjük ezeket a felvételeket.
És azt se felejtsük el, hogy Oszama bin Laden „dzsihádját” nem az Egyesült Államok, hanem a Szovjetunió ellen kezdte Afganisztánban, amikor az 1979. decemberében kezdődött invázió egyre inkább a szovjetek Vietnamjává vált. Washington fegyverezte fel ugyanis a mudzsahedeket, akik a kabuli kormányt támadták 1979 nyarától. Zbigniew Brzezinskitől, Jimmy Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadójától származott az ötlet, hogy a CIA irányításával fanatikus iszlám harcosokat toborozzanak és képezzenek ki harci egységekké, amelyek hozzájárultak az országban eluralkodó káoszhoz, miközben Moszkva képtelen volt féken tartani az általa támogatott kommunista vezetők közötti belharcot. Ez vezetett végül a szovjet katonai beavatkozáshoz. Az amerikaiak éppen azt akarták, hogy a szuperhatalmak fegyverkezési hajszájába lassan beleroppanó Szovjetunió egy újabb terhet kapjon, és a brezsnyevi vezetés (vagy inkább a nagyhatalmú tábornoki kar) belesétált ebbe a csapdába. Innen nőtte ki magát karizmatikus vezetővé Oszama bin Laden, aki kezdetben az egyre szélesedő, és immár nemcsak Afganisztánban tevékenykedő hálózatot finanszírozta.
Oszama bin Laden egy jemeni származású szaúdi milliárdos építkezési vállalkozó 12. gyermeke volt. 1957-ben született Rijádban. Már gyermekkorában dúskált a javakban. Tizenegy éves volt, amikor apja egy repülőszerencsétlenségben meghalt, és akkor ő egymaga 80 millió dollárt örökölt az ötmilliárdos vagyonból. A Guardian már 2001. szeptember végén felhajtott róla egy fotót, amelyen 1971-ben népes családja körében egy amerikai luxusautó mellett látható egy svédországi bányászvárosban, Falunban, ahol a helyiek visszaemlékezése szerint megőrültek érte a kamaszlányok. A dzsiddai egyetemen mérnöki és kereskedelmi tanulmányokat végzett, és úgy tűnt, hogy az üzleti életben fog jelentős karriert befutni , de itt került kapcsolatba 18 évesen iszlamista csoportokkal. Egykori évfolyamtársai vallásos, visszafogott, a szunnita iszlám egyik legszigorúbb, a wahabizmus szent szövegeit buzgón tanulmányozó fiatalemberként jellemezték. Az afganisztáni szovjet invázió után Szaúd-Arábiában is rendkívül népszerűvé vált a megszállók elleni „dzsihád”, és Bin Laden, a rijádi hatóságok jóváhagyásával, szervezni kezdte a mudzsahedek logisztikai támogatását. Megteremtette ennek pénzügyi alapját, majd a pakisztáni Pesavarban, a szovjetellenes gerillák hátországában telepedett le. Itt találkozott mentorával, a palesztin Abdullah Azzammal és ide áramlottak az önkéntesek, akikből az évek során létrejött az al-Kaida (Az alap) nevű terrorista hálózat.
Oszama bin Laden maga nem igen fogott fegyvert, de hálózata egyre erősödött nem utolsósorban a CIA pénzügyi támogatásával, amelyet a pakisztáni titkos szolgálat közvetítésével juttattak el hozzá. Az 1989-es szovjet kivonulás után Bin Laden hősként tért haza, ahol fáradhatatlanul járt a mecseteket és az iskolákat, hogy a dzsihád sikeréről és folytatásáról beszéljen.
1991-ben, miután az iraki hadsereg megtámadta Kuvaitot, Oszama bin Laden felajánlotta Fahd szaúdi királynak, hogy afganisztáni veteránjaival kiűzik a megszállót a szomszédos országból. Az uralkodó azonban ezt elutasította, jobban bízott az amerikai beavatkozásban. Oszama úgy érezte, elárulták, és hogy az amerikaiak jelenléte beszennyezi az iszlám születésének szent földjét, az Arab-félszigetet. Meggyőződésévé vált, hogy az iszlám világ az Amerika által irányított nemzetközi terrorizmus áldozata.
Egy évvel később gyakorlatilag száműzték Szaúd-Arábiából. Akkor Szudánban telepedett le a helyi kormány áldásával. Miután Bin Laden olyan „fatvákat” (iszlám parancsolatokat) adott ki, amelyekben elítélte az Egyesült Államokat és szaúdi királyi családot, megfosztották szaúdi állampolgárságától is. Az amerikai hírszerzés ekkor már gyanította, hogy terrorista kiképzőtáborokat pénzel. Ezért 1996-ban a növekvő nemzetközi nyomásnak engedve Szudánból is kiutasították. Ekkor visszatért Afganisztánba, ahonnan egyre radikálisabb Amerika-ellenes felhívásokat tett közzé, miközben az országban az ultrakonzervatív tálibok vették át a hatalmat. Vagyonának és szélsőséges nézeteinek köszönhetően hamar bekerült a tálib vezetés legbelsőbb köreibe.
Aubrey Immelman amerikai politikai pszichológus 2002-ben írt tanulmányában olyan „görcsösen puritán” személyiségnek írta le Oszama bin Ladent, akinek szüksége van arra, hogy hatalma legyen mások felett, és kimutassa az anyagi világ iránti mérhetetlen megvetését, és a látszólagos önmegtartóztatásával követésre bíztassa azokat, akik úgy vélik: az egész világ romlott, csak ők az igaz emberek. Immelmann szerint Bin Laden csupán kihasználta az iszlám fundamentalizmust saját személyes ambícióira és hogy beírja magát a történelembe.
Vélhetően már az 1993-as WTC elleni akcióhoz is köze volt, mert a merénylet (és egyben 9/11) szervezése miatt elítélt és máig a guantánamói börtönben őrzött Khalid Sheik Mohammed az al-Kaida tagja volt, 1999 és 2001 között a szervezet propagandájának irányítója.
1995-ben egy szaúdi amerikai bázis épületét döntötte robban gépkocsiba rejtett pokolgép. 1998. augusztus 7-én szinte egyidőben robbant az Egyesült Államok nairobi és Dar-es-Salaami nagykövetségén. A merényletekben összesen 224-en haltak meg, több mint 5000 volt a sebesültek száma. A merényletek kapcsán még augusztusban elfogott gyanúsítottak egyike bevallotta, hogy az akciókat az al-Kaida követte el. Szeptemberben pedig Texasban tartóztattak le egy libanoni születésű amerikai állampolgárt, Wadih el-Hagét, aki Szudánban Oszama bin Laden személyi titkára volt. (Ő jelenleg is életfogytiglani börtönbüntetését tölti). Novemberben az amerikai hatóságok hivatalosan is Bin Ladent, és Muhammad Atefet, az al-Kaida katonai vezetőjét vádolták meg 224 rendbeli gyilkossággal. Az amerikai külügyminisztérium 5 millió dolláros jutalmat ajánlott fel minden olyan információért, ami Bin Laden letartóztatásához segíti.
És nem ez volt az utolsó al-Kaida merénylet amerikaiak ellen 9/11 előtt. 2000. október 12-én az Adeni-öbölben öngyilkos akciót hajtottak végre a USS Cole hadihajó ellen, amelyben a legénység 17 tagja vesztette életét.
Nem lehetett tehát azt mondani, hogy az amerikai hatóságokat teljesen váratlanul érték 9/11 terrortámadásai. Nem véletlen, hogy az események után hosszú ideig folyt az egymásra mutogatás a CIA, az FBI és a különböző biztonsági szervek között, hiszen a négy repülőgépet elrabló 19 öngyilkos terrorista szinte besétált 2000-ben és 2001 nyarán az Egyesült Államokba. Állítólag a CIA meg is kapta a teljes listát, és azt is sejtették, hogy mire készülnek.
A szörnyű terrorakciók után elindult a világméretű hajtóvadászat Oszama bin Laden ellen. Az Egyesült Államok előbb 25, majd 50 millió dollárra emelte vérdíját. Az al-Kaida vezérének azonban a 2001. október 7-én kezdődött afganisztáni invázió után sikerült elmenekülnie.
Az amerikai bombázások kezdete után néhány nappal az al-Dzsazíra pánarab hír-tv-ben bejátszottak egy videófelvételt, amelyen Oszama Bin Laden, három alvezére társaságában volt látható, és amelyen kijelentette: „A mindenható Allah egyik létfontosságú szervén találta el Amerikát. Amerika borzadállyal telt meg északtól délig, kelettől nyugatig, és Allahnak legyen hála, most meg kell élnie a választ mindarra, amit eddig elviseltünk”. Azt azonban nem mondta ki, hogy 9/11-et az ő szervezete követte el.
Utoljára hitelt érdemlően 2001 novemberében látták Kandahár városában, utána közel 10 évre nyoma veszett. Bár a helyi és nyugati hírszerzők szerint valahol az afgán-pakisztáni határövezetben rejtőzött, és a következő években többször közölte az amerikai hadsereg már-már kabaréba illően, hogy „hajszálon múlt Oszama bin Laden elfogása”, a szakértők magánbeszélgetésekben bevallották, hogy egyetlen komolyan vehető nyomuk sem volt.
2001 után az al-Kaida vezére már csak videó-üzenetekben és hangfelvételeken jelent meg a világ színe előtt. Ezek közül a legérdekesebb az a 18 perces beszéde volt, amelyet 2004. október 29-én, egy pénteki napon, alig 5 nappal az amerikai elnökválasztás előtt közvetített az al-Dzsazíra. A beszédet egyenesen az amerikai polgárokhoz intézte. Elismerte, hogy ő küldte 9/11-én a 19 géprablót, és azért az Ikertornyok voltak a célpontok, hogy megtorolja azokat a bombázásokat, amelyeket Izrael hajtott végre amerikai támogatással az 1982-es libanoni háború idején. Egyúttal kijelentette: ahhoz, hogy elkerüljenek egy „újabb Manhattant”, az Egyesült Államoknak le kellene tennie arról, hogy fenyegeti a muszlim nemzetek biztonságát. George W.Bush elnökről pedig úgy vélekedett, hogy az elmúlt három évben félrevezette országát.
Az újraválasztásáért küzdő elnök azonnal reagált: „Az amerikaiakat országunk ellenségei nem tudják sem megfélemlíteni, sem befolyásolni. Hangsúlyozom, hogy az amerikai nép háborúban áll ezekkel a terroristákkal, és bízom benne, hogy győzni fogunk”. Nem mondhatott mást, kihívója, John Kerry demokrata szenátor, az egykori vietnami veterán: „Mi, amerikaiak abszolút egységesek vagyunk abban az eltökéltségünkben, hogy levadásszuk és elpusztítsuk Oszama bin Ladent.” Öt nap múlva az Egyesült Államok másodszor is megválasztotta elnöknek George W.Busht, akinek pedig elég rosszul állt a szénája az afganisztáni és iraki háború eredménytelensége és a növekvő veszteségek miatt[9]. Azóta is az összeesküvés-elméleteket erősíti az üzenet „tökéletes időzítése.” Érdekes módon négy évvel később, amikor Bush jr. már nem versenghetett a Fehér Házért, és Barack Obama győzött a vietnami hős John McCainnel szemben, Oszama bin Laden néma maradt…
Utoljára 2011. május 19-én, tehát már halálának bejelentése után került nyilvánosságra Oszama Bin Ladennek egy hangfelvétele, amelyben méltatta a tunéziai és egyiptomi forradalmakat.
Barack Obama elnök 2011. május 2-án keleti parti idő szerint 23:30-kor jelentette be, hogy az Egyesült Államok különleges erői a pakisztáni Abbottábád városában aznap reggel egy 40 percig tartó rajtaütés során megölték Oszama bin Ladent. A Neptun lándzsája (Neptune’s Spear) fedőnevű akciót helyi idő szerint nem sokkal éjfél után a haditengerészet kommandósai (SEAL) és különleges akciók közös kommandója hajtotta végre a CIA irányításával. Az ABC és az AP szerint az al-Kaida vezért arcfelismerő technológiával, majd DNS-mintával azonosították (Ez utóbbihoz az összehasonlító anyagot a szaúdi kormány segítségével gyűjtötték össze). A New York Times viszont úgy tudta, hogy egyik felesége, akit a helyszínen fogtak el, azonosította. Oszama Bin Laden holtteste még aznap az Arab-tenger pakisztáni oldalán merült a vízbe a USS Carl Vinson amerikai repülőgép-hordozó fedélzetéről. Június 17-én Lewis L. Kaplan amerikai bíró bejelentette, hogy az Oszama bin Laden elleni vádak okafogyottá váltak.
A Guardian tudósítójának 2018-ban – a szaúdi király különleges engedélyével – sikerült első ízben megszólaltatnia Alia Ghanemet, Oszama bin Laden édesanyját, aki szerint fia kiváló képességű, szeretetre méltó fiatalember volt egészen addig, amíg nem találkozott a Muzulmán Testvériség tagjaival, akik „agymosást hajtottak végre rajta” és hiába próbálta rábeszélni, hogy tartsa távol magát tőlük. Ennek ellenére nem hitte, hogy egy nemzetközi terrorista hálózatot fog kiépíteni. Bin Ladenék egyébként a mai napig Szaúd-Arábia legtekintélyesebb családjai közé tartoznak, akiknek fontos szerepet szánnak a királyság lassú modernizálásában.
A gyanús körülmények miatt Bin Laden halottnak nyilvánítása sokakban kételyeket keltett. 2012 decemberében az amúgy összeesküvés-elméletekre szakosodott BeforeitsNews.com azt állította, hogy mindazok a SEAL-katonák, akik részt vettek az Oszama Bin Laden elleni rajtaütésben, másfél éven belül mind meghaltak. Az oldal sejtetni engedi, hogy az egész akció csalás volt, Oszamát nem is ölték meg, és azért kellett eltüntetni a kommandó tagjait, hogy ki ne tudódjon az igazság. A történet egy kicsit a roswelli földönkívüli ügy körüli titokzatos halálesetekre hajaz…
2013 novemberében egy Tom Lee nevű 63 éves amerikai drágakő-kereskedő a Skynews-nak azt állította, hogy már 2003-ban tudta, hogy Oszama bin Laden a pakisztáni Pesavarban rejtőzik, miután családjának közeli ismerőse, egy titkosszolgálati tiszt pakisztáni küldetése után ezt közölte vele. Ő akkor ezt jelentette az FBI-nak, de nem történt semmi. Lee furcsállta, hogy csak 8 évvel később csaptak le Bin Ladenre, miközben ha korábban valamilyen értékes információval látta el az amerikai hatóságokat – és ezt már 20 éve folyamatosan tette – általában azonnal léptek. Természetesen nem kapta meg az Oszama nyomra vezetéséért kitűzött 25 millió dollárt sem.
2015 májusában a neves amerikai újságíró, Seynour Hersch, aki a vietnami háború idején leleplezte a My Lai-i vérengzést, majd 2003-ban az amerikai katonák által a bagdadi Abu Graib börtönben elkövetett kegyetlenkedéseket, a London Books of Reviews-ban azt állította, hogy valójában Oszama bin Laden a pakisztáni hadsereg foglya volt, és ők árulták el az amerikaiaknak tartózkodási helyét cserébe az Iszlámábádnak nyújtott katonai támogatások növeléséért. Hersch szerint a tengeri „temetés” sem igaz, hanem egyszerűen kidobták a holttestet egy helikopterről a Hindukus hegység felett. Hersch cikke nagy visszhangot keltett, elmélete azonban sokak szerint kevésbé hihető bizonyítékokon alapult.
Ez az összeesküvés-elmélet, ha nevezhetjük annak, csak egyike volt azoknak, amelyek 9/11-et és Oszama bin Laden személyét körülvették. Jellemző, hogy még egy elsősorban interneten működő mozgalom is született, a 9/11 Truth Movement, amelynek olyan támogatói voltak/vannak, mint Daniel Ellsberg neves amerikai politológus, Gore Vidal író, Andreas von Bülow német szociáldemokrata politikus, vagy Mathieu Kassowitz, a magyar származású francia színész-rendező. Az még nem is annyira a fantázia terméke, hogy a kormány tudhatott a készülő merényletekről, de sokan állítják, hogy maga a kormány szervezte meg a terrortámadásokat. Ez utóbbira is számos okot találnak: a legfontosabb, hogy egy válaszcsapásnak köszönhetően az amerikai iparlobbik rátehessék a kezüket a közel-keleti energiaforrásokra és ezért megéri ennyi embert feláldozni. Afganisztán ehhez természetesen csak az előszoba lett volna, az igazi célpont Irak, hatalmas olajmezőivel – és tény, hogy a Bush-család nemzedékek óta olajban utazik. Miként az is, hogy George Bush jr. saját cégének egyik fő részvényese által kapcsolatban állt Szalem Bin Ladennel, Oszama bátyjával. Azért is szükség volt a támadásra, mert az amerikai közvélemény hagyományosan háború-ellenes, tehát egy Pearl Harborhoz hasonló sokk kellett ahhoz, hogy a Fehér Ház széles körű támogatást kapjon egy nagyszabású katonai akcióhoz.
Azt is szívesen hangsúlyozzák az utóbbi elmélet hívei, hogy amikor a floridai Sarasota egyik általános iskolájában tartózkodó elnököt értesítették az eseményekről, George W. Bush még elmondta tervezett beszédét és csak 20 perccel később távozott az iskolából az Air Force One fedélzetén. Ha az amerikai belbiztonsági szolgálat nem lett volna biztos abban, hogy nincs olyan gép a közelben, amely esetleg az iskolát vette volna célba, alighanem pánikszerűen evakuálta volna az épületet az elnökkel az élen.
Van egy olyan elmélet is, mely szerint nem véletlenül tartottak az Egyesült Államok több térségben légi hadgyakorlatokat, amelyeken éppen ellenséges támadásokat szimuláltak. Eszerint ezek a hadgyakorlatok szándékosan megzavarták a radarmegfigyeléseket, így az elrabolt gépek akadálytalanul juthattak el a célpontjaikhoz.
A Bush-család további tagjaira is rávetült a gyanú. Az elnök egyik öccse, Marvin ugyanis a WTC biztonságáért felelős cég, a Securacom egyik igazgatója volt egészen 2001 júniusáig, unokaöccse, Wirt Dester Walker viszont 2002-ig az elnöke maradt. Ugyancsak Walker volt az elnöke az Aviation Generalnak, amely többek között annak a floridai, Daytona Beach-i pilótaképzőnek szállított repülőgépeket, ahol a géprablók a feltételezések szerint kiképzést kaphattak. George W. másik öccsét, Jeb Bush floridai kormányzót pedig azzal vádolták, hogy a merényletek utáni éjszakán egy másik floridai pilótaképző, a venice-i Huffman Aviation-ben járt, hogy bizonyos iratokat eltüntessen.
Steven Jones fizikus, a 9/11 Truth Movement egyik alapítója szerint az Ikertornyok összeomlását nem a repülőgépek becsapódása, hanem előre elhelyezett robbanó szerkezetek okozták. Ugyancsak gyanúsnak tartják egyes szakértők, hogy a két torony túlságosan gyorsan, ráadásul függőleges irányban omlott össze. Jeff King, a Massachusetts Institute of Technology elektromérnöke szerint a tornyok nem omolhattak össze a tűz okozta hőségben, mert a tűz nem olvaszthatta meg az acélszerkezeteket.
Kevesen emlékeznek arra, hogy közel egy órával az Északi Torony leomlása után összedőlt az Ikertornyoktól 106 méterre lévő WTC 7 nevű, 47 emeletes épület is, amelybe nem csapódott be repülőgép. Ebben az épületben a belbiztonsági szolgálat, a CIA, a védelmi minisztérium és a katasztrófavédelem tartott többek között irodákat, és bár a hivatalos vélemény szerint az Északi Torony törmeléke súlyos károkat okozott a WTC 7-ben, az épület alatt lévő elektromos központban kiütött tüzek okozták pusztulását. A tűzoltók itt már minden erejüket az emberéletek mentésére összpontosították. Ugyanakkor a 9/11-ről szóló kongresszusi bizottsági jelentés említést sem tett a WTC 7 összeomlásáról…
És lehetne még sorolni a végtelenségig a gépek becsapódási szögétől a különböző fotókig és filmfelvételekig, amelyek a kétkedők szerint a valóságban nem készülhettek el, tehát hamisítványokkal etették az amerikai és a világ közvéleményét. Mások feltették azt a kérdést, hogy miért tűntek el a Pentagon biztonságai kameráiból két órával az American Airlines 77 becsapódása után az erről készült felvételek, és voltak, akik tudni vélték, hogy a Ground Zeronak elnevezett teret beborító romok közé hogyan kerülhetett néhány géprabló sértetlen útlevele…Akadtak olyanok is, akik Oszama bin Laden puszta létezését is kétségbe vonták, megint mások azt hangoztatták, hogy George W. összeszűrte a levet a világot irányító Illuminátusokkal…Idetartozik az a teória, is amelyet a libanoni siíta terrorista szervezet, a Hezbollah kezdett el sikerrel terjeszteni: az izraeli titkosszolgálat szervezte meg az akciót, hogy ürügyet szolgáltasson az iszlám országok elleni megtorlásra, és ezért a World Trade Center 4 ezer zsidó származású dolgozója aznap nem ment dolgozni…
Az abszurditások netovábbja: a Daily Mirror azt állította, hogy a Supertramp együttes Breakfast in America című, 1979-ben megjelent lemezének borítója már figyelmeztetett a terrortámadásra, mert azon megjelennek a hat évvel korábban felépített Ikertornyok modelljei, és a képen látható pincérnő egy pohár narancslével éppen rájuk mutat – ez szimbolizálja a tüzet – miközben a fotó egyértelműen egy repülőgép ablakából készült. Az időpont is stimmel, hiszen reggel 9 óra reggeli-idő. Ha pedig tükörben nézzük meg a borítót, az angol banda nevének U és P betűiből kijön a 9/11. És hogy még biztosabb legyen a feltételezés: a Supertramp akkori producere, Stanley August Miesegaes szabadkőműves volt…
Mindenesetre az azóta eltelt több mint két évtizedben is tartja magát e konteók többsége, 9/11 nem vesztette el helyét a legnépszerűbb amerikai összeesküvés-elméletek top 10-jében. Ami pedig a két háborút illeti: Afganisztánba az amerikaiaknak ugyanúgy beletört a bicskája, mint a szovjeteknek, hiszen ők sem vették figyelembe a szigorú törzsi viszonyokat, miként azt sem, hogy a tálibok, a különböző hadurak és az éppen legálisnak mondott kormány egyaránt a nemzetközi kábítószer-kereskedelem haszonélvezője. 2021 elején már csak 2500 amerikai katona tartózkodott – ahogy 9/11-i főszerkesztő-helyettesünk helyszíni tapasztalatai alapján kijelentette – „a világ legbarátságtalanabb országában”, 2400-an haltak meg, a sebesültek száma meghaladta a 20 ezret, és várhatóan még ebben az évben az utolsó amerikai is távozik. Az iraki háború az amerikaiak 2009-es kivonulásával végződött, de 2014 óta ismét nagyobb erőkkel vesznek részt a konfliktusban az Iszlám Állam egyre nagyobb térhódítása miatt – ezt eredményezte a „demokrácia-export” – jelenleg itt is 2500-an vannak és 18 év alatt közel 5000 amerikai katona halt meg harc közben, vagy terrorcselekményben.
A 9/11, az olajbiznisz és az iraki háború összefüggéseit mutatja be lenyűgöző logikával és hatásos képsorokkal Michael Moore a Fahrenheit 9/11 című, cannes-i Aranypálma-díjas dokumentumfilmjében. A cím Ray Bradbury híres regényére, a 451 Fahrenheitre utal, amelyben a hőfok a papír égésére vonatkozik, Moore-nál pedig arra a hőmérsékletre, amikor „elég a szabadság”. Moore hitelességét legfeljebb az gyöngíti, hogy köztudottan zsigerből utálta George W.-t, miként az a 2004-es elnökválasztási kampányról készült filmjéből, a Captain Mike Across Americából is kiderül…
Azóta számos más dokumentum- és játékfilm készült 9/11-ről. Moore filmje mellett kiemelkedik Oliver Stone World Trade Centere (2006), Nicholas Cage-dzsel a főszerepben, amely a mentésben részt vevőknek állít emléket két, a romok alól 12 óra után kikerült kikötői rendőr, Will Jimeno és John McLoughlin igaz történetén keresztül. A forgatókönyv egyébként McLoughlin azonos című memoárjából készült. Lasse Hallström Drága John című romantikus filmjének (2010), főhőse a különleges egységek katonája, aki leszerelni készül, mert megtalálni látszik magánéleti boldogságát, de 9/11 hatására mégis vállalja a háborút, és közben elmegy mellette az élet. Stephen Daldry Rém hangosan és irtó közel (Extremely Loud & Incredibly Close, 2012), című alkotása már a szeptember 11 utáni traumát dolgozza fel egy kiskamasz fiú alakján keresztül, aki a terrortámadásokban vesztette el az apját. A legmaradandóbb azonban valószínűleg az a szkeccsfilm lesz, amelyet 11 rendező készített a világ minden tájáról 11’09″01 September 11 címmel egy évvel az események után. Csak annyi megkötésük volt a francia producereknek, Alain Brigand-nak és Jacques Perrin-nek, hogy mindegyik film hossza 11 perc, 9 másodperc és egyetlen kép legyen. Minden rendező olyan történetet dolgozott fel, ami eszébe jutott róla. Csak néhány példa: Idrissa Ouédraogo Burkina Faso-i rendező hőse egy kisfiú, aki meglátja városában Oszama bin Laden fotóját és a fejére kitűzött vérdíjat. Elhatározzák barátaival, hogy elfogják és meg is találják “Oszamát”…; Ken Loach egy Londonban élő chilei emigránst szólaltat meg, aki levelet ír 9/11 áldozatainak, és emlékeztet a chileiek szeptember 11-ére, az 1973-as Pinochet-puccsra, és annak több tízezer áldozatára; Amos Gitai egy Tel-Aviv-i öngyilkos merényletről tudósító amerikai tv-riporternőt mutat be, akit máskor ilyen esetben rögtön egyenes adásban kapcsolnak, most azonban New York-ban senkit sem érdekel az ő sztorija; az egyik legmegdöbbentőbb kisfilmet Sean Penn készítette, amelyben egy öregember magányosan él felesége halála óta egy manhattani lakásban, egyetlen öröme egy virág, amely azonban kevés fényt kap az Ikertornyok árnyékában. Aztán egy szép napon beárad a napfény a lakásba és a virág is erőre kap…
És 2001 után sem lett vége a katasztrófa – vagy apokalipszis-filmek áradatának. Csak néhány cím: A mag (2003), Holnapután (2004), Az út (2009) A képlet (2009), Legenda vagyok (2007), Felhőkarcoló (2018).
A terrorakciók azonban az Ikertornyok lerombolása után is folytatódnak. 2002. október 12-én Bali szigetén, Kuta turistanegyedben 202 ember öltek meg öngyilkos merénylők. 2004. március 11-én Madridban a reggeli csúcs idején tíz pokolgép robbant egyidejűleg a spanyol fővárosba tartó ingázó vonatokon. 193-an haltak meg a szintén az al-Kaidának, mások által az ETA baszk szeparatista szervezetnek tulajdonított merényletekben, amelyeket három nappal a spanyolországi választások előtt hajtottak végre, több mint 2000 volt a sebesültek száma.
2005 július 7-én – alig 5 nappal a Hyde Park-ban 205 ezer néző előtt zajló Live 8 koncert után – Londonban ugyancsak a tömegközlekedést célozták meg a reggeli csúcsban az iszlamisták. A metrókban végrehajtott robbanásokban az öngyilkos merénylőkön kívül 52-en haltak meg. 2013. április 15-én a bostoni maraton befutójánál robbant két pokolgép: a 3 halott mellett 264-en sebesültek meg.
2015 január 7-én a Charlie Hebdo francia szatirikus lap 12 munkatársát mészárolták le Párizsban, majd egy zsidó szupermarketben öltek meg 17 embert. Ugyanezen év november 13-án összehangolt támadást intéztek a francia főváros több pontján. Ekkor történt a Bataclan színházbeli vérfürdő, amelyben 90-en haltak meg. 2016. március 22-én Brüsszelben egy repülőtéren és egy buszmegállóban elkövetett robbantás 30 ember életét követelte. De ezeknek sem a médiavisszhangja, vagy utólagos hatása nem közelítette meg 9/11 baljós hírét. Talán csak a Charlie Hebdo-ügy vert nagyobb hullámokat, de az is elsősorban azért, mert hetekig mentek a közösségi médiában a szolidaritást kifejező „Je suis Charlie” posztok, miként a vita arról, hogy hol a határa a sajtó- és véleménynyilvánítási szabadságnak, mennyire kell tekintettel lenni egy vallási közösség érzékenységére – és persze ismét előtérbe kerültek a „kultúrák harcáról” szóló elméletek és politikai szólamok. És ne feledjük, hogy ez már a tömeges közel-keleti, elsősorban a háború dúlta Szíriából induló migrációáradat éve.
A borzalmak banalizálásáról még annyit, hogy a madridi merényletek idején is úgy hozta a sors, hogy 13 órás ügyeletes voltam az MTI külpolitikán. Csak akkor tudtam meg, hogy mi történt, amikor beértem, és nyoma nem volt a három évvel korábbi szerkesztőségi „rendkívüli állapotnak…”.
És ha személyes élménnyel kezdtem ezt a fejezetet, hadd fejezzem is be ugyanúgy. A mai napig, ha délelőtt írok, és rátekintek a laptopképernyőm jobb alsó sarkában futó órára, 9:11-kor szinte mindig öntudatlanul odanézek. De ez még semmi. 2002 tavaszán elvesztettem a személyi igazolványomat. Amikor az új kártyát megkaptam, és megláttam a számát és betűjelzését, kivert a hideg: 911842PA. Amerikai keleti parti idő szerint 8:42-kor szállt fel a United Airlines 93-as járata, amely Pennsylvania felett zuhant le. Pennsylvania amerikai postai rövidítése PA….De életem legszebb találkozását is 9/11-nek köszönhetem. 2001. szeptember12-én egy amatőr irodalmi portál tagjaival cseteltem két hír között a nostradamusi jóslatokról. Az egyik hölgy a magánvéleményemet kérte az ügyről, amit én „véletlenül” úgy értelmeztem, hogy magánban folytassuk a beszélgetést. Huszonkét éve ő az Életem Párja…
[1] Ma már tudjuk, hogy a szöveg eredeti szerzője, Jávor László bűnügyi tudósító volt, és amikor kiküldték egy-egy öngyilkoshoz helyszíni szemlére, ő óvatlanul a holttest mellé vagy a zsebébe elhelyezte a Szomorú vasárnap szövegét. Ezzel az aljas trükkel született meg a legenda, amely soha ki nem élvezett világhírt hozott Seressnek. A Szomorú vasárnap-nak (Gloomy Sunday) több mint 1000 feldolgozása ismert az 1930-as évektől napjainkig.
[2] A gépet a szovjet légvédelem lőtte le, mert egy a KAL007 állítólag átrepült egy szupertitkos szovjet katonai körzet felett, és ezt kémtevékenységnek minősítették. A gép a Japán-tengerbe zuhant, 269 utasa és a személyzet valamennyi tagja szörnyethalt. Az áldozatok között több amerikai állampolgár, köztük egy kongresszusi képviselő is utazott. Az ügy tovább mérgesítette a közepes hatótávolságú nukleáris fegyverek európai telepítése és Ronald Reagan elnök „csillagháborús” tervei miatt amúgy is pattanásig feszült szovjet-amerikai viszonyt.
[3] Piazza Fontana ma Olaszországban ugyanolyan fogalom, mint Amerikában 9/11. Ez volt a kezdete az „óloméveknek”, amelyek 1978-ban Aldo Moro kereszténydemokrata pártelnök elrablásában és meggyilkolásában, majd 1980. augusztus 2-án a bolognai központi pályaudvar ellen elkövetett, 85 halálos áldozatot követelő pokolgépes merényletben csúcsosodtak ki. Piazza Fontanát a vizsgálatok szerint az Ordine Nouvo, Bolognát a Nuclei Armati Rivoluzionari (NAR) neofasiszta szervezetek követték el, Aldo Moro meggyilkolásával a Vörös Brigádokat vádolták az azonban a mai napig nem derült ki, hogy kik álltak a terrorakciók hátterében, kiknek állt érdekében a félelem légkörét megteremteni Olaszországban.
[4] Ezek az események vezettek oda, hogy 1999-ben a New York-i Columbia egyetem újságíró szakának keretén belül megalakult Bruce Shapiro vezetésével a Dart Center for Journalism and Trauma, amely egyrészt arra készíti fel a médiamunkásokat, hogy miként kezeljék terrorakciók, tömegkatasztrófák, erőszakos cselekmények túlélő áldozatait, szemben a mindenáron való szenzáció-hajhászással, másrészt pedig arra is, hogy maguk az újságírók hogyan tudják feldolgozni az ilyen tudósítások traumáját. A Dart munkája éppen 9/11 kapcsán vált Egyesült Államok-szerte ismertté és elismertté. Azóta számos esemény kapcsán indítottak programokat az iraki háborútól a különböző iskolai lövöldözésekig, és immár a világ minden táján tartanak kurzusokat.
[5] Ben Ali 1987, Kadhafi 1969, Mubarak pedig 1981 óta állt országa élén. Ben Ali Tunézia modern államalapítóját, Habib Burghibát állította félre, Kadhafi Idrisz királyt állította félre, míg Mubarak az Anvar Szadat elleni merénylet után lépett előre alelnökből elnökké.
[6] A következő hetekben számos kiváló, ám ellentmondásos gondolkodó jelentetett meg írásokat, vagy adott interjúkat 9/11 kapcsán. A Khomeini ajatollah által „halálra ítélt” Salman Rushdie az iszlamizmus mibenlétét világította meg, hangsúlyozva, hogy a világ muzulmánjai jelentős részének fogalma sincs az iszlám vallás valódi tartalmáról. A világhírű nyelvész és békeharcos Noam Chomsky nem habozott azt kijelenteni, hogy az Egyesült Államok a legnagyobb terrorista állam, mivel világszerte fegyverekkel és más eszközökkel beavatkozik más országok ügyeibe. Umberto Eco arra figyelmeztet, hogy egy „szent” háborúban, akár az Egyesült Államok, akár az iszlamisták hirdetik meg, csak a jó és a rossz leegyszerűsített fogalma, és a másik elpusztításának szándéka létezhet. Minden idők egyik legkeményebb újságírónője, Oriana Fallaci A düh és a büszkeség című cikkében, amelyből később könyv lett, nemcsak az iszlám elleni gyűlöletének adott hangot, hanem annak is, hogy a Nyugat saját gyengeségének és gyávaságának köszönheti 9/11-et és mindent, ami utána következik.
[7] Azóta a covid-19 járvány túltett ezen, 2021. januárjában többször is napi 3000 feletti volt a halottak száma, és ennek kapcsán emlegették a szomorú rekorddöntést. Január 14 volt a csúcs 4300 áldozattal.
[8] 105 ezer ember vett részt a WTC egészségügyi programban. A becslések szerint azonban legalább négyszer ennyi volt a mérgező poroknak kitettek száma. A nyomon követettek közül 55%-nál alakult ki valami 9/11-gyel összefüggésbe hozható betegség. Az amerikai közegészségügyi központ (CDC) 2020 szeptemberi adatai szerint 3400-an haltak meg közülük, 42 embernek a koronavírus adta meg a kegyelemdöfést.
[9] Még az iraki háború kitörése előtt jelent meg Norman Mailer pamfletje, amelyben kifejtette, hogy az az amerikai szólam, hogy „exportálják a demokráciát” egy másik országba, már eleve hamis, hiszen a demokrácia lényege éppen a szabad választás. Ez volt ugyanis a terrorizmus elleni harc mellett a másik kedvenc indoka a Bush-kormányzatnak mind az afganisztáni, mind az iraki háború esetében, ahol a cél a „vegyi fegyvereket gyártó” Szaddám Huszein megbuktatása volt. Mint utóbb kiderült, ilyen vegyi fegyverek nem léteztek.
„Ha dől a vér, dől a lé” -A vádlott: a mozi?
Jól ismert az a történet, amikor a 60-as évek végén a rock-zene először került pellengérre „sátáni hatása” miatt, miután Charles Manson banda áldozataik vérével írta fel az egyik tetthelyénél a „Helter Skelter” (Zűrzavar) kifejezést, egy korabeli Beatles-szám címét. Még ugyanebben az évben hasonló hírnévre tett szert a Rolling Stones Sympathy For The Devilje, mert éppen e számot játszotta az együttes 1969. december 6-án Altamontban, amikor a rendfenntartásra szerződtetett Pokol Angyalai megöltek egy 18 éves fekete fiatalembert, Meredith Huntert.[1] A következő években az ördöggel való cimborálással vádolták meg Jimmy Page-t, miután megvette a „világ leggonoszabb embere” hírében álló mágus, Aleister Crowley házát, és ezzel magyarázták a Led Zeppelint sújtó tragédia- és baleset-sorozatot. A 90-es években több metál-sztárt, köztük Ozzy Osbourne-t és a Judas Priest-et, konkrétan perbe fogták, mert néhány elkeseredett amerikai tinédzser az ő zenéjüket hallgatta, mielőtt végzett magával. A perek persze legjobb esetben köznevetségbe fulladtak, de a bélyeg mégis megmaradt, és a Vatikán által kinevezett hivatásos ördögűzők még könyvekkel is próbálták bizonygatni, hogy a rock magától a sátántól való, visszamenve egészen a nagy Delta Blues zenész, Robert Johnson és az ördög állítólagos vérszerződéséig.[2]
A mozit is gyakran vádolták a lelkek megzavarásával, erkölcsromboló hatásával az Extázistól (1932), amelyben a híres osztrák színésznő, majd nem kevésbé nagy nevű tudós és feltaláló, Heidi Lamarr jelent meg meztelenül a többszörösen félreértett Mechanikus narancsig (1971), amelyet maga a rendező, Stanley Kubrick tagadott meg, miután az erőszak felmagasztalásával vádolták.[3]
De az elmúlt harminc évben egyetlen filmre sem zúdítottak olyan össztüzet, mint Oliver Stone Született gyilkosok (Natural Born Killers, 1994) című alkotására, a legvadabbak egyenesen a két főszereplő ámokfutó dicsőítését rótták fel neki. Pedig Stone valójában nem tett mást, mint leleplezte azt a régi igazságot, hogy vér és halál mindig jó üzlet, mert milliókban van meg a borzalom iránti igény – persze mindaddig, amíg nem velük történik meg. John Herzfeld 15 perc hírnévében (Fifteen Minutes, 2001) már ki is mondja a varázsigét egy tv-műsorvezető: „Ha dől a vér, dől a lé”.
A 80-as évek második felére a 24 órás hírcsatornák elterjedésével végleg elszabadult az erőszak a médiában. A háborúk, merényletek, terrorakciók, tömeggyilkosságok sokkoló képeinek híradós bemutatása csak a betetőzése volt annak a folyamatnak, amely már több évtizede elkezdődött a nyomtatott sajtóban, ahogyan erről a World Press Photo-kiállítások évről évre tanúskodnak. Aligha tekinthető véletlen egybeesésnek, hogy a mozifilmekben is ekkortájt lett egyre több a durvaság, az erőszak. Különösen szembetűnő volt, hogy míg korábban ritkaságnak számítottak az olyan brutális látványú filmek, mint A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chainsaw Massacre, USA, 1974, r: Tobe Hooper), amelyet több országban, köztük Nagy-Britanniában is betiltottak, a 90-es évek elején három olyan „krimi” is kultikussá vált, amelyek ugyancsak tobzódtak a vérben és a kegyetlenség különböző, jól látható formáiban. Kezdődött dr. Hannibal Lecter feltűnésével (A bárányok hallgatnak, The Silence of The Lambs, 1991. r: Jonathan Demme), folytatódott a szado-mazo elemektől sem mentes Elemi ösztönnel (Basic Instinct, 1992. r: Paul Verhoeven), végül pedig jött a Hetedik (Seven, 1995, r: David Fincher), amelyben egy bomlott agyú gyilkos a hét főbűn alapján oszt szörnyű halálnemeket áldozatainak. Hogy Hollywood e filmeket nem egy szűk rétegnek szánta, abból is kitűnt, hogy mindegyikben világsztárok és elismert színészek játszották a főszerepeket: Anthony Hopkins és Jodie Foster, Michael Douglas és Sharon Stone, illetve Morgan Freeman, Brad Pitt és Kevin Spacey. Csakhogy közben, 1994 augusztusában – éppen egy évvel a Hetedik előtt – bemutatták Oliver Stone filmjét, amelyben egy gyerekkori traumáktól sújtott fiatal férfi és párja nemcsak valóságos élvezettel öli halomra az útjába kerülőket, hanem még „tv-sztárok” is lesznek letartóztatásuk után. Jó néhány újabb hullát maguk után hagyva megszöknek és a film utolsó kockáinak tanúsága szerint tisztes polgári családot alapítanak. Ez a krimibe ágyazott „fekete komédia” már kiverte a biztosítékot az Egyesült Államokban és másutt is.
„Ne borzadjatok, magatoktól borzadtok” – Gogol Revizorának polgármestere jut eszembe Oliver Stone munkásságáról. Rendezői pályájának kezdetétől hivatásának tekintette, hogy szembesítse országát a lelkiismeretével, a vietnami háborúval, a Kennedy-gyilkossággal, később a Watergate-üggyel, a Kuba elleni blokáddal, végül pedig az Egyesült Államoknak az elmúlt 150 évben a világban betöltött dicstelen szerepeivel. A Született gyilkosok, amelynek forgatókönyvét Quentin Tarantino írta, szintén beleillik ebbe a sorba, hiszen egy olyan társadalomról szól, amely számtalan (és azóta is csak szaporodó) elrettentő példa ellenére sem mond le a „szent jogként” tisztelt szabad fegyverviselésről, miközben mindig erősen növeli a tv-csatornák nézettségét egy-egy ámokfutó lövöldözése.
Mickey-t bántalmazták a szülei, ezért lelőtte az apját. Az csak hab a tortán, hogy Mickey alakítójának, Woody Harrelsonnak az apja 1963-ban a Kennedy-gyilkosság egyik gyanúsítottja volt és 2007-ben börtönben halt meg. Mallory-t (Juliette Lewis) apja vérfertőző kapcsolatra kényszeríti anyja tudtával, a lány még gyermeket is szül neki. Ezt a kiindulópontot hitelesíti könyvünk több szereplőjének története – alig van közöttük olyan, akinek a hátterében ne lenne valami súlyos gyerekkori trauma. Innen ered a bennük lévő iszonyú gyilkolási vágy, amelyet később Mickey a tv-interjúban „megtisztulásnak” nevez. De mindezt csak azután tudjuk meg, hogy lemészárolják egy út menti bár vendégeit és személyzetét. Utána látjuk, hogy miként találnak egymásra és miként végeznek Mallory szüleivel. Innentől kezdve nincs megállás és annak a nézőnek, aki még nem teljesen immunis a vizuális borzalmakkal szemben és nem képes mindig elvonatkoztatni a „filmes” látványtól („It’s just a movie”), elég nehéz végignézni egyhuzamban a szűken két órás mozit, amelyben összesen 18 durva erőszakos jelenet látható. Az utolsó fél óra szinte folyamatos öldöklés válogatott kegyetlenségekkel, különösen a börtönlázadás képei iszonytatóak. A rettenetes páros legtöbbször talál is „okot” a gyilkolásra, rémtetteiket hidegvérrel, ugyanakkor – főleg Mallory részéről – szinte szexuális kéjjel hajtják végre. De a velük szembenállók is gyűlöletesek: az őket elfogó rendőr, akinek anyját egy igazi ámokfutó, Charles Whitman ölte meg, maga is szadista pszichopata, aki visszataszító önteltséggel fürdik a „népszerűségben”, és legalább ilyen sötét gazember a csak az erőszak nyelvén értő börtönigazgató. A nézőben egy szemernyi együttérzést sem vált ki keserves haláluk: a rendőrnek Mallory vágja el a torkát, miután már több lőtt sebből vérzik, a börtönigazgatót pedig a fellázadt fegyencek tépik szét. És ugyanúgy nem lehet sajnálni Wayne Gale-t, a saját mániája, a „gyilkos valóságshow” áldozatává váló „médiaszemélyiséget”, aki miután tv-sztárt csinál a párból, ugyanarra a sorsra jut, mint a többi „féreg”, akinek „el kell tűnnie a föld színéről.” Pedig a közös menekülés során már ő is öl, és ki is jelenti nagy boldogan: „Először érzem, hogy élek”.
Mickey és Mallory hamar rájönnek, hogy gyilkosságaikkal címlapra kerülnek, ezért mindig életben hagynak valakit egy-egy vérfürdő után, aki elmondhatja, hogy ők tették. Innentől kezdve a média állandó szereplője és alakítója az eseményeknek. A tv is felfigyel rájuk, dokumentumfilmeket, majd valóságshow-t építenek rájuk, még nemzetközi körkérdést is készítenek, bemutatva, hogy világszerte „rajongó-klubjaik” alakulnak. Mickey és Mallory egyedül Charles Mansont nem tudják legyőzni a „népszerűségi listán”. (A fikció és a valóság többször keveredik, szóba kerülnek Manson mellett olyan hírhedt sorozatgyilkosok, mint Ted Bundy és egy képen feltűnik a forgatás idején feleség-gyilkosság vádjával letartóztatott O. J. Simpson is). Amikor elfogják őket, egy éppen a helyszínen tartózkodó japán tv-s stáb közvetít egyenes adásban. A „mániákus gyilkosok” sorozat csúcsadását a legnézettebb időpontban, éppen az amerikaifutball-döntő utánra teszik. Közben azt látjuk, hogy a tv-sek, mindenekelőtt Wayne, mélységesen megvetik a nézőket, „üres tekintettel bámuló zombiknak” tekintik őket, akik arra sem emlékeznek, amit előző nap láttak.
A börtönlázadást is a tv robbantja ki, mert az elítéltek nézik a Mickey-vel készült interjút, amelyben a „tömeggyilkos” (kikéri magának a „sorozatgyilkos” jelzőt) kinyilatkoztat: „Isten minden teremtménye öl. A legtöbb ember rászolgál a halálra. Mindenkinek a múltjában lappang valami undorító titok. És akkor jövök én…” Amikor a fegyházban elszabadul a pokol, már Mickey veszi át az „élő adás” irányítását, az ő parancsára filmezik végig Mallory kiszabadítását, a kitörést, a rendőrök legyilkolását. Végül Wayne kivégzését is kamera rögzíti, mielőtt a „szerelmespár” elindul, hogy boldogan éljen, míg meg nem hal…
Stone nem csupán a vériszamos jelenetekkel sokkol, hanem a vágásokkal is, a fekete-fehérből színesbe való hirtelen átmenetekkel, híradó- és újságképekkel, amelyek a II. világháború hullahegyeitől napjaink zaftos bűnügyi tudósításaiig terjednek, közben pszichedelikus és lázálom-szerű villanások csigázzák tovább amúgy is túlfeszített idegeinket, és egy idő után a néző úgy érzi, mintha maga is drog hatása alatt állna. Mindez az elmúlt évtizedek vizuális médiakultúrájának felgyorsított keresztmetszete. Ezen felül a rendező, aki mindig fontos szerepet szánt a zenének, teletűzdelte filmjét igazi nagyágyúkkal, mintha a film egy klasszikus „road movie” lenne: a rémségeket többek között Leonard Cohen, Patti Smith, Bob Dylan, Peter Gabriel, a Nine Inch Nails és Dr. Dre dalai kísérik. Leonard Cohen két dala egyenesen keretbe foglalja a filmet. Az elején a melodikus hangvételű Waiting For The Miracle, míg a végén a lendületesebb The Future szól . Az első dal, amelyre Mallory táncolni kezd a néhány perc múlva mészárszékké változtatott bárban, szövegében már előrejelzi a várható borzalmakat:
„Drága, keljünk egybe
magány volt eddig életünk
Maradjunk csak magunknak
Vajon erősek leszünk?
Ide hát egy őrületet
a leggonoszabb megfelel
Míg várjuk egyre
hogy a csoda a csoda jöjjön el”
(GNL fordítása)
A The Future apokaliptikus víziója viszont akkor csendül fel és szól végig a stáblista alatt, amikor Mickey és Mallory, „beteljesítve küldetésüket”, idilli hangulatban utaznak furgonjukon két gyermekükkel és a lány már a harmadikkal várandós.
„Eliszkol minden szanaszerte
add vissza a Berlini Falat
Szent Pált s Megváltódat
add nekem Krisztust s Hirosimát
a pusztulás minden magzatát
nem jut nekik már szeretet
Láttam a jövőt, drága
itt állunk készen a gyilkolásra.”
(GNL fordítása)
Így végződik ez a műfaji meghatározása szerint „szatirikus fekete komédia”, amelyet legfeljebb azzal lehet indokolni, hogy a rendező a végsőkig viszi extrém gondolati és képi világát. Valóságos csoda, hogy Leonard Cohent nem vádolták az önmagáért való erőszak propagálásáért, bár az ő egész költészetére jellemző a pokol legmélyebb bugyraiban való megmártózás.
Stone még egy meghökkentő segédeszközt vet be hatáselemként: időnként felvillan egy-egy kereskedelmi reklám, a legfeltűnőbb a jegesmedvés Coca-Cola hirdetés. A rendező ezt azzal magyarázta, hogy így akarta illusztrálni a reklámok „nyugtató” hatását. Éppen ezért minden reklámot egy-egy borzalmas jelenet, vagy egy „démon” képe után vágnak be, hogy „egy pillanatnyi nyugalmat adjanak a néző lelkének.” Persze elképzelhető a spotoknak más értelmezése is…
A Született gyilkosok kezdettől fogva ellentétes érzelmeket váltott ki. 2006-ban az Entertainment Weekly méltán választotta be „minden idők 25 legvitatottabb filmje” közé a 8. helyre, méghozzá az állítólag általa ihletett gyilkosságok miatt. A Premiere filmmagazin „minden idők 25 legveszedelmesebb filmje” rangsorában „csak” a 22., ugyanakkor itt Arthur Penn Bonnie és Clyde-ja, Stone fő ihletője lett a listavezető. A korabeli kritikusok közül kevesen illették a filmet dicsérő szavakkal. Egyikük volt az egyik legnagyobb tekintélyű ítész, Roger Ebert a Chicago Sun-Timesban így írt: „Nem elég egyszer látni a filmet. Először a zsigeri élményt kell átélni, másodjára pedig megérteni.” A Rolling Stone szerint a rendező „a kegyetlenség, mint szórakozás” démonát állította filmje középpontjába. A Boston Globe megjósolta, hogy ezt a filmet vagy imádják vagy gyűlölik, de mindenképpen jelentős, mert „kézigránátot dob a média sátrába”. Hal Hinson, a Washington Postban viszont fölöttébb sommásan ítélkezett: „Stone lázálom-szerű fantáziájában nincs igazság, nincs ok és következmény. A jók szenvednek és a gonoszok büntetlenek maradnak. Stone zavart lelkű ember és arról akar minket meggyőzni, hogy betegek vagyunk.” James Berardinelli neves on-line kritikus a Reelviews-ban ugyan elismerte, hogy a film valóságos arculcsapásként hat, mint Amerika vérontás-imádatának szatírája, de az állandóan, harsányan ismétlődő erőszakkal egy idő után elviselhetetlenné válik, vagy pedig a néző válik egy idő után érzéketlenné. Bernardinelli végül is rátapintott a lényegre: annyi brutalitással szembesülünk nap, mint nap, hogy lassan már a szemünk se rebben. Janet Maslin a The New York Times-tól a felszínességet vetette Oliver Stone szemére. Ha elolvassuk a mértékadónak tekinthető Rotten Tomatoes web-site-on az elmúlt évek kritikáit, ugyancsak a negatív értékelések vannak többségben (a film tetszési aránya 46%-os), a nézőknek viszont a 81%-a lelkesedik érte!
Bob Dole szenátor, az 1996-os elnökválasztás republikánus elnökjelöltje nyilvánosan elítélte „az erőszakot hirdető” filmet. Később kénytelen volt elismerni, hogy nem is látta… Ez a vád azonban éveken át kísérte a Született gyilkosokat és alkotóját. 1994 és 2008 között nem kevesebb, mint 13 súlyos gyilkossági ügyet írtak a film számlájára, köztük az 1999. április 20-i Columbine-i iskolai vérengzést, amelyről Michael Moore híres dokumentumfilmjét készítette. Az első eset mindjárt 1994. szeptemberében történt: Dallasban egy 14 éves fiú lefejezte iskolatársát, majd állítólag azt mondta a rendőröknek, hogy „híres akartam lenni, mint a Született gyilkosok”. Az „állítólag” kulcsszó ezekben a híradásokban, amelyek szinte minden alkalommal hangsúlyozták, hogy a tettesek tíznél is többször nézték meg Stone filmjét, mielőtt gyilkolni kezdtek.
Egy 1995 márciusi eset után pert is indítottak Stone és a Time Warner ellen, miután két tizenéves, akikről szintén azt mondták, hogy LSD-vel és a Született gyilkosokkal „hangoltak” Mississippi államban lelőtték egy áruház könyvelőjét és egy italkereskedőt. A pert a lövések nyomán megbénult könyvelőnő, Patsy Byers, és a meggyilkolt üzletember William Savage barátja, John Grisham A cég, A Pelikán-ügyirat, az Ítélet eladó című nagysikerű regények és filmek szerzője indította meg. Grisham felelőtlenséggel vádolta Stone-t a film elkészítése miatt, míg Byers egyenesen azt állította, hogy a rendező ösztönözte a két tinédzsert a bűntényre. A forgalmazó elmarasztalását is követelték ugyanezért. Az ügy hét évig húzódott, míg végül 2002 júniusában a louisianai fellebbviteli bíróság megszüntette az eljárást.
És hogy vélekedett minderről maga Oliver Stone? „Amerikában az egy főre jutó erőszakos bűncselekmények statisztikája viszonylag alacsony. A bűntények tálalása gyorsult fel, mert a média pénzt csinál az eladásából… És a helyzet csak rosszabb lesz. Félhetünk a jövőtől.”
A film elkészülte óta eltelt több mint negyedszázad alatt egyre több ámokfutóról, elmebeteg gyilkosról érkezik híradás az Egyesült Államokból és sajnos egyre gyakrabban Európából is. És alig telik el néhány óra egy-egy mészárlás után, már az egész világ mindent tud a tettesről, körbejárják a világot fotói, életrajza, egy-egy frappáns mondatot is idéznek tőle. Ez is csak a Született gyilkosok hatása?
Sokféleképpen idézték és idézik ma is Andy Warholnak ama legendás mondását, mely szerint „A jövőben mindenki híres lesz 15 percre.” Később a pop-art atyja, akiről az utókor a mai napig vitatkozik, hogy nagy művész volt-e vagy csak az idők szavát megérző zseniális blöffölő, kijelentette, hogy unja ezt a mondását, és ekképp módosítja: „15 perc alatt bárki híres lehet.” Az 1987-ben elhunyt Warhol nem is sejthette, hogy mennyire „a próféta szólt belőle”, a mondás mindkét változatával, hiszen ő még a valóság-show-k, az instant sztárok tömeges eljövetele és azelőtt távozott el, hogy az internet révén bárki – különösen, ha gonosztevő – nem 15, hanem 5 perc alatt világhírnévre tehet szert. Nagy igazságát Warhol 1968. június 3-án a szó szerint a saját bőrén tapasztalta, amikor a radikális feminista írónő, Valerie Solanas saját stúdiójában lőtt rá a művészre, aki aztán nem kis reklámot csinált magának a sebhelyeiről készült fotókkal. Solanast három évi börtönre, és pszichiátriai kezelésre ítélték. 1988 áprilisában egy San Franciscó-i hotelben tüdőgyulladásban meghalt, már szinte senki sem emlékezett rá, neve fennmaradását a Warhol személye körüli máig tartó érdeklődés biztosította.
E tiszavirág-életű, de több halálos áldozatot követelő fáma a mozgatója John Herzfeld 2001 márciusában bemutatott 15 perc hírnév című filmjének. (Az eredetiben csak 15 minutes). Herzfeld korántsem olyan nagy név az amerikai moziban, mint Oliver Stone, elsősorban tv-s krimisorozatok rendezője, de így ez a téma sem állt távol tőle. A megközelítés némileg hasonlít a Született gyilkosokéhoz, hiszen itt is a hírnévre vágyó gyilkosoknak és a témára „szakosodott” tv-műsor gátlástalan vezetőjének „szelleme” találkozik, és itt is áldozatul esik egy médiasztár rendőr. De azért ez a történet mégis egészen más.
Két kelet-európai bűnöző, a szlovák Emil és az orosz Oleg, akik börtönbüntetésük letöltése után Amerikában „próbálnak szerencsét”, saját bűntetteiknek filmre vételével és eladásával akarnak meggazdagodni és híressé válni. Oleg igazi moziőrült, akinek a 30-as évek nagy amerikai filmrendezője, Frank Capra a példaképe. Az Államokba való belépésük után szinte rögtön lop egy kamerát és mindent felvesz, ami velük történik, első két gyilkosságukat is. (Emil gyilkol, Oleg csak „dokumentál). A „nagy fogás” azonban ezután következik: kinézik maguknak Eddie Fleminget, a sztárnyomozót (Robert De Niro), és megtalálják hozzá a megfelelő tv-műsort, a Top Story-t, melynek vezetője, Robert Hawkins egymillió dollárt fizetett egy gyilkosnak egy exkluzív beszélgetésért. Robert Hawkins (Kelsey Grammer) gyakran megy együtt „terepre” Fleminggel, mert reménykedik egy-egy nagy fogásban. „Ha dől a vér, dől a lé” – ez Hawkins ars poeticája. Ő ugyanolyan beteg ember, mint Wayne Gale, a nézettség megszállottja, és hasonlóan a Született gyilkosok műsorvezetőjéhez, ő is megveti a nézőket, miközben a legaljasabb ösztöneiket szólítja meg. Jellemző, amikor egy gyilkos elfogásakor elkíséri Fleminget és operatőre elrontja a felvételt, követeli, hogy ismételjék meg a pillanatot, amikor a nyomozók elkapják a tettest…
Gale és Hawkins ugyanabból az emberfajtából vannak, mint Sidney Lumet Hálózat (Network, 1976) című filmjének program-igazgatónője, akinek még legintimebb pillanataiban is a tetszési index javítása jár az eszében, és aki ennek érdekében az egyenes adásban végrehajtatott gyilkosságtól sem retten vissza. De Fleming is szeret sütkérezni a napfényben, és vele némileg rivalizáló tűzoltó-nyomozó kollégáját, Jordy Warshaw-t (Edward Burns) is azért feddi meg elöljárója, mert Emilék gyilkos gyújtogatása után nem ő, hanem Fleming nyilatkozott a tévében. „Minél jobb az imázsunk, annál több pénzt kapunk” – mondja a főnök…
Emilt kezdetben idegesíti, hogy Oleg mindent filmre vesz, de megváltozik a véleménye, amikor felismeri Fleminget egy magazin címlapján és a tv-ben. Onnantól kezdve a cél a híres nyomozó tőrbe csalása, megölése, és a sztori eladása. A gyilkos ezúttal is Emil, Oleg pedig nehezményezi, hogy társa akarja irányítani az „ő filmjének” sztoriját. Hawkins némi „tétovázás” után (mivel megfenyegetik, hogy ő lesz a következő) kifizeti az egymilliót, majd Eddie temetése után „gyászos arccal” felkonferálja a Top Story-ban a szörnyű felvételt. A két bűnöző vesztét az okozza, hogy egymásnak esnek egy elegáns étteremben, ahol a közönség éppen borzadva nézi Fleming meggyilkolását, mert Emil csak a saját hírnevét akarja reklámozni. A kavarodásban Oleg elmenekül, Emilt letartóztatják, ő pedig előveszi egy hamarjában kerített ügyvéd megerősítésével az „őrültség” kártyáját. „Imádom Amerikát, ahol senki sem felelős azért, amit elkövet” – mondja korábban. Számításába azonban hiba csúszik, mert a híradásba az is bekerül, hogy eladta sztorijának film- és könyvjogait, és a pénzen ügyvédjével osztozik.
Herzfeld filmje, amely addig sem nélkülözte az akciófilmek sémáit (vetélytársakból barátok lesznek, üldözés a forgalmas New York-i utcákon, pozitív hős éppen megkérné szerelme kezét, amikor megölik, nyomozó beleszeret őrizetesbe, majd megmenti az életét stb.), a végén teljesen ide torkollik: Jordy lelövi a tárgyalásáról diadalmasan távozó Emilt, akit már Oleg is meg akar ölni sértett hiúságában, de a tűzharcban az orosz is meghal. Előbb azonban még „megajándékozza” a levakarhatatlan Hawkinst a Fleming-film hiányzó részletével, amelyből kiderül: Emil eleve eltervezte, hogy őrültnek tetteti magát. Remek a befejezés: a Capra-rajongó utolsó leheletével elégedetten belehörgi a kamerába: „rendezte: Oleg Rozgul”, a tévés hullarabló pedig azt hiszi, hogy ez is csak egy nagyszerű poén. Ő még kap a legvégén egy hatalmas jobbegyenest Jordy-tól, hogy igazságérzetünk se sérüljön, de kollégái természetesen ezt is filmre veszik… Mindenki megkapta a maga hírnevét – még bátor tűzoltó is, akit a főnöke „a sajtó nyomására” függeszt fel – de nem minden bűnös nyeri el méltó büntetését. Wayne Gale legalább maga is belepusztul szenzációéhségébe, Robert Hawkins viszont folytathatja dögevő karrierjét…
Az elmúlt évtizedek leghírhedtebb gyilkosairól készült filmek persze azóta is biztos sikernek számítanak a Zodiákustól (2007) a Ted Bundy-ról szóló Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány-ig (2019), amely kapcsán a kritikusok ismét megbélyegezték a mozit, hogy közel 40 évvel kivégzése után újra sztárt csinált abból az emberből, aki legalább 30 nőt ölt meg különös kegyetlenséggel, de lehet, hogy még annál is többet. Még Quentin Tarantino sem tudott a Manson-mítosztól szabadulni a Volt egyszer egy Hollywoodban…
Alig hat hónappal a 15 perc hírnév bemutatója után olyan „valóság-show” következett, amelybe az egész világ beleremegett: a 2001. szeptember 11-i New York elleni terrortámadás egyenes közvetítését alighanem több száz millióan nézték végig szerte a világon, és nem kevesen lehettek azok, akik kezdetben azt hihették, hogy csupán egy új katasztrófafilm trailerét látják. A hősök ott „névtelen” rendőrök, mentősök, tűzoltók, katonák, civilek voltak, szemben az öngyilkos merénylőkkel, és vezérükkel, akinek neve hamarosan az egész világon ismert és rettegett lett. De ez már egy következő történet.
[1] Ez az eset, pontosabban az erről szóló újsághír volt az alapja Déry Tibor: Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról című kisregényének, amelyből az első magyar rock-színházi előadás született 1973-ban a Vígszínházban, Presser Gábor és Adamis Anna dalaival. A Sympathy for the Devil megírására egyébként Mihail Bulgakov Mester és Margarita című regénye ihlette Mick Jaggert.
[2] A legenda szerint Johnson a clarksdale-i (Mississippi) keresztútnál találkozott az ördöggel, és eladta neki a lelkét, hogy ő lehessen a legnagyobb blues-gitáros. Ezzel magyarázzák máig ható zenéjét, továbbá, hogy alig 27 évet élt, és erőszakos halállal halt meg. Ő volt egyúttal az első a misztifikált „27-es klubban”, amelynek olyan tagjai lettek később, mint Brian Jones, Jim Hendrix, Janis Joplin, Kurt Cobain vagy Amy Winehouse.
[3] A film, miként az alapjául szolgáló Anthony Burgess-regény tilalmi listán volt egészen az 1980-as évek végéig a szocialista táborban állítólagos szovjetellenessége miatt, mert a narrátor-főszereplő egy torzitott orosz szavakkal fűszerezett szlenget használ. De Nyugaton is éles vitákat váltott ki, mert a fiatal gonosztevő Alex-szel szemben fellépő rendőrség, büntetés-végrehajtás, sőt még a bosszúálló egykori áldozatok is olyan kegyetlenek, hogy a néző szinte megsajnálja a főhőst. Emellett a mű a „jó útra térítés” szándékába burkolt agymosást is pellengérre állítja. Az Alexet megszemélyesítő Malcolm McDowell számára végzetessé vált ez az ikonikus szerep: nemzedékének egyik legtehetségesebb brit színészét a következő évtizedekben szinte beskatulyázták a „gonosz” szerepébe.
A Szőke Szexbomba és a Szívek Királynője
Évtizedek óta nagyszerű bulvárcsemegét jelentenek azok a hírességek, akiknek halála körül tisztázatlan dolgok vannak. Rendszerint az a gyanú merül fel, hogy nem is természetes halállal távoztak az élők sorából, vagy hogy a balesetnek, öngyilkosságnak látszó tragédia valójában gyilkosság volt. Hosszú a sor Jimi Hendrixtől Michael Jacksonig, Soós Imrétől Elvis Presley-ig.
Most két olyan ügyet elevenítünk fel, amelyek máig foglalkoztatják a világ közvéleményét.
A gyanús sztárhalálok közül talán a legismertebb Marilyn Monroe esete, amelyet már említettünk a John F.Kennedy-ről szóló fejezetben.
Az amerikai mozi leghíresebb szexbombájának halálát több mint 60 éve titkok lengik be. Lehet, hogy már csak 18 évet kell várnunk az igazságra.
Marilyn Monroe, (Norma Jean Mortenson, 1926-1962), aki pazar alakjával, vakító szőkeségével – ami nem is volt valódi, eredetileg kellemes gesztenyebarna haja volt – ikonná vált fotóival és nem utolsósorban néhány remek filmjével (Niagara, Szőkék előnyben, Van, aki forrón szereti, Hét évi vágyakozás, Kallódó emberek[1]) a 20.századi populáris kultúra elválaszthatatlan része lett, mindössze 36 évet élt. Ma is állandó szereplője népszerű posztereknek, legendává váltak a róla készült fotók a korai aktoktól a George Barris-féle, halála előtt néhány héttel készült utolsó sorozatig, amelyekben utoljára felvillantotta több mint egy évtizeden át elnyomott természetes báját és esendőségét, az öregedéstől, a haláltól való is.[2] Szex-szimbólumát tovább emelték az Andy Warhol-féle színes szitanyomatok, több későbbi sztár is ihletet vett tőle Madonnától Lady Gagáig. Hatása Magyarországra is elért: 1981-ben Szörény Rezső Boldog születésnapot, Marilyn! című filmjében egy vidéki színésznő (Esztergályos Cecília), akit filmfelvételre hívnak, arról álmodik, hogy ő lesz a magyar Monroe…
Könyvek, filmek egész sora készült életéről, ellentmondásos személyiségéről.[3] Magánélete gyerekkorától kezdve szerencsétlenül alakult az Asperger-szindrómától, a kiskamaszként elszenvedett erőszaktól a kudarccal végződött három házasságig (James Doherty gyári munkás, Joe di Maggio, a baseballkirály és a nagy drámaíró, Arthur Miller, aki válásuk után Bűnbeesés után címmel írta meg együttlétük történetét), miközben az élete nem szólt másról, mint kétségbeesett szeretetvágyról.[4] Nem tudott mit kezdeni valódi lénye és imázsa feloldhatatlan ellentétével. Még a Marilyn nevet sem szerette. Ugyanakkor színésznő ideálja a 30-as évek ugyancsak tragikus sorsú „démonja”, Jean Harlow volt, 9 különböző árnyalatot próbált ki, mielőtt kikötött a platinaszőke mellett. Őt tekintették a „butácska szőke nő” prototípusának, pedig állítólag 168-as IQ-val rendelkezett. (Valószínűleg ez is túlzás). Lehet, hogy ez okozta egykori rendezői, színészpartnerei által is sokat emlegetett kiszámíthatatlanságát, már-már legendás pontatlanságát. „A kutyák soha nem harapnak meg, csak az emberek” – mondta egyszer.
Amikor 1962. augusztus 5-én holtan találták, a halotti bizonyítványba ezt írták: „valószínű öngyilkosság”. Ismervén életét, pszichiátriai zavarait, ez egyáltalán nem volt hihetetlen. Súlyos csapást jelentett neki Clark Gable halála is, akibe Marilyn a Kallódó emberekben nemcsak szerepe szerint volt szerelmes, hanem az idősödő egykori férfiideálban az egész életében hiányzó apát is kereste. Tény, hogy végrendeletet is készített, amelyben vagyonának 75%-át színész mentorára, Lee Strasbergre, 25%-át pedig egyik pszichiáterére, dr. Marianne Krisre hagyta.[5] És mégis kezdettől fogva gyanús volt valami a sztár hirtelen távozásában.
Az egyik leginkább közszájon forgó verzió, hogy a Kennedy-fivérek tetették el őt láb alól. Marilynt mind az elnök Johnhoz, mind az igazságügy-miniszter Roberthez gyengéd kapcsolatok fűzték – ma is gyakran felidézik azt a jelenetet, amikor a színésznő 1962 májusában a Madison Square Gardenben tartott jótékonysági partin fantasztikus testhez álló ruhában elbúgta: „Happy birthday, Mr. President” – és az elmélet szerint attól tartottak, hogy esetleg kifecsegi a környezetükben hallottakat, ami igencsak kellemetlen lett volna nekik – vagy akár veszélyes is nemzetbiztonsági szempontból. Így aztán, mivel amúgy is közismert volt, hogy Monroe állandó depresszióval küzd, idegcsillapítókon él, és nem veti meg az alkoholt sem, könnyű volt eljátszani a túladagolást.
2019 végén egy lépéssel közelebb kerülhettünk az igazsághoz. Becky Aldridge magándetektív ugyanis a Los Angeles-i UCLA egyetem könyvtárában talált egy „29-es doboz” néven leltárba vett anyagot, amelyet azonban csak 2039-ban lehet felnyitni a nagyközönség előtt. Az viszont kiderült, hogy Marilynnel kapcsolatos iratokat tartalmaz.
Az iratok Monroe másik pszichiáterének, dr.Ralph Greensonnak a tulajdonát képezték. Ő találta meg annak idején a sztár holttestét, és többen is azzal gyanúsították, hogy ő adta be neki a gyilkos nyugtatóadagot.
A Beverly Hills-ben praktizáló Greensont Kris, Miller és a színésznő ügyvédje, Milton Rudin, a pszichiáter sógora is ajánlotta, amikor 1960 augusztusában a Kallódó emberek forgatása alatt Marilynt kórházba kellett szállítani idegösszeomlás miatt. A film utómunkálatai idején Monroe mindennapos látogató volt Greensonnál. Krisszel egyetértésben ő utaltatta be Marilynt 1961. februárjában a New York-i Payne-Whitney pszichiátriai klinikára, ahol a színésznő rettenetesen érezte magát. Nemrégiben előkerült egy levél is, amelyet Greensonnak írt. „Semmi empátia nincs bennük. Úgy érzem magam, mintha börtönbe zártak volna egy el nem követett bűntettért.”
Aldridge szerint is ő volt a tettes: úgy véli, Greenson azután ölte meg Monroe-t, hogy a színésznő megfenyegette: nyilvánossága hozza Kennedy-ekkel való afférjait. Charles Casillo hollywood-i újságíró szerint a pszichiáter és Marilyn az utolsó hónapokban egymásba szerettek, viszonyuk persze nem kerülhetett nyilvánosságra. Több életrajzíró is felidézte, hogy 1962. augusztus 4-én este iszonyú veszekedés tört ki Marilyn, Robert Kennedy és színész sógora, Peter Lawford között a színésznő otthonában. Marilyn állítólag késsel fenyegette meg „Bobby-t”, és közölte, hogy „az összes szennyest ki fogja teregetni”. Kennedy ekkor felhívta Greensont, hogy azonnal jöjjön és csillapítsa le Monroe-t.
„Mindig is meg voltam győződve arról, hogy Marilyn Monroe-t megölték. Ha megnézzük a róla szóló történeteket, tanúvallomásokat, a halálával kapcsolatos bizonyítékokat, nincs semmi ok arra, hogy halotti bizonyítványában a „valószínű öngyilkosságot” ne javítsák át „gyilkosságra” – mondta Aldridge, aki ez ügyben petíciót is indított, és új vizsgálatot követelt. A nyomozó azt szeretné elérni, hogy az Egyesült Államok főállamügyésze kihallgassa azt a két személyt, akik tanúi voltak Marilyn utolsó pillanatainak, de soha nem kértek tőlük vallomást. Az egyikük Marvin D.Iannone, a Los Angeles-i rendőrség őrmestere, aki később Beverly Hills rendőrfőnöke lett, a másik pedig Patricia Newcomb, Monroe barátnője és sajtóügynöke, aki jelen volt azon a bizonyos augusztus 4-i veszekedésen, előző nap pedig Monroe házában aludt. Aldridge úgy tudja, hogy Newcomb Marilyn temetése után elhagyta az Egyesült Államokat és hat hónapra Európába utazott. Patricia szerint a színésznő halála előtt naplót vezetett, és ez is nyomtalanul eltűnt. Iannone-nal kapcsolatban pedig a nyomozó azt állítja, hogy az őrmester elküldte a Monroe brentwood-i házába helyszínelésre érkező többi rendőrt. Nincs már sok idő, hogy megszólaljanak, hiszen Iannone 85, Newcomb pedig 90 esztendős – figyelmeztet Aldrige. Greenson már a sírba vitte a titkot, mivel 1979-ben elhunyt.
A nyomozónak lehetővé tették, hogy betekintsen a dobozba, de azt nem, hogy lefotózza a dokumentumokat, vagy másolatot készítsen róluk, csupán jegyzetelni engedték. Ebből Aldrige számára kiderült, hogy Greenson őrült rajongója volt Marilynnek: megvolt neki minden könyv, minden újság, képes magazin, amelyben valaha írtak róla. A dobozban voltak olyan levelek, amelyekben azt tanácsolták a pszichiáternek, hogy legyen öngyilkos, mert őt hibáztatták Marilyn halálért. De dr.Greenson megőrzött olyan leveleket is, amelyeket Marilynnek írtak, és olyanokat is, amelyet a színésznő írt másoknak.
Aldrige arra is felhívja a figyelmet, hogy amikor Monroe korábban megpróbált véget vetni életének, hagyott egy-egy búcsúlevelet, ezúttal azonban nem. Gyanúsnak találja a színésznő csípőjén talált horzsolásokat is, amelyek ugyan származhatnak egy ügyetlenül beadott injekcióstűtől, de utalhatnak erőszakra is. Az sem világos, hogy Marilyn házvezetőnője, Eunice Murray, aki azt vallotta, hogy aggasztotta a sztár szobájából kiszűrődő világosság, miért dr.Greensont hívta először és csak utána a mentőket. Ráadásul Murray-nek volt kulcsa Monroe hálószobájához, tehát nem kellett volna Greensonnak betörnie az ajtót. Éppen ezért képzelhető el, hogy a pszichiáter még azelőtt beadta a végzetes injekciót, mielőtt a mentők megérkeztek – vélekedik a magánnyomozó.
Prince viszont arra a következtetésre jutott, hogy a gyilkosságot nem Greenson követte el, hanem a maffia három bérgyilkosa, akik előbb egy kloroformos kendővel elkábították a színésznőt, és utána adták be neki a halálos injekciót. Itt pedig már bejön a képbe Frank Sinatra, az elnök jóbarátja, és Sam Giancana, a JFK-sztoriból már jól ismert chicagói keresztapa, akinek a partijára Sinatra 1962. július 28-án elcsalta Marilynt, ahol bedrogozták, megerőszakolták és halálosan megfenyegették.
Bill Birnes történész ellenben a CIA-t teszi felelőssé, mert „Marilyn túlságosan veszélyessé vált, és el kellett hallgattatni”, de felmerül nála Lawfordnak és Max Jacobsonnak, JFK orvosának a neve is, mint akik a súlyos drogfüggőséget okozó metamfetaminokkal látták el Monroe-t. Akárcsak Kennedy elnök esetében mindegyik verziónak megvan a valószínűsége. És félő, hogy itt sem fogjuk soha megtudni a teljes igazságot.
Soha nem volt még olyan széles körben népszerű, és ellentmondásos megítélésű – Meghan Markle feltűnéséig – médiasztár tagja a brit királyi családnak, mint Lady Diana Spencer, wales-i hercegnő, Károly trónörökös felesége. Korábban legfeljebb II.Erzsébet húga, Margit hercegnő adott témát viharos magánéletével, amelybe belefért Tony Armstrong-Jones fotográfus, Peter Sellers és David Niven színészek, sőt, egyesek szerint még Mick Jagger is. De az ő afférjai nem „rendítették meg” olyan mértékben a Buckingham palotát, mint Diana – életével, halálával és nem utolsó sorban utóéletével.
1981. július 29-én „az évszázad esküvőjeként” közvetítették világszerte egyenesben Károly és Diána egybekelését. Nemcsak a nemzetközi sajtó címoldalain szerepelt a trónörökös pár már hetekkel korábban, de Csatornát lehetett volna rekeszteni az emléktárgy-bóvlikkal is. E könyv szerzője alig néhány héttel később járt Londonban, még akkor is mindenütt Károly és Diana mosolygott rá…
A hercegnő a maga aktivitásával, természetes eleganciával párosuló közvetlenségével, az udvari merevséget sutba vágó viselkedésével igazi médiaszereplő lett, olyan rock-szupersztárok forogtak körülötte, mint Elton John[6] vagy Phil Collins. Diana szinte mindenben ellentéte volt a nála 13 évvel idősebb, túlságosan jóképűnek sem mondható, visszafogott, vagy, mondjuk ki, kissé unalmasnak tűnő Károlynak. A rossznyelvek szerint II.Erzsébet kezdetben csupán egy „szeleburdi gyereknek” tartotta a menyét, aki walkmannel a fején rohangál a Buckingham palotában.
Pedig Diana nagyon régi nemesi családból származott, sőt apai részről két Stuart-uralkodó, II. Károly és II.Jakab, igaz, balkézről való utódaitól vezethette le vérvonalát, anyai nagyanyja pedig Erzsébet anyakirályné udvarhölgye volt. A népszerű Queen Mom nem éppen dicsőséges szerepet játszott Károly és Diana kapcsolatában. Mivel kedvenc unokája a wales-i herceg volt, mindent megtett azért, hogy „mintavőlegényként” állítsa be őt jövendőbeliének, és elhitette vele, hogy csupán jó barátok egy bizonyos Camilla Parker-Bowles-szal. Holott az udvarban mindenki tudta, ennél jóval többet jelentenek egymásnak. Amikor pedig elváltak, többé Diana nevét sem volt szabad kiejteni az anyakirálynő előtt.
Az eszményi páros mítosza néhány év alatt elpárolgott, egyre inkább látszott rajtuk, hogy elhidegültek egymástól. Vagy lehet, hogy soha nem is voltak igazán boldogok együtt? A hercegnő, mint ahogyan az az 1992-ben nagy vihart keltett Diana – In Her Own Words című könyvből, illetve egy 1995-es interjúból, amelyet a BBC1 Panoramának Martin Bashirnak adott, kiderült, kezdettől fogva nem tudta lelkileg kezelni királyi státusát. Nem csupán a később is sokszor emlegetett bulimiával küzdött, többször is idegösszeomlása volt, olyankor vagdosta magát, gyermekágyi depresszióban szenvedett, és többször kísérelt meg öngyilkosságot. Ezek mind segélykiáltások voltak a részéről, amelyeket sem Károly herceg, sem pedig a királyi család többi tagja nem volt hajlandó észrevenni.[7]
Aztán nyilvánosan is előkerült Camilla Parker-Bowles, aki már csaknem tíz évvel azelőtt Károly kedvese volt, hogy Dianát kiszemelték neki. Kapcsolatukról a fiatal menyasszony is tudott, mi több, találkoztak is még az esküvő előtt. De a Windsor-ház nem engedhetett meg magának még egy VIII.Edward-ügyet: 1936-ban, alig egy évi uralkodás után azért kellett Edwardnak lemondania a királyságról, mert számára a trónnál fontosabb volt egy elvált amerikai nő, Wallis Simpson szerelme.[8] Végül a trónörökös pár 1992-ben külön költözött, majd 1996 augusztus 28-án hivatalosan el is vált.
Nem telt bele egy év, és 1997. augusztus 31-én Diana halálos autóbalesetet szenvedett Párizsban az Alma-híd alagútjában. Amit tudunk: sofőrje a megengedettnél nagyobb sebességgel hajtott, és nagy mennyiségű alkoholt találtak a vérében. A szerencsétlenségben a sofőr és Diana partnere, Dodi al-Fayed egyiptomi milliárdos-örökös is életét vesztette. Látszólag itt is egyszerű a képlet. Ennek ellenére több mint 20 éve tartják magukat azok az elméletek, melyek szerint Diana valójában gyilkosság áldozata lett, és a szálak itt is, akár csak Marilyn esetében, magasra vezetnek.
Íme néhány „bizonyíték” e teóriákra.
Diana halála után ismertté vált, hogy a wales-i hercegi pár válása után Diana egy feljegyzést írt inasának, amelyben kijelentette: élete legveszélyesebb időszakát éli, mert valaki egy autóbalesetet készít elő ellene, amelyben olyan súlyos sérülést szenvedne, hogy többé nem állhatna Károly újabb házasságának útjába.[9]
A „merénylet” oka lehetett, hogy a királyi család ellenezte Diana viszonyát Dodi al-Fayeddel. Keringtek olyan hírek is, főleg Dodi apja, Mohamed jóvoltából, hogy Diana várandós volt, és a pár az eljegyzést tervezte. Azt pedig a Buckingham palotában elképzelhetetlennek tartották, hogy egy leendő trónörökös, Vilmos herceg anyja egy muszlimhoz menjen feleségül. A vértesztek azonban cáfolták Diana terhességét, és arra sem volt bizonyíték, hogy Dodi feleségül akarta volna venni a hercegnőt. Voltak azonban, akik azt állították, hogy a francia orvosok eltitkolták a terhességi teszt valódi eredményét, és ezért is balzsamozták be olyan gyorsan Diana holttestét.
Esetleg a brit titkos szolgálat keze volt Diana halálában? Richard Tomlinson, egykori MI6-tiszt terjesztette el azt a pletykát, mely szerint látott olyan aktákat, amelyek egy „külföldi közéleti személyiség” párizsi meggyilkolásáról szóltak, és a leírás kísértetiesen hasonlított Diana balesetéhez. Tetejébe még azt is állította, hogy Henri Paul, a sofőr, az MI6 informátora volt. Csakhogy Tomlinsont éppen titkos iratok kiszivárogtatása miatt küldték el a titkos szolgálattól, és köztudott volt róla, hogy mindent megtesz a szervezet lejáratásáért.
Az MI6-szál azonban még a gépkocsi halálos útvonalával kapcsolatban is előkerül, ugyanis Paul nem azon az úton ment a Ritz szállótól Dodi al-Fayed lakásához, amerre szokott, hanem váratlanul az Alma-alagút felé vette az irányt. Egyesek látni véltek akkor egy erős reflektort, ami elvakíthatta a vezetőt.
És ha Henri Paul nem is volt részeg? A konteó-hívők szerint ez a hír is csak elterelés volt, mert a nyilvánosságra hozott vérteszt, amely szerint Paul a francia törvények által megengedett alkoholmennyiség háromszorosát fogyasztotta, nem is a sofőré, hanem egy öngyilkosé volt.
Mivel Diana még élt, amikor a mentők megérkeztek, felmerült az is, hogy miért nem a legközelebbi kórházba vitték, akkor talán megmenthették volna az életét. A hivatalos jelentés szerint azonban a hercegnő olyan sérüléseket szenvedett, hogy a leggyorsabb beavatkozással sem élhette volna túl azokat.
A balesetnek egyetlen túlélője volt, Trevor Rees-Jones, Dodi al-Fayed testőre. Dodi apja szerint ő tudott az előre megtervezett balesetről, de semmit sem tett annak megakadályozására, sőt, még utána is hallgatott, mert állítólag a titkos szolgálat halálosan megfenyegette.
Akárhogy is történt, Lady Diana, akire a Károlytól való válása után a legmocskosabb rágalmakat szórta a bulvársajtó, halálával egyszerre megdicsőült, ő lett a „Szívek Királynője”, akihez azóta is állandóan hasonlítgatják fiai párjait, akár öltözködésükről, akár viselkedésükről van szó. Szinte mindenki, aki életében egyszer találkozott vele, megírta a maga Diana-történetét, számtalan film is készült róla, amelyek szinte kivétel nélkül újabb heves vitákat váltottak ki, vagy a tragikus esemény tálalása, vagy Diana bemutatása miatt. [10] Miközben van egy olyan, nem is elképzelhetetlen verzió, hogy tényleg baleset volt, és Henri Paul azért hajtott olyan őrült módon, mert le akarta rázni az őket mindenhová követő paparazzókat.
A teljes igazságot valószínűleg ebben az esetben sem tudjuk meg soha, Diana halála azonban megrendítő csapást jelentett a brit korona sérthetetlennek hitt tekintélyére, amelynek a kegyelemdöfést talán éppen kisebbik fia, Harry herceg és felesége, a Dianánál is „fékezhetetlenebb”, elvált amerikai Meghan Markle fogja megadni. Alig három hónappal azelőtt, hogy a sussex-i hercegi pár bejelentette, hogy visszavonul a királyi ranggal járó kötelezettségektől és a tengerentúlra költözik, Harry dühös kirohanást intézett a bulvársajtó ellen és bevallotta: retteg attól, hogy felesége ugyanazoknak a „nagyhatalmú erőknek” lesz az áldozata, mint akik megölték az édesanyját…
[1] Monroe utolsó filmjéről mondták, hogy átok ül rajta, mert a főszereplők közül Clark Gable a forgatás befejezte után nem sokkal szívrohamban meghalt, Marilyn két évvel később követte őt, 1966-ban pedig Montgomery Clift követett el öngyilkosságot.
[2] Az első profi modell fotókat még 1945-ben készítette róla a magyar Dienes Andor.
[3] Talán Norman Mailer Marilyn című könyve fogta meg a legjobban személyiségének lényegét, és ő volt a modellje Alvah Bessie: A szexbomba című, magyarul is megjelent regényének. Róla írta Truman Capote a Gyönyörű gyermek című novelláját. Az író állítólag Monroe-nak szánta az Álom luxuskivitelben főszerepét, amit végül Audrey Hepburn vitt világhírre.
[4] Erről tanúskodik Colin Clark, aki harmadasszisztensként vett részt A herceg és a táncosnő című film forgatásán. Ebből az emlékéből született az Egy hét Marilynnel című memoárja, amelynek filmes feldolgozása Golden Globe-díjat kapott. Marilynt Michelle Williams alakította.
[5] A bécsi születésű Kris házassága révén Sigmund Freud köreihez tartozott, később a gyermekpszichiátria lett a szakterülete. Marilyn 1957-től volt a páciense.
[6] Elton John Candles In The Wind című dala immár örökre úgy vonul be a történelembe, mint Lady Diana gyászzenéje, holott eredetileg az énekes-dalszerző Marilyn Monroe-nak akart emléket állítani vele.
[7] Bashir ellen 2021-ben indult eljárás amiatt, hogy inkorrekt eszközökkel vette rá Dianát az interjúra, amelynek annak idején 27 millió hallgatója volt. Diana fiai, Vilmos és Harry herceg szerint az interjú rengeteget ártott édesanyjuknak és a szüleik kapcsolatának is.
[8] Más kérdés, hogy öccsével, VI.Györggyel végül történelmi szempontból, a II.világháború idején Nagy-Britannia sokkal jobban járt, mint a nyíltan náci szimpatizáns Edwarddal
[9] Károly és Camilla 2005 áprilisában házasodtak össze. Camilla, Diana iránti tiszteletből nem használja a wales-i hercegné címet. II.Erzsébet 2002-ben bekövetkezett halála után III. Károly mellett Camilla megkapta a királynéi címet.
[10] A legjobb film kétségkívül Stephen Frears alkotása, A királynő, amely Oscar- és Golden Globe díjat nyert Dame Helen Mirren főszereplésével, amely II.Erzsébet és miniszterelnöke, Tony Blair szemszögéből mutatja be a tragédiát. A 2016-ban indult Netflix-sorozat, A korona (The Crown) viszont különösen a 4.évadjával váltott ki a királyi család tisztelőiben nagy felháborodást, amelyben Lady Diana is megjelenik. A film alkotói a bírálók szerint ugyanis sokszor túlságosan szabadon kezelik a valós tényeket.
Rajongó gyűlölettel – John Lennon meggyilkolása
1980. december 9. Nem sokkal reggel 8 óra után. Nagyanyámhoz készülök, ma 87 éves. Cseng a telefon. Egyetemi kolléganőm, Anna hív. Ez mostanában nemigen jelent jót. Legutóbb szeptember 26-án hívott, hogy közölje: John Henry Bonhamnek, a Led Zeppelin dobosának sikerült magát halálra innia. „Hallottad, hogy megölték a Lennont?” – kérdezi.
Biztosan mond még valami részletet, hallom is a hangját, de több már nem jut el hozzám. Nem tudom és nem akarom elhinni.
Megyek Nagyanyámhoz. Ilyenkor mindig veszek neki egy Esti Hírlapot, az a kedvence, főleg az utolsó oldal, ahol a bűnügyi hírek vannak. A bal alsó sarokban kis hír, amíg élek, nem felejtem el a címét: „Őrült merénylő végzett a Beatles-sztárral”. A cikk tartalma ugyanúgy nem jut el hozzám, mint Anna szavai, csak annyit fogok fel, hogy amit a kollegina mondott, igaz.
Tíz évvel korábban Jimi Hendrix halálhíre vetett véget ártatlannak mondható gyerekkoromnak. Ezen a napon az ábrándos kamaszkoromat vették el örökre.
Mert John Lennon a példaképem volt. Nemcsak hogy őt szerettem legjobban a Beatles-tagok közül, de embersége, kritikus szelleme, szabad gondolkodása és nem utolsósorban békeszeretete miatt is felnéztem rá. Még Rómában éltünk, amikor 1969 Karácsonya előtt megjelentek a nagy fehér plakátok: LA GUERRA É FINITA SE VOI LO VOLETE – azaz The WAR IS OVER, IF YOU WANT IT olaszul, és alatta: John Lennon és Yoko Ono boldog Karácsonyt kíván. Akkor persze a többség a vietnami háborúra gondolt, de hát nem ez volt az egyetlen háború már akkor sem a Földön, és ők vélhetően általában gondoltak a háborúra, amelynek az emberiség közös akarattal véget vethet. Ezt erősítette meg két évvel később az Imagine, és a Happy Xmas (The War Is Over) is, amelynek máig minden Karácsonykor el kell hangoznia nálunk. Addig sem dúlt bennem túl nagy militarista szellem, de Lennonék mutatták meg számomra egyszer s mindenkorra a béke, az erőszak, a fegyverek elutasításának eltéríthetetlen útját. Szerettem volna úgy kinézni, mint ő – amikor 15 évesen egy téves diagnózis miatt rövid időre szemüveget kaptam, még örültem is, 44 évesen pedig már lehetett tartósan igazi kerek szemüvegem – úgy énekelni, mint ő (ezt néhányszor meg is próbáltam, legalább nem dobáltak meg…). Közben tudtam, hogy sosem volt szent, de éppen összes gyarlóságával együtt volt számomra nagyon szerethető figura.
Miért hozom elő saját emlékeimet? Mert úgy gondolom, hogy sok millióan éreztek így azokban a napokban Lennon kortársaitól az én nemzedékemig, és e milliók számára soha nem lesz bocsánat a gyilkosának.
Amikor visszavonhatatlanul eljutott a tudatomig, hogy John Lennont megölték, eszembe jutott az a nem túl eredeti gondolat, hogy a szeretet mindig fegyvertelen, és hiába szeretnénk, hogy erősebb legyen a gonoszságnál, a gyűlöletnél, az élet éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Nem kell visszamenni egészen Jézus Krisztusig, elég csak a 20.század néhány tragikus sorsát felidézni. Jean Jaurés-ét, aki a francia parlamentben egyedül szavazott 1914-ben a háború ellen, és a mozgósítás napján egy Raoul Villain nevű merénylő lelőtte, mert „a haza ellenségének” tekintette. Máhátmá Gandhiét, aki békés eszközökkel harcolt a brit gyarmati uralom ellen, de nem tudta kiirtani az etnikai gyűlölködést, és egy hindu nacionalista végzett vele. Martin Luther Kingét, aki még saját népének radikálisaival is szembeszállt, mert meggyőződése volt, hogy a fegyverek, a zavargások, a fehérek és a feketék közti kölcsönös fajgyűlölet sehová sem vezet.
És a Lennon-gyilkosságot követő évekből ott volt a svéd miniszterelnök Olof Palme esete. 1986. február 28-án éjjel ölték meg Stockholm központjában a nyílt utcán, amikor feleségével egy moziból hazafelé tartott. A merénylőt soha nem fogták el. Három évvel később letartóztattak feltételezett gyilkosként egy köztörvényes bűnözőt, majd szabadon engedték. Palme a nevét viselő, 1980-ban létrehozott nemzetközi bizottság vezetőjeként sokat tett az európai biztonságért és bizalomerősítésért, de azért jócskán lehettek neki ellenségei is. Mivel a tettes kilétét máig homály fedi, csak feltételezésekre hagyatkozhatunk. Gyanúsítottak Svédországban élő horvát usztasákat, kurd terroristákat, és erős szálnak tűnik a dél-afrikai titkosszolgálat. Palme személy szerint is az apartheid-rendszer elszánt bírálója volt, és a bizottság foglalkozott azokkal az illegális fegyverszállításokkal, amelyekkel megkerülték a Dél-Afrika elleni nemzetközi embargót. Ezt sugallta a híres krimiíró, Stieg Larsson, a Millenium-trilógia szerzője is, aki magánnyomozást végzett az ügyben, és arra a következtetésre jutott, hogy a gyilkosság szervezője egy szélsőjobboldali gondolkodású svéd katonatiszt volt, aki kapcsolatban állt a pretoriai titkosszolgálattal.
Némileg egyértelműbb a Jichak Rabin izraeli miniszterelnök ellen 1995. november 4-én Tel-Avivban elkövetett merénylet, hiszen a kormányfő két évvel korábban főszerepet játszott a közel-keleti békés rendezést célzó oslói egyezmények tárgyalásában és megkötésében, amiért külügyminiszterével, Simon Peresszel és Jasszer Arafat palesztin vezetővel közösen 1994-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki. Rabint egy Jigál Amir nevű, 24 éves radikális ortodox zsidó joghallgató ölte meg, mert őt tette béketörekvései miatt felelőssé a palesztin terrorakciók izraeli áldozataiért.
De miért kellett 90 évesen erőszakos halállal meghalnia Roger Schultz-nak, a Taizé mozgalom alapítójának, annak a szerzetesnek, aki a II.világháború idején hozta létre közösségét az emberek közti megbékélésre, miközben menekülteket bujtatott és árva gyerekeket gondozott? A burgundiai falu az ökumenikus kereszténység, az emberarcú vallásosság szimbóluma lett, amely nagyon sok fiatalt is megragadott és ragad meg ma is. Roger testvért 2005. augusztus 16-án saját közösségében, esti imádság idején szúrta le késsel egy zavart elméjű román asszony, Luminita Solcan. A 36 éves katolikus vallási fanatikus gyilkosnál, akit már hazájában is kezeltek idegosztályon, úgynevezett „paranoiás deliriumot” állapítottak meg: azt vallotta, hogy „figyelmeztetni akarta Roger testvért egy szabadkőműves összeesküvésre”, aztán meg azt mondta, hogy az idős szerzetes „önmagát ölte meg.” Solcant végül a dijoni pszichiátriai intézetbe zárták, ahol 2011-ben kishíján megölték, de túlélte a 12 késszúrást. Azóta újra Romániában él, ugyancsak zárt intézetben.
Bár John Lennon és Roger testvér életútja között nehéz bármilyen hasonlóságot találni, a halálukban mégis felfedezhező némi párhuzam. Mindkettejüket akkor érte a halál, amikor már egy teljes életmű állt mögöttük, mindketten megtalálták a maguk boldogságát, és mindkettejük gyilkosa egy rögeszme megszállottja volt: Luminita Solcant a vallási fanatizmusa vezette, Mark David Chapmant pedig a Lennon iránti beteges, a gyűlölet és az imádat határán lévő vonzódás.
Mindig keserű mosolyra fakaszt, amikor egy gyilkosság kapcsán azt hallom, hogy az áldozatnak „nem voltak ellenségei”. Még a világ legjobb, legszentebb emberének is voltak/vannak, mert genetikailag így vagyunk kódolva: nem tudunk létezni anélkül, hogy ne utáljunk/gyűlöljünk valakit. És John Lennonról aligha mondható el, hogy ne lettek volna ellenségei – tett is érte rendesen. És már a 1965-ben, a Beatles második amerikai turnéja után azt mondta, miután Texasban rálőttek a gépükre: attól fél, hogy egy szép napon valami idióta lelövi őt…
Vélhetően szerencsétlen gyermekkora, az apanélküliség, az anya korai elvesztése is szerepet játszott abban, hogy kétségbeesetten kereste a szeretetet, a belső békét – ehhez kellett katalizátorként Yoko Ono. És ha 14 éves kapcsolatuk nem is volt felhőtlen, a japán művésznő – akivel volt szerencsém 1993-ban Budapesten személyesen találkozni és megérezni azt a kisugárzást, ami számomra mindent megmagyarázott kettejük eggyé válásáról – nagyon sokat tett azért, hogy Lennonból kijöjjön a jobbik énje, és ne csak művészként (zenészként, költőként, gondolkodóként, szatirikus íróként és karikaturistaként) alkosson maradandót, hanem emberként is.
Azt már a korai Beatles-időkben is lehetett érezni, hogy látja kora társadalmi visszásságait. Híressé vált az egyik angliai koncerten elhangzott beszólása, hogy „akik olcsó helyen ülnek, tapsoljanak, akik drágán, azok csöröghetnek az ékszereikkel”. Nem véletlenül vált szállóigévé a választásokkal kapcsolatos szófacsarása – „general erection” (mondjuk: „általános állasztás”) – és megvolt a véleménye az intézményesített vallásról is. Az a bizonyos 1966-os Evening Standard-os interjú, amelyben kijelentette, hogy a Beatles „népszerűbb mint Jézus Krisztus”, ugyanis éppen erről szólt. Az a botrány, amit kiváltott pedig a médiamanipuláció egyik legrafináltabb változata, a szövegkörnyezetből való kiemelés. John ugyanis arról beszélt, hogy manapság az egyházak nem törődnek azzal, hogy vonzóvá tegyék az evangéliumi tanításokat a fiatalok számára, éppen ezért számukra a Beatles többet jelent, mint a Názáreti. És hogy mennyire igaza volt, mutatta, hogy éppen azokban az években kezdtek el a fiatalok tömegesen a keleti vallások felé fordulni (és ebben is szerepe volt a Beatles-nek indiai meditációs útjukkal), de egyre-másra születtek Európában és a tengerentúlon is az olyan keresztény közösségek, amelyek nem Jézust tagadták meg, csupán az egyházat. Jellemző volt az amerikai vallási fanatikusok reakciója: nyilvánosan máglyán égették el a Beatles lemezét, fotóit, a róluk szóló cikkeket, és Lennonnak bocsánatot kellett kérnie, hogy egyáltalán lejátszhassák az Államokban utolsó turnéjukat…
A vietnami háború, a közel-keleti konfliktus, a hidegháború, a fegyverkezési hajsza, a nukleáris fenyegetés réme természetes reakcióként váltotta ki milliókban a szeretet, a tolerancia iránti igényt. Nem véletlen, hogy az első rock-fesztiválokat „szeretet-nyaraknak” nevezték, és hogy a világ első globális műholdközvetítésében, az Our Worldben, amint 1967. június 25-én 25 országban közel 400 millióan láttak, a Beatles John Lennon külön erre az alkalomra írt dalát, az All You Need Is Love-ot adták elő. Ez a dal, amelynek refrénjébe számos pályatársat, köztük az „örök rivális” Rolling Stones tagjait is meghívtak, egy évvel később a Sárga tengeralattjáró (Yellow Submarine) rajzfilmben is felcsendült, miután Pepperland népe a Gombafejűek segítségével legyőzi a gonosz, zene- és boldogság-gyűlölő Kék Manókat. Nemcsak legyőzik őket, hanem megtanítják őket szeretni is…
Ez azonban már a forrongó 1968 volt, amikor Párizsban barikádokat emeltek a diákok, és súlyos zavargások voltak Rómától Londonig, Nyugat-Berlintől New Yorkig, Tokiótól Berkeley-ig, ahol a diákok több mint egy évig megszállva tartották az egyetemet. 1968. augusztus 26-án jelent meg a Beatles kislemeze, a Hey Jude, amelynek b-oldalán szerepelt Lennon Revolutionjának kemény, hard-rock-os változata. John szerette volna, ha ez a dal van az A-oldalon, de a többiek végül Paul McCartney mögé álltak, aki „nem akart balhét” az amúgy is feszült helyzetben. Holott a dal éppen az erőszak, a szélsőségek elutasításáról szólt. Hallgassuk csak meg:
„Forradalmat akarsz, mondod,
hát persze,
megváltanánk mind a világot,
Ez a fejlődés útja, mondod,
hát persze,
megváltanánk mind a világot,
de ha pusztítani akartok,
tudd, hogy rám ne számítsatok.
Gondolod, jó lesz ez így?
Igaz megoldást tudtok, mondod,
hát persze,
de lássuk előbb a tervet,
kéred, szálljak be, ha lehet,
hát persze,
mindenki teszi, mit tehet
de ha pénzt akarsz annak
kinek gyűlöl a lelke
testvér nincs itt az ideje
Gondolod, jó lesz ez így?
Új alkotmány kell, mondod,
hát persze,
cseréljük le a fejedet
intézmény kell ide, mondod,
inkább szabadítsd fel a lelked
de ha Mao elnök képét cipeled
tudd meg, az út sehová sem vezet
Gondolod, jó lesz ez így?”
(GNL fordítása)
1969 jelentette a döntő fordulatot John Lennon békeküldetésében. Március 20-án házasodtak össze Gibraltárban Yokóval, és elhatározták, hogy nászútjukat igazi társadalmi eseménnyé alakítják. Az amsterdami Hotel Hilton 702-es számú lakosztályát foglalták el, de teljesen kiürítették, csupán egy franciaágyat hagytak benne, majd meghívták a nemzetközi sajtó képviselőit, hogy egy héten át – március 25 és 31 között – napi 12 órán keresztül az ágyból beszélgessenek velük. Az egésznek célja az volt, hogy felhívják a figyelmet a tetőfokán lévő vietnami háború elleni tiltakozásra. Úgy gondolták: a„szeretkezz, ne háborúzz” jelszót aligha lehetne jobban illusztrálni, mint egy „bed-in”-nel, az az ágytüntetéssel. És bár a muzsikust sok támadást érte Yoko miatt, és kapcsolatuk a Beatles belső békéjének sem használt, akkoriban a Gombafejűek mítosza olyan erős volt, hogy bármelyikük bármit tett, annak óriási hatása volt a fiatalok körében.
Az akció elérte a célját, a korabeli világsajtó tele volt John és Yoko fotóival és nyilatkozataival, és a tv-hiradók is beszámoltak az eseményről. A szenzáció erejét növelte, hogy sokan, tudván, hogy a páros nem megy a szomszédba egy kis botránykeltésért – 1968 novemberében jelent meg például a Two Virgins című kísérleti albumuk, amelynek borítóján mindketten teljes alakban anyaszült meztelenül láthatók (az albumot legtöbb helyen csak barna csomagolópapírban árusították) – arra számítottak, hogy szemtanúi lehetnek egy nyíltszíni szeretkezésnek is. Ezzel szemben John és Yoko végig pizsamában, hálóköntösben fogadták az érdeklődőket.
E „bed-in” emlékét őrzi a Ballad of John and Yoko című dal is, amely ugyan a Beatles neve alatt jelent meg 1969 májusában, de valójában Lennon és McCartney szólaltatták meg az összes hangszert. Lennon ebben többször is utal a kettejükkel szembeni ellenérzésekre, az értetlenségre, az intoleranciára. És a refrénben így énekel:
„Látod, Krisztus, nem könnyű ez
te csak tudod, mily nehéz lehet
ahogy a dolgok kinéznek
engem is megfeszítenek”.
(GNL fordítása)
Mondanom sem kell, hogy e refrén miatt számos amerikai rádió nem volt hajlandó lejátszani a világon mindenütt number one dalt…
A demonstrációt két hónappal később Montrealban, a Queen Elisabeth Hotel 1742. számú szobájában megismételték, miután az Egyesült Államokban megtagadták Lennontól a belépési engedélyt – nem politikai nézetei, hanem egy korábbi marihuána-ügye miatt. A montreali nyolcnapos happening szülte meg 1969. június 1-ére virradó éjjel minden idők egyik leghíresebb békedalát, a Give Peace A Chance-et, amelynek felvételén olyan hírességek szerepeltek, mint az angol nemzeti büszkeségnek számító Petula Clark, aki a II.világháború idején gyermekénekesként szórakoztatta a katonákat, a nagy beat-költő Allen Ginsberg, vagy Timothy Leary, az LSD-kultusz elindítója, de bekapcsolódtak az eseményre érkező riporterek és más érdeklődők is. Lennont a szöveg megkomponálása során nem hagyta el szatírikus, a nonszenszre is hajló vénája, amikor különböző „izmusokat”, vagy „ciókat” emlegetett. Ez utóbbi akár „programbeszédnek” is beillik: revolúció, evolúció, maszturbáció, flagelláció, reguláció, integráció, meditáció – és erre rímeltette az ENSZ angol nevét: United Nations. A „minister” rímpárja pedig „sinister” (baljós) és „canister” (bádogdoboz) lett. A dal lemezen július 14-én jelent meg, előadóként a Plastic Ono Band szerepelt, és furcsa módon szerzőként itt is a Lennon-McCartney párost jelölték meg. Alig fél évvel később, a novemberi nagy washingtoni béketüntetésen már félmillióan énekelték a dalt, amelyet egyes kritikusok – nem utolsósorban a refrén elnyújtott hangjai miatt – „korunk szabadságkórusának” neveztek. Amikor Lennon látta ezt a tüntetést a tv-ben, élete egyik legszebb pillanatának nevezte.
A Give Peace a Chance hatására jellemző, hogy amikor Stuart Hagman egy évvel később az Eper és vér (The Strawberry Statement) című filmjében emléket állított a New York-i Columbia egyetemen 1968-ban zajló diáktüntetéseknek, a zárójelenetben ezt éneklik a diákok az aulában térdre borulva, kezükkel ütve a ritmust, amíg a rendőrök szét nem verik a megmozdulást. Pedig a dal akkor még nem létezett, de ezt az „anakronizmust” akkor senki nem vette észre.
Ugyancsak 1969 volt John és Yoko számára a facsemeték éve. Ők ketten már 1968 nyarán elültettek egy-egy szem makkot a II.világháborúban lebombázott, majd a béke szimbólumaként újjáépített coventry katedrális kertjében, az egyiket keleti, a másikat nyugati irányban, nemcsak kettejük, hanem a két kultúra találkozását jelképezve. Egy évvel később már a világ vezetőinek makkokat küldtek levélben II.Erzsébet királynőtől Norodom Szihanuk herceg kambodzsai államfőig, hogy ültessék el azokat, és nőjön széles lombú tölgyfa a kertjükben a béke nevében. Sokan válaszoltak nekik, megígérték a makkültetést. Mint Lennon egy 1970-es Rolling Stone-interjúban elmondta, Golda Meir izraeli miniszterelnök például azt írta: „Nem tudom, hogy Önök kicsodák, de ha a békéért vannak, benne vagyok.”
És még nem volt vége: november 25-én John Lennon sofőrjével küldette vissza a Buckingham palotába a Member of British Empire (MBE) kitüntetését, amelyet a négy Beatle 1965-ben kapott II.Erzsébet királynőtől.
„Felség, visszaadom MBE-met, tiltakozásul a nigériai-biafrai ügyben való brit beavatkozás, Amerika vietnami támogatása ellen, továbbá az ellen, hogy a Cold Turkey című dalom lecsúszott a slágerlistán. Szeretettel, John Lennon of Bag” – hangzik a levél.
Ezt követően a sajtónak elmondta, hogy annak idején nem is akarta elfogadni a kitüntetést, csak akkori menedzserük, Brian Epstein beszélte rá, hogy ne lógjon ki a sorból és e lépést már az 1968 márciusi My Lai-ban végrehajtott amerikai tömeggyilkosság után fontolgatta. Egyúttal hangsúlyozta, hogy döntéséről nem konzultált a többiekkel…
És ezután tetőzte be az évet a WAR IS OVER (IF YOU WANT IT) plakátkampány, amely 12 világvárosban került ki az utcákra december 15-én. New York, Los Angeles, Toronto, Róma, Athén, Amsterdam, Berlin, Párizs, London, Tokió, Hong Kong és Helsinki lakosai kapták meg élőben ezt az üzenetet.
A béke, a szeretet, a társadalmi igazságtalanságok, a hitkeresés központi témái lettek John Lennon szólópályájának első éveiben. Az 1970-es debütáló albumán halható I Found Out a világot uraló hamis bálványokat állítja pellengére, a God-ból pedig az derül ki, hogy nem hisz immár sem istenekben, sem megváltókban, csakis önmagában, egyben lezárja az „álmodozások korát”. A Working Class Hero pedig arra figyelmeztet, hogy miként szippantja be a valóban haladó gondolkodású embereket a „középosztály”. A főművének tekintett Imagine-ról ugyan elsősorban a címadó békehimnusz vált közkinccsé – úgy tűnt, mégis csak hitt a nagy álomban, az emberiséget egyesítő jóságban – de legalább ennyire figyelemre méltó a Gimme Some Truth, amelyben Lennon szabadjára engedi természetes dühét a „szűkagyú képmutatók”, a „neuritikus, pszichotikus, disznófejű politikusok” ellen, de megkapják a magukét a „kis soviniszta mama kedvencei”, és „Tricky Dicky gyermekei” is. Ez utóbbi gúnynévvel („Trükkös Dick”) Richard Nixon elnököt illették azóta, hogy 1950-ben megválasztatta magát kaliforniai szenátornak, de sokan emlegették így a Watergate-botrány kirobbanása után is.
Az Imagine megjelenésekor (1971. október 9) John és Yoko már az Egyesült Államokban éltek és aktívan részt vettek az amerikai háborúellenes és egyéb polgárjogi mozgalmakban. Összebarátkoztak a yippie-mozgalom két vezéralakjával, Jerry Rubinnal és Abbie Hoffmannal, és közösen léptek fel John Sinclair, a Fehér Párducok Pártja alapítójának szabadon bocsátása ellen. Sinclairt marihuána-birtoklás miatt ítélték 10 évre. 1971. december 10-én 15 ezer ember vett részt Ann Harborban (Michigan) a John Sinclair Freedom Rally-n, amelyen előadták a neki írt dalt. Sinclairt négy nappal később a michigani bíróság feltételesen szabadlábra helyezte.
Ez a dal is szerepelt John és Yoko legpolitikusabb lemezén, a Some Time In New York City-n, amelynek borítóján egy fotomontázson Nixon és Mao Ce-tung táncoltak meztelenül. Itt csendülnek fel olyan dalok, mint a Woman Is The Nigger of The World, a Sunday Bloody Sunday, amely az 1972. januári észak-írországi vérengzésnek, és az Attica State, amely az 1971. szeptemberi, 43 halálos áldozattal járó börtönlázadásnak állít emléket. Sinclair mellett dalt kapott a szintén fogságban lévő, halálos végű fegyveres akcióban való részvétel miatt ítéletre váró kommunista filozófus és polgárjogi harcos Angela Davis, aki körül világméretű szolidaritási kampány alakult ki.
Ennyi már elegendő volt ahhoz, hogy a médiától paranoiásan rettegő Nixon felvegye Lennont a „közellenségek” listájára – meg volt győződve arról, hogy a zenész háborúellenes tevékenysége újraválasztásába kerülhet – és az FBI is megfigyelés alatt tartotta őt. John Wiener történésznek 1983-tól 14 évig kellett pereskednie a szövetségi nyomozóirodával, hogy nyilvánosságra hozzák a 281 oldalas Lennon-dossziét, elment egészen az amerikai legfelsőbb bíróságig. Végül 1997-ben juthatott hozzá az anyaghoz, kivéve az utolsó 10 oldalhoz. Ez utóbbiak szóltak Lennonnak a békeaktivistákhoz fűző kapcsolatairól, amelyeket „nemzetbiztonsági okokból” tartottak vissza, de 2006-ban ezek is nyilvánosságra kerültek.
Lennon hatására jellemző, hogy 1972 februárjában Strom Thurmond szenátor, aki többek között arról vált hírhedtté, hogy igyekezett megtorpedózni minden olyan törvényt, amely a feketék egyenjogúságát célozta, javasolta, hogy Lennont toloncolják ki az országból. A következő három évben rendszeresen zaklatta őt a bevándorlási hivatal. 1973 márciusában elrendelték, hogy hagyja el 60 napon belül az Államokat, miközben Yoko megkapta az állandó tartózkodási engedélyt. Nyilván ez is hozzájárult kapcsolatuk megromlásához, a másfél éves különéléshez és Lennon alkoholista korszakához, amelyet – Billy Wilder híres filmje nyomán – csak „Lost Weekend”-ként emlegetnek életrajzírói. Ekkor jelentették be New York-ban, hogy megalapították „Nutopia államot, amelynek nincs területe, nincsenek határai, csak lakosai.” Nem sokkal ezután derült ki, hogy Nixonnak köze van a Watergate-ügyhöz… A bukott elnök utóda, Gerald Ford visszavonatta a kitoloncolási rendeletet, és 1976-ban Lennon megkaphatta az amerikai „zöld kártyát”.
Úgy tűnt, végre elérte azt a békét és boldogságot, amire vágyott. Ismét együtt voltak Yokóval, megszületett várva várt gyermekük Sean (éppen Lennon 35. születésnapján), a zenész visszavonult, ideje nagy részét családapai teendői kötötték le, művészi tevékenységét legfeljebb kisebb írások és rajzok jelentették négy éven keresztül. 1980-ban kezdett újra érdeklődni a zene iránt, így született meg új közös lemezük, a Double Fantasy, amely november 17-én jelent meg, és olyan újabb kis remekműveket tartalmazott, mint a Just Like Startling Over, a Woman , a fiának írt Beautiful Boy vagy a Watching The Wheels.
December 5-én Lennon interjút adott a Rolling Stone magazinnak. „Tudom, hogy mi magunk alkotjuk meg saját valóságunkat. Mindig van választásunk, de vajon az mennyire eleve elrendelt? Van-e mindig elágazás egy úton, és van-e két eleve elrendelt ösvény, amelyeknek találkozniuk kell? Több száz ösvény van, amelyeken elindulhatunk erre is, arra is – választunk egyet, és ez néha nagyon különös lehet” – hangzottak befejező mondatai. Másnap Andy Peebles, a brit Radio One riportere csinált John-nal és Yokóval rádióinterjút a New York-i Hit Factory-ban. Ebben John elmondta, hogy Angliában már nem tudott kimenni úgy az utcára, hogy ne rohanják meg, New York-ban azonban teljes biztonságban érzik magukat. A 72. utca sarkán, a Central Park közelében lévő Dakota House-ba 1973-ban költöztek be. A közel 100 éves épületben mindig sok híresség lakott, köztük Boris Karloff, az első mozis Frankenstein, Leonard Bernstein, Rudolf Nurejev, a nagy balettművész, Lillian Gish, a némafilm csillaga, és itt forgatta Roman Polanski 1967-ben a Rosemary’s Baby című horrorfilmjét. De Lennon azt is hozzátette: reméli, hogy előbb fog meghalni, mint Yoko, mert szerelme halálát nem élné túl. Addig azonban, amíg élnek, örülniük kell az életnek, és nem azzal foglalkoznak, hogy a végítélet milyen formában jön el. Néhány évvel korábban pedig így fogalmazta meg viszonyát a halálhoz: „Nem félek tőle, felkészültem rá, mert nem hiszek benne. Úgy gondolom, annyi lehet, mint átszállni egyik autóból a másikba.”
December 8-án délután a világhírű fotográfus Anne Leibovitz készítette el róluk legendás felvételét, amelyen a meztelen John átkulcsolja testével a pólóba és farmernadrágba öltözött Yokót.
Néhány órával később John Lennon halott volt. Az a bizonyos idióta mégis megérkezett.
Ki is valójában Mark David Chapman, aki a világot megfosztotta John Lennontól? Ahogyan sok hírnevet szerzett gyilkos esetében, a gyermekkor ezúttal is árulkodó.
Fort Worthban (Texas) született 1955-ben. Apja a légierő őrmestere volt, anyja ápolónő. Mivel apja folyamatosan terrorizálta, és az iskolában is gyakran volt verések és durva tréfák céltáblája, már kamaszkorában depresszióban szenvedett, a pere során a védelem által kért végzett pszichiátriai vizsgálat „paranoid skizofréniát” állapított meg nála. Megszállott olvasója volt J.D. Salinger Zabhegyezőjének, amely önmagában még nem lett volna baj, hiszen ezt a könyvet tizenévesek milliói falják: e korosztály szorongásairól, a képmutató felnőtt társadalommal való szembenállásról, a felnőtté válás kalandjairól valaha írt legjobb könyvek egyike. Csakhogy ő a korral járó problémákat drogozással és iskolakerüléssel akarta megoldani. Aztán 16 évesen váratlanul „megvilágosodott” és keresztény lett. Így talált munkát az YMCA (Young Men’s Christian Association) egyik szervezeténél. Ez sem hozott számára megnyugvást: miután nem vették fel főiskolára sem, és első barátnőjével is szakított, 1977-ben Hawaii-ra repült, és öngyilkosságot kísérelt meg szénmonoxiddal. Megmentették, és abban a kórházban kezdett el dolgozni, ahol kezelték. A következő évben miután elolvasta Jules Verne 80 nap alatt a Föld körül című regényét, elhatározta, hogy világkörüli útra megy, majd 1979-ben feleségül vette azt az utazási ügynököt, aki segített tervének megvalósításában. Gloria Hiroko japán származású volt és feltűnően hasonlított Yoko Onóra…Chapman ezt követően otthagyta kórházi állását és biztonsági őrként helyezkedett el.
Chapman már régóta rajongója volt a Beatlesnek, és különösen Lennonnak. Kamaszkorában valóságos menedéket jelentettek számára dalaik, sőt egy LSD-s „utazástól” azt remélte, hogy belőle is „Beatle” lehet. Aztán ez az érzés gyűlöletté változott benne. Olvasott róla ugyanis egy könyvet és nagyon dühös lett attól, hogy a volt Beatle, miközben a békéről és a szeretetről beszél, micsoda vagyont gyűjtött össze. Haragját csak növelték Lennon istennel kapcsolatos nyilatkozatai – köztük a „népszerűbbek vagyunk Jézus Krisztusnál” – és olyan dalai, mint az Imagine vagy a God. A hit árulójának, sőt, egyenesen „kommunistának” tekintette Lennont. Igaz, Lennon maga mondta az Imagine-ről, hogy „virtuálisan a kommunista párt hivatalos dala, vallás- és konvenció-ellenes, de az emberek elfogadták, mert édeskés.”
Mint a vizsgálat során kiderült, Chapman „halállistáján” olyanok is szerepeltek, mint a népszerű tv-s műsorvezető, Johnny Carson, Ronald Reagan, akit éppen megválasztottak az Egyesült Államok elnökének, Jacqueline Kennedy és Elisabeth Taylor – a lényeg az volt számára, hogy az illető híresség legyen. Tehát az áldozat akár más is lehetett volna. December 9-re például az első sorba vett jegyet abba a broadway-i színházba, ahol David Bowie játszott az Elefántemberben…
Hogy miért éppen Lennon állt az első helyen? Mert jelöltjei közül őt szerették a legtöbben a világon és ő tűnt a legkönnyebben megközelíthetőnek. Később egy interjúban Chapman arról beszélt, hogy úgy érezte: Lennon elárulta őt, de tagadta, hogy valaha is apjának tekintette volna, vagy magát tartotta volna az „igazi” John Lennonnak. Azt is bevallotta, hogy elhatározását az is motiválta, hogy Lennonnak minden sikerült az életben, neki meg semmi…Pedig tudjuk, hogy Johnnak sem volt éppen könnyű gyerekkora, mélyről küzdötte fel magát és társaival együtt keményen megdolgozott a világhírért…
Chapman 1980. októberében kilépett munkahelyéről, és a hivatalos papírokat „John Lennon” néven írta alá. Akkor már kész volt a terve. Október 27-én vásárolt egy 38-as pisztolyt, és New York-ba utazott, de ott nem tudott fegyveréhez lövedékeket szerezni, így Atlantába ment ez ügyben, majd visszatért New York-ba. Akkor azonban felesége még rá tudta bírni, hogy visszatérjen Hawaii-ra. Az asszony tudott tervéről, de nem értesítette a rendőrséget sem erről, sem pedig férje mentális állapotáról. Pedig azokban az időkben időnként Gloria már arra riadt fel, hogy Mark ezt a szöveget zsolozsmázza: „The phony must die, says the Catcher in the Rye, The Catcher in the Rye is coming for you, Don’t believe in John Lennon, Imagine John Lennon is dead,” (Az álszentnek meg kell halnia, mondja a Zabhegyező, a Zabhegyező eljön érted, ne higgy John Lennonban, képzeld el, hogy John Lennon halott”)
Chapman végül december 6-án érkezett New York-ba. A Sheraton hotelben szállt meg, minden holmiját ott hagyta, hogy a rendőrség majd megtalálja. December 8-án szinte az egész napot a Dakota ház környékén töltötte. Először Seannal és bébiszitterével találkozott, kezet is rázott a kisfiúval. Délután 5 óra felé találkozott Johnnal és Yokóval, akik elindultak otthonról a Record Plant stúdióba. Autogramot kért és kapott Lennontól a nála lévő Double Fantasy-lemezre. Egy Paul Goresh nevű amatőr fotós le is kapta a jelenetet. Ez lett az utolsó fotó az élő Lennonról.
Chapman ezután türelmesen várta a pár hazatérését. Este 10 óra 50-kor John Lennon négy lövést kapott a hátába, és a Roosevelt kórházban már csak a halál beálltát tudták megállítani.
„Tudja, mit csinált?” – ordított Chapmanra az őt lefegyverző portás. „Tudom. Megöltem John Lennont” – felelte a gyilkos, aki nem tanúsított ellenállást. Amikor a rendőrök megérkeztek, teljes nyugalommal olvasta a Zabhegyezőt. „Azt hiszem, nagyobbik részem Holden Caulfield, e könyv főhőse. Kisebbik részem pedig az ördög” – mondta nekik.
Volt valami sorsszerű abban is, hogy az első rendőr, aki a helyszínre érkezett, Peter Cullen volt, aki 15 évvel korábban, újoncként a Beatles amerikai turnéjának biztonságáért felelős egység tagja volt. Amikor meglátta Chapmant, el sem akarta hinni, hogy ő a gyilkos, inkább egy szürke banktisztviselőnek nézte, aki tisztességes munkával keresi a kenyerét.
Mark David Chapman egy pillanatig sem tagadta bűnösségét, megbánást sem tanúsított. Később arról beszélt, hogy nem akart szenvedést okozni áldozatának, azért is vett fegyverébe dum-dum golyókat, hogy Lennon azonnal meghaljon. A gyilkosság után három évvel egy interjú-sorozatban, amelyet Jim Gaines újságíró készített vele a People magazin számára, így magyarázta tettét: „Lennon lelövése válasz volt minden problémámra. Ez kellett, hogy eltöröljem egész múltamat és legyen egy identitásom.”
Minimálisan 20 év letöltendő börtönre ítélték, amelyet életfogytiglan követett. Harmincegy évig őrizték a Lennon által is megénekelt Atticában, majd 2012-ben átszállították a szintén New York állambeli Wendébe. Két évenként ugyan megpróbálkozik a feltételes szabadlábra helyezéssel, de ezt mindeddig elutasították. Minden eljárás idején rajongók ezrei követelik, hogy Chapman maradjon örökre rács mögött, és Yoko Ono is rendszeresen levelet küld a hatóságoknak ez ügyben, mert a mai napig úgy érzi: Seannal együtt veszélyben lenne az életüket, ha férje gyilkosa visszanyerné a szabadságát.
2018-ban, amikor immár tizedik alkalommal utasították el, felesége, Gloria a Mirrornak azt állította, hogy a férje hazudott neki, amikor december 6-án New Yorkba ment. „Csak azért engedtem, hogy elmenjen, mert hittem neki. Azt mondta, hogy időre van szüksége, hogy felnőjön és hogy átgondolja az életét. Kérte, hogy vállaljam egy rövid időre az egyedüllét áldozatát, hogy aztán hosszú, boldog házasságunk lehessen. Azt mondta, hogy a pisztolyt bedobta az óceánba, és én elhittem.” A gyilkos ezen a meghallgatáson arról beszélt, hogy egyre erősebb szégyent érez tette miatt, amelyet csak a hírnévért tett…Chapman hasonló bűnbánatot tanúsított 2020-es kérelmezése idején is, de ezúttal sem nyílt meg előtte a börtönajtó..
A gyilkosság története a kortárs és fiatalabb rock-zenészeket is megrendítette, de egyben meg is ihlette. George Harrison 1981-ben jelentette meg All These Years Ago című dalát, amelyben Paul McCartney és Ringo Starr is szerepelt. A Queen egy évvel később tisztelgett Lennon előtt a Life is Real-lel. 1996-ban jelent meg a Cranberries együttes I Just Shot John Lennon-ja, amely Chapman szavaiból indult ki. Paul Simon 1981. szeptemberében a Central Parkban tartott Simon & Garfunkel reunion koncerten adta elő először a The Great Late Johnny Ace-t, amelyben felidézte Lennon halálhírét. E sor elhangzása után egy néző felrohant a színpadra és nekirontott az énekes-dalszerzőnek…
Nem meglepő, hogy John Lennon halála körül is akadnak jócskán összeesküvés-elméletek. A legelterjedtebb, hogy Chapman valójában a CIA embere volt, agymosást végeztek el rajta és beprogramozták, hogy ölje meg Johnt. A teória Ed Hunter újságírótól indult el, hirdetői szerint 1976-ban látták Chapmant Hawaiiban egy CIA-központban és ott vetették alá az „MK-ultra” programnak. Ugyanerre épül Fenton B. Bresler Who Killed John Lennon? című, 1989-ben megjelent könyve, amelyből még azt is megtudhatjuk, hogy aznap a Dakota házban a portaszolgálatot egy José Perdomo nevű kubai emigráns látta el, aki 1961 óta állt a CIA szolgálatában, és annak idején részt vett a Disznó-öbölben végrehajtott balsikerű akció kubai tagjainak kiképzésében. Bresler megjegyzi, hogy bár Perdomo hívta ki a rendőrséget, a vizsgálat során nem hallgatták ki szemtanúként…Salvador Astucia újságíró egyenesen azt állítja, hogy maga Perdomo adta le a lövéseket, mert Chapman valójában csak egy balek volt, akit felhasználtak az akcióhoz…
Ennél is meredekebb, hogy az igazi gyilkos nem is Chapman, hanem a híres horror-író, Stephen King volt. Egy Stephen Lightfoot nevű író házal 20 éve ezzel az ötlettel, még egy bíróságig is eljutott vele, ahonnan azonban rövid úton elzavarták. Lightfoot elméletét a Chapman és a fiatal King közti külső hasonlóságra építi, valamint az író regényeinek egyes motívumaira, amelyekben „bevallja” tettét. Ugyanakkor King maga is többször megerősítette, hogy találkozott Chapmannel New Yorkban és dedikálta neki egyik könyvét, de az nem világos, hogy ez a gyilkosság előtti napokban, vagy esetleg évekkel korábban történt. Felesége, Tabitha szerint amikor férje felismerte Lennon gyilkosában a fiatalembert, ő maga is rettegni kezdett. Úgy érezte, hogy követi őt valaki, akik kerek Lennon-szemüveget visel. Azóta az író egyre ritkábban jelenik meg a nyilvánosság előtt, és hiába próbálja Lightfootot is lebeszélni agyréméről.
Ugyancsak elterjedt a Salinger könyvének „átka” is. Állítólag ugyanezt a könyvet imádta John Hinckley, aki 1981. márciusában Ronald Reagant próbálta megölni, hogy – Martin Scorsese Taxisofőre nyomán – Jodie Fosternek imponáljon tettével. Szintén ez volt a kedvenc könyve Robert John Bardónak, aki három évig zaklatta, majd 1989. júliusában West Hollywood-i otthona előtt lőtte le az ígéretes fiatal színésznő, Rebecca Schaeffert. Sőt, már azt is beszélik, hogy Lee Harvey Oswald is nagyon szerette a Zabhegyezőt…
Tömeghalál önként, parancsra – A Népek Templomának szörnyű végítélete
1978 novemberében jeges iszonyatként száguldott végig a hír a világon: egy baljós szekta több mint 900 tagja követett el egyszerre öngyilkosságot Guyanában.
A Népek Temploma nevű gyülekezet tagjai méreggel végeztek magukkal, köztük nők és legalább 300 gyermek. Vajon mennyire volt ez részükről önkéntes halál, és mennyiben voltak egy fanatikus „vallási vezető” hatalmi tébolyának és manipulációjának áldozatai?
Jim Jones, egy Indiana államból származó lelkész jelentős befolyásra tett szert San Franciscóban, abban a városban, amely az 1960-as évek közepétől a szabad gondolkodók és alkotók, és egyben az új spirituális élményeket keresők fővárosa lett az Egyesült Államokban. Ez lett a dr. Timothy Leary nevével fémjelzett LSD-kísérletek központja, nem utolsó sorban a beat-költőknek (Allen Ginsberg, Gregory Corso) és az olyan rock-együttesnek köszönhetően, mint a Grateful Dead, amely körül valóságos kommuna épült ki a rajongókból(Deadheads), más zenészekből, költőkből és képzőművészekből.[1] Ugyancsak San Franciscóból indultak el meghódítani a nyugati világot a Krishna-tudatúak, miután itt telepedett le 1966-ban az alapító Bhaktivedánta Szvámi Prabhupáda.
Jones is ide hozta át szűkebb pátriájából 1965-ben a Népek Temploma nevű közösséget, amely kezdetben elsősorban humanitárius tevékenységével vált ismertté. Számos szegénysorsú, idős, segélyeken élő embert, afro-amerikait tudott megnyerni utópisztikus világképével, de akadtak köztük olyan jómódú, művelt emberek is, aki hittek egy ideális társadalomban, az emberi testvériségben. Az átköltözés előzménye volt, hogy Jones-nak 1962-ben atomháborús látomása volt.
A Népek Temploma az 1970-es évek első felében élte virágkorát. Az „egyház”, amely szaporodó hívei és támogatói révén egyre nagyobb vagyonra tett szert, szociális éttermeket nyitott, drogosoknak, fiatalkorú bűnözőknek indított reintegrációs programokat. A sajtó áradozott róluk, Jones pedig egyre befolyásosabb barátokra tett szert. Közéjük tartozott Kalifornia kormányzója, a későbbi elnök Ronald Reagan is.
Amikor azonban a szekta magja Jones-szal az élen Guyanában telepedett le, már nagyon rossz híre volt a közösségnek és az amerikai hatóságok is érdeklődni kezdtek utánuk.
A Népek Templomáról terjedni kezdtek olyan hírek, hogy tagjait embertelen körülmények között dolgoztatják és kizsákmányolják. Ennek tisztázására utazott Guyanába 1978 novemberében Leo Ryan amerikai demokrata párti kongresszusi képviselő, a sajtó képviselőivel együtt. A tényfeltárási kísérlet az életébe került. Az első kedvező benyomások után ugyanis Ryan rádöbbent arra, hogy micsoda elnyomás uralkodik a kommunában és hogyan bánnak azokkal, akik el akarnak onnan menekülni. Jelentését azonban nem tudta már megtenni az amerikai törvényhozás előtt, mert hazaindulása előtt, november 18-ra virradóra meggyilkolták. A leleplezéstől való félelem csak tovább fokozta Jones amúgy is elhatalmasodó paranoiáját: néhány órával Ryan megölése után úgy döntött, hogy az egész közösségnek meg kell halnia: a többség önszántából vette be a halálos mérget és adták be gyermekeiknek is, másokat kényszerítettek, néhányukat pedig egyszerűen lelőtték.
Jones halálának nem volt szemtanúja, de vélhetően ő maga öngyilkosságot követett el. A tömeghalált a szektának alig 80 tagja élte túl. Elbeszélésük szerint egy orvos és két ápolónő nyugtatókat adtak szektatársaiknak, mielőtt egy válium-cianidos szőlőlevet itattak meg velük. A legtöbben úgy fogták fel, hogy „méltósággal halnak meg”. Egész családok vették be együtt a mérget, majd lefeküdtek a földre, egymást átölelve, egyesek összekötözve várták végórájukat.
A korabeli média döbbenten próbálta megmagyarázni a guyanai borzalmakat. A párizsi Libération tudósítója szerint ennek eredője az amerikai társadalomban van, amely egyfelől megdönti a modern életforma minden rekordját, másfelől pedig a világ legélhetetlenebb közössége, amelyben a hagyományos értékek, a vallás, a család, a hierachia, az erkölcs, a munka értéke összedőlni látszik és az ember olyan állatfajta, amely korlátok nélkül a legképtelenebb dolgokra is kapható. „Kegyetlen módon világossá vált, hogy továbbra is fájdalmasan sebezhetőek vagyunk egy meggyőző szónokkal szemben, még egy olyannal is, aki mesébe illő erkölcsi maszlaggal traktál minket. Nem szabad engednünk az olyan csábításnak, amely arra szólít fel, hogy vágjuk el magunkat a világunktól, bármilyen őrült is legyen az, és hogy belemerüljünk egy olyan filozófiába, amelynek a végállomása a ciános üdítőital” – írta a kanadai Globe and Mail.
Jim Jones (1931, Crete, Indiana) nyomorúságos körülmények között nőtt fel. Fiatalon a polgárjogi harc és a társadalmi egyenlőség kérdései foglalkoztattak, gyakran került összeütközésbe alkoholista, Ku-Klux-Klan-hívő apjával és eljárt a Kommunista Párt gyűléseire. Az 1950-es évek első felében mélyen megrendítette a Joseph McCarthy-féle anti-kommunista hisztéria, a Szovjetuniónak való kémkedéssel vádolt Rosenberg-házaspár kivégzése[2], és szemtanúja volt annak is, hogy miként zaklatták édesanyját, mert részt vett a híres fekete énekes-színész Paul Robeson[3] koncertjén. A Jones fejében lévő eszmei zűrzavarra azonban jellemző, hogy egyaránt tanulmányozta Marx, Sztálin, Hitler, Mao Ce-tung és Gandhi írásait, és már gyerekkorában foglalkoztatta a halál: legszívesebben temetőkben sétálgatott és állatokat kínzott, hogy végignézhesse haláltusájukat.
Jones az egyenlőség hirdetésével alapította meg saját „egyházát” 1956-ban az indianapolisi Cable Tabernacle nevű missziós házban. Előtte azonban még, egy független keresztény egyház, a pünkösdváró Independent Assembly of God felszentelt lelkészeként, mint misszionárius dolgozott braziliai és guayanai árvaházakban.
Jones még Indianában örökbe fogadott és nevére vett egy fekete fiút. Ő volt az első, fehérek által adoptált afro-amerikai az államban. Jim Jones jr. egyike lett a tömeghalál túlélőinek. Ő mondta el 2010-ben Oprah Winfrey beszélgetőműsorában, hogy kezdetben még a guayanai közösségi életforma is vonzónak tűnt, az oktatás, az egészségügyi ellátás, a mezőgazdasági munka megszervezésével.
A Népek Temploma az igehirdetésen túl hamar elkezdte a hittérítést is: a tanítványok autóbuszokkal járták Amerikát. A legtöbben, akik csatlakoztak hozzájuk, olyan emberek voltak, akik valamilyen függőségben szenvedtek, és segítségre volt szükségük. Jones-ék látszólag sikert arattak olyan területen, ahol az addig működő intézmények és szervezetek kudarcot vallottak.[4]
A jonestown-i rémálom egy másik túlélője, Leslie Wagner-Wilson, egy 2018-ban, a 40. évfordulón készült dokumentumfilm-kapcsán így emlékezett a Fox News-nak a közösséggel való találkozásra: „A 60-as évek vége volt, amikor a szeretetnyarak és a békemozgalom sok droggal járt. Nővéremmel, Michelle-lel együtt mi is rászoktunk az LSD-re. Anyám hallott egy szervezetről, a Népek Templomáról, amelynek komoly drogrehabilitációs programja volt.”. Az egész család belépett a szektába. „Azt hittem, most már megválthatom a világot” – vallotta be egykori idealizmusát Leslie.
A Népek Temploma hamar komoly hírnévre tett szerte Kaliforniában. Jellemző, hogy amikor a hívek adománygyűjtő útra indultak Los Angelesbe és más nagyobb városokba, egy-egy alkalommal akár 30 ezer dollár is összejött. 1975-ben a tagok George Moscone demokrata párti polgármester-jelölt mellett kampányoltak San Franciscóban. Miután megválasztották, Moscone kinevezte Jones-ot a városi tanács lakásügyi bizottságának élére.
Az új polgármesternek volt is oka a hálára. A vérfürdő után a szekta tagjai elárulták a New York Times-nak, hogy busszal szállították a szavazókat San Franciscóba Mosconénak, köztük olyanokat is, akiket nem is a városban regisztrálták. Maga Jones, mielőtt elhagyta Friscót, még azt is állította, hogy megzsarolta Mosconét, mert több szektatag nyújtott neki szexuális szolgáltatásokat és volt köztük kiskorú is. Jim Jones jr. is megerősítette később hogy Moscone gyakran látogatta a Népek Templomának „bulijait”. Ezek után érhető volt, hogy Moscone Jones menekülése után nem volt hajlandó vizsgálatot folytatni a szekta ügyeiben.[5]
A gyorsan jött népszerűségtől Jonesnak nemcsak, hogy fejébe szállt a dicsőség, hanem eluralkodott rajta beteges hatalmi mániája is. Egy idő után már azt képzelte, hogy ő egyszemélyben Jézus Krisztus és Buddha reinkarnációja, csodás gyógyításokat tulajdonított magának, amelyekről rendre kiderült, hogy közönséges csalások voltak. Rögeszméjévé vált, hogy ő az egyetlen heteroszexuális férfi a Földön. A túlélők szerint ez magyarázta, hogy sokkal jobban bánt a nőkkel, mint a férfiakkal, és hogy módszeresen verte szét a közösségen belül a családi kötelékeket, ezzel saját hatalmát növelve. Jellemző őrületére, hogy megkövetelte híveitől, hogy akár egy egész éjszakán át imádkozzanak érte, és jaj volt annak, aki elaludt.
A kritikák azonban leperegtek róla, egészen addig, amíg meg nem jelent róla a New West című magazinban egy cikk, amelyben a szektából kilépettek egyebek között nemi erőszakkal, a hívek agymosásával és fizikai bántalmazásával, valamint nem utolsósorban erős drogfogyasztással vádolták. Leslie Wagner-Wilson szerint Jones gyógyszerfüggővé vált. Kiderült az is, hogy az egyház tagjainak el kellett adniuk házaikat, kezdetben saját fizetésük 25%-át voltak kötelesek átadni neki, később azonban Jones már elvárta, hogy az utolsó fillérük is az „Atyáé” legyen. Előfordult, hogy egy-egy szektatag „váratlanul” meghalt, de egyik ilyen ügyben sem folytattak alapos nyomozást.
Még ez sem lett volna elég, csakhogy az amerikai adóhatóság is rászállt, már pedig tudjuk, hogy e hivatal már nála nagyobb halat is horogra ejtett – gondoljunk csak a chicagói gengszterkirályra, Al Caponéra.[6]
Jones ekkor döntött úgy, hogy mintegy ezer követőjével Guyanába teszi át a Népek Temploma székhelyét, itt hozta létre Jonestownt 1977 nyarán. Nem hirtelen elhatározás volt ez, mert a szektavezér már négy évvel korábban kinézte jövendő „városának” helyszínét, és a területet meg is vásárolta a guayanai kormánytól, amely – hivatalosan, vagy hallgatólagosan, ez máig rejtély – „autonómiát” adott neki.
Jonestownt úgy hirdette meg alapítója, hogy ez lesz a „szivárvány-család” otthona, „amely isteni elveken, a teljes egyenlőségen nyugszik.” Egy olyan társadalmat ígért, amelyben mindenki mindent közösen birtokol, ahol nem lesznek gazdagok és szegények, nem leszek faji különbségek.”
Jones-nak a külvilágtól való elszigetelődés valójában csak arra kellett, hogy még inkább terrorizálja „tanítványait.” Hatalmi tébolyában már odáig ment, hogy megtiltotta a családoknak, hogy maguk neveljék gyermekeiket, sőt, elvárta a házastársaktól, hogy jelentsék fel egymást vétség esetén és ugyanezt követelte a gyerekektől is a szüleikkel szemben. Színes, a szeretetet hirdető feliratokkal díszített őrtornyokkal vette körül a „várost”, amelyekből fegyveresek vigyáztak arra, hogy senki meg ne szökjön „a világok legjobbikából.” Közben napi 10 órát is dolgoztak a trópusi hőségben a rizsföldeken. Esténként orosz nyelvleckét is kaptak, mert Jones szerint a Szovjetunió volt „a földi paradicsom”, amely segíti a világ felszabadulását. Az „atya” hetente háromszor tartott „népi fórumot”, amely nem volt más, mint az ő dicsőítése.
Aki panaszkodott a körülményekre, a már-már ehetetlen ételekre, azt félholtra verték, mert olyan árulónak minősítették, aki „a CIA-vel szűrte össze a levet.” A szökési kísérleteket azzal büntették, hogy az illetőt bezárták a „különleges egészségügyi egységbe”, ahol szinte a teljes érzéketlenségig bedrogozták. Tim Cahillnek, a Rolling Stone munkatársának a túlélők elmondták, hogy a „páciensek” a kezelés után képtelenek voltak a legegyszerűbb beszélgetésre is, mintha „ideiglenesen” homloklebeny-műtétet hajtottak volna rajtuk végre.
Leo Ryan, miután értesült a lelkész viselt dolgairól, november 15-én érkezett meg Jonestown-ba az NBC tv-csatorna újságíróinak kíséretében. Találkozott Jim Jones-szal és feleségével, de olyanokkal is, akik már a szökést fontolgatták.
Három nappal később egy szektatag késsel támadt Ryanre. Stábja az azonnali távozás mellett döntött. A repülőtéren azonban állig felfegyverzett fanatikusok rohanták meg őket, megölték a képviselőt, három újságírót és egy velük tartó szektagot.
Ekkor döntött Jones úgy, hogy eljött a kollektív öngyilkosság ideje, amit egyébként már korábban aprólékosan kidolgozott. Annyira, hogy előzőleg már tartott „főpróbákat”: mérgezettnek mondott italt kellett híveinek magukhoz venniük, hogy ezzel a „forradalmi tettel bizonyítsák hitüket.” Éppen ezért sokan először azt hitték, hogy ezúttal is csak ilyen próbatételről van szó. Jones előbb beszédet intézett követőihez, amelyben azt állította, hogy a Népek Temploma a nemzetközi titkosszolgálatok összeesküvésének áldozata, hogy hamarosan ejtőernyősök ütnek rajta a közösségen, megölik a gyerekeket, mindenkit megkínoznak, és arra kényszerítenek, hogy megtérjenek a fasizmus eszméjének. Először gyermekeket itatott meg személyesen a Flavor Aid nevű mérgezett itallal, hogy könnyebben rávegye a szülőket az öngyilkosságra. Végül a szektának mindössze 87 tagja tudott elrejtőzni vagy elmenekülni a kollektív halál elől.
A 914 szektatag holttestét néhány nappal később a helyszínre érkező guayanai katonák és amerikai rendőrök találták meg. Köztük volt Jim Jones is, aki golyóval a fejében feküdt íróasztala mellett. A halottak közelében még ott hevertek a méregpoharak…
Cahill Jones búvóhelyén számtalan levelet talált, amelyeket „Apának” címeztek. Ezek a hívek önelemzései voltak, amelyekben bevallották, hogy mennyire sebezhetőek és hogy teljesen alávetették magukat a szektavezér minden őrületének.
A vérfürdőt több 40 év után is úgy emlegetik az Egyesült Államokban, mint a legnagyobb számú veszteséget az amerikai civil lakosság körében 9/11 előtt.
A jonestown-i tömegtragédia után néhány héttel a Népek Temploma ellen csődeljárást indítottak, a szekta pénztárosa 1979 márciusában öngyilkos lett. Ugyanakkor az „egyháznak” számos országban maradtak milliós bankszámlái.
A guyanai túlélők, köztük Jones három fogadott fia, akik a kollektív öngyilkosság idején éppen a Népek Temploma kosárlabda-válogatottjának tagjaiként a fővárosban, Georgetown-ban játszottak a guyanai nemzeti csapat ellen, lassan visszaköltöztek az Egyesült Államokba. Az akkor 22 éves Leslie Wagner Wilson valahogy megérezte november 18 reggelén, hogy valami szörnyűség fog történni. Hét felnőttel és négy gyermekkel, köztük saját hároméves kisfiával sikerült az utolsó pillanatban megszökniük. Közel 50 km-t gyalogoltak, így jutottak el Matthew’s Bridge kisvárosba. Leslie férje, anyja, testvérei, és két unokatestvére mind megitták a halálos koktélt.
Az események után 14 hónappal, 1980 februárjában meggyilkolták azt a házaspárt, amely többedmagával leleplezte a Népek Templomát a New Westnek. Az öt gyermekes pár egy fillér nélkül hagyta ott Jones-ékat, és bár a nevüket a riportban megváltoztatták, a gyilkosok mégis rájuk találtak. A tetteseket azóta sem találták meg.
A 2018-ban készült dokumentumfilm, Jonestown: A nők a mészárlás mögött (Jonestown: The Women Behind The Massacre) címmel, amely azt hangsúlyozta, hogy a kollektív öngyilkosságért nemcsak az önmagától megtébolyult Jones volt a felelős, hanem az őket körülvevő rajongók is, elsősorban a nők.
Leslie Wagner-Wilson úgy nyilatkozott a Fox News-nak, hogy ma is adottak a társadalmi-politikai körülmények ahhoz, hogy egy Népek Templomához hasonló formáció létrejöjjön. „Igény van rá. Az emberek valaminek részesei akarnak lenni, hogy érezzék egy közösség erejét, amelyben biztonságban vannak. És ma is vannak, akik ezt az igényt vallási köntösben szolgálják ki.”
A Népek Templomának szörnyű vége után világszerte gyanakvással figyelték a magukat „független egyházként” hirdető közösségeket és a különböző, zavaros ideológiájú szektákat.
16 évvel később azonban egy újabb, vallási köntösbe burkolt csoport kollektív öngyilkossága került be a fekete krónikákba: a Naptemplom Rendje (Order of the Solar Temple). A titkos társaságot, 1984-ben alapította a francia Joseph di Mambro és a belga Luc Jouret, ez utóbbi korábban egy európai neonáci csoport egyik vezetője volt. A szekta a korai protestáns vallás tanait vegyítette a New Age filozófiával, de merítettek a brit mágus Aleister Crowley Arany Hajnal Rendjének tanaiból is. Jézus második eljövetelét, a templomos lovagok hagyományait és a világvégét hirdették és számos követőre leltek Svájcban, Kanadában és Ausztráliában. Igazából csak akkor figyeltek fel rájuk, amikor 1994 októberében a svájci Granges-sur-Salvanban és a québec-i Morin-Heightsben 74 embert találtak holtan. A helyszínre érkezők méreg és golyó általi, kollektív öngyilkosságot állapítottak meg, a halottak szervezetében később nagy mennyiségű drogot találtak.
A svájci áldozatok közül többekre egy titkos, föld alatti kápolnában találtak rá különféle rituális kellékek között, egy három hónapos újszülöttet pedig karóbal döftek át. A nyomozás kiderítette, hogy Di Mambro a gyermeket Antikrisztusként azonosította, aki azért született, hogy eltérítse őt céljától. A hívek a végső megtisztulás reményében több helyen is időzítővel gyújtották fel házaikat, fejükre pedig nejlonzacskót húztak, szimbolizálva a Földet fenyegető ökológiai katasztrófát, mely elől ők a Syrius bolygóra menekülnek.
Egy évvel később, 1995 decemberében a franciaországi Vercors-hegyekben találtak rá 16 holttestre. Az áldozatok szintén a Naptemplom Rendjének tagjai voltak. A hatóságok megállapították, hogy ketten végeztek a többiekkel, ők maguk pedig felgyújtották magukat.
Az amerikai Marshall Applewhite és Bonnie Nettles által 1974-ben alapított Emberi Egyéni Metamorfózis (Human Individual Metamorphosis) nevű társaság, amely később Menny Kapuja (Heaven’s Gate) néven vált ismertté. Az UFO-hit köré szerveződött, sokak szemében hosszú ideig nem tűnt többnek bizonyos személyek furcsa érdeklődési körénél. Később azonban komoly vallási tanokkal rendelkező szektává fejlődött, mely az aszkétikus életet – ennek érdekében népszerű volt körükben a kasztrálás -, a közelgő világvégét, a Föld újrahasznosítását, ezzel együtt pedig az egyre inkább sürgető evakuálását hirdették. 1997-ben a kaliforniai San Diegótól nem messze, egy hegytetőn álló házban 39-en vetettek véget életüknek. A legfiatalabb 26, a legidősebb 72 éves volt. A helyszínelők szerint fulladás okozta a bedrogozott áldozatok halálát. Úgy hitték, az ekkor a Földet megközelítő Hale-Bopp üstökös csóvájában egy űrhajó közelít a bolygóhoz, mely értük jött, ahhoz azonban, hogy elérjék azt – mint a létezés új dimenzióját – meg kell halniuk.
Nem saját híveit gyilkolta viszont a japán Aum Sinrikjo világvége-váró szekta 1995. március 20-án ideggázzal hajtott végre tucatnyi halálos áldozatot követelő terrortámadást a tokiói metróban. E csoport vezetője Aszahara Soko volt. A vak férfi a buddhizmus és a kereszténység egyfajta ezoterikus keverékéből hozta létre szektáját, magát Japán egyetlen megvilágosodott mesterének és „Isten Bárányának” tekintette. Meghirdette a harmadik világháború kitörését, „nukleáris Armageddon” eljövetelét a Jelenések Könyve nyomán, de azt állította, hogy küldetése mások bűneinek magára vállalása és hogy szellemi hatalmát át tudja adni követőinek. Bár a szektának voltak törvényes üzleti tevékenységei és jelentős adományokra is szert tett, nem kizárt hogy a jövedelmek egy része bűncselekményekből (csalás, pénzmosás, stb.) származott. Az Aum ebből a pénzből fegyvereket szerzett be, sőt vegyifegyverek, például szarin gáz gyártásába kezdett egy titkos ausztráliai laboratóriumban. A szekta tagjai között tisztviselők, katonák, rendőrök, hivatalnokok is akadtak. Ezeket a kapcsolatokat Aszahara a hatóságok kijátszására használta fel.
A tokiói metrótámadásnak 13 halottja és több mint ezer súlyos sebesültje volt. Ezt követően tartóztatták le Aszaharót és számos követőjét, további 14 gyilkossággal gyanúsítva őket. A vád szerint a szektavezér a kormány megdöntésére adott parancsot, hogy megszerezhesse a japán császári címet. A kilenc évig tartó tárgyalás után 2004-ben Aszaharát és hat szektatagot halálra ítélték, a kivégzésükre azonban csak 2018-ban került sor.
[1] A legális „tudattágítási szeánszoknak”, amelyeknek rendkívüli hatása volt a 60-as évek „pszichedelikus kultúrájára” a zenében, az irodalomban, a képzőművészetben, az LSD 1966-os betiltása és Timothy Leary bebörtönzése vetett véget.
[2] Ethel és Julius Rosenberget azzal vádolták, hogy ők adták ki Moszkvának az amerikai atombomba titkát. Bár ezt a perük során nem sikerült bebizonyítani, a nemzetközi tiltakozás ellenére 1953-ban villamosszékben kivégezték őket. A Rosenberg-házaspárt a hidegháború áldozatainak tekintették évtizedeken át. 2001-ben azonban Alekszandr Fekliszov, a szovjet titkosszolgálat (NKVD) egykori tisztje emlékirataiban felfedte, hogy Julius Rosenberget, aki az amerikai hadseregben dolgozott mérnökként, 1942-ben szervezték be, de elsősorban futár volt sógora, az amerikai atomprogramban dolgozó David Greenglass és az NKVD között. Greenglass vádalkunak köszönhetően megúszta 9 és fél évi börtönnel és 2014-ben halt meg.
[3] Paul Robeson (1898 – 1976) előadóművészete elválaszthatatlan politikai aktivizmusától. Rokonszenvezett a spanyol köztársaságiakkal, a Szovjetunióval, később részt vett az amerikai fekete polgárjogi mozgalomban, mindezekért 1946 és 1955 között feketelistán volt az Államokban. Tagja volt a kommunista Béke-Világtanácsnak. Számos híres spirituálé, mint az Ol’ Man River, a Joshua Fit The Battle of Jericho vagy a Motherless Child fogalommá vált az ő előadásában, de énekelte Seress Rezső Szomorú vasárnapját is. Leghíresebb színpadi szerepe az Othello volt a Royal Shakespeare Company vendégeként. 1960-ban Magyarországon is fellépett.
[4] Számos független egyháznál vált be később ez a fajta segítségnyújtás a Szcientológiai Egyháztól a Hit Gyülekezetéig, csakhogy a szerektől való függőséget szinte mindenütt felváltotta a gyülekezettől való függőség.
[5] Mosconét 1978 november 27-én, alig 9 nappal a jonestown-i tragédia után San Franciscóban lelőtte a városi tanács felügyelő bizottságának volt tagja, Dan White, akit a polgármester nem akart újra jelölni a testületbe.
[6] Al Caponénak a zsebében volt az összes chicagói hatóság és a lakosság körében is népszerű volt az 1929-32-es nagy válság idején megnyitott ingyenkonyháival. Frank Wilson adóellenőr és Elliot Ness nyomozó csapata közös erővel buktatták le a „Sebhelyes Arcút” 1931-ben.
„Magányos merénylők” óriás árnyékkal
„Ahhoz, hogy egyetlen mag szárba szökkenjen, a természet temérdek magot szór szerteszéjjel a szél segítségével. Hasonlóképpen cselekszik a sajtó. Felkap és szétszór híreket, a végtelenségig szaporítja számukat. Több száz, több ezer értesülés hal el, amíg meg nem erősödik a hitelt érdemlő verzió. Néha ez csak évek múltán következik be, előfordul azonban az is, hogy az igazság órája soha nem érkezik el”.
Ennél pontosabban meg sem lehetne fogalmazni az összeesküvés-elméletek lényegét. A fejezet egyik főszereplője, Lev Trockij írta le ezeket a mondatokat 1929-ben, törökországi száműzetése kezdetén.
Amikor a 20. században megöltek, vagy megkíséreltek megölni egy-egy történelem-formáló személyiséget, ritka volt az olyan eset, hogy a közvélemény és a történész-világ belenyugodott a „magányos merénylő” elméletébe, amelyet az érintett hatóságok rendszerint sietve megállapítottak. És e gyanakvások a legtöbb esetben jogosak is voltak, még akkor is, ha esetleg a szálak nem vezettek magasabb körökhöz, és magának a merénylőnek a személyisége, vagy politikai nézetei hihetővé tették, hogy akcióját saját elhatározásból hajtotta végre.
Ez utóbbiak közé tartozott például Raoul Villain, aki 1914. július 31-én, egy nappal Franciaország első világháborús mozgósítása előtt, megölte Jean Jaurès francia szocialista képviselőt, a meggyőződéses pacifistát, aki általános sztrájkot akart szervezni a háború ellen. Villain az Elzász-Lotharingia Fiatal Barátainak Ligája (Ligue des jeunes amis de l’Alsace-Lorraine) nevű szervezet tagja volt, amely revansot követelt az 1870-es porosz-háborúban elvesztett tartományért, és amely Jaurès-t már 1913-ban támadta, mivel a politikus nem szavazta meg a három éves kötelező katonai szolgálatról szóló törvényt. Villaint a háború idején börtönben tartották, majd 1919-ben felmentették. A közfelháborodás elől külföldre menekült, 1932-ben Spanyolországban telepedett le, ahol 1936 szeptemberében, két hónappal a polgárháború kitörése után Ibiza szigetén anarchisták ölték meg anélkül, hogy tudták volna, hogy ki ő.
Ilyen volt Nathuram Godsze, Máhátmá Gandhi gyilkosa, aki az indiai függetlenség atyját 1948. január 30-án ölte meg Új-Delhiben a Birla House kertjében. Godsze, aki kapcsolatot tartott több szélsőséges hindu nacionalista szervezettel, köztük a Hindu Máhászábhával és a Rástrija Szvájámsevak Szanghhal, elutasította Gandhi erőszakmentes elveit, és a spirituális vezetőt okolta azért, hogy Pakisztán 1947-ben elszakadt Indiától és önálló független állammá vált. Godszét halálra ítélték és 1949 novemberében kivégezték.
Ebbe a sorba illeszthető be Josef Bachmann is: a neonáci elveket valló nyugat-berlini fiatalember 1968. április 11-én az utcán lőtt rá Rudi Dutschkére, a nyugat-berlini és nyugatnémet diákmozgalom szellemi vezérét, aki egykori evangelikus teológus hallgatóként radikalizálódó társaival szemben elutasította a forradalom erőszakos útját. Bachmann, aki egy helyi lakásnyilvántartóból tudta meg Dutschke címét – korábban soha nem találkoztak – otthona előtt szólította meg, majd adott le áldozatára két lövést. A bíróság előtt, amely hét évi börtönre ítélte, kijelentette, hogy gyűlöletből lőtte le a „mocskos kommunista disznót”. Dutschke megbocsátott neki, még leveleztek is. 1970 februárjában azonban Bachmann cellájában öngyilkos lett. Rudi Dutschke viszont soha nem épült fel teljesen súlyos fejsérüléséből, és 1979. december 24-én Aarhusban a fürdőkádjában kapott végzetes epilepsziás rohamot.
Mindhárom áldozatnak számos ellensége volt nézeteik, népszerűségük, karizmatikus egyéniségük miatt, éppen ezért sokaknak állhatott érdekében a megölésük. Az ő eseteikben mégis hihetőnek tűnt, hogy az egyéni gyűlölet, vagy legfeljebb egy szűkebb csoport „fogta a merénylő fegyverét.” A következő híres-hírhedt gyilkosságoknál azonban még akkor is valószínűnek látszik, hogy maga a tettes csupán eszköz volt, hogyha ezt hivatalosan soha nem tudták, vagy nem engedték bebizonyítani.
Kétbalkezesek és ténylegesen magányosok
Fickósan lépked, szélesen mosolyog, integet híveinek és a tv-kameráknak az amerikai elnök. Egyszer csak lövések dördülnek, kitör a pánik, a biztonsági emberek egy része a sebesült elnököt igyekszik betuszkolni limuzinjába, míg a többiek a támadóra vetik magukat.
Ronald Reagant, az Egyesült Államok 40. elnökét 1981. március 30-án, alig több mint 3 hónappal beiktatása után próbálták eltenni láb alól.
John F. Kennedy 1963. november 22-i meggyilkolása óta nem ez volt az első közvetlen támadás a Fehér Ház urai ellen, de valamennyi sikertelennek bizonyult. Ezek a merénylők azonban nem érdemelték ki, hogy összeesküvés-elméletek alakuljanak ki körülöttük, minden jel arra mutat, hogy ők valóban magányosak voltak, egyéni indítékkal, és – kiszemelt áldozataik szerencséjére – nem voltak elég profik egy gyilkosság végrehajtásához.
1972 tavaszán egy Arthur Bremer nevű amerikai fiatalember fejébe vette, hogy megöli az újraválasztásáért induló Richard Nixont és ezzel beírja magát a történelembe. Az elnöknek azonban nem jutott a közelébe, így második számú kiszemeltjére, George Wallace-ra lőtt rá május 15-én a Maryland állambeli Laurelben. Wallace Alabama fajgyűlölő nézeteiről hírhedt kormányzója volt, aki 1968-tól pályázott az elnökjelöltségre a szélsőséges Amerikai Függetlenségi Párt színeiben. A politikus túlélte a merényletet, de élete végéig tolókocsiba kényszerült, mert deréktól lefelé megbénult. Bremert 53 évi börtönre ítélték, 2007-ben helyezték csak feltételesen szabadlábra, de már egy évvel letartóztatása után megírta emlékiratait Egy gyilkos naplója (An Assassin’s Diary) címmel. Ez a könyv adta az ihletett Paul Schradernek Martin Scorsese Taxisofőr című filmjéhez.
Nixon megúszott egy másik merénylettervet is. 1974 február 22-én Samuel Byck állástalan autógumi-ügynök akarta megölni őt. Byck e cél érdekében elrabolt egy DC-9-es, Baltimore és Atlanta közötti járatot, és az volt a terve, hogy a repülőgéppel a Fehér Házra zuhan. Byck még a felszállás előtt lelőtte a gép két pilótáját, a DC-9-et körülvevő rendőrök azonban súlyosan megsebesítették, és végül a merénylő önmagával végzett.
Charles Manson sátánista közösségéhez tartozott az a nő, aki 1975. szeptember 5-én a kaliforniai Sacramentóban megpróbálta megölni Gerald Ford elnököt. Lynette Gromme azt tervezte, hogy a gyilkosság után nyilatkozatot tesz, amelyben azokat kárhoztatja, akik nem hajlandók környezetünk szennyezését megállítani. A helyi törvényhozás épületének parkjában sikerült Fordot néhány lépésre megközelítenie, de már nem volt ideje elsütnie pisztolyát.
Lynette Gromme-t életfogytiglanra ítélték, mert közben rábizonyítottak egy 1972-ben elkövetett gyilkosságot – a „család” egyik férfitagját ölte meg, aki állítólag „árulásra” készült – végül 2009-ben helyezték szabadlábra 34 évi börtön után.
Alig 17 nappal a sacramentói eset után ismét egy nő akarta megölni ezúttal San Franciscóban a Nixonnak a Watergate-ügy miatti kényszerű lemondása miatt alelnökből előlépett Fordot. Sarah Gene Moore a limuzinjából kiszálló elnökre 12 méterről két pisztolylövést adott le, de egy Oliver Sipple nevű vietnami háborús veterán hadirokkant elkapta a nő karját, így lövései nem találtak. Moore, aki 45 éves korára már ötször vált el, a San Franciscó-i ellenkultúra szélsőséges vonalának volt egyik vezető egyénisége: közelállt a Szimbióni Felszabadítási Hadsereghez, amely 1974-ben elrabolt Patty Hearst-öt, a sajtómágnás Randolph Hearst lányát, közben azonban titokban az FBI informátora volt. A szövetségi nyomozó iroda a merénylet előtt négy hónappal szakította meg vele a kapcsolatot. Tíz évvel később Sarah Jane egy interjúban elmondta: azért lőtt az elnökre, mert úgy érezte, hogy így is, úgy is, meg kell halnia. Vagy társai ölik meg bosszúból, vagy az FBI, hogy ne tudjon beszélni belső dolgaikról. Gondolta, ha meg kell halnia, ne menjen el egyedül. Esetét 1999-ben a CIA is tanulmányozta, és arra a következtetésre jutott, hogy Moore „a nagyon nyugtalan társadalmi és politikai körülményeknek esett áldozatul”….
Az ohiói állástalan férfi, aki meg akarta ölni Jimmy Carter elnököt 1979. május 5-én a Los Angeles-i Civic Center Mall-ban, inkább szánalmas volt, mint félelmetes. A Secret Service tíz perccel a tervezett elnöki beszéd előtt kapcsolta le: egy startpisztoly volt nála, vaktöltényekkel. A leginkább figyelemre méltó a neve volt: Raymond Lee Harvey. A hab a tortán, hogy állítólag három mexikói illegális bevándorló bérelte fel Carter megölésére, akik közül az egyiket Osvaldónak hívták. Harveyt, akit korábban elmebetegséggel kezeltek, 50 ezer dollár óvadék ellenében szabadon engedték, vádat sem emeltek ellene.
Ronald Reagan 1980. november 4-én földcsuszamlás-szerű győzelmet aratott elődjével, Jimmy Carterrel[1] szemben, aki bár tető alá hozta a Camp David-i izraeli-egyiptomi békekötést, tehetetlennek bizonyult az energiaválsággal, a Szovjetunió Afganisztán elleni inváziójával, és nem utolsósorban a teheráni amerikai nagykövetség megszállásával, ahol Khomeini ajatollah által feltüzel iszlamista diákok 444 napig tartották fogságban a külképviselet személyzetét. Amerika egy „erős emberre” várt, ugyanakkor a világ nem sok jót várt a különös pályát befutó új elnöktől.
Reagan, aki 69 évével az addig megválasztott legidősebb elnök volt, rádiós sportriporterként kezdte pályafutását, majd 1937-től filmezni kezdett. Jó kiállása, fizikuma nem volt arányban tehetségével, így az igazán nagy szerepek elkerülték, legismertebb alakítását a Santa Fé-i ösvényben, Kertész Mihály filmjében nyújtotta Errol Flynn árnyékában. Utoljára 1964-ben állt kamera elé Don Siegel Bérgyilkosok című filmjében, amely Ernest Hemingway novellája nyomán készült. A II.világháború idején tartalékos tisztként számos kiképző és propaganda-filmben szerepelt, majd 1947-1959 között az amerikai filmszínészek szakszervezetének elnöke lett. Ilyen minőségében élharcosa volt a kommunista szimpatizánsnak bélyegzett színészek tiltó listára helyezésében. 1962-ben kezdett politizálni, konzervatív nézeteire jellemző, hogy 1964-ben a szélsőjobboldali republikánus elnökjelölt, Barry Goldwater kampányszóvivője volt. 1967-ben választották meg Kalifornia kormányzójának, legemlékezetesebb cselekedete e minőségében a Nemzeti Gárda bevetése volt a Berkeley egyetemet elfoglaló diákok ellen 1969 áprilisában.
Reagan 1976-ban jutott el odáig, hogy harcba szálljon az elnökjelöltségért, a szovjet nukleáris fenyegetésre alapozó kampánya azonban akkor kevésnek bizonyult a hivatalban lévő, végül Jimmy Carterrel szemben vereséget szenvedő Gerald Forddal szemben. Négy évvel később azonban már senki sem állhatott a „kiérdemesült cowboy” útjába, ahogy ellenfelei gúnyolták. Úgy tűnt, hogy a „vadnyugati stílust” bevezeti az amerikai külpolitikában is, mindenekelőtt a hidegháború új szakaszának elindításával, a katonai kiadások növelésével, és a „csillagháborúként” emlegetett, soha meg nem valósult űrfegyverkezési tervvel.
1981.március 30-án azonban kis híján az amerikai történelem legrövidebb elnökségének lett tanúja a világ.
Ronald Reagan március 21-én feleségével, Nancy-vel ellátogatott a washingtoni Ford színházba, ahol 1865. április 14-én lelőtték Abraham Lincolnt és mint mondta, „különös érzések kerítették hatalmába” az elnöki páholy láttán. Kilenc nappal később Reagan a szintén washingtoni Hiltonban a legnagyobb amerikai szakszervezeti szövetség, az AFL – CIO képviselői előtt mondott beszédét követően éppen beszállni készült az elnöki limuzinba, miközben újságírók kérdéseire vetett oda néhány mondatot, amikor a merénylő közvetlen közelről hat lövést adott le rá és a mellette állókra egy Röhm RG-14 típusú pisztolyból. Reagan megsebesült a bal alkarján, a lövedék eltörte egyik bordáját, ami átszúrta a tüdejét, súlyos belső vérzést okozva. Halál közeli állapotban szállították a George Washington egyetemi kórházba, és életmentő műtétet hajtottak végre rajta. A merénylet miatt elhalasztották az aznap estére tervezett Oscar-gálát, amelyen a tervek szerint felolvasták volna az egykori színészből lett elnök üzenetét. Ronald Reagan viszonylag hamar felépült – ez is erősítette imázsát – és április 11-én már ki is engedték a kórházból.
A merényletben nemcsak az elnök sebesült meg, hanem James Brady, a Fehér Ház sajtótitkára, Tim McCarthy, a titkosszolgálat ügynöke és Thomas Delahanty rendőrtiszt is. Mindhárman túlélték a támadást, Brady azonban olyan súlyos agysérülést szenvedett, hogy élete végéig nyomorék maradt. 2014-ben halt meg.
A támadót két járókelő teperte le a földre, és a biztonságiaknak, rendőröknek úgy kellett kiragadniuk a kezükből, hogy agyon ne verjék. A világ pedig hamarosan megismerte egy zavart elméjű 26 éves fiatalember, John Hinckley jr. nevét.
Hinckley Dallasban nőtt fel, gazdag családban, apja a Vanderbilt energetikai részvénytársaság elnöke volt. Később kiderült róla, hogy szenvedélyesen érdekelte minden, amit Lee Harvey Oswaldról, John F. Kennedy feltételezett gyilkosáról írtak. A texasi műszaki egyetemre iratkozott be, de nem vette komolyan, ezért 1980-ban kirúgták. Közben 1975-ben Los Angeles-be ment, dalszerzői karrierre vágyott, de a siker elmaradt. Kénytelen volt hazaköltözni szüleihez, lelkiállapota egyre labilisabb lett. A nagy fordulatot életében 1976, a Taxisofőr bemutatója jelentette. Ebben egy poszt-traumás stresszben szenvedő vietnami veterán (Robert de Niro) elhatározza, hogy megöl egy elnökjelöltet. Akkoriban Hinckley már elkezdett fegyvereket gyűjteni, és lőni tanulni, az igazi függőséget azonban a filmben a 12 éves, prostitúcióra kényszerített gyereklányt alakító Jodie Foster okozta neki.
Mániájává vált, hogy megszerzi magának a fiatal színésznőt. Amikor megtudta, hogy Jodie beiratkozott a New Haven-i Yale egyetemre, Hinckley a városba költözött, állandóan követte a lányt, telefonon hívogatta, üzeneteket és verseket csúsztatott be kollégiumi szobájának ajtaja alatt. Amikor rájött, hogy képtelen meghódítani Fostert, egyre őrültebb terveket eszelt ki, hogy a lány felfigyeljen rá: repülőgép-rablást fontolgatott, de arra is gondolt, hogy Jodie szeme láttára követ el öngyilkosságot. Innen már csak egy lépés volt az elnök elleni merénylet. Először Jimmy Cartert próbálta elkapni, egy ideig követte minden belföldi útján, de aztán Nashville-ben letartóztatták tiltott fegyverviselés címén. Megint hazatért, pszichiátriai kezelésnek vetették alá, de rögeszméjétől nem tudott szabadulni. Közben megválasztották Reagant, így már Hinckley őt tekintette potenciális áldozatának. Ekkor újra elővette ihletőnek a Kennedy-Oswald sztorit és a Reagan elleni merénylet előtt levelet írt Jodie Fosternek. Ebben felidézte, hogy hányszor próbálkozott a lány elbűvölésével, de minden kísérlete kudarcot vallott. Ezért szánta rá magát erre a tettre, mert már képtelen volt tovább várni rá.
Hinckley-t végül 1982. júniusában felmentették elmeállapotára való tekintettel, és egy pszichiátriai intézetbe szállították. Védője szerint a merénylő skizofréniában szenvedett, míg a vád tanújaként beidézett pszichiáter narcisztikus és skizoid, valamint borderline személyiségzavart állapított meg nála. A merénylő ezt követően azt írta, hogy „a világtörténelem legnagyobb szerelmi ajánlatát tette meg” és sajnálta, hogy Jodie Foster nem viszonozta az érzelmeit.[2]
Az eset az amerikai közvéleményben és politikai körökben is felháborodást keltett, melynek következményeképpen több államban is eltörölték azt a lehetőséget, hogy a vádlottak kóros elmeállapotára építsen a védelem.
Hinckley-t az elmegyógyintézet sem változtatta meg. Nem csillapult Jodie Foster iránti szenvedélye, miközben kiderült, hogy levelezésbe kezdett Charles Mansonnal és az akkor már a siralomházban lévő rettegett sorozatgyilkossal, Ted Bundy-val is, akit 1989-ben végeztek ki Floridában. Bár őrizetének körülményein fokozatosan enyhítettek, végül 2016-ban helyezték csak szabadlábra. Akkor édesanyjához költözött Williamsburgbe. Szabadulásának feltételei között szerepelt, hogy nem lehet fegyvere, nemcsak hogy nem léphet kapcsolatba Jodie Fosterrel, vagy annak családjával, hanem még róla készült fotók, újságcikkek sem lehetnek a tulajdonában. Ugyancsak távol kell tartania magát minden volt és hivatalban lévő elnöktől, azok családjától, és az elhunytak sírjaitól is.
Ami Jodie Fostert illeti, a kiváló színésznő, aki azóta rendezőként is letette névjegyét, az eltelt 40 évben mindössze három alkalommal tett említést Hinckley-ről: egyszer a merénylet után, egyszer a per után az Esquire-nak írt cikkében, majd másfél évtizeddel később egy tv-s talk-show-ban. Arra viszont jó párszor volt már példa, hogy lemondott interjút, ha megtudta, hogy egykori imádójáról akarnak kérdezni, vagy pedig egyszerűen otthagyta beszélgető partnerét, ha szóba hozta Hinckley-t.
Ronald Reagan pedig a merényletet követően a kezdeti agresszív stílusban vitte végig első elnöki ciklusát, hogy a következő négy évben Mihail Gorbacsov szovjet elnök-főtitkárral közösen véget vessenek a hidegháborúnak, a kétpólusú világnak és lebontsák a Berlini Falat. Ennél nemesebb bosszút nem állhatott volna az elnök szánalmas, ám elszánt támadóján. Reagan 2004-ben halt meg, 93 éves korában.
[1] Az első amerikai elnök, aki becézett keresztnévvel – James helyett Jimmy néven – tette le a hivatali esküt, Magyarországnak különösen kedves, mivel ő szolgáltatta vissza 1977-ben Szent István koronáját. Cartert későbbi humanitárius és békeközvetítő tevékenységéért 2002-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki.
[2] A leszbikus beállítottságát nyíltan vállaló színésznő később több olyan filmben is szerepelt, amelyben őrültekkel van dolga: a leghíresebb A bárányok hallgatnak (1991) FBI-ügynöke, amiért Oscar-díjat kapott,
II. János Pál pápa és a török „messiás”
1981. május 13, szerda. Délután 17 óra 17 perc. II. János Pál pápa (Karol Wojtyła) általános audenciát tart a Szent Péter bazilika előtt. A szentatya a ceremónia végezetével nyitott kocsiján végighajtat a tér kijelölt útján, amelynek két oldaláról hívők tízezrei üdvözlik. A tömegből egyszer csak valaki egy Browning Parabellum 9-es pisztolyból négy lövést ad le rá. A 61 éves lengyel pápa összeesik a kocsiban, súlyos alhasi sebeket kap, rengeteg vért veszít. A téren kis híján tömeghisztéria tör ki, egy apácának, Letizia Giudici nővérnek mégis sikerül elkapnia és lefegyvereznie a támadót, egy Mehmet Ali Agca nevű török fiatalembert, akit egyben megment a lincseléstől. II. János Pálon hatórás műtétet hajtanak végre, miközben a Szent Péter téren ezrek imádkoznak érte. A pápa túléli a merényletet, megbocsát támadójának, aki életfogytiglani börtönbüntetést kap, de 2000-ben amnesztiával szabadul.
Ezek a száraz tények. Az okokat, az indítékokat azonban máig titok lengi be.
Nem ez volt az első pápa elleni gyilkossági kísérlet. 1970. november 27-én a manilai repülőtéren egy Benjamin Mendoza y Amor Flores nevű bolíviai festő tőrrel akarta leszúrni VI. Pál pápát, de testőrparancsnoka, az amerikai Paul Marcinkus érsek időben ártalmatlanná tette a merénylőt. Ugyancsak Marcinkus mentette meg II. János Pál életét 1982. május 12-én a portugáliai Fatimában tett látogatása idején, amikor egy ultrakonzervatív spanyol pap, Juan María Fernández y Krohn támadt bajonettel az általa „Moszkva ügynökének” tartott pápára. Ez utóbbi támadás kapcsán a Vatikán egészen 2008-ig tagadta, hogy II. János Pál megsebesült volna, egészségi állapotának fokozatos romlását, Parkinson-kórját azonban sokan kapcsolatba hozták a két támadással.
II. János Pál (1920 – 2005) minden tekintetben egyedülálló volt a római katolikus egyház történetében. Első lengyelként választották meg 1978-ban Szent Péter trónjára, aminek külön érdekessége, hogy a mélységesen katolikus lakosságú Lengyelország akkor mégis csak a kommunista blokk, a Szovjetunió vezette Varsói Szerződés tagállama volt! Miért éppen őt választották meg?
1978 a három pápa éve volt. Augusztus 6-án meghalt VI. Pál (Giambattista Montini, 1897-1978) aki 15 éven át volt a római katolikus egyház feje. VI. Pál nagy reformerként vonult be a történelembe, mint az előde, XIII. János pápa (Angelo Roncalli, 1881-1963) által összehívott II. Vatikáni Zsinat (1962-65) elnöke. E nagy jelentőségű tanácskozás hirdette meg az ökumenikus párbeszéd mellett a más vallásúakkal, valamint a nem hívőkkel való dialógust, egyúttal eltörölt két anakronizmust: a tiltott könyvek listáját (Index Librorum Prohibitorum) és az Inkvizíciót. Ez utóbbinak utóda lett a Hit Kongregációja nevű, immár semmilyen világi befolyással nem rendelkező testület. Ugyancsak fontos döntése volt, hogy semmissé nyilvánította a zsidósággal szembeni „istengyilkosság” vádját, amely a középkor óta az antiszemitizmus fő ideológiai bázisa volt. VI. Pál volt az első, aki pápaként kimozdult a Vatikánból, felszólalt az ENSZ közgyűlésén is. Nem véletlen, hogy utóda, Albino Luciani (1912-1978) velencei bíboros, két előde iránti tiszteletből választotta az I. János Pál nevet, és vélhetően tovább is akarta vinni az egyházi reformokat, de mindössze 33 napig lehetett pápa. Szeptember 28-án váratlanul szívroham végzett vele.
A vatikáni tradícióknak megfelelően boncolást nem végeztek, és hivatalosan nem vizsgálták meg halálának körülményeit sem, annak ellenére, hogy felmerült a gyanú: a „mosolygó pápa” nem véletlenül halt meg. Rögtön megszülettek az összeesküvés-elméletek, amelyeknek egyik alapját a szentatya kezében vagy ágya mellett talált iratokról szóló híresztelések szolgáltatták.
Az egyik kifejezetten teológiai jellegű volt: a pápa vasárnapra virradóra halt meg, és kezében állítólag másnapi prédikációja volt, amely a héber bibliából kiindulva Isten anyafigurájára helyezte volna a hangsúlyt. Egy másik verzió szerint Keresztes Szent János XV. századi spanyol misztikus A lélek sötét éjszakája (La noche oscura del alma) című költeményét olvasta, amely a lélek útját taglalja a testből az Istennel való egyesülésig. Az ókonzervatív katolikus körök szerint a pápának azért kellett meghalnia, mert vissza akarta állítani az 1570-től 1962-ig érvényes, latin nyelvű „Tridenti miserendet”. [1]
Ezeknél elterjedtebb az a feltételezés, hogy I. János Pál az Ambrosiano Bank pénzügyi jelentését tanulmányozta, amelynek fő részvényese a Vatikáni Bank (Istituto per le Opere Religiose) volt, és amely körül a modern Olaszország történetének legnagyobb pénzügyi botránya robbant ki 1982-ben. A Vatikáni Bank elnöke akkor már 1971 óta a már említett Paul Marcinkus volt. David Yallop brit újságíró oknyomozó könyve, az Isten nevében (In God’s Name) szerint Luciani pápa „potenciális veszélyt” jelentett a korrupciós ügyekkel átszőtt két bank illetékesei számára, és leleplezte volna a Vatikán és a P2 titkos társaság kapcsolatát. Miközben a római katolikus egyház hivatalosan esküdt ellensége volt a szabadkőműveseknek! A szerző szerint a pápa arra is rájött, hogy az Ambrosianót használták fel pénzmosásra különböző latin-amerikai diktátorok és mivel ezekről a Kúria számos befolyásos tagjának tudomása volt, I. János Pál meg akart szabadulni a gyanúba keveredettektől. Yallop felajánlotta, hogy minden egyes eladott könyvéből egy penny-t ad egy, a Vatikán által választott jótékonysági szervezetnek, ha kivizsgálhatja a pápa halálának körülményeit, és fényt deríthet arra, hogy milyen papírt szorongatott a kezében utolsó erejével. Az engedélyt mondani sem kell, nem kapta meg…Jól ismert a Keresztapa III. részének (1990) feltételezése is: Coppola filmje egy világméretű ingatlan-panamát mutat be, amelyben a Szentszék és az olasz-amerikai maffia üzlettársak. A filmben szereplő Societá Generale Immobiliare létező ingatlan-befektetési részvénytársaság volt, amely szintén belekeveredett az Ambrosiano-ügybe…A cég 1987-ben csődbe jutott, utódát az SGI-csoportot pedig a 90-es évek elején az Opus Dei katolikus szervezet vonta ellenőrzése alá…[2]
A rejtélyt csak növelte, hogy Eduardo Luciani, a pápa öccse azt nyilatkozta az ANSA olasz hírügynökségnek, hogy fivérét Vincenza Taffarel nővér találta meg ágyában fekve hajnalban, amikor bevitte neki a szokásos reggeli kávéját. Az olasz apáca, akit a szentatya pápává választása után vett fel házvezetőnőnek, már Velencében is szolgálta őt. Vincenza nővér később francia újságíróknak azt állította, hogy a pápa lakosztálya fürdőszobájában hevert holtan. Ugyanakkor a Vatikán hivatalos közleménye szerint titkára, az ír Patrick Magee atya fedezte fel a tragédiát. Az apácát a pápa halála után egy kolostorba küldték, egyes hírek szerint előzőleg Jean Villot bíboros, vatikáni államtitkár és camerlengo (pápai kamarás) hallgatási esküre kötelezte. Villot, mint államtitkár, a Szentszék politikai és diplomáciai irányítója, mint camerlengo pedig a gazdasági és pénzügyek felügyelője volt. A bíboros 1979-ben, Vincenza nővér 1984-ben hunyt el. 2017-ben aztán megjelent egy könyv, amelyben Margherita Marin nővér is szerepel. Ő az utolsó életben lévő ama négy apáca közül, akik aznap éjjel szolgálatban voltak a pápa körül. Ő volt annak idején a legfiatalabb, 37 éves, és 39 éven át ő is hallgatott. A könyv szerzője Stefania Falasca, az Avvenire katolikus lap publicistája és úgy harangozták be, „mint I. János Pál utolsó óráinak első és egyetlen történetileg hiteles rekonstrukcióját.” Mi több, az előszót jegyző Pietro Parolin vatikáni államtitkár még azt is kijelentette, ez a könyv tisztázza „azokat a homályos pontokat, amelyek annyi összeesküvés-elméletet szültek…” A pápa halálának beálltát megállapító orvos, Renato Buzzonetti is megszólal a könyvben, szerinte Albino Luciani iszkémiás szívbetegségben szenvedett, ami a miokardinális infarktus okozta hirtelen halálhoz vezetett. Nem biztos, hogy a kétkedőket meg tudja győzni az ügy „lezárása”….
Alig 16 nappal I. János Pál halála után ismét összeült a Vatikánban a pápaválasztó konklávé, amely három nap alatt a nyolcadik szavazással trónra emelte Karol Wojtyla krakkói érseket. Hivatalosan azért esett rá a választás, mert miután két olasz rivális, a konzervatív genovai bíboros, Giuseppe Siri és a liberális hírében álló firenzei kardinális, Giovanni Benelli között nem tudtak választani, Franz König bécsi bíboros mintegy „kompromisszumos megoldásként” Wojtylát ajánlotta. Olasz sajtóértesülések szerint a konklávé 111 résztvevője közül 99-en adták rá a voksukat! Ez a szavazati arány már önmagában elgondolkodtató. Vajon mi állt e „kompromisszumkészség” mögött? Tisztelgés egy olyan ország előtt, amely a kommunizmus harminc éve alatt sem tagadta meg katolikus hitét, sőt, a vallás az ellenállás legerősebb formája volt? Vannak olyan nézetek, hogy a CIA befurakodott a konklávéba is (miért pont oda ne tudott volna?), és a Cég győzte meg a bíborosokat, hogy szükség van egy olyan pápára, aki „feltűnés nélkül” bomlaszthatja a kommunista rendszert a lengyel ellenzék támogatásával? Persze lehet, hogy ez csak utólagos belemagyarázás, hiszen ismerjük a Szolidaritás, személy szerint Lech Wałesa és II. János Pál szoros kapcsolatát, de tény, hogy amikor őt megválasztották, éppen „szélcsend” volt hazájában az 1976-os és az 1980-as nagy sztrájkhullámok között. Az amerikai George Weigel, aki 1999-ben nagysikerű életrajzot írt Wojtyłáról, meg is nevezte a konklávé washingtoni „karmesterét”, Zbigniew Brzezinskit, Jimmy Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadóját, aki történetesen egy lengyel nemesi család sarja volt…De nehéz szabadulni attól a gondolattól is, hogy azért esett rá a választás, mert úgy gondolták a főpapok, hogy jobb egy idegen, aki ráadásul egy tartós válság sújtotta országból jött, mert talán kevésbé lesz kíváncsi a Szentszék nagyon is világi üzelmeire…2012-ben Giacomo Galeazzi olasz újságíró a La Stampa mellékletében, a Vatican Insiderben egyenesen azt feltételezi, hogy a lengyel főpapot annak az ígéretnek a fejében választották meg, hogy szemet fog hunyni a Vatikáni Bank gyanús pénzügyei felett és cserébe támogatják a lengyelországi kommunista rendszer megbuktatására irányuló törekvéseit.
Galeazzi könyvének volt egy másik érdekes kitétele: az újságíró szerint miután II.János Pál felépült a merényletből, lengyel munkatársai attól féltek, hogy esetleg valaki a közelébe férkőzik és megmérgezi. Éppen ezért minden a pápának szánt gyógyszert megvizsgáltattak egy bizalmukat élvező gyógyszerésszel. Lehet, hogy mégis csak lehetett valami Luciani pápa erőszakos halálában?
Mindenesetre a fiatal korában amatőr színész, sportoló, a drámaírást is kipróbáló Wojtyła tökéletesen ráérzett a „globális színházra” és kezdettől fogva nagyszerűen kihasználta nemcsak személye „kuriózumát” és az iránta megnyilvánult különleges érdeklődést (négy és fél évszázada az első külföldi és 58 évével a 20. században trónra lépett pápák közül a legfiatalabb). Aktivitásával, rokonszenves egyéniségével azonnal meghódította a médiát, amelyre elődei kevés gondot fordítottak. A világot behálózó utazásainak hírei, a róla szóló tévés beszámolók túlnőttek a hagyományos diplomáciai és egyházi híreken (Két alkalommal, 1991-ben és 1996-ban, az államalapítás 1100. évfordulójára Magyarországra is ellátogatott). Védjegyévé vált, hogy amikor megérkezett egy új országba, letérdelt és megcsókolta a földet. Hatalmas szabadtéri miséi – Medjugorjétól Pannonhalmáig, Lyontól Rio de Janeiróig – valóságos happeningekké váltak, amelyekre a fiatalok úgy tódultak, mint hajdan a hippik a pop-fesztiválokra.[3] Az 1984-ben életre hívott Katolikus Ifjúsági Világtalálkozókat egyenesen „katolikus Woodstock-okként” emlegették. Lemezek, videók egész sora jelent meg a pápa miséivel, az általa előadott szenténekekkel. És az 1981. május 13-i merénylet is a televízió kamerái előtt játszódott le, ami sokszorossá fokozta a világ megdöbbenését és aggodalmát. Felgyógyulását pedig egyfajta csodaként élték meg a hívek, és mindez csak növelte az amúgy is „szupersztár” pápa iránti rajongást és az sem volt illúzióromboló, hogy a merényletet követően már golyóálló üvegkalitkával védett „pápamobillal” közlekedett. Így válhatott „médiaeseménnyé” haldoklása is, bár világszerte sokan megkérdőjelezték ennek ízlésességét, állítólag maga a szentatya akarta, hogy élete végső stációját ugyanúgy éljék át vele együtt a hívek, mint azokat az éveket, amikor ereje teljében volt. Nem csoda, ha ezek után már gyászmiséje alatt a Szent Péter bazilika előtt összesereglettek követelték, hogy azonnal avassák szentté. Erre végül hat évet várniuk kellett (2014. április 27-én kanonizálta őt Ferenc pápa), de ez is szokatlanul gyors eljárás volt a római egyház történetében. És ő lett az első pápa, aki Róma világi területén, a Termini pályaudvar mellett (igaz, az egyik pápai bazilika, a Santa Maria Maggiore közelében) köztéri szobrot kapott. Az emlékművet 2011. májusában avatták fel, de a heves kritikák miatt csak 2012. novemberében került a helyére végleges formájában Oliviero Rainaldi alkotása.
Mehmet Ali Agca is hálás lehet II. János Pál pápának: egy névtelen kis szélsőjobboldali terroristából a 20. század leghíresebb sikertelen merénylője lett, aki időnként el tudta hitetni a világgal, hogy ő a kulcsfigura egy nagy összeesküvésben, és valószínűleg egy idő után már ő maga is meg volt erről győződve. Végül is elmondható, hogy szerencséje volt: megmenekült a „pápagyilkos” bélyegtől, ráadásul a szentatya megbocsátott neki, sőt, legalábbis Agca állítása szerint, barátságával is kitüntette a bűnbánó férfit, akinek ez az élménye vélhetően hozzájárult ahhoz, hogy látványosan áttérjen a katolikus hitre.
A kórosan exhibicionista Agcáról, aki mostanában már egyfajta „messiás” szerepkörben tetszeleg, 40 év alatt senki sem tudta egyértelműen megállapítani, hogy csupán notórius hazudozó, aki folyton reflektorfényben akar maradni, vagy valóban ügyes manipulátor, aki szándékosan zavarta össze többször is megváltoztatott vallomásaival a merénylet körüli nyomozásokat. Erre a kor légköre, a körülmények is alkalmasak voltak: annyi gyanús ügy lógott a levegőben Olaszországban, a Vatikánban és nemzetközi téren is (a hidegháború, a szovjet-amerikai szembenállás újabb kemény korszakát éltük az eurorakéták telepítése körüli huzavonával), hogy Agca merénylői „magányossága” komolyan fel sem merült. A kérdés csupán az, hogy kik mozgatták, és kiknek volt érdeke, hogy az ügy szálait ne lehessen kibogozni.
Akárhogy is volt, Agca személye mindenképpen jó választás volt. Az 1958. január 9-én született fiatalember már kamaszkorában kisstílű bűnöző volt, több utcai banda tagja, majd a Bulgária és Törökország közötti csempészutak jelentették újabb „iskoláját”. A később sokat emlegetett „bolgár szál” itt került be az életrajzába és fölöttébb képlékeny vallomásaiba. Később azt állította, hogy Szíriában kapott terrorista-kiképzést a Népi Front Palesztina Felszabadításáért nevű szervezet keretében, amelyről úgy hírlett, hogy Szófiából pénzeltek, de, mint ahogyan az ilyen kapcsolatoknál lenni szokott, soha nem bizonyosodott be. Aztán alig húszévesen kapcsolatba került a Szürke Farkasok török szélsőjobboldali fegyveres csoporttal, amely a 70-es évek végén terrorakcióival destabilizálta a török belpolitikai helyzetet és ez vezetett 1980-ban a Kenan Evren tábornok által vezetett katonai puccshoz. A szervezet, amelyről viszont az terjedt el – szintén bizonyítatlanul – hogy a CIA szolgálatában áll, 1974 és 1980 között közel 700 politikai gyilkosságot hajtott végre, többnyire baloldali közéleti személyiségek és aktivisták ellen. (Az Evren-rezsim több mint 200 „szürke farkast” állított bíróság elé, akik végül amnesztiát kaptak azzal a feltétellel, hogy részt vesznek a szakadár Kurd Munkáspárt elleni hadjáratban…) Áldozataik között volt Abdi Ipekci, neves újságíró és emberi jogi harcos, a Milliyet című lap főszerkesztője, akit éppen Agca ölt meg 1979. február 1-én. Életfogytiglani börtönre ítélték, de hat hónap után sikerült megszöknie a Szürke Farkasok egyik vezetőjének segítségével, előbb Iránba, majd régi „üzlettársaihoz” Bulgáriába menekült.
1980 augusztusától Agca hol itt, hol ott bukkant fel a Földközi-tenger országaiban különböző hamis útlevelekkel, végül 1981. május 10-én érkezett meg Rómába. Három nappal később már az egész világ ismerte a nevét.
És itt kezd a történet igazán zavaros lenni.
Amikor Agcát elfogták, kijelentette, hogy egyedül cselekedett, és tettét az motiválta, hogy „számára a pápa a kapitalizmust testesítette meg.” Aztán hamarosan előjött a bolgár szál. A merénylő azt vallotta, hogy az akciót a bolgár titkos szolgálattal és egy honfitársával közösen készítette el. E verzió szerint Agcát egy Bulgáriában üzletelő török maffiózó ajánlotta a bolgár szerveknek, akik három millió nyugatnémet márkát ajánlottak fel neki a pápa meggyilkolásáért, az irányítók pedig Zilo Vaszilev római bolgár katonai attasé és Todor Ajvazov, a nagykövetség könyvelője voltak. Azt tervezték, hogy a pápa lelövése után egy kisebb robbantást is végrehajtanak a tömegben, majd a pánikot kihasználva a bolgár követségre menekülnek. Vaszilev és Ajvazov azonban elhagyták Olaszországot, még mielőtt kiadták volna ellenük a letartóztatási parancsot. Bulgária az elmélet szerint természetesen csak „közbülső” felelős volt, a szálak Moszkváig vezettek.
Agca később megnevezett egy harmadik bolgárt, Szergej Antonovot, a bolgár Balkan Airlines római képviseletének vezetőjét is, akit 1982-ben tartóztattak le Olaszországban összeesküvés vádjával, de végül 1986-ban szabadon bocsátották, mert az ügyészség nem tudta bizonyítani a „bolgár kapcsolatot” a merénylet ügyében. A négy évig tartó vizsgálati fogság mind fizikailag, mind mentálisan megtörte Antonovot, aki 2007-ben, 59 éves korában halt meg Szófiában. Maga a pápa 2002-ben látogatott el Bulgáriába, és akkor nyilvánosan kijelentette: soha nem hitt a „bolgár szálban”.
A „bolgár szálnak” a köztudatban való erősítése volt a feladata Michael Leedennek, az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal tanácsadójának, aki a merénylet idején Rómában tartózkodott és az olasz katonai hírszerzés, a SISMI kapcsolattartója volt. 1986-ban Michael Parenti és Edward S. Herman amerikai politológusok az A Rise and Fall of Bulgarian Connection című könyvükben felhívták a figyelmet arra, hogy Agca csak akkor jött elő a „bolgár kapcsolattal”, miután magánzárkába tették és meglátogatták a SISMI emberei. A könyv arra is fényt derített, hogy Leeden jó kapcsolatokat ápolt a P2 páhollyal, amely érdekelt volt az olasz légkör további destabilizációjában…
Egy 2007-ben megjelent könyben (Kill the Pope: The Truth about Assassination Attempt on Pope John Paul II), amelynek szerzői Marco Insaldo, a Le Repubblica újságírója és török kolléganője, Yasemin Taskin, 20 év oknyomozás után jutottak arra a következtetésre, hogy a „bolgár kapcsolat” a CIA által kitalált elmélet volt, és arra alapozták, hogy Agca többször is járt Bulgáriában. Előzménye az volt, hogy Alexander Haig amerikai külügyminiszter, aki előzőleg a NATO európai haderőinek főparancsnoka volt, felszólította a „Céget”, hogy a pápa elleni merényletben „találjanak bármit, amit fel lehet használni a kommunisták ellen.” Insaldo azt is állítja, hogy amerikai sugallatra az olasz titkos szolgálat emberei kényszerítették Agcát a „bolgár kapcsolat” bevallására. Az ügy vizsgálóbírója, Fernando Imposimato azonban tagadta a könyv állításait és a lengyel Rzeczpospolitának adott interjúban fenntartotta, hogy a kommunista blokk állt a merénylet mögött, mert megrémítette őket, hogy II.János Pál miként képes feltüzelni a kommunista-ellenes ellenzéket hazájában és attól tartottak, hogy a lengyel példa ragadós lesz az egész „táborban”, ha nem hallgattatják el.
A szovjet vezetésnek egyébként minden oka megvolt arra, hogy ne szeresse a hazájában különösen népszerű lengyel pápát. David Remnick amerikai újságíró, a Washington Post egykori moszkvai tudósítója 2004-ben a New Yorkerben közzétett egy titkos memorandumot, amelyet Jurij Andropov akkori KGB-főnök, későbbi szovjet pártfőtitkár II. János Pál varsói zarándokútja előtt küldött a szovjet tanároknak. Ebben Andropov olyan „ellenségnek” nevezte a katolikus egyházfőt, aki „karizmájával, humorával, közvetlenségével mindenkit elbűvöl, az újságírókat is beleértve”, és a tömegekkel való kapcsolatát a kampányoló amerikai elnökökéhez hasonlította. Ennek ellenére aligha valószínű, hogy abban a kényes helyzetben a KGB komolyan kockáztatott volna egy pápagyilkosságot. Az amerikai Reagan-adminisztráció és a konzervatív, a hadsereg nyomása alatt tartott, vészesen elöregedett szovjet vezetés erősödő szembenállása (Afganisztán, rakéta-telepítések, csillagháborús tervek, stb…) mellett a lengyelországi helyzet egyre veszélyesebbé vált, és ma már valószínűnek látszik, hogy az 1981. december 13-i, Wojciech Jaruzelski tábornok által bevezetett lengyelországi rendkívüli állapotra azért volt szükség, hogy maguk a lengyelek „tegyenek rendet” országukban, és ne tegyék ki magukat egy, az 1968-as csehszlovákiai intervencióhoz hasonló akciónak, amely – ismerve a lengyelek több évszázados orosz-ellenességét – akár háborúhoz is vezethetett volna.[4]
2008-ban újabb állítólagos titkos szovjet dokumentumról írt egy másik amerikai újságíró, John O. Koehler. Értesülései szerint 1979 novemberében a SZKP 9 vezető személyisége írt alá egy utasítást a KGB-nek, hogy „minden lehetséges eszközzel akadályozzák meg a lengyel pápa által kezdeményezett új politikai trendet, és ha kell, alkalmazzanak a dezinformáción és a lejáratáson túli módszereket is.” Koehler, aki egy szovjet disszidens információira hagyatkozott, a nevezettek között megemlített két későbbi elnök-főtitkárt: Konszantyin Csernyenkót és Mihail Gorbacsovot is. Gorbacsov éppen abban az évben került be az SZKP legfőbb testületébe, a politikai bizottságba, és Jurij Andropov kegyeltjének számított.[5]
Agca 1983-ban az Emanuela Orlandi-üggyel továbbra is a médiafigyelem középpontjában tudott maradni. A 15 éves Emanuela, a pápa körüli szolgálatokért felelős Pápai Ház Prefektúrája egyik alkalmazottjának a lánya, június 22-én este római zeneiskolájából kijövet tűnt el és soha többé nem találták meg. Nem kívánunk belemenni az üggyel kapcsolatos számtalan feltételezésbe, amelyek azóta is időről időre felbukkannak, de az Orlandi-lány eltűnését összefüggésbe hozták többek között a Vatikáni Bank és az Ambrosiana tisztázatlan kapcsolataival, a P2 páhollyal, továbbá egy, csupán 1992-ben leleplezett „Magliana-banda” néven ismert római bűnszövetkezettel. Ezek nemcsak a maffiához és bizonyos szélsőjobboldali körökhöz kötődtek, hanem az olasz titkos szolgálatokhoz is, sőt, bevonták őket a NATO Gladio (Kard) – akciótervébe, amelyet egy, a Varsói Szerződés által feltételezett támadás ellencsapására dolgoztak ki. Agca néhány héttel Emanuela elrablása után bejelentette, hogy a lány a Szürke Farkasok fogságában van, és a török szervezet az ő szabadon bocsátását követeli cserébe. Ezt az állítását ugyanúgy nem tudták bizonyítani, mint a „bolgár szálat”, Agca ennek ellenére később is többször elővette a teóriát. 2006-ban még egy levélben azt állította, hogy Emanuela és ugyancsak eltűnt barátnője, Mirella Gregori egy lichtensteini kastélyban élnek. 2010-ben, 10 hónappal törökországi börtönbüntetésének letöltése után a TRT török tv-csatornának nyilatkozva már azt a zavaros történetet adta elő, hogy Emanuelát a Vatikán raboltatta el, és ezzel őt akarták zsarolni, tekintettel arra, hogy Agca tudta: a II. János Pál pápa elleni merénylet „megrendelői” a Szentszékben keresendők. Hozzátette, hogy Emanula egy közép-európai ország kolostorában él apácaként, családtagjai bármikor meglátogathatják, de ő nem hagyhatja el a kolostort…Az interjúban Agca meg is nevezte a fő szervezőt: Agostino Casaroli bíborost, vatikáni államtitkárt, aki évtizedeken át a Vatikán és a kelet-európai kommunista országokkal folytatott egyházügyi tárgyalások irányítója volt. [6] Agca egyúttal azt is megerősítette, hogy a „bolgár szálat” is csupán a Vatikánban ötlötték ki, hogy nehéz helyzetbe hozzák Moszkvát. Casaroli bíboros akkor már 12 éve halott volt…
Az ügy szövevényességére jellemző, hogy az NDK titkos-szolgálatának, a Stasinak egykori ezredese, Günter Bohsack azt állította, hogy Orlandi elrablóinak követeléseit ők írták meg török nyelven, méghozzá a KGB közvetlen utasítására, hogy eltereljék a figyelmet a „bolgár szálról”.
Mellesleg Imposimato vizsgálóbíró volt az egyetlen, aki kitartóan hitt az Agca- és az Orlandi-ügy összefüggésében. Ő a 2000-es évek közepén megerősítette, hogy a lányt a Szürke Farkasok rabolták el, de Emanuela él, Párizsban telepedett le és beilleszkedett a helyi iszlám közösségbe…
Lengyelországban még a 2000-es években terjedt az a nézet, hogy a merényletet Moszkvából irányították. 2006-ban a Wprost című katolikus lap a szovjet, a keletnémet és a lengyel titkosszolgálat összehangolt akciójáról írt, amelynek célja volt II. János Pál „antikommunista keresztes hadjáratának” megállítása. A lap tudni vélt egy bizonyos, szupertitkos „Triangolo akciótervről”, amelynek dokumentumait 1989. április 1-én, tehát alig két hónappal a lengyel rendszerváltást hozó parlamenti választások előtt KGB-ügynökök segítségével eltüntették a varsói belügyminisztérium archívumából, és azokat Moszkvában őrzik. A Wprost szerint nem is az 1981-es gyilkossági kísérlet volt az első: 1979. júniusában a pápa czestochówai zarándoklata idején pokolgép robbant, miközben a Jasna Góra-i kegyhelyre ment misét pontifikálni. A lap több olyan lengyel papot és szerzetest is megnevezett a pápa környezetéből, akik valójában a titkos szolgálat emberei voltak, köztük Konrad Hejmo atyát, aki a Rómába zarándokló lengyelekkel való kapcsolattartásért volt felelős. Érdekes módon viszont 2011-ben Wojciech Jaruzelski tábornok úgy nyilatkozott a Jezus című lengyel katolikus magazinnak, hogy a merénylet mögött iszlám szélsőségesek álltak…
A keleti blokk és Lengyelország félelmeit erősítette meg Achille Silvestrini bíboros a La Stampának 2010-ben adott interjújában. A vatikáni diplomácia egyik kiemelkedő személyisége, aki 2019-ben hunyt el 96 éves korában elmondta, hogy a pápát hazájában és Moszkvaban egyaránt Solidarnosc ellenzéki szakszervezet atyjának tekintették, és az ő halála végzetes csapást jelentett volna a mozgalomra. Ráadásul alig két héttel a merénylet után meghalt a kommunista rendszerrel következetesen szembenálló Stefan Wyszynski bíboros, Lengyelország prímás-érseke, így a Solidarnosc két legfőbb támogatóját vesztette volna el. Ugyanakkor a bíboros szerint a pápának meggyőződése lett a merénylet után, hogy a felbújtókat Keleten kell keresni és a Vatikánban úgy vélték: Agca csupán egy sokkal szélesebb játszma szereplője, amelynek szálai számára is ismeretlenek. Éppen ezért nem is várható tőle a jövőben sem „nagy leleplezés”.
Mehmet Ali Agcának török és bolgár állampolgárságú segítőtársai is voltak – ezt állapította meg a 2014 májusában lezárult lengyel vizsgálat.
A kommunizmus és nácizmus bűneit kutató, ügyészi jogosítványokkal is rendelkező lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) katowicei részlege csaknem nyolc évig vizsgálta a merénylet körülményeit. A vizsgálat eredményeit összegző 230 oldalas jelentését az intézet a honlapján hozta nyilvánosságra. Ebben az áll, hogy az olasz bíróság nem tudta bizonyítani, hogy Agcának bűntársai voltak. Ezzel szemben a lengyel vizsgálat szerint segítettek neki török és bolgár állampolgárok. Utóbbiakat az IPN meg is nevezi: Zselju Vaszilev, Todor Ajvazov és Szergej Antonov. Agca állítólag velük hozta létre azt a bűnszövetkezetet, amelynek célja II. János Pál meggyilkolása volt. A lengyel vizsgálati eredményekben kulcsfontosságú volt a Stasi és bolgár kommunista titkosszolgálat dokumentumainak tanulmányozása.
És ahogyan az már az ilyen rejtélyes ügyeknél lenni szokott, megszülettek a legképtelenebb összeesküvés-elméletek. 2013. márciusában, néhány nappal II. János Pál utóda, XVI. Benedek lemondása után egy amerikai közösségi portálon (http://letsrollforums.com/) megjelent egy írás, mely szerint az 1981. május 13-i merénylet csupán egy megrendezett jelenet volt, a pápát ért haslövések, a súlyos vérveszteségről szóló hírek pedig mind hamisak, akárcsak a hivatalosan közzétett fotók, valójában a pápa csupán bal kezének mutatóujján sérült meg. Az ok: így akarták beteljesíteni a „harmadik Fátimai Jóslatot”, amely szerint meg akarják ölni a pápát és egyben a mítoszát erősíteni a csodás gyógyulással. A merénylet ugyanis napra pontosan 64 évvel azután történt, hogy a Szűzanya először megjelent a portugáliai falu három pásztorgyermekének. Aztán egy évvel később már Fátimában akarták megölni II. János Pált, ugyancsak május 13-án, de ezt is túlélte…
1983. december 27-én II. János Pál a római Rebibbia börtönben személyesen látogatta meg támadóját, aki kezet csókolt neki. A 20 perces találkozó végén a pápa megajándékozta egy ezüst rózsafüzérrel. A továbbiakról a szentatya ennyit mondott: „Amiről beszéltünk, titok marad közöttünk. Én úgy beszéltem hozzá, mint egy testvérhez, akinek megbocsátottam, és aki teljes bizalmamat élvezi.” Vajon e szavak csupán a Karácsony szellemének megfelelő keresztényi megbocsátást jelentették, vagy esetleg mást is? II. János Pál mindenesetre aligha gondolta, hogy e látványos gesztusának milyen következményei lesznek Agca életében.
A merénylő 2000. júniusában, a pápa közben járására és a Szentévre való tekintettel kegyelmet kapott Carlo Azeglio Ciampi olasz köztársasági elnöktől. Ezt Agca azzal „hálálta meg”, hogy egy hónappal később azt állította: a Vatikán szervezte meg a merényletet, és felszólította II.János Pált, mondjon le és harcoljanak együtt a „démonok központjává vált” egyház ellen. Törökországba való hazatoloncolása után ismét bebörtönözték, Ipekci meggyilkolásáért kiszabott büntetését kellett letöltenie. Agca azonban még mindig nem lőtte el összes puskaporát. 2009-ben újabb verzióval állt elő: ezek szerint Ruhollah Khomeini ajatollától, iráni vallási vezetőjétől kapta a parancsot a „hitetlen” pápa meggyilkolására és a szellemi kiképzésben akkor részesült, amikor bebörtönözték Ipekci meggyilkolásáért. „Meg kell ölnöd Allah nevében az ördög földi szócsövét” – idézte Agca a síita főpapot. Khomeini ajatollah e „reveláció” idején már éppen 20 éve halott volt! A merénylő az esetet az évek során összesen 52 különböző változatban adta elő!
2013-ban Agca a Khomeini-verziót önéletrajzi könyvében is megírta, amely a Paradicsomot ígérték nekem (They Promised Me the Paradise) címet viselte. Közben 2010. januárjában, amikor végleg kiszabadult, egy nyilatkozatot tett közzé, amelyben magát az „Örökkévaló Krisztusnak” nevezte és bejelentette, hogy közel a végítélet, és ebben az évszázadban minden ember el fog pusztulni. Közölte továbbá, hogy a Biblia tele van tévedésekkel, és az ő messiási küldetése megírni a tökéletes Szentírást.
Az önéletrajzban Agca azt állította, hogy Khomeini parancsát korábban csak magának II. János Pálnak árulta el azon a bizonyos 1983-as találkozón, miután „megvitatták a harmadik Fatimai Titkot”, amelyet csak 2000-ben hozott nyilvánosságra a Vatikán és amelyet sokan azóta a végítélet megjövendöléseként értelmeznek. A pápa erre úgy reagált, hogy Agcát a keresztény hitre való áttérésre biztatta, aki ekkor döntötte el, hogy életét az „iszlám nácizmus” elleni harcnak szenteli. Stanislaw Dziwisz bíboros, II. János Pál legfőbb bizalmasa, aki jelen volt a pápa és Agca találkozóján, cáfolta, hogy a beszélgetés során elhangzott volna Khomeini neve, miként azt is, hogy a szentatya „megtérésre” szólította volna fel támadóját.
Ugyanezekben az évben keltett Agca szenzációt azzal, hogy önkéntesként akart jelentkezni Oszama bin Ladennek, az Al-Kaida vezérének elfogására. Közreműködést ajánlott Dan Brownnak is, hogy együtt írják meg a Vatikán-kód című könyvet a Szentszék sötét üzelmeiről.
Mehmet Ali Agca elmeállapotát már olaszországi fogva tartása elején kórosnak ítélte meg egy igazságügyi orvosszakértő bizottság. Ugyanígy vélekedtek azok a török orvosok, akik 2006-ban az adminisztrációs hiba folytán rövid időre szabadlábra került Agcát megvizsgálták. Ennek ellenére mégis képes volt közel négy évtizeden át médiaszenzációt kelteni. A merénylet 40. évfordulóján a Repubblica TV összeállításában is felidézték, hogy az első vizsgálatoknál megállapították skizoid hajlamait, amelyek paranoiával és nárcizmussal párosultak.
Mehmet Ali Agca pisztolya ma már „műtárgy”: a római kriminológiai múzeumban őrzik. A fegyvert 2014 tavaszán kölcsönadták a II. János Pál wadowicei szülőházában berendezett kiállítás számára.
2014. december 27-én az egykori merénylő, akit örökre kitiltottak Olaszországból, illegális módon mégis bejutott az országba és ellátogatott a Vatikánba. Szeretett volna Ferenc pápával találkozni, de ez a terve nem sikerült, egy virágcsokrot azonban elhelyezhetett néhai kiszemelt áldozata sírján. Másnap kitoloncolták. Ez az esemény azonban ismét ráirányította a média figyelmét.
Azóta is akadt jó néhány váratlan megszólalása: 2016-ban az olasz Canale 5 tv-nek adott interjúban kijelentette, hogy kész katolikus pappá válni, ha a pápa hajlandó lenne fogadni őt…. 2020 februárjában a Mirror készített vele interjút isztambuli otthonában. Ebből kiderült, hogy elsősorban önéletrajzának jogdíjaiból él, kóbor kutyákról és macskákról gondoskodik, és nagy álma, hogy megfilmesítik élete történetét.
Lehet, hogy Mehmet Ali Agca még mindig nem mondta ki az utolsó szót. Mindegy, hogy elhiszi-e a világ, amit mond, vagy sem, beszélnek róla…
A 40.évfordulóra jelent meg Antonio Preziosinak, a RAI újságírójának könyve, A pápának meg kell halnia (Il papa deve morire) címmel, amely számos új részlettel gazdagítja az amúgy is már-már áttekinthetetlenül szövevényes történetet. Amikor II.János Pált a lövések érték, Stanislaw Dziwisz karjaiba zuhant és csak annyit mondott: „Úgy csináltak, mint Bachelet-vel”. Vittorio Bachelet kereszténydemokrata politikus volt, jogász egyetemi tanár, akit 2020. februárjában a Sapienza egyetemen tanítványai között lőttek le a Vörös Brigádok terrorista szervezet tagjai. Dziwisz elmondta továbbá, hogy amikor a mentőautóban a súlyosan sebesült pápa imádkozni kezdett, máris megbocsátott merénylőjének anélkül, hogy tudta volna, ki az. Annál jobban fájt neki, hogy, mint később megtudta, Agca nem mutatott megbánást.
A könyvből kiderül, hogy miután az egyházfőt a Gemelli klinikára szállították és bekerült a műtőbe, az operációt végző Francesco Crucitti professzor megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a lövedék egyfajta „cikk-cakkot” írt le a pápa hasüregében, és csak hajszálon múlt, hogy egyetlen életfontosságú szervét és az aortáját sem érintette. A szerző felidézi, hogy a pápa modern mentőautója dugóba került és nem tudta megközelíteni a helyszínt, ezért a régi, tartalék mentőt vették igénybe, amelynek menet közben elromlott a szirénája. A nagy sietség miatt a kocsi még rendőri kíséretet sem kapott, így a sofőr kétségbeesett, folyamatosan dudálással tudott magának utat törni a délutáni római forgalomban.
Preziosi leírja, hogy még ama börtönbeli találkozón is szóba került: miként élte túl a pápa a merényletet és Agca miként tudta elhibázni három méter távolságból. Ez utóbbiban – és ezt a merénylő is elismerte – része volt egy máig ismeretlen apácának, aki az utolsó pillanatban észrevette a fegyvert, meglökte Agca kezét, és így nem tudott pontosan célozni. II.János Pál meg volt győződve arról, hogy egyenesen a Fatimai Madonna mentette meg őt, hiszen éppen aznap volt jelenésének évfordulója. Később is gyakran emlegette, hogy „egy kéz lőtt, egy másik kéz eltérítette a golyót” és a csodás megmenekülésben saját spirituális újjászületését látta. Egy évvel Agca akciója után a pápa Fatimában a Szűzanya szobrának koronájába helyezte el a lövedéket – és megúszott egy újabb gyilkossági kísérletet.
És ha fejezetünket a korábbi pápák elleni merényletekkel kezdtük, említsük meg, hogy 2009-ben XVI.Benedeket is megtámadta és megütötte egy nő a Szent Péter Bazilikában, de a pápának egy esésen túl semmi baja nem történt és Susanna Maiolónak túlságosan gyorsan megbocsátott ahhoz, hogy a támadó hölgy tartós hírnévre tehessen szert.
[1] A latin nyelvű misézés lehetőségét 2007-ben XVI. Benedek pápa állította vissza.
[2] Az Opus Dei tevékenysége áll Dan Brown: A Da Vinci-kód című best-sellerének hátterében, amely 2003-ban, egy évvel a szervezet alapítója, Josémaria Escrivá de Balaguer szentté avatása után jelent meg. A Vatikán óriási kampányhadjáratot indított a könyv ellen, kéretlen reklámot szolgáltatva Brown művének.
[3] 1986. október 5-én Lyonban Jean-Michel Jarre 800 ezer ember előtt tartott 60 tagú zenekarral és 120 fős kórussal koncertet II.János Pál tiszteletére, szembeszállva azzal a Nostradamus-jóslattal, mely szerint e francia városban ölnek meg egy pápát.
[4] Ezzel védekezett maga Jaruzelski is, amikor a rendszerváltás után perbe fogták, és legnagyobb védelmezője egykori fő ellenfele, Lech Walesa volt, aki szerint a tábornoknak valóban nem volt más választása.
[5] Andropov 1982. novemberében lett az SZKP főtitkára Leonyid Brezsnyev halála után, de 1984 februárjában meghalt. Őt Konsztantyin Csernyenko követte, majd az ő 1985. márciusában bekövetkezett halála után lett Mihail Gorbacsov a Szovjetunió első embere. Ő volt az, aki igyekezett normalizálni a viszonyt a Szentszékkel és személyesen is találkozott II.János Pál pápával 1989-ben.
[6] 1964-ben Casaroli írta alá Magyarország és a Szentszék részleges megállapodását, amikor a kapcsolatokat még az 1956 novembere óta az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menekültként tartózkodó Mindszenty József bíboros ügye terhelte.
Pier Paolo Pasolini és „utolsó szeretője”
1975. november 2. Mindenszentek éppen kiment, Halottak Napja éppen beköszöntött. Ostia, a máskor oly barátságos tengerpart, a rómaiak kedvenc fürdőhelye azon a hajnalon borzalommá vált. Itt találták meg Pier Paolo Pasolini holttestét. Az 53 éves, világhírű filmrendezőt, akit hazájában íróként, költőként, nyelvészként és irodalomtudósként is tiszteltek, láthatóan agyonverték. Hamar megtalálták a feltételezett gyilkost is, egy bizonyos Giuseppe „Pino” Pelosi nevű, alig 17 éves homoszexuális fiatalembert, akit éppen Pasolini Alfa Romeo 2000 típusú kocsijában tartóztattak le.
Pelosi akár egy korai Pasolini-film szereplője is lehetett volna. A Róma közeli Guidoniában született 1958-ban, az iskolából 12 éves korában kimaradt. A kis településen jól ismerték már kamaszkorától, mint piti bűnözőt, akit többször is letartóztattak rablás miatt. A fiatalkorúak börtönében verseket kezdett írni, gitározni tanult, dalokat komponált. Feltehetően a romlottság és a lelki szépség kettőssége vonzhatta hozzá Pasolinit. Lehet, hogy egy új Ninetto Davolit látott benne? Filmjeinek aranyszívű, harsány életörömöt sugárzó szereplője ugyanis 1963-ban szinte betévedt A túró című filmjének forgatására, és Pasolinit elbűvölte az akkor mindössze 15 éves calabriai fiú szépsége, de megérezte benne az ösztönös tehetséget is. Davoli élete végéig alkotótársa és legjobb barátja maradt. Hogy mi is történt valójában, máig homály fedi. Pelosi akkor azt vallotta, hogy Pasolini felszedte őt, különböző ajánlatokat tett neki, ő azonban nem akart kötélnek állni, összevitatkoztak, verekedni kezdtek és a fiú véletlenül úgy ütötte meg a művészt, hogy a művész belehalt sérüléseibe.
Pelosit 9 és fél évi börtönre ítélték, szándékos emberölésben való részvételért. Az ügy, minden tragikuma ellenére, nagyon egyszerűnek látszott: a „másságát” mindig is nyíltan vállaló Pasolini „bűnös szenvedélye” áldozata lett. A hatóságok meglepő gyorsasággal eltüntették a művész gépkocsiját is…
Csakhogy „PPP” nem csupán az olasz kultúra egyik, rendkívül sokoldalú, szabálytalan zsenije volt, hanem örök provokátor, aki nagyon szeretett volna valahová tartozni, de vagy őt nem fogadták be, vagy ő fordított hátat az adott közösségnek. „Az olasz értelmiség legelviselhetetlenebb hangja” – írta róla még három évtizeddel később is a Panorama című hetilap. Olyan ember volt, aki rendszeresen fittyet hányt az erkölcsi, politikai, vallási konvencióknak és soha nem félt szembemenni az árral. Akár olyannal is, amelyről tudhatta, hogy maga alá temeti.
Pelosi évtizedeken át hallgatott, meghagyva a világot annak tudatában, hogy ő ölte meg a művészt. Vallomása azonban már annak idején is sokakban kétségeket ébresztett. És úgy tűnik, nekik lett igazuk: a férfi ugyanis 2005 májusában az olasz állami tv-csatorna, a RAI 3 Ombre sul giallo (Árnyak a bűntény felett) című tényfeltáró műsorban közölte: nem volt köze Pasolini meggyilkolásához. Az általa megnevezett valódi tettesek személye – Pelosi kitálalása idején már halottak voltak – is sejtetni engedte, hogy a szálak másfelé vezetnek. Ezek a személyek, Giuseppe és Franco Borsellino, akik az alvilágon belül is a söpredékhez tartoztak, rendszeres látogatói voltak az olasz újfasiszta párt, az Olasz Szociális Mozgalom (Movimento Sociale Italiano – MSI) egyik helyi csoportjának.[1] Az MSI-t 1946-ban alakította meg a Mussolini-féle bábállam, a Salói Szociális Köztársaság néhány túlélője, és egészen 1995-ig, a szélsőjobboldali Nemzeti Szövetségbe (Alleanza Nazionale) való beolvadásig legálisan működött Olaszországban, bár egyes tagjait időről időre kitiltották a közéletből. Mindössze egyszer, 1960-ban fordult elő, hogy egy olasz polgári demokratikus, a kereszténydemokrata Fernando Tambroni vezette kormány elfogadta az MSI támogatását – bele is bukott néhány hónapon belül. Ez már jelzett valamit abból, hogy nyomozásnak milyen irányt kellett volna vennie, de a Pasolini halálában érdekeltek köre ennél lényegesen szélesebb volt.
Pasolini egész életében szorgalmasan gyűjtötte magának a tisztelők és a rajongók mellett az ellenségeket is. Alig egy hónappal meggyilkolása előtt fiatal neonácik támadták rá Rómában, hogy egy hídról a Teverébe dobják, de akkor még szerencséjére megzavarták a támadókat. Itáliában nem ritka, hogy egy kommunista meggyőződésű ember egyúttal hívő katolikus, „PPP”-nél azonban ez is radikális formát öltött. Miközben egész életében harcos baloldali volt, és magáévá tette az olasz kommunista párt alapítójának, Antonio Gramscinak az értelmiség küldetésére vonatkozó elveit (Egyik leghíresebb nagy költeménye éppen a Gramsci hamvai – Le ceneri di Gramsci), csupán néhány évig volt tagja magának a pártnak, amelyből már 1950-ben kizárták nem titkolt homoszexualitása miatt. 1955-ben különösen nagy csalódást okozott neki, hogy első regényét, az Utcakölyöket (Ragazzi di vita) nemcsak a polgári establishment, hanem a párt is fanyalogva fogadta. A 60-as években már a konzumizmust és Észak-Olaszország kulturális dominanciáját ostorozta, 1968-ban pedig magára haragította a lázadó diákokat: a március 1-i Valle Giuliai összecsapások után, amelyben számos rendőr is megsérült, az utóbbiak pártjára állt. A L’Espresso című hetilapban közzétett versében a diákokat „papa kedvenceinek” nevezte, akik nekirontottak a szegény sorból származó rendőröknek. 1968 után végleg szakított a kommunizmussal és a Marco Pannella vezette, szélsőbaloldali, harcosan antiklerikális Radikális Párt híve lett haláláig. Ebben az időszakban barátai között tudhatta az akkoriban Rómában élő, idehaza állandóan a viták kereszttűzében álló Jancsó Miklóst is.[2] Mélységes hite állandóan szembeütközött csillapíthatatlan egyházellenességével. 1962-ben például perbe is fogták a ROGOPAG című film záró epizódja, A túró (La ricotta) miatt. Ebben egy Passió-film forgatása során az egyik lator szerepét játszó éhező statiszta a végső jelenet felvétele előtt túleszi magát és valóban meghal a kereszten. Legalább ekkora megdöbbenést okozott, hogy a Mamma Romában az Anna Magnani alakította öregedő prostituáltat szinte Madonnaként ábrázolja, a lopáson fogott, rendőrök által agyonvert fia pedig úgy hever a börtönpriccsen, mintha keresztre feszített lenne.
Vegyes fogadtatásra lelt két évvel később a Máté Evangéliumával (Il Vangelo secondo Matteo – 1964), amelyben kimondatlanul is párhuzamot vont a krisztusi és a kommunisztikus eszmék között. Több „marxista” kritikus azzal vádolta Pasolinit, hogy „engedményeket tett egy reakciós ideológiának”. Pasolini azzal vágott vissza, hogy a „marxizmus konformizmusára reagált”, mert szerinte a marxisták nem hajlandók tudomásul venni olyan fontos dolgokat, mint az élet és a halál misztériuma”. A jobboldal viszont azt vetette a szemére, hogy túlságosan Jézus személyiségének forradalmi vonásaira koncentrált.[3] 1966-ban valóságos „vitafilmet” készített a Madarak és madárkákkal (Uccellini e uccellacci) amelyben két vándort, akik ferences szerzetesekként is megjelennek, egy „baloldali értelmiségi” varjú kísér el útjaikon. Aligha kell magyarázni az 1971-es Decameront: a leggyilkosabb humorú jelenetben a világ leggonoszabb embere olyan hatásosan gyónja meg összes bűnét keserves haldoklása közepette, hogy halála után szentté avatják. Az egy évvel később készült Canterbury mesékben az inkvizíció rajtakap egy homoszexuális párt: az egyik „kifizeti” a büntetést, megússza, a másiknak azonban nincs egy vasa se, ezért elevenen rostélyon égetik el. Halála előtt azonban mindkét filmet megtagadta az „Élet-trilógia” harmadik darabjával, Az Ezeregyéjszaka virágával (1974) együtt, majd elkészítette a szinte nézhetetlenül szörnyű filmes végrendeletét, a Salo avagy Szodoma 120 napját (1975), De Sade márki azonos című műve nyomán, párhuzamot vonva a libertinus kor végletekig vitt szexuális perverziói és a fasizmus között.[4] A film bemutatóját Pasolini már nem érte meg: az olasz cenzúra nagy nehezen engedélyezte a vetítést 1976 januárjában, de három nap után letiltották és elkobozták a filmet, és a producer Alberto Grimaldit fogták perbe obszcenitás miatt. (Meggyilkolásának 40. évfordulóján, 2015. november 2-án egyszerre 78 olaszországi moziban mutatták be a film felújított változatát, természetesen szigorúan 18 éven felülieknek…)
Mindez azonban még mindig kevés lett volna, még az „ólomévek” Itáliájában is ahhoz, hogy a művészt megöljék. De Pasolinival ennél sokkal nagyobb bajok is voltak. PPP publicistaként volt a „legveszélyesebb”. Ügye erősen emlékeztet a híres baloldali könyvkiadó, Giangiacomo Feltrinelli[5] esetére, akit 1972. március 15-én holtan találtak egy Milano közeli nagyfeszültségű vezeték egyik oszlopának tövében. A hivatalos verzió szerint a szélsőbaloldali Partizán Akciócsoportok (Gruppi di Azione Partigiana – GAP) alapítóját, aki szervezetét az olaszországi fasiszta puccsveszély miatt hozta létre és az utóbbival szemben a „gerillaharcot” szorgalmazta, a milánói áramszolgáltató elleni szabotázsakció végrehajtása közben saját pokolgépe ölte meg. 1979-ben a Vörös Brigádok nagyszabású perében e szervezet tagjai is ezt a változatot erősítették meg. Negyven évvel Feltrinelli halála után azonban a Corriere della Sera nyilvánosságra hozta két egykori tekintélyes törvényszéki orvos jelentését, amelyet annak idején a nyomozók és a bíróság nem vettek figyelembe és a közvélemény előtt is elhallgattak. E jelentésben az orvosok olyan halált okozó sérülésekről tesznek említést, amelyeket nem okozhatott robbanás…
Pasolini ugyan nem tartott kapcsolatot semmilyen városi gerilla, vagy terrorista szervezettel, írásaiban azonban egyre keményebben ostorozta az olasz államot, leleplezve a hatalom, az alvilág és különböző árnyékszervezetek kapcsolatait. 1973 és 1975 között jelentek meg a Corrierében a „Kalóz írások” (Scritti corsari), amelyek közül az egyik leghíresebb az 1974. június 24-én megjelent Arc nélküli hatalom (Potere senza volto) volt. Ebben a művész a fogyasztói társadalomnak, mint „totalitárius” kulturális trendnek a dicsőítését a hatalom manipulációjának tartja, amellyel – például a „munkásosztályt kispolgársággá alakítva” – érzéketlenné teszi az embereket az ország súlyos problémái iránt. Úgy látja, hogy ezáltal a fasizálódással szembeni „felháborodás” is csupán arra jó, hogy az emberek lelkiismeretét megnyugtassa, miközben a hatóságok, az igazságszolgáltatás közel öt év alatt semmit sem tettek a milánói mezőgazdasági bank ellen 1969. december 12-én elkövetett terrorcselekmény valódi tetteseinek leleplezésére, és vélhetően ugyanígy homályban maradnak annak az 1974. május 28-i bresciai pokolgépes merényletnek a mozgatói, amelyet egy antifasiszta tüntetés ellen hajtottak végre. (Ez utóbbi robbantásban nyolcan meghaltak és több mint százan megsebesültek. Az olasz legfelsőbb bíróság 2014. februárjában rendelte el a perújrafelvételt, amelyben végül 2017-ben két szélsőjobboldali elkövetőt ítéltek életfogytiglani börtönre). Pasolini egyben felveti saját nemzedéke felelősségét is, mert nem figyelmeztette a fiatalokat, hogy rossz utat választanak. Hasonló nézeteket fejtett ki 1975. október 30-án, azaz két nappal halála előtt Stockholmban egy svéd kritikusokkal folytatott beszélgetés során, amelynek hangfelvétele csak 2011-ben bukkant fel. Ebben Pasolini külön kárhoztatta a katolikus egyházat és az olasz kommunista pártot azért, hogy gyakorlatilag asszisztáltak a „konzumista fasizmushoz”, amelyben „még a terroristák is hazasietnek a zenés tv-show-ra, miután elhelyezték pokolgépeiket.”
Pasolini halálos ítéletét valószínűleg egy tényfeltáró riportregény írta meg, amelyet már nem tudott befejezni. Az Olaj (Petrolio) ugyanis olyan szálakon indul el, amelyeknek elvágása a legmagasabb köröknek is érdeke lehetett. A kézirat-töredék először 1992-ben jelent meg az Einaudi kiadásában, majd 2010-ben Marcello dell’Utri szenátor, Silvio Berlusconi miniszterelnök egyik bizalmasa jelentette be: birtokában van egy hiányzó, 79 oldalas fejezet, amelyben szó van az egykori olasz állami, ma részvénytársaságként működő olajipari vállalat, az ENI körüli bonyodalmakról, és alapító-elnökéről, Enrico Matteiről, aki 1962. októberében egy máig nem tisztázott repülőgép-szerencsétlenségben vesztette életét.
A nagy könyvgyűjtő hírében álló szenátor állítása szerint egy fogadáson egy ismeretlen férfi ajánlotta fel neki a kéziratot, amit feltehetően elloptak Pasolini lakásáról. Dell’Utri, aki korábban már megbukott egy hamisítványnak bizonyult Mussolini-naplóval, soha nem hozta nyilvánosságra a hiányzó fejezetet.[6] Bejelentése nyomán azonban újabb nyomozás indult a Pasolini-gyilkosság ügyében is és kiderült, hogy az írót valóban foglalkoztatta a Mattei-ügy és elképzelhető, hogy forró nyomra bukkant.
Az ENI-elnök halálos balesete után napvilágot láttak olyan feltételezések, hogy pokolgépet helyeztek el a gépén, és az akcióval a CIA-t, az olasz katonai titkosszolgálatot, a SIFARt, valamint a szicíliai maffiát gyanúsították. Tény, hogy Washington és közeli szövetségesei nem nézték jó szemmel, hogy Mattei komoly üzleteket kötött a kommunista Szovjetunióval és több közel-keleti országgal, hogy letörje a világ olajpiacát uraló „Hét Nővér” monopóliumát, valamint sértette az olajüzletben is érdekelt corleonei klán érdekeit is. Az is tény, hogy 1970 őszén Francesco Rosi rendező A Mattei-ügy című filmjéhez, amelyben a címszerepet a baloldali elkötelezettségéről ismert Gian Maria Volonté játszotta, felkérte Mauro de Mauro szicíliai oknyomozó újságírót, hogy rekonstruálja Enrico Mattei utolsó napjait. De Maurót azonban, aki közel egy évtizede kutatta a maffia és olasz politikai-gazdasági élet összefonódásait, 1970. szeptember 16-án elrabolták palermói otthonából, és soha többé nem került elő még a holtteste sem. 2013-ban az akkor már 20 éve börtönben lévő Toto Riina maffia-főnök ellen indítottak pert De Mauro meggyilkolásának vádjával, az ügyész életfogytiglant kért rá, de végül 2014 januárjában Riinát ez ügyben jogerősen felmentették…[7] Egyes feltételezések szerint az újságírót nemcsak a Mattei-ügy miatt tüntették el, hanem azért is, mert állítólag tudott Valerio Borghese herceg készülő, de 1970 decemberében leleplezett puccskísérletéről, amellyel a „Salói Szociális Köztársaság” restaurációját próbálta volna végrehajtani. A dolog pikantériája, hogy De Mauro az egykori bábrezsim híveként egy olyan partizán-ellenes osztagban vett részt a háború végnapjaiban, amelynek parancsnoka maga Borghese herceg volt. De Maurót 1945-ben Milánó felszabadításakor elfogták, de megszökött a börtönből. Három évvel később bíróság elé állították, mint az 1944-es Fosse Ardeatine-i náci tömeggyilkosság bűnrészesét, mert azzal vádolták, hogy az SS besúgója volt. Végül azonban felmentették. A per után Szicíliába ment, ekkor kezdődött újságírói karrierje. 1959-től halálig az olasz kommunista párt tulajdonában lévő L’Ora című palermói lap munkatársa volt…A 2010-es évekre Dell’Utri elítélésével a szálak szépen összeértek.
És mi lett Pelosival? Miután örökre rajta maradt a „Pasolini gyilkosa” bélyeg, igyekezett legalább némi hírnevet kicsikarni ebből a balszerencséből. De addig még többször összeütközött a hatóságokkal. 1984-ben egy pénzszállító kocsi kirablása gyanúja miatt vették őrizetbe, de nem volt ellene elegendő bizonyíték. Egy év múlva újabb rablási ügybe keveredett, miként 2000-ben és 2005-ben is. Végül 2009 szeptemberében szabadult utolsó büntetéséből.
2011-ben a Panoramának adott interjúban elmondta, hogy tudomására jutott: meg akarják ölni Pasolinit. A leendő gyilkosok csapdát állítottak neki, rá hárult a feladat, hogy a művészt az ostiai hajókikötőhöz csalja, ahol aztán Pasolinit agyonverték, végül még egy nagy furgonnal is keresztül hajtottak rajta. Bár Pelosi elmondása szerint nem vett részt a kegyetlen gyilkosságban, sőt, amikor elkezdték Pasolinit ütlegelni, elmenekült a helyszínről, de a többiek megfenyegették, hogy őt is megölik, ha nem vállalja magára a gyilkosságot. Ügyvédje is a beismerő vallomást szorgalmazta, hogy az ügyet, mint „homoszexuális cselekedetet”, minél előbb lezárják. És természetesen Pelosit cserben hagyták a valódi tettesek. A „Béka” (La Rana) becenévre hallgató férfi ezúttal is csupa olyan embert nevezett meg, akik vagy már halottak voltak, vagy pedig akiket a rendőrség annak idején kihallgatott és ártatlannak talált. Nem tudtak mit kezdeni azzal az információjával sem, hogy a gyilkosok közül ketten „szicíliai akcentussal” beszéltek.
Egy évvel később Pelosi könyvet írt történetéről, amelyben azt állítja, hogy négy hónapja „jártak együtt” Pasolinivel (korábban azt mondta, hogy a gyilkosság előtt egy héttel találkoztak), és a tragikus éjszakán megálltak a tengerparton, kiszálltak, Pasolini még megsimogatta az ő arcát, a következő pillanatban azonban mindkettejüket ütni kezdték és akkor döbbent rá, hogy mi történik valójában. „Én voltam az egyetlen hülye balek” – vonta le a következtetést Pelosi, aki elismerte felelősségét a művész halálában, de hangsúlyozta, hogy szerepét csak az őt és családját ért halálos fenyegetések miatt vállalta el. „Pino La Rana másodszor is meg akarja ölni Pasolinit” – írta felháborodottan a La Repubblica.
Pino Pelosi 2017 júniusában halt meg rákbetegségben a római Gemelli klinika hospice-házában.
Pasolini barátai soha nem hittek Pelosinak. Közéjük tartozik a híres újságírónő Oriana Fallaci és a két Citti-fivér: a színész Franco[8] és a rendező Sergio. A 2005-ben elhunyt Sergio néhány hónappal halála előtt mesélt Mario Martone dokumentumfilmesnek és egy 1974. november 2-án készült felvételt kommentált Francóval egyetemben. Sergio egy ostiai halász vallomásáról számolt be, aki azonban nem mert a kamerák elé állni. „Két gépkocsit látott aznap éjjel a tengerpartra érkezni, nem egyet. Pasolinit legalább négyen rángatták ki az egyik kocsiból, egy halászhálóhoz vitték és ütni kezdték. A halász hallotta Pasolini jajgatását, majd azt látta, hogy az író úgy tett, mintha meghalt volna. Amikor támadóit eltávolodni látta, levette magáról véres ingét, megmosdott, de egyszer csak az egyik kocsi visszajött, reflektorok rávilágítottak. Többen kiugrottak a kocsiból és futni kezdtek a menekülni próbáló Pasolini után. A halász látta, amint futásnak ered, de utána már nem látta többé”.
Van a filmben egy másik vallomás is, Silvio Parrelloé, aki az egyik modellje volt az Utcakölykökben. Ő „magánynyomozást” folytatott a művész iránti tiszteletből, és megtudta, hogy ki volt az a karosszérialakatos, akinek a műhelyében letisztították a vérnyomokat a Pasolinit végül elgázoló gépkocsiról és azt is, hogy ki vitte oda az autót aznap éjjel. Ez utóbbiról tudtak a hatóságok, amikor 1976-ban megkezdődött a feltételezett gyilkos pere, de az illető rejtélyes módon eltűnt, majd amikor 4 évvel később őrizetbe vették, mert lejárt jogosítvánnyal vezetett, ügye „szigorúan bizalmas” minősítést kapott. Ez utóbbi információt a ma költőként és festőként ismert Parello egy olyan barátjától kapta, aki az olasz titkosrendőrségnél, a Digosnál dolgozott akkoriban. Martone filmjét 2011-ben csatolták a Pasolini-ügy nyomozati anyagához, de ez sem vezetett eredményre.
Citti is osztotta Oriana Fallacinak azt a feltételezését, hogy Pasolinit valójában el akarták rabolni, hogy aztán váltságdíjat követeljenek érte. A rendező úgy tudta, hogy ellopták PPP-től a Saló avagy Szodoma 120 napja felvételeinek egy részét, és nem kizárt, hogy azzal az ürüggyel csalták ki Ostiába, hogy megfelelő összeg ellenében visszakapja azokat. Fallaci egyébként az elsők között volt, aki saját oknyomozói munkája után arra a következtetésre jutott, hogy a gyilkosságnak semmi köze sem volt Pasolini homoszexualitásához.
Azóta is folyik a sötétben tapogatózás és a találgatás. 2012. áprilisában a Searchlight című antifasiszta, antirasszista folyóiratban megjelent cikk egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy Pasolinit ugyanaz a P2 (Propaganda 2) néven ismert szabadkőműves páholy ölette meg, amelynek a feltételezések szerint köze volt I. János Pál pápa halálához, több véres terrormerénylethez, köztük a bolognai pályaudvaron 1980. augusztus 2-án elkövetett robbantáshoz, amelyben 85-en vesztették életüket, az „Isten Bankárának” nevezett Roberto Calvinak, az Ambrosiano Bank elnökének 1982. júniusi londoni „öngyilkosságához” és nem utolsósorban ahhoz, hogy félrevezették az olasz hatóságokat a kommunistákkal „történelmi kompromisszumot” kötő Aldo Moro keresztény-demokrata pártelnök 1978-as elrablását és meggyilkolását illetően. A P2-vel kapcsolatos, 1981 és 84 között lefolytatott parlamenti vizsgálat során fény derült arra, hogy a titkos szervezet egyfajta „árnyékkormányként” működött és hatalomátvételre készült. A korrupt államot folyamatosan ostorozó és a fasiszta veszélyre kétségbeesetten figyelmeztető Pasolini tehát komoly veszélyt jelenthetett az ő összeesküvésükre is.
2017-ben került nyilvánosságra, hogy az átszervezett olasz katonai titkos szolgálat, a SID kémkedett Pasolini után. A dokumentumokból kiderült, hogy a művész levelezett Giovanni Ventura szélsőjobboldali terroristával, aki kapcsolatban állt a SID-del, és egyik végrehajtója volt 1969 nyarától azoknak a pokolgépes merényleteknek, amelyek a december 12-i milánói mezőgazdasági bank Piazza Fontana-i kirendeltsége elleni, 17 halálos áldozattal járó akcióban csúcsosodtak ki, és amelyeknek célja a félelem légkörének megteremtése volt. Pasolini próbálta a volt könyvkiadó Venturát rávenni arra, hogy tegyen vallomást és leplezze le megbízóit.
Az ügy immár 48 éve tartó lezáratlansága még olyan elképesztő elméleteket is szült, mint az, mely szerint Pasolini eljátszotta a „mártír művész” halálát, amit 15 év óta tervezett, és nem véletlen, hogy éppen halottak napjára virradóra végeztek vele. E teória hívei ennek a szörnyű „öngyilkosságnak” a nyomait vélik felfedezni a művész több alkotásában. Kétségtelen, hogy számos hőse szinte szándékosan a vesztébe rohan kezdve a Mamma Roma kamasz fiújától. Ilyennek látják a Mik a felhők? című filmepizód hőseit, akiket megölnek azért, mert meg akarják menteni egy bábszínház figuráit. E filmben a két áldozat Totó és Ninetto Davoli, akinek Pasolini azonosításának kegyetlen feladata jutott…
Utólag figyelmeztető jelnek tartják Pasolini egyik utolsó interjúját, amelyben azt mondta: „Egy fájdalmas, és egyre csúfabb világot látok magam előtt. Nincsen jövőképem: a remény szót töröltem a szótáramból. Tudom, hogy ki vagyok, és önmagamért nekem kell fizetnem, de azt mondom: valamennyien veszélyben vagyunk.”
[1] A Borsellino-fivérek egyaránt AIDS-ben haltak meg a 90-es években.
[2] Jancsó nem utolsó sorban Pasolini iránti tiszteletből hívta meg Davolit A zsarnok szíve avagy Boccaccio Magyarországon című 1981-es filmjének egyik főszerepére.
[3] A Vatikán lapja, a L’Osservatore Romano 40 évvel később, 2014-ben a Jézusról valaha készült legszebb filmnek nevezte.
[4] E megközelítésével nem állt egyedül, hiszen Luchino Visconti már az 1968-ban készült Istenek alkonyában a feltörekvő fiatal nácit pedofilnak, majd vérfertőzőnek mutatja be, és hasonló párhuzamot von Bernardo Bertolucci a Huszadik század (Novecento) című 1976-os filmeposzában is.
[5] Feltrinelli azzal vált világhírűvé, hogy ő adta ki Nyugaton elsőként Borisz Paszternaknak a Szovjetunióban betiltott, de onnan kicsempészett nagy regényét, a Doktor Zsivagót.
[6] Marcello dell’Utri ellen gyakorlatilag a 2000-es évek eleje óta bírósági eljárások folytak, végül 2014-ben 7 évi börtönre ítélték, miután bizonyosságot nyert, hogy ő volt a közvetítő Silvio Berlusconi és a maffia között. 2018-ban további 12 évi börtönre ítélték, mert szerepe volt az 1990-es években, a nagy maffiaperek idején az olasz állam és a Cosa Nostra közti megállapodásokban.
[7] Riinát 2017 novemberében bekövetkezett haláláig a „Főnökök főnökének” tekintették, aki még a börtönből is irányította a szervezett alvilágot.
[8] Franco Citti (1935-2016) Pasolini egyik kedvenc színésze volt, rendszerint ráosztotta a gonosz vagy baljós figurákat. Ő volt többek között a Csóró és a Mamma Roma férfi főszereplője és ő alakította Oedipus királyt is.
Bobby Kennedy és az „arab hazafi”…
Ha Martin Luther King halálához elválaszthatatlanul kapcsolódik egy fotó, amely akár perdöntő bizonyítéka is lehetett volna James Earl Ray ártatlanságának, akkor a Robert Kennedy-ről a merénylet pillanata után készült felvétel egyike lett 1968 nem kevés számú fotó-ikonjának. A 2013-ban elhunyt Bill Eppridge, a Life munkatársa készítette e tragikus képet: Kennedy a Los Angeles-i Ambassador Hotel konyhájának padlóján fekszik hatalmas vértócsában, egy fiatal mexikói pincértanuló, Juan Romero tartja a haldokló szenátor fejét. Néhány pillanattal a halálos lövések előtt „Bobby” éppen vele fogott kezet…
A történet jól ismert: 1968. június 4-én tartották Kaliforniában és Dél-Dakotában az előválasztásokat a novemberben esedékes elnökválasztás demokrata párti jelöltjei, Kennedy és Eugene McCarthy minnesotai szenátor között. A hivatalban lévő Lyndon B. Johnson ugyanis márciusban az egyre inkább kudarccal fenyegető vietnami háború fejleményeinek hatására bejelentette, hogy nem indul a következő választáson. Indult viszont alelnöke, Hubert Humphrey, ő azonban nem vett részt az előválasztási küzdelmekben. Négy órával az urnák lezárása után Kennedy óriási üdvrivalgás közepette bejelentette győzelmét. Ezután – „biztonsági okokból” – a szálloda konyháján keresztül akarták eljuttatni a sajtószobába. „Bobby”, bár kampányfőnöke, Fred Dutton és William Barry volt FBI-ügynök igyekeztek megtisztítani útvonalát, inkább Karl Uecker teremfőnököt követve tört utat magának, miközben a személyzet gratulációit fogadta. Itt támadt rá egy arab fiatalember, Sirhan Bishara Sirhan, aki az egyik fagyasztógép mögül ugrott elő és adott le rá három lövést. A lövedékek Kennedyt a fején, a nyakán és a mellkasán találták el. Bár négyen is rávetették magukat a merénylőre, köztük Kennedy két önkéntes biztonsági embere, Rafer Johnson olimpiai bajnok tízpróbázó és Rosey Grier amerikaifutball-játékos, Sirhan még a dulakodás közben is lövöldözött és további öt embert sebesített meg.
„Mindenki biztonságban van, igaz?” (Is everybody safe, OK?) – kérdezte „Bobby” a föléje hajoló Romerótól, aki egy rózsafüzért nyomott a kezébe. Ezek voltak az utolsó szavai. Hiába került 30 perccel a támadás után a Good Samaritan kórházba és végeztek el rajta azonnali műtétet. Huszonhat órával később, 1968. június 6-án hajnali 1:44-kor Robert Francis Kennedy meghalt. Novemberben lett volna 43 éves.
Kalifornia megnyerése után hívei úgy vélték, hogy az megnyitotta az utat „Bobby” előtt a Fehér Ház felé, hogy az egyik fő aduja Humphrey-val szemben a vietnami háború befejezése volt, ez ellen Johnson alelnöke aligha tudott volna hitelesen érvelni.[1] Kennedy New York állam szenátoraként már 1966 márciusában a háború ellen foglalt állást, egy évvel később kezdeményezte, hogy az Egyesült Államok szüntesse be Észak-Vietnam bombázását, az amerikai és az észak-vietnami csapatokat vonják ki Dél-Vietnamból, és váltsák fel őket nemzetközi haderővel. 1967. december 4-én a BBC-nek adott interjúban feltette a kérdést: vajon van-e az USA-nak joga „káoszt, halált és nyomorúságot okozni” a kommunizmus elleni harc címén, és aggodalmának adott hangot, hogy a háború miatt az Egyesült Államok elveszti erkölcsi tekintélyét a világban. 1968. február 8-án egy chicagói beszédében jelentette ki először, hogy a vietnami háború „megnyerhetetlen”, és ez egész választási kampányának vezérmotívuma lett. Ezzel fiatalok millióit nyerte meg, mivel ezekben az években váltak hadköteles korúvá a II. világháború utáni nagy demográfiai robbanás, „a Baby Boom” gyermekei, akik közül egyre többen égették el behívóikat[2], vagy szöktek Kanadába és Európába, főleg a skandináv országokba.
Ugyanakkor Robert Kennedy szociális érzékenységről is tanúságot tett: New York államban több olyan intézkedést is keresztül vitt, amelyek javították fogyatékkal élő és szegény sorsú fiatalok tanulási esélyeit. Célja volt olyan szövetségi törvényeket elfogadtatni, amelyek enyhítik a szegénységet, az éhezést. Egyúttal aktív támogatója volt az amerikai feketék egyenjogúságának. King meggyilkolása pedig után ő jelentette a reményt azoknak az afro-amerikaiaknak, akik járhatatlannak vélték a Fekete Párducok útját. A jogegyenlőség programját, amelyet bátyja indított el, kezdettől fogva magáévá tette, sőt, 1966-ban még az akkor Washington által is támogatott dél-afrikai apartheid-rezsimmel is szembeszállt. 1966. június 9-én a fokvárosi egyetemen hangzott el az a beszéde, amely „A remény hulláma” (Ripple of Hope) néven vált a dél-afrikai polgárjogi mozgalmak egyik nevezetes ösztönzőjévé. Kennedy, akinek a pretoriai hatóságok először vízumot sem akartak adni, tapasztalatait összegző írásban hívta fel a figyelmet az embertelen apartheid-rendszerre. Cikkében, amelyet annak idején számos neves lap közölt, arra is kitért, hogy a helyi katolikus egyház a keresztényi szeretet helyett a diszkriminációt hirdeti. „A durbani Natal egyetemen azt mondták nekem, hogy az egyház, amelyhez a fehér lakosság többsége tartozik, az apartheidet, mint erkölcsi elvet tanítja. Csak kevés gyülekezet engedi meg, hogy a feketék együtt imádkozzanak a fehérekkel, mert azt hangoztatják: így van rendjén a Biblia szerint, mivel Isten arra teremtette a feketéket, hogy szolgák legyenek. Mire én feltettem a kérdést: „És mi lenne, ha Isten fekete lenne? Mi történne, ha, amikor feljutunk az égbe, miután egész életünkben alsóbbrendűként kezeltük a feketéket, felemelnénk tekintetünket Istenre és rájönnénk, hogy Isten nem is fehér? Erre mit válaszolnak?” Csend fogadott.” Robert Kennedy cikkében írt a hírhedt Robben börtönszigetről, ahol az apartheid legelszántabb ellenfeleit, köztük Nelson Mandelát is őrizték, Sowetóról, Johannesburg fekete külvárosáról, ahol az 1970-es években a legelkeseredettebb, legvéresebb megmozdulások robbantak ki, a diszkriminációs törvényekről, a lakosság 70 százalékát alkotó feketéknek gettókba, „rezervátumokba” való kényszerítéséről, a hatósági önkényről, a brutális cenzúráról Találkozott helyi politikusokkal, lapszerkesztőkkel, üzletemberekkel is, akik furcsállották, hogy a meggyőződéses antikommunista nyugati világ bírálja Dél-Afrikát. „Bobby” így válaszolt nekik: „Mit jelent az Önök antikommunizmusa, amikor politikai rendszerük tagadja az egyén értékét, és minden hatalmat az állam kezébe ad, mint a kommunizmus?” Nem győzték meg őt arról sem, hogy a dél-afrikai problémák „belügyek”. „A kegyetlenség és a gyűlölet olyan dolgok, amelyekhez köze van az egész világnak, bárhol is történnek” – figyelmeztetett Kennedy, akinek azzal a látszólag egyszerű kérdéssel is sikerült zavarba hoznia vendéglátóit, hogy miként határoznák meg a „színes bőrű” fogalmát.
Robert Kennedy népszerűségére jellemző volt, még a lázadó diákok is, szinte egyedül benne bíztak az establishment képviselői közül. És ennek éppen Kaliforniában volt nagy jelentősége, hiszen az „arany állam” volt az „ellenkultúra” központja – és a legnagyobb fellegvára San Franciscóval együtt Los Angeles – itt volt New York mellett a legerősebb az amerikai diákmozgalom: Berkeley-ben született meg 1964-ben a Szabad Szólás Mozgalom (Free Speech Movement) és a vietnami háborút ellenző első egyetemi bizottság. 1968 június 25-én, tehát alig három héttel Robert Kennedy meggyilkolása után az egyetem diákjai elfoglalták Berkeley campusát és 1969 májusáig tartották magukat, amikor Ronald Reagan kaliforniai kormányzó, a későbbi elnök a Nemzeti Gárdával verette szét a tüntetőket.
Sokat elárul Robert Kennedy-ről találkozása a lázadók egyik legkarizmatikusbb vezetőjével, Allen Ginsberggel – legalábbis a költő elmondása szerint. Allen Ginsbergnek nem volt időpontja azon a reggel 1968 elején, amikor megjelent Robert F. Kennedy szenátor washingtoni irodájában. „Bobby” mégis fogadta őt, és kikérdezte mindenről a heroinfüggőkkel kapcsolatos szövetségi politikától a globális felmelegedésig, a vietnami háborútól az LSD-ig, New York romlásától a Jézus Krisztustól való elfordulásig.
A bőbeszédű, szenvedélyes, kócos Ginsberg, aki farmert és munkás sapkát viselt, feltett egy kérdést a mélyen vallásos, tízgyermekes Kennedy-nek: „Szívtál már füvet?” Kennedy mosolyogva felelte, hogy nem. „Ugyan már, nyugodtan megmondhatod, senkinek sem árulom el”. Amikor Kennedy, aki akkor már minden idegszálával az elnökjelöltségért küzdött, annyi válaszolt, hogy „a fű veszélyei még nem világosak”, a költő visszavágott: „Micsoda embertelen válasz. Milyen elnök akarsz lenni?”. És azzal érvelt, hogy ha egy ilyen fontos spirituális kérdésre, mint a fű, nincsen jobb válasza, akkor nem fogja tudni megszólítani a fiatalokat.
Ginsberg tovább ment. Felrótta Bobby-nak, hogy szívtelen, szeretet nélküli, gépies politikus hírében áll, pedig, ha valami kell az országnak, akkor az éppen a szeretet: ez kell a környezetvédelem és más emberi problémák megoldásához. „A természet, embertársaid szeretete – ezt kívánják a fiatal nemzedékek. Olyan politikust keresnek, aki barátságos és szíve tele van szeretettel.” Ettől Kennedy felbátorodott: megkérdezte Ginsbergtől, hogy vannak-e kapcsolataik barátainak, a „hippiknek, a virággyerekeknek” a „fekete hatalom” vezetőivel, hogy várható-e közöttük valamiféle összefogás. Titkára szerint Bobby kíváncsi volt arra, hogy létre lehet-e hozni valami új, progresszív szövetséget a politikai fősodorral szemben, hol vannak ezek a hadra fogható emberek, és vajon Ginsberg-e az az ember, aki képes őket lelkesíteni?
„Bobby”, akit ugyan nem tartottak olyan karizmatikus kisugárzásúnak, mint bátyját, bár mindenképpen tehetségesebb volt nála, nemcsak a Kennedy-imázst, hanem John F. Kennedy félbehagyott politikai életművét is tudatosan igyekezett tovább vinni. Ellentétben „Jack és Jackie álompárjával”, feleségével, Ethel Skakellel a hagyományos, mélyen katolikus családmodellt testesítették meg: összesen 11 gyermekük született, legkisebb lányával, Rory-val, Ethel három hónapos várandós volt férje meggyilkolásakor. Robert ugyan a nyilvánosság előtt elfogadta a bátyja elleni merénylet hivatalos verzióját, de nemcsak meggyőződése volt, hogy JFK összeesküvés áldozata lett, meg is próbálta felgöngyölíteni a szálakat. Legközelebbi munkatársai szerint 1968 tavaszán már sejtetni engedte, hogy amennyiben elnök lesz, nyilvánosságra hozza a Warren-bizottság dossziéit. David Talbot 2007-es Fivérek (Brothers) című könyvében hangsúlyozza, Robert kezdettől fogva gyanította, hogy a CIA keze benne volt bátyja meggyilkolásában, állítólag amikor megtudta, hogy JFK-t megölték, rögtön a titkosszolgálatot hívta és feltette nekik a kérdést: „Maguk ölték meg?” De ez nem derülhetett ki…
Mivel a szervezett alvilág elleni kemény fellépése miatt felelősnek is érezte magát bátyja haláláért, kötelességének tartotta, hogy induljon az 1968-as elnökválasztáson. Érdekes módon öccse, Edward, megpróbálta erről lebeszélni, Ethel viszont támogatta…
Ellentétben John F. Kennedy-vel és Martin Luther Kinggel, Robert Kennedy esetében lehetett tudni, hogy ki adta le a gyilkos lövéseket. Legalábbis azt, hogy ki volt az egyik támadó… Több tucatnyi szemtanú is látta, sőt, a helyi televízió egyenesben „közvetítette” a tragédiát. Tehát a látszat szerint „Bobby” életét biztosan Sirhan Bishara Sirhan oltotta ki. De vajon kik álltak mögötte, mennyire hihető a gyilkos vallomása, mely szerint Kennedy-nek azért kellett meghalnia, mert az 1967-es közel-keleti „hatnapos háborúban” – a hivatalos washingtoni politikával összhangban – Izrael mellett foglalt állást? És igaz-e, hogy éppen azért követte el a merényletet ezen a napon, mert június 5-én volt a háború kitörésének első évfordulója?
Sirhan maga volt a két lábon járó közel-keleti identitászavar: Jeruzsálemben született 1944. március 19-én jordániai keresztény palesztin családban. Tizenkét éves volt, amikor családja menekült vízummal az Egyesült Államokba érkezett. Rövid ideig New York City-ben éltek, majd Kaliforniába költöztek. Dan E. Moldeo oknyomozó újságíró szerint, aki könyvet írt a gyilkosságról, a kamasz Sirhanon saját apja követett el erőszakot, ekképp vezette le az amerikai életbe való beilleszkedési képtelenségét. Az apa végül elhagyta családját és hazatért, az anya nevelte az öt gyermeket: egy pasadenai óvodában dolgozott és minden munkát elvállalt. Nagyon tanulékony asszony volt. Sirhant a középiskolában nyugodt, udvarias fiúnak és jó tanulónak tartották, aki ráadásul két nehéz nyelvet tanult, az oroszt és a németet, szabadidejében pedig a California Cadets iskolába járt, ahol egyfajta katonai kiképzést kaptak. A „kadétokat” időnként elvitték a Nemzeti Gárda helyi fegyvertermébe, ahol lőni tanulhattak. 1963-ban főiskolára is beiratkozott, de ezt már nem vette komolyan, inkább haverjaival lődörgött. Kisebb munkákat vállalt: eladó volt egy élelmiszerboltban, lovász a Santa Anita-i lóversenypályán. Nagyon szeretett volna zsoké lenni, kis termete alkalmassá is tette volna rá, de türelmetlen volt a lovakkal és néhány kórházban végződő lovasbaleset után letett álmáról. Nem volt túl állhatatos a vallások terén sem. Egy időben a baptistákhoz, máskor az adventistákhoz állt közelebb, de az okkultizmus számos formája is érdekelte.
Az amerikai politikából azonban kirekesztettnek érezte magát, mivel menekültként nem volt szavazati joga. Talán ezért is fordult szülőföldje, a Közel-Kelet felé. Elfogása után a Los Angeles-i rendőrség különleges egysége (Special Unit Senators – SUS) nyilvánosságra hozta Sirhan naplójának néhány bejegyzését: „Robert Kennedy-t meg kell ölni 1968. június 5 előtt.” Eltökéltségem, hogy RFK-t megöljem, egyre erősebb rögeszmémmé válik…Fel kell őt áldoznom szegény kizsákmányolt népemért.” A SUS által kihallgatott tanúk szerint Sirhant két korábbi kampánygyűlésén is látták, az egyik június 2-án zajlott le. Az egyik tanú úgy emlékezett a palesztin fiatalemberre, mint aki „teljesen magán kívül volt” és „baljós érzéseket árasztott magából.” Letartóztatás után Sirhan ennyit mondott: „A hazámért tettem”.
A képlet tehát egyszerűnek tűnik: Sirhan Bishara Sirhant egyszerre frusztrálta az amerikai establishment és a palesztin nép sorsa. Ezért húzta meg a ravaszt RFK ellen.
Pere 1969. február 9-én kezdődött meg Los Angelesben. Elfogása után a rendőrségen először beismerte tettét, majd később ezt visszavonta, ezért a bíróság nem fogadta el a beismerő vallomást. Sirhan viszont nem emlékezett arra, hogy valaha tagadta volna tettét. A tárgyalás során többször is megismételte, hogy nem vezette személyes rosszakarat Kennedy ellen, csupán Izrael támogatása miatt követte el a gyilkosságot. Többször heves kirohanást intézett a zsidó állam ellen, még azt is állította, hogy ezt a gyilkosságot „20 éve tervezi”. A védelem elsősorban Bernard L. Diamond, a Berkeley egyetem pszichiátriai jogász professzorának vallomására épített, amely szerint Sirhan a merénylet idején nem volt teljesen beszámítható, és ez vélhetően összefüggött keserves gyerekkorával.
Sirhan B. Sirhant 1969. április 17-én ítélték halálra Robert Kennedy meggyilkolásáért. Az esküdtek közel 12 órás vita után döntöttek a halálbüntetés mellett. Az ítéletet a kaliforniai San Quentin börtön gázkamrájában kellett volna végrehajtani, de miután 1972-ben a kaliforniai legfelsőbb bíróság eltörölte az államban a halálbüntetést, Sirhan ítéletét is életfogytiglani börtönre változtatták.[3] Az immár 77 éves férfi azóta is börtönben van.
Sirhan az évek múlásával gyakran változtatta vallomását. 1980-ban például az arab-amerikai együttműködési bizottság főtitkárának, M.T. Mehdinek azt mondta, hogy a gyilkosság napján látta a „hatnapos háború” első évfordulójára rendezett izraeli parádét, és ez annyira feldühítette, hogy tömény szeszt ivott: e kettő együtt vitte őt a gyilkosságba. 1989-ben egy David Frostnak adott interjúban azt állította, hogy „Robert Kennedy-ről nem tudott mást, csak azt, hogy támogatta 50 bombázó leszállítását Izraelnek.” 2003-ban Lawrence Teeter, aki 1994-től volt Sirhan jogi képviselője, azzal az indokkal akart perújrafelvételt kicsikarni, hogy védence „hipnózis” alatt követte el tettét, hogy fegyverében vaktöltények voltak, és onnan, ahol ő állt, nem is adhatták le a halálos lövéseket.
Ugyancsak Sirhan „beprogramozását” hangoztatta 2011-ben újabb ügyvédje, a Martin Luther King-ügyben is szereplő William F. Pepper, aki szerint legalább 10 független tanúvallomás bizonyította, hogy Sirhan a gyilkosság pillanatában pontosan szemben állt Robert Kennedy-vel, a gyilkos lövedékek viszont a szenátor jobb fülén hatoltak be az agyába. (A SUS által kihallgatott tanúk utóbb elmondták, hogy valósággal terrorizálták őket). Tehát lennie kellett egy másik támadónak…Az ABC-nek adott interjújában az ügyvéd elmondta, hogy védencének „lelkifurdalása van a történtek miatt”, de semmire nem emlékszik abból, ami 1969. június 5-én történt. Pepper elméletében Daniel Brown, a Harvard pszichiáter-professzorának vizsgálatára hivatkozott, aki szerint a labilis Sirhant könnyűszerrel „hipnotizálhatták”.
Ugyancsak a „két támadó” teóriát erősíti az a tény, hogy Kennedy-ben és az öt további sebesültben összesen hét lövedéket találtak. Egy lövedék a konyha mennyezetébe fúródott. Sirhan pisztolytára nyolc lövedékes volt. Ehhez képest további négy töltényhüvelyt találtak a helyszínen. Néhány évvel ezelőtt előkerült egy hangfelvétel, amelyet Stanislaw Pruszynski lengyel riporter készített az 1968-as elnökválasztási kampányról kanadai lapoknak. A felvételt modern technikai eszközökkel felújították, és azon összesen 12 lövést lehetett hallani. Ráadásul két lövés hangja annyira közel volt egymáshoz, hogy nem származhatott ugyanabból a fegyverből.
Még ennél is gyanúsabb Richard Lubic tv-producer élménye: Lubic a lövések idején Kennedy mögött állt, és tőle jobbra látott egy fegyveres kezet, de arcot nem. Miután Kennedy összeesett, Lubic letérdelt a szenátor mellé, hogy segítsen neki, és közben meglátott egy biztonsági őrt, bizonyos Eugene Cesart, föld felé szegezett fegyverrel a kezében. Cesart a szállodai program idejére állították Kennedy mellé. A producer elmondta ezt a Los Angeles-i rendőrségnek. Ezt követően a nyomozók a lakásán keresték őt fel, és közölték vele, hogy ezt a történetet felejtse el…Több tanú is említést tett egy fehér-fekete mintás ruhát viselő fiatal nőről, aki a merénylet után férfi kísérőjével a vészkijárat felé távozott. „Lelőttük őt!” – mondta a nő Sandy Serrano kampányönkéntesnek. Kérdésére, hogy kit lőttek le, így válaszolt: „Kennedy szenátort”. Kezdetben a Los Angeles-i rendőrség is forró nyomként kezelte a hölgyet, de amikor a médiában is kezdett hangsúlyt kapni, gyorsan lezárták a szálat, és olyan tanúvallomásokat tettek közzé, amelyek már egy élénk zöld ruhás nőről beszéltek, akinek öltözékét citromsárga foltok ékesítették.
Nem kétséges, hogy Kennedy-nek számos ellensége volt, a még mindig bosszúszomjas alvilágtól[4] a CIA-n át egészen a hadiipari lobbiig, amelynek aligha lehetett érdeke 1968-ban, hogy befejezzék a vietnami háborút. Ezért meg kellett akadályozni, hogy eljusson az elnökjelöltségig. Két hónappal „Bobby” meggyilkolása után Chicagóban Hubert H. Humphrey lett a demokrata párt elnökjelöltje. A konvenciót a modern amerikai történelem addigi legsúlyosabb utcai harcai kísérték.[5] Humphrey végül alig több mint egy százalékkal veszített a republikánus Richard M. Nixonnal szemben, akit éppen bátyja győzött le 8 évvel korábban. Nixonra hárult hát a feladat, hogy véget vessen a vietnami háborúnak, de ehhez szükség volt 1972-es újraválasztására. A háború teljes befejezését, a dél-vietnami rendszer 1975. április 30-i bukását, Saigon elestét a Watergate-ügy miatt már ő sem érte meg a Fehér Házban.
Sirhan médiatündöklése rövid ideig tartott. Eddig 15 alkalommal utasították vissza feltételes szabadlábra helyezési kérelmet. Pedig a 2016-os meghallgatáson megjelent a 91 éves Paul Schrade, akit Sirhan annak idején az Ambassador Hotelben szintén megsebesített, és ő maga is a merénylő szabadon engedését kérte. Schrade, aki az autóipari dolgozók szakszervezetének egyik vezetője volt, ugyanakkor a bizottság előtt kijelentette: az biztos, hogy őrá Sirhan lőtt, de meggyőződése, hogy Robert Kennedy-t más ölte meg. Legutóbb akkor lehetett Sirhanról hallani, amikor 2019. augusztusában San Diegó-i börtönbeli rabtársai rátámadtak és megkéselték, de túlélte.
Sajátos módon Robert Kennedy-ből korántsem lett olyan mítosz, mint bátyjából. Még halálában is mindig ott maradt „Jack” árnyéka.[6] Igaz, őt soha nem „építették fel” úgy, mint testvérét, háborús hős sem lehetett – csupán tartalékos volt a haditengerészetnél – és politikai karrierje is úgy kezdődött, hogy John szenátori kampánymenedzsere volt. Jellemző, hogy 2013. novemberében, JFK meggyilkolásának 50. évfordulóján mindenhonnan ömlöttek a megemlékezések a néhai elnökről, ugyanezen év júniusában, amikor „Bobby” halálának 45. évfordulója volt, szinte alig esett szó róla. Novemberben viszont úgy beszéltek róla, mint aki a JFK-merényletről a legtöbb összeesküvés-elméletet gyártotta.
Robert Kennedy halála kapcsán meg kell említeni még egy bűnügy- és médiatörténeti eseményt: két nappal a Los Angeles-i merénylet előtt New York-ban Valerie Solanas feminista újságírónő, a férfiak kiirtását hirdető SCUM Manifesto alapítója, életveszélyesen megsebesítette Andy Warholt. A pop-art pápája elleni gyilkossági kísérlet és elkövetője valószínűleg jóval nagyobb port vert volna fel, ha nem szól közben RFK gyilkosa. Solanast három évi börtönre és pszichiátriai kezelésre ítélték, kiszabadulása után ismét megpróbálta Warholt megölni, de letartóztatták. Később többször is ápolták elmegyógyintézetben, végül elfeledte a világ és 1988-ban 52 évesen tüdőgyulladásban halt meg. Neki tényleg „15 perc” jutott a hírnévből, míg Warhol még ezt a csaknem végzetes eseményt is fel tudta használni önmaga reklámozására: az 1969 augusztus 20-án a világhírű fotós Richard Avedon által készült „sebhelyes képek” bekerültek a 20. század ikonográfiájába…
[1] Humphrey 1967-ben nyugat-európai körúton próbálta megvédeni az Egyesült Államok politikáját, de mindenütt óriási tüntetések fogadták, Bonnban őt magát is megdobálták a háborúellenes tiltakozók.
[2] Ezzel dicsekedett az 1992-ben elnökké választott. 1946-os születésű Bill Clinton is. Két későbbi elnök kortársa, George W. Bush és Donald Trump sem járt Vietnamban, ők azonban gazdag családjuknak köszönhetően úszták meg a háborút. Clinton alelnöke, Al Gore, 4 hónapot szolgált Vietnamban, de csupán katonai újságíróként. John McCain volt az egyetlen, hadifogságot is megszenvedett igazi vietnami veterán, aki az elnökjelöltségig eljutott.
[3] 1972 szeptemberében a müncheni olimpián izraeli sportolók elleni terrorakciót végrehajtó Fekete Szeptember egyik követelése Sirhan szabadon bocsátása volt.
[4] Igazságügy-miniszterként egyik legnagyobb sikerének könyvelte el, hogy börtönbe juttatta Jimmy Hoffát, a kamionosok szakszervezetének maffia-kapcsolatokkal rendelkező nagyhatalmú vezetőjét.
[5] Egy évvel később zajlott le az amerikai diák-, polgárjogi- és háborúellenes mozgalom legfőbb vezetőinek pere. A chicagói „heteket” – Abbie Hoffmant, Jerry Rubint, David Dellingert, Tom Haydent, Rennie Davis-et, John Froinest and Lee Weinert – végül felmentették a kormány elleni összeesküvés és lázítás szításának vádja alól, miután sorozatosan nevetségessé tették a bíróságot.
[6] Mick Jagger „Bobby” halálának hatására írta bele a Sympathy for the Devil című Rolling Stones-klasszikusba a következő versszakot: „Kiáltottam/ki ölte meg a két Kennedy-t/végül is te voltál és én”. A felvételt éppen a gyilkosság napján kezdték el.
Martin Luther King és a gyilkos, aki „ott sem volt”…
Egy későbbi fejezetben elmélkedni fogunk arról, hogy miért halnak sokszor erőszakos halált azok, akik a békét, az erőszakmentességet, a szeretet hirdetik. Nem 20. századi találmányról van szó, hiszen már a Názáreti is így végezte. dr. Martin Luther King az ő tanításait vegyítette Máhátmá Gandhiéval, hogy bebizonyítsa: fegyverek nélkül is ki lehet vívni az amerikai feketék, az egykor Afrikából az Újvilágba behurcolt rabszolgák leszármazottainak jogegyenlőségét, a fehérekkel egyenlő társadalmi megbecsülését. A szenvedélyes, jóságot és szeretetet árasztó baptista lelkészt az ellenségekkel szembeni megbocsátás sem óvta meg a gyűlölettől. 1968. április 4-én, miközben az Egyesült Államok forrongott a vietnami háború elleni tüntetésektől, a diáklázadásoktól, a radikális fekete csoportok aktivizálódásától, Memphisben (Tennessee) egy máig ismeretlen merénylő lelőtte szállodája, a Lorraine Motel erkélyén levegőző Kinget. Arról a férfiról, akit néhány nap múlva bemutattak a világnak, mint King gyilkosát, és aki e „bűnéért” közel 30 évet töltött börtönben, végül nem csupán az derült ki, hogy nem ő volt a gyilkos, hanem – mint állította – a merénylet időpontjában nem is tartózkodott a közvetlen helyszínen. (Oswaldból legalább úgy csináltak bűnbakot, hogy a Kennedy-gyilkosság közelében volt…)
Az 50-es években Alabamából indult el King mozgalma, a Déli Keresztény Vezetők Konferenciája (Southern Christian Leadership Conference), amely az evangéliumi szeretet hirdetését ötvözte azzal a “polgári engedetlenségi mozgalommal”, amellyel a 30-as években Máhátmá Gandhi harcolt előbb Dél-Afrikában, majd Indiában a brit gyarmatosítók ellen. Ilyen akció volt az 1955 december 1-én kezdődött montgomery “buszbojkott” , amikor a feketék több mint egy éven át inkább gyalog mentek munkahelyükre, minthogy eleget tegyenek a tömegközlekedés faji elkülönítésének, Rosa Parks megaláztatását követően. Parks asszonyt ugyanis, miután megvásárolt jegyével nem volt hajlandó átadni helyét egy fehér embernek, leszállították egy helyi buszjáratról.[1]
King 1958-ban jelentette meg az Út a szabadság felé (Stride Toward Freedom) című munkáját, amely jelentős hatást gyakorolt a polgárjogi harcra. Hívei ülősztrájkokkal érték el, hogy számos déli városban megszűnt az elkülönítés az éttermekben, színházakban, templomokban, könyvtárakban, parkokban és más nyilvános helyeken. Ugyancsak békés eszközökkel harcoltak a “szabadság-utasok”(“freedom riders”), akik az autóbuszokon történő szegregáció ellen léptek fel. James Meredith ügye 1962-ben már nem zajlott ilyen békésen: elhatározása, hogy az oxfordi Mississippi Egyetemen szerez diplomát, John F.Kennedy elnök és az állam kormányzója, Ross Barnett közti komoly nézeteltéréshez, sőt, olyan súlyos zavargásokhoz vezetett, hogy az elnöknek a Nemzeti Gárda egységeit kellett az államba vezényelnie. Martin Luther Kinget, aki aktívan részt vett itt is a békemenetekben, többször is letartóztatták. Meredith 1966-ban egy 300 kilométeres békemenetet tervezett Memphis (Tennessee) és Jackson (Mississippi) között, hogy rávegye fekete testvéreit: éljenek szavazati jogukkal. Útközben egy merénylő megsebesítette, de ez csak olaj volt a tűzre.
Kennedy 1960-ban még elnökjelöltként egyenjogúságot hozó polgárjogi törvényt igért. 1961-ben ő vetette fel először a “pozitív diszkrimináció” elvét a kisebbségek előre jutása érdekében. Törvényjavaslatát azonban végül csak 1963-ban terjesztette a kongresszus elé. Már folyt róla a vita, amikor 1963. augusztus 28-án Washingtonban a Lincoln emlékműnél 400 ezres békés tüntetés volt, ahol King elmondta híres beszédét, amely ma már tananyag az amerikai iskolákban:
“Van egy álmom, hogy ez a nemzet felébred és megéli igaz hitét, és magától értetődőnek veszi az igazságot: minden embert egyenlőnek teremtettek. Van egy álmom, hogy egy napon Georgia vörös hegyein a volt rabszolgák gyermekei és a volt rabszolgatartók gyermekei együtt ülnek le a testvériség asztalához. Van egy álmom, hogy egy napon még Mississippi, a sivatag-állam, amelyet az igazságtalanság és az elnyomás hősége fullaszt, a szabadság és az igazság oázisa lesz….”
Alig egy évvel később, 1964. júliusában Lyndon B. Johnson elnök az amerikai szenátus történetének egyik leghosszabb vitáját követően aláírta a polgárjogi törvényt, amely megtiltotta a feketék és a fehérek faji elkülönítését, és a faji alapú diszkriminációt. 1965-ben King mozgalma azt is kivívta, hogy a szövetségi kormány biztosítsa a választójogot azoknak, akiktől az egyes államok megtagadnák azt. A gyakorlat azonban mindkét törvény esetében még éveken át mást mutatott, így a feketék harca nemcsak hogy folytatódott, hanem még radikalizálódott is. Nem véletlenül mondta King az 1964-ben neki ítélt Nobel-békedíj után: “Olyan munkáért kaptam, amit még nem fejeztem be”.
Amikor Martin Luther Kinget 1968. április 4-én megölték, bár világszerte nagy tiszteletnek örvendett, az afro-amerikai fekete közösségen belül már közel sem volt olyan népszerű, mint korábban. Egyre erőteljesebbek lettek a radikálisabb fekete mozgalmak, nőtt a befolyása a 1930-as években alapított Fekete Muzulmán közösségnek, amelyen belül is belharcok folytak (Malcolm X-et 1965-ben saját közösségének tagjai ölték meg), és az 1965-ös Los Angeles-i külvárosban, Watts-ban kitört súlyos zavargások nyomán született meg a Fekete Párducok (Black Panthers) pártja, amely a fehérek elleni fegyveres harcot hirdette, már-már „rasszista” felhangokkal. King, aki utolsó éveiben aktívan részt vett a vietnami háború elleni megmozdulásokban, hangsúlyozva, hogy a feketék és a fehérek egyformán áldozatai az esztelenségnek, továbbá a feketék érdekeit próbálta képviselni a szakszervezetek felé, féltette a polgárjogi mozgalmat az erőszaktól. 1967-ben megjelent Merre visz az útunk: káosz vagy közösség (Where Do We Go from Here: Chaos or Community?) című művében figyelmeztetett a szélsőségek veszélyére. Tudta azt is, hogy élete állandóan veszélyben forog. Utolsó beszédében, amelyet 1968. április 3-án Memphisben mondott, miután a városba érkezésekor több fenyegetést kapott, így szólt: “Mint mindenki, én is szeretném, ha hosszú életű lennék a földön. De nem ez számít nekem. Csupán Isten akaratát akarom teljesíteni. És ô megengedte nekem, hogy feljussak a hegytetőre. Odafenn körülnéztem és láttam az ígéret földjét. Talán én nem leszek ott veletek, de tudjátok meg: népünk eljut az ígéret földére….nem félek senkitől. Szemeim látták az Úr eljövetelének dicsőségét.”
King ellen nem ez volt az első merénylet: Már 1956-ban benzines palackot dobtak a házára, de a támadást sértetlenül megúszta. 1958. szeptember 20-án egy harlemi könyvesboltban, ahol az Út a szabadság felét dedikálta, egy 42 éves fekete nő, Izola Curry egy papírvágó késsel mellkason szúrta a tiszteletest. King életét csak a gyors orvosi beavatkozás mentette meg, de ő megbocsátott támadójának.
Martin Luther Kinget 1968. április 4-én este 18 órakor lőtték le. Híressé vált az a Life magazinban megjelent felvétel, amelyen King 306-os szobája előtt fekszik a balkonon, miközben többen egy irányba mutatnak: onnan jött a lövés![2] Ez a Lorraine Motellel szembeni panzió volt a South Main Street 422 ½ szám alatt. Bár a közelben sok rendőr tartózkodott, sőt, az első, aki megpróbált segítséget nyújtani a súlyosan sebesült Kingnek, egy civil ruhás rendőr volt. A merénylőnek sikerült egérutat nyernie. Két hónappal később, 1968. június 8-án a londoni Heathrow repülőtéren letartóztattak egy James Earl Ray nevű szökött fegyencet, aki éppen az apartheid rezsiméről hírhedt Rhodesiába (a mai Zimbabwéba) akart utazni. A brit hatóságok kiadták Ray-t Tennessee államnak, ahol vád alá helyezték King meggyilkolása címén. Ray fél évvel később, 1969. március 10-én tett ügyvédje, Percy Foreman tanácsára, „beismerő vallomást”. Ezzel elkerülte a villamosszéket, de kilencvenkilenc évi börtönre ítélték.
Foreman személye is megér néhány szót: a texasi ügyvéd híres volt arról, hogy megmenti a halálos ítélettől védenceit, 1500 perből csak 53-at vesztett el, és mindössze egyetlen kliensét végezték ki, még 1951-ben. Ő védte például 1979-ben Charles Harrelsont, John H. Wood szövetségi bíró gyilkosát. Harrelson, aki mellesleg szerepelt John F. Kennedy lehetséges gyilkosainak listáján is, nem más, mint a színész Woody Harrelsonnak, a Született gyilkosok (Natural Born Killers, 1995. r: Oliver Stone) főszereplőjének apja és hogy a szálak még jobban összefussanak: a színész játszotta Lyndon B. Johnsont a 2016-ban készült és súlyosan megbukott LBJ című Rob Reiner-filmben…
James Earl Ray (1928 – 1998), aki egy illinoisi szegény családban jött a világra és 15 éves korában kimaradt az iskolából, többszörösen büntetett előéletű volt, de gyilkosságok korábban nem szerepeltek a bűnlajstromán. Először 1949-ben ítélték el Kaliforniában betörésért. 1952-ben Illinoisban kapott két évet, mert fegyverrel rabolt ki egy taxist. 1955-ben Missouriban állt bíróság elé, mert levélben csalt ki pénzt emberektől, ezért három évi börtön járt. 1959-ben viszont már 20 évre ítélték egy Saint Louis-i (Missouri) fűszerüzletben végrehajtott fegyveres rablásért. 1967 elején azonban sikerült megszöknie a Missouri állami fegyintézetből a börtön kenyérszállító teherautóján elrejtőzve. A következő hónapokban járt Kanadában, több amerikai államban, végül Mexikóba szökött, ahol pornófilmek és fotók készítésével igyekezett magának egzisztenciát teremteni. Miután ez az üzlet becsődölt, visszatért az Államokba és Los Angelesben telepedett le. Ray, aki nem titkolta a feketék iránti megvetését, csatlakozott George Wallace alabamai kormányzó elnökválasztási kampányának stábjához. Már akkor foglalkozott azzal, hogy a fajgyűlölő rendszerű, a demokratikus Nyugat szemében szalonképtelen Rhodesiában telepedik le. 1968 márciusában plasztikai műtétet hajtottak végre az arcán, majd elindult autóval a déli államokba. Először Atlantába ment, majd az alabamai Birminghambe, ahol vett egy 760-as Remington Grandmaster puskát – éppen olyant, amilyennel Kinget lelőtték. Egy Redfield távcsövet is vásárolt hozzá. A fegyverboltosnak azt mondta, hogy vadászni indul. Az eladási papírokat Harvey Lowmeyer névre töltötték ki neki…
Ray, aki ezután visszatért Atlantába, lelkes újságolvasó volt, és az Atlanta Constitution című lapban olvasott március utolsó napjaiban King várható memphisi szerepléséről. Április 2-án a városba utazott…
Hogy pontosan hol volt április 4-én, valószínűleg soha nem tudjuk meg. A Kennedy-gyilkossággal is foglalkozó képviselőházi bizottság jelentése szerint Ray szobát bérelt a panzióban, majd a gyilkosság után elmenekült a helyszínről. Ami tény, hogy a King-gyilkosság után Torontóba szökött, és egy hamis kanadai útlevelet szerzett magának Ramon George Sneyd névre. Ez a passzus volt nála, amikor Londonban letartóztatták. Ugyanez a név szerepelt a kanadai rendőrség megfigyelési listáján, amelyet a brit repülőtéri hatóságok rendelkezésére bocsátottak.
James Earl Ray tehát „ideális elkövető” lehetett: egy notórius bűnöző, aki végre szeretne valami „nagy dolgot” véghez vinni, ráadásul ezt még nézetei is alátámasztják, de kezdettől fogva tagadta bűnösségét. Letartóztatása után azt vallotta, hogy a panzió előtt várakozott a gyilkosság idején Mustangjában, amikor az épületből kirohant egy „Raoul” nevű férfi, beugrott a kocsijába és követelte, hogy indítson. Néhány háztömbbel odébb kiszállt és soha többé nem látta. „Raoul” létezését soha nem tudta bebizonyítani. Ekkor védője még Arthur Hanes Sr., Birmingham korábbi polgármestere volt, aki a város polgárjogi megmozdulásainak durva elfojtásával tette magát hírhedtté. Őt követte Foreman, aki rábeszélte Ray-t a beismerő vallomásra. Először azonban itt is megpróbálkozott egy alibivel: azt állította, hogy nem is volt a helyszínen, hanem egy közeli autószervizben volt gumijavítás miatt, és azután menekült el Memphisből, hogy visszatérőben meglátta a panzió körüli óriási rendőri készültséget. Végül azonban „elismerte”: ő ölte meg Martin Luther Kinget. Igaz, egyetlen szemtanú tudta őt „azonosítani”, akiről kiderült, hogy az események idején tökrészeg volt…
Csakhogy a történet itt nem ért véget. Ray ugyanis az ítélet után kirúgta Foremant. és egy Jack Kershaw nevű ügyvédre bízta további sorsát, de vele sem volt szerencséje. Kershaw személyét jól jellemzi, hogy a déli államokban a mai napig létező olyan szakadár szervezeteknek volt az aktív tagja, mint a Déli Liga (League of South), vagy a Fehér Polgárok Tanácsa (White Citizen’s Council) és ő állított lovas szobrot Tennessee-ben az Interstate 65 út mentén Nathan Bedford Forrest egykori konföderációs tábornoknak, aki egyben a Ku-Klux-Klan „Nagy Sárkánya” is volt. Ekkor Ray visszavonta vallomását, újra elővette először a „Raoul”-történetet, akivel állítólag korábban Montrealban ismerkedett meg, és akkor már azt hangoztatta, hogy bár nem ő lőtte le személyesen Kinget, de „részben felelős” érte, mert tudta nélkül részt vett egy „összeesküvésben”. Ezt a verziót mondta el William Bradford Huie neves oknyomozó újságírónak, aki a déli rasszizmus és a polgárjogi mozgalmak egyik legkiválóbb szakértőjének számított. A Ku-Klux-Klan tevékenységéről írt egyik könyvének, a Három élet Mississippiért-nek (Three Lives For Mississippi, 1965) maga Martin Luther King írta az előszavát. Az újságíró azonban hamarosan rájött, hogy Ray össze-vissza beszél. Például azt is mondta neki, hogy szándékosan hagyta ujjlenyomatát az ominózus fegyveren, hogy végre híres bűnöző lehessen…
Kershaw a „Raoul”-verzióra és a „vétlen összeesküvésre” fektette a hangsúlyt, védencével együtt meghallgatták a képviselőházi bizottságban is. Közben leporolták a „szervizes” alibit is. Ray 1977 júniusában megszökött a Tennessee Brushy Mountain állami börtönből, és Kershaw ezt is annak bizonyítására próbálta felhasználni, hogy Ray egy „összeesküvés része”, mert látszólag külső segítség nélkül könnyedén meg tudott szökni. Igaz, három nappal később el is fogták. Az ügyvéd ekkor meggyőzte Ray-t, hogy a Playboy magazinnak adandó interjú keretében vesse alá magát hazugság-vizsgálatnak. A poligráf azonban azt hozta ki, hogy Ray ölte meg Kinget, méghozzá egyedül…Ray-nek közben tudomására jutott, hogy Kershaw 11 ezer dollárt zsebelt be a Playboy-tól az interjúért. Természetesen őt is kirúgta, és egy újabb nagyágyút, Mark Lane-t kérte fel jogi védelmére.
Lane ügyvéd korábban New York állam törvényhozásának demokrata párti képviselője volt, közismert polgárjogi aktivista, a Vietnamban elkövetett amerikai háborús bűnök egyik feltárója, egyben oknyomozó újságíró, és híres „összeesküvés-teoretikus”. 1966-ban megjelent egy könyve Rohanó ítélet (Rush To Judgement) címmel, amely megkérdőjelezte a Warren-bizottság megállapításait John F. Kennedy meggyilkolásával kapcsolatban. 1978-ban Lane, mielőtt Ray védelmét átvette a képviselőházi bizottság előtt, kiadta a Gyilkosság Memphisben című, Dick Gregory fekete színésszel közösen írt könyvét (Murder In Memphis), amelynek eredeti címe Kódneve: Zorro (Code Name: Zorro) volt, utalva arra, hogy Martin Luther King így szerepelt a CIA-aktákban. De ő sem járt sikerrel. Lane ezután James Jones „Népek temploma” szektájának lett a jogásza. E minőségében még találkozunk vele…
1993-ban új fordulat állt be: egy Lloyd Jowers nevű férfi, aki annak idején a Lorraine-nel szemközti Jim,s Grill étterem tulajdonosa volt, az ABC tv Prime Time Live című műsorában azt állította, hogy memphisi fajgyűlölők, rendőrök és civilek vették rá 100 ezer dollárért, hogy vegyen részt egy “összeesküvésben”, és felhasználhassák éttermét a merénylet előkészítésére. Jowers fő konspirátorként egy helyi élelmiszer-kereskedőt és egy Earl Clark nevű rendőrhadnagyot nevezett meg és azt vallotta: nem tudta, hogy Martin Luther King a célpont. Állítása szerint Clark adta le a végzetes lövést a lelkészre. A helyi főügyész vizsgálatot indított, és ennek során kiderült, hogy Jowers, aki többször is változtatott elbeszélésén, olyanok tanúskodását kérte, akik érdekeltek voltak a történet esetleges hollywoodi megfilmesítésében. A King-család beperelte Jowerst, aki a tárgyaláson meg sem jelent, csupán a tv-interjú videó-változatát látták az esküdtek, akiknek döntése alapján 1999-ben a Shelby megyei bíróság megállapította: Martin Luther King összeesküvés áldozata lett. Ekkor azonban James Earl Ray már nem élt: 1998. április 23-án börtönben halt meg. Pedig egy évvel halála előtt még King fia, Dexter is melléállt, hogy sikerüljön neki kiharcolni egy perújrafelvételt…
Ray már halott volt, amikor 2002-ben egy floridai lelkész, Ronald Denton Wilson a Gainsville Sun című lapnak bevallotta: az ő apja, Henry Clay Wilson volt a vezetője annak a csoportnak, amely a King elleni merényletet szervezte és végrehajtotta. Az idősebb Wilson és társai tettét fia azzal indokolta, hogy Kinget kommunistának tartották és ezért akartak megszabadulni tőle e „hazafias cselekedettel”. Az interjúban azonban azt is elárulta, hogy Henry Clay Wilson tagja volt a Ku Klux Klannak, és már 1963-ban meg akarták Kinget ölni egy floridai látogatása alkalmával…
Ugyancsak a feltételezett gyilkos halála után vették elő az ominózus fotót is, és megállapították, hogy a tekintetek nem a szemközti panzió fürdőszobájára szegeződtek, ahonnan Ray állítólag leadta a lövést, hanem a háztetőre….
Hogy az FBI-nak mekkora része volt King megölésében, nem tudhatjuk. De 2009 óta már az Interneten is hozzáférhető (http://vault.fbi.gov/Martin%20Luther%20King,%20Jr.) a polgárjogi vezető csaknem teljes dossziéja, amelyet 1957-től haláláig vezettek. Az akták 16 659 oldalt tesznek ki, ezt osztották fel 121 részbe és tömörítették 12 zip file-ba! Egy 221 oldalas válogatást külön készítettek és az FBI-dossziék CD-Rom sorozatában adták ki, 12, 95 dollárért. Ez szintén a világhálón rendelhető meg.
A J. Edgar Hoover vezette szövetségi nyomozó iroda 1957-ben kezdett el érdeklődni a fekete baptista lelkész iránt. Először csak finoman követték őt, aztán 1961 körül az FBI vezetői már úgy gondolták, hogy Kingnek kommunista barátai vannak és ettől kezdve intenzívebbé vált a megfigyelése. Konkrét utasítást is kaptak ez ügyben az akkori igazságügy-minisztertől, Robert Kennedy-től. (Attól a Robert Kennedy-től, akivel a 60-as évek második felében szinte harcostársak lettek mind az afro-amerikaiak teljes jogegyenlőségéért, mind pedig a vietnami háború ellen folytatott küzdelemben!) A két célszemély Stanley Levison New York-i ügyvéd, King egyik legfőbb tanácsadója, és a szintén a lelkész belső köreihez tartozó Hunter Pitts O’Dell, akik mindketten az Amerikai Kommunista Párt tagjai voltak. (Ráadásul a párt egyik legismertebb vezetője, 1966-tól elnöke a fekete bőrű Henry Winston volt). A következő években, egészen meggyilkolásáig, a szövetségiek árnyékként követték Kinget, nem csak azért, hogy mindent tudjanak róla, hanem azért is, hogy megpróbálják lejáratni őt. Ahogy manapság mondanák, „karaktergyilkosságra” készültek. Az FBI igyekezett például bizonyítani házastársi hűtlenségét, mert köztudott volt – és ezt később legközelebbi munkatársai, mint például Ralph Abernathy tiszteletes is megerősítette – hogy King imádta a nőket, de „félrelépései” elsősorban „érzelmi” és nem szexuális jellegűek voltak, és ezt még felesége, Coretta is elfogadta és elnézte neki. De küldtek Kingnek olyan névtelen levelet is, amelyben öngyilkosságra szólították fel. William C. Sullivan, az FBI akkori harmadik embere 1964 januárjában feljegyzést írt Hoovernek, amelyben javasolta, hogy Kinget, „mint csaló demagógot” állítsák be a fekete közösség előtt, egyben azt is, hogy erősítsék az erősen konzervatív felfogású Samuel Pierce pozícióit az afro-amerikai közvéleményben. (Pierce később Reagan elnök városfejlesztési minisztere lett). Ezek után elgondolkodtató, hogy Sullivan vezette az FBI-vizsgálatot a merénylet ügyében… Mellesleg az ő története is érdekes: miután részt vett a Robert Kennedy elleni merénylet vizsgálatában is, szembekerült Hooverrel, és nyíltan felszólította főnökét a visszavonulásra. Végül neki kellett távoznia 1971-ben az FBI-tól. Ezért hosszú ideig az a mendemonda járta, hogy ő volt a „Mély Torok”, aki tippeket adott Carl Bernsteinnek és Bob Woodwardnak a Watergate-ügyben. Aztán 1977 novemberében „vadászbaleset” áldozata lett nem sokkal azelőtt, hogy tanúskodott volna a képviselőházi vizsgálóbizottság előtt.
Sullivan egyike volt annak a 6 korábbi magas rangú FBI-tisztségviselőnek, akiknek már nem jutott idejük vallomást tenni. Köztük volt továbbá Louis Nicholas, aki az összekötő volt annak idején Hoover és a Warren-bizottság között, valamint J.M. English, annak az FBI-laboratóriumnak a vezetője, ahol megvizsgálták Oswald fegyverét.
Vannak még olyan hangfelvételek Martin Luther King lehallgatott telefonbeszélgetéseiről, illetve ezeknek átiratai, amelyeket egyelőre az amerikai nemzeti archívumban őriznek, és amelyeket csak 2027-ben hoznak nyilvánosságra – két évvel King születésének 100. évfordulója előtt. Ugyancsak megfigyelte őt a Nemzetbiztonsági Hivatal a Minaret-akció keretében, amely a vietnami háborút bíráló közéleti személyiségekre irányult. Tehát a biztonsági szervek gyakorlatilag minden lépéséről tudtak…
Sullivan a halála után két évvel megjelent önéletrajzában (The Bureau: My Thirty Years in Hoover’s FBI) úgy vélekedett, hogy James Earl Ray volt a gyilkos, de aligha tudott volna hamis útlevéllel Európa szökni, ha nincsenek társai. Ray fivére szerint pedig, ha ő volt a tettes, akkor minden bizonnyal jól megfizették, mert a pénz volt számára a legfontosabb…
James Earl Ray – akár ő volt a gyilkos, akár csak „bűnbak” volt – nem érte el célját, nevét egyre kevesebben ismerik. Martin Luther King megölését követően addig soha nem látott faji zavargások törtek ki az Egyesült Államok számos városában, de néhány nappal később Lyndon B. Johnson elnök aláírta a második polgárjogi törvényt. A Fekete Párducok a King elleni merénylettel igazolni látták saját nézetüket a „Black Powerről”. A következő 3-4 év erőszakos cselekményeinek legfőbb áldozatai azonban éppen ők voltak. Mozgalmuk lassan elhalt, King eszméi viszont referenciává váltak, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem szerte a világon, amikor a rasszizmus elleni küzdelemről és a toleranciáról volt szó. Álmának, a nagy faji megbékélésnek megvalósulása azonban még nagyon távolinak tűnik az Államokban is, több évszázad súlyos előítéleteit nem lehet fél évszázad alatt kiirtani. Barack Obama első, 2008-as elnökké választását követően egyes amerikai ultrakonzervatívok „antikrisztust” kiáltottak, 2020-ban az elnökválasztást is beárnyékolta a rendőr által megölt George Floyd esete és a szinte a 60-as évekbeliekhez hasonlóan erőteljes civil afro-amerikai mozgalom lett a Black Live Matters, amelynek radikális fellépése már-már a Black Powert idézi.
[1] Rosa Parks esete odavezetett, hogy 1956 novemberében alkotmányellenesnek nyilvánították a tömegközlekedésen alkalmazott szegregációt. Parks asszony 2005-ben halt meg, 92 éves korában, ő volt az első nő, akit ünnepi gyászszertartással temettek el a washingtoni Capitolium kupolája alatt.
[2] A képen látható, bár sötétben Ralph Abernathy lelkész, aki King utódja lett a mozgalomban, és Jesse Jackson, aki 1984-ben és 1988-ban is indult a demokrata párti elnökjelöltségért, de mindkét alkalommal csak 3. lett.
JFK múlhatatlan mítosza és a „balek” Lee Harvey Oswald
Az amerikaiak sok mindenben világelsők, így az összeesküvés-elméletek gyártásban is élen járnak. Egy 2019 nyarán, a Holdra szállás évfordulója körül készült felmérések szerint számukra a „contheo number one” ma is 20. századi történelmük egyik legnagyobb traumájának, John Fitzgerald Kennedy elnök 1963. november 22-i meggyilkolásának körülményeit jelenti – megelőzve az Apollo 11 körül kreált rejtélyt és az 1947-es roswell-i UFO-esetet. Nem volt ez másként 6 évvel korábban, a gyilkosság félévszázados évfordulóján: akkor a megkérdezettek 60%-a vélekedett úgy, hogy – függetlenül a gyilkos lövések leadójának (leadóinak) személyétől – JFK egy szélesebb körű cselszövés áldozata lett.
Nem célunk a rejtélyt megfejteni, eszközeink sincsenek hozzá, az viszont megállapítható, hogy a közszájon forgó teóriák szinte mindegyikében van valami ráció, még a legvadabbnak tűnőkében is. És ahogyan az lenni szokott hiányos, zavaros információk esetében, az elmélet-gyártók nem mentek a szomszédba egy kis fantáziáért sem.
„Contheók” minden mennyiségben
Íme néhány gyöngyszem: a gyilkos Joe Di Maggio, a baseball-legenda volt, mert úgy vélte, JFK vétkes egykori felesége, Marilyn Monroe halálában. Mi tagadás, Marilyn halála körül is elég sok a mendemonda, és – mint arra a nálunk is bemutatott Kennedy-sorozatban utalás történik – az elnök megbízta öccsét, Robertet, hogy „oldja meg a Marilyn-problémát”. A színésznő ugyanis állítólag azt híresztelte, hogy elválasztja „Jacket” feleségétől, Jacqueline Bouvier-tól, akivel akkoriban Amerika „álompárját” alkották és Marilyn volt az egyetlen az elnök számos szeretője közül, akitől tartott. De az is felmerült, hogy maga Jackie ölte meg férjét, mert elege volt az elnök külön útjaiból, ráadásul akkor már kinézte magának leendő férjét, Arisztotelész Onassziszt, a milliárdos görög hajó- és repülőgép-tulajdonost. Az elmélet kiagyalói szerint a First Lady egy babába rejtette a gyilkos fegyvert, amelyet dallasi fogadásukkor a virágcsokorral együtt kapott.
Elég abszurdnak tűnik az az ötlet, hogy a Kennedy biztonságáért felelős Secret Service követte volna el a gyilkosságot. Ennek legfeljebb az adhat megerősítést, hogy a végzetes percek előtt valóban lankadt a biztonságiak figyelme. Az egyik elmélet szerint a gyilkos az elnöki limuzin sofőrje, a titkos szolgálat embere volt, a másik szerint pedig a sofőr szándékosan megállt a Dealey Plaza-i könyvraktár előtt, hogy a gyilkos könnyedén végezhessen az elnökkel. Ezeknek ugyan elvileg látszaniuk kellene az Abraham Zapruder-féle filmen, ám ilyesmiknek nyomuk sincs. Persze erre is megvan a teória: az a film, amelyet 1975-ben nyilvánosságra hoztak (addig csak fotókat közöltek belőle, a Life magazintól vette át az egész világ), hamisítvány. Ugyanakkor összesen 32 kamera működött a gyilkosság helyszínen, hitelt érdemlő bizonyíték azonban egyiken sincsen! Mellesleg az 1970-ben meghalt Zapruder a gyilkosságot követő években többször is azt vallotta, hogy a háta mögül hallott lövéseket, márpedig az üzletember a könyvraktárral szemben állt!
Mások összefüggésbe hozták a Kennedy-gyilkosságot a másik kedvenc „contheo”-témával, az UFÓ-kkal. Eszerint az elnököt azért ölték meg, mert tudni akarta az igazságot Roswell ügyében, fel is szólította levélben a CIA-t, hogy látni kívánja a Cég titkos UFO-dossziéját.
És ha már világűr: a Holdraszállás 50 évfordulóját megelőzően jelent meg Aldo Mariotto velencei orvos és történész Egy gyilkosság Lyndon B. Johnson árnyékában című könyve, amelyben azt állítja, hogy a merénylet volt a biztosítéka az Apollo-programnak. Kennedy elnök ugyan 1961 májusában, egy hónappal a szovjet Jurij Gagarin űrutazása után bejelentette: az amerikaiak az évtized végéig leszállnak a Holdra. 1963-ra már elbizonytalanodott e célkitűzés helyességét illetően. A republikánusok és a demokraták konzervatív szárnyai azzal vádolták a Fehér Házat, hogy a program túl költséges, nincs katonai célja és a várt tudományos eredmények nem elég konkrétak. Ugyanakkor a megépítendő houstoni űrközpont nagy politikai és gazdasági üzletet jelentett. A Suite 8F Texasban politikailag aktív üzletemberek hálózata volt és nagy befolyást gyakorolt a kormányra. Johnson és Albert Thomas texasi képviselő, a közbeszerzési bizottság elnöke maguk is tagjai voltak, akárcsak George Brown, a Brown & Root elnöke, valamint Morgan Davis, az Exxon Mobile elődje, a Humble Oil főnöke. A houstoni űrközpontot ráadásul olyan területen építették fel, amelyet ingyen kapott a Humble Oil-tól, amely a legjobb területekkel rendelkezett a Clear tó mellett, és ott felbecsülhetetlen értékű lakó- és kereskedelmi központokat alakítottak ki. A Brown & Root Company építette az űrközpont épületét. A NASA költségvetése drasztikusan emelkedett, Johnson elnöksége idejében meghaladta az 5 milliárd dollárt.
Előkerülnek a szabadkőművesek is, az Illuminátusok, akiknek egyik tagjával állítólag az apa, Joe Kennedy nászra lépett és ennek volt köszönhető, hogy Johnt elnöknek választották, a Fehér Ház új ura azonban le akart számolni befolyásukkal, amely már a szövetségi bankrendszerig (Federal Reserve Bank) terjedt. És az Illuminátusok nem tűrték ezt a hálátlanságot. De még az amerikai római katolikus egyházat is „hírbe hozták”, mondván szerette volna a kezében tartani a fiatal elnököt, ő azonban „nem teljesítette” anyaszentegyháza „parancsait.”
Ugyancsak a „hálátlanság” miatt neheztelhetett meg a szervezett alvilág is Kennedy elnökre. Régóta közszájon forog, hogy Sam Giancana, a chicagói „keresztapa” fontos szavazatokat szerzett JFK-nek Illinois államban az 1960-as választások idején közös barátjuk, Frank Sinatra közvetítésével. Ugyancsak Giancana volt az, aki segített bérgyilkosokat toborozni a kubai forradalom vezetője, Fidel Castro ellen. Erre mi történik? A kormány harcot hirdet a maffia ellen. Alig egy hónappal a dallasi merénylet előtt egy „bűnbánó” maffia-tag, Joe Valachi szenátusi bizottság előtt teregette ki a Cosa Nostra szennyesét. Ő vitte be a köztudatba a „keresztapa” kifejezést…Igaz, hogy a bűnszindikátusok elleni harc fő irányítója Robert Kennedy volt, de bátyja nevezte őt ki igazságügy-miniszterré, ráadásul azokban az években „Bobby” az elnök legfőbb tanácsadójának is számított, tehát a felgöngyölítési kísérletekben JFK aligha volt ártatlan…Ezt a verziót támasztja alá az is, hogy a gyilkossággal vádolt Lee Harvey Oswaldot a dallasi rendőrkapitányság alagsorában „hazafias felháborodásból” lelövő Jack Ruby chicagói születésű dallasi bártulajdonos még szülővárosából ismerte Giancanát, és baráti viszonyban volt Joseph Campisivel, aki akkoriban a dallasi alvilág fejének számított. November 21-én fel is kereste Campisit dallasi éttermében…Ruby mellesleg jó kapcsolatokat ápolt a helyi rendőrséggel is, az egyenruhások mindig szívesen látott vendégek voltak bárjaiban és a gyilkosságot követően már aznap többször megfordult a rendőrkapitányságon…
Felmerült az is, hogy J.Edgar Hoover, az FBI mindenható igazgatója áll a merénylet mögött. Kennedy és Hoover nemigen szívelték egymást, és az elmélet szerint Hoover, aki 1924 óta vezette a szövetségi nyomozó irodát, illetve annak elődjét, a BI-t (Bureau of Investigation), attól félt, hogy 1965-ben, amikor betölti 70. életévét, nyugdíjba küldik. De ha tovább visszük a gondolatot, az igazgató attól is tarthatott, hogy a buzgó Robert előbb-utóbb eljut az ő alvilági kapcsolataihoz…
Az elméletek között igen erős a „kubai szál”. Nem csupán azt tételezik fel, hogy Castróék ölették meg Kennedyt, hanem azt is, hogy a Castro-ellenes kubai emigráció állt az akció mögött, mivel nem tartották a Fehér Ház Kuba-politikáját eléggé erőteljesnek, és személy szerint Kennedyt tették felelőssé azért, hogy a CIA által szervezett 1961. áprilisi Disznó-öbölbeli inváziót amatőr módon hajtották végre.
2013-ban, merénylet 50. évfordulóján jelent meg The Hidden History of the JFK Assassination (magyarul A Kennedy-gyilkosság elhallgatott története) címen Lamar Waldron amerikai történész és oknyomozó újságíró műve. Waldron az eddig ismeretlen dokumentumok és a még élő kulcsfontosságú résztvevőkkel készített interjúk alapján igen merész választ kínál a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos függő kérdésekre. Waldron tényfeltáró munkájának kétségkívül az az egyik legérdekesebb megállapítása, hogy a Kennedy fivérek 1963. december 2-án titokban újabb inváziót terveztek Kuba ellen. A konspiratív hadműveletben kubai részről nem más, mint a legendás hírű parancsnok, a kubai vezetés harmadik embere, Juan Almedia lett volna a partnerük, aki Waldron szerint az amerikai invázióval egyidejűleg palotaforradalmat hajtott volna végre Fidel Castro ellen. Kennedy meggyilkolása miatt azonban semmi sem lett ebből a szupertitkos tervből. (Almedia 2009-ben hunyt el, de annak ellenére sem lett kegyvesztett, hogy az államcsíny tervével kapcsolatosan, még a halála előtt, 2005-ben megszellőztették a szerepét.)
Ugyanakkor Waldron is előveszi a maffia-bosszú verzióját. Eszerint az elnököt a New Orleans-i klán feje, az olasz-amerikai Carlos Marcello ölette meg, aki uralta a louisianai és texasi szerencsejáték-ipart, és fontos szereplője volt a „francia kapcsolat” néven ismert heroin-kereskedőhálózatnak. Ellenfeleivel szemben nem volt kíméletes: holttestüket lúgba mártva, vagy mocsárba elsüllyesztve tüntette el. Waldron szerint irodájában e felirat lógott: „Hárman akkor tudnak titkot tartani, ha ketten halottak”. Marcellónak volt oka gyűlölnie a Kennedy-fivéreket, mert ők idézték a szervezett bűnözést vizsgáló szenátusi bizottság elé, és ki is utasították az Államokból, miután nem rendelkezett amerikai állampolgársággal. A New Orleans-i keresztapa azonban visszaszökött és bosszút esküdött. Miután 1981-ben mégis sikerült őt elítélni, egyik cellatársának – akit az FBI beszervezett – bevallotta, hogy az ő bérgyilkosai ölték meg JFK-t, mind Lee Harvey Oswald, mind Jack Ruby az ő embere volt. Valójában Dallas csak a harmadik kiválasztott helyszín volt, mert néhány nappal korábban már Chicagóban, majd a floridai Tampában is merényletre készültek, de akkor ezt a körülmények nem tették lehetővé.
Képbe kerültek a rasszista, fasiszta elemek is. Két héttel a gyilkosság előtt, 1963. november 9-én ugyanis egy miami rendőrségi informátor találkozott Joseph Milteerrel, a National State Rights Party nevű szélsőjobboldali szervezet vezetőjével, aki kijelentette: Kennedy-t egy magas épület tetejéről fogják lelőni….A készülő polgárjogi törvény különösen népszerűtlen volt a déli államokban, így Texasban is.
Érdekes módon csak közel negyedszázaddal később kezdett terjedni az az elmélet, hogy Kennedy-t az izraeli titkos szolgálat, a Moszad ölette meg, mert az elnök ellenezte Izrael nukleáris törekvéseit. A vele szembeni haragot csak tetézte apjának közismert antiszemitizmusa, Hitlerrel való egykori kapcsolata. Ezt a verziót tartotta valószínűnek Mordehai Vanunu izraeli atomtechnikus is, aki 1986-ban leleplezte Izrael addig titokban tartott atomprogramját és emiatt, hazaárulás címén 18 évi börtönre ítélték.
A legerősebb hatású teóriák között természetesen ott van a szovjet titkosszolgálat, a KGB által irányított „kommunista összeesküvés”, elvégre a hidegháború kellős közepén vagyunk, két évvel a Berlini Fal felhúzása, egy évvel a kubai rakétaválság után, JFK 1963. június 26-án jelenti ki Nyugat-Berlinben, hogy „Ich bin Ein Berliner”…Az elméletek között akad olyan, amely már-már a James Bond-filmeket juttatják eszünkbe: az 1978-ban az Egyesült Államokba szökött román titkosszolgálati vezető, Ion Mihai Pacepa tábornok szerint ugyanis Oswaldot a KGB „programozta be”, hogy megölje Kennedy-t. A világháborúval fenyegető nemzetközi feszültség csökkenésével azonban el akartak ugyan állni a tervtől, de a „gyilkológéppé” kiképzett Oswaldot már nem lehetett megállítani…A KGB-teória másik szála, hogy vélhetően a szovjet titkosszolgálat tetette el láb alól 1964. októberében Mary Pinchot Meyer festőnőt, Kennedy egyik szeretőjét, nehogy kiderüljön az oroszok szerepe. A gyilkossággal gyanúsított fekete bőrű Raymond Crumpot egy évvel később felmentették. A nagyvilági hölgy volt férje, Cord Meyer mellesleg magas rangú CIA-tiszt, Allen Dulles bizalmi embere, az amerikai és a külföldi médiát manipuláló „Csúfolódó rigó” (Mockingbird)-akcióterv kiagyalója és irányítója volt…
És el is jutottunk ezzel egy sokkal komolyabb feltételezéshez, a CIA felelősségéhez: Kennedy és a szervezet kapcsolatai a Disznó-öböl után váltak feszültté, és az elnök nem értett egyet azzal, hogy a Washington számára kellemetlenné, vagy feleslegessé vált vezető politikusokat eltegyék láb alól. Ilyen volt például a Castro elleni merényletterv, vagy a Dallas előtt alig 20 nappal végrehajtott gyilkos puccs a korábban az Egyesült Államok kegyeltjének számító Ngo Dinh Diem dél-vietnami elnök ellen. Kapcsolatuknak nem tett jót az sem, hogy JFK igazságügy-miniszter öccsét bízta meg a „Cég” felügyeletével. Elterjedt az is, hogy az elnök nemcsak egy híressé vált dühkitörés során, hanem nagyon is komolyan fontolóra vette a CIA feloszlatását . Egyes szakértők szerint Kennedy meggyilkolásához éppen az egyik Castro-tervet „igazították át”. Ezek fényében különösen érdekes, hogy az Earl Warren, az amerikai legfelsőbb bíróság elnöke vezette vizsgálóbizottságba bekerült a CIA volt főnöke, Allen Dulles, akit 1961 szeptemberében Kennedy vezérkarával együtt menesztett, nem utolsósorban a kubai fiaskó miatt.
És akkor még nem szóltunk az amerikai hadiipari komplexum szerepéről: 1963. október 7-én ratifikálta az elnök a légköri, víz alatti és űrbeli nukleáris kísérletek tilalmát előirányzó nemzetközi atomcsend-egyezményt és több nagy iparmágnás vélhetően nem sajnálta „az anyagi áldozatot sem” Kennedy eltüntetésére, amelynek minden szempontból az elsőszámú gyanúsított, Lyndon B. Johnson alelnök volt a haszonélvezője. Ennek kapcsán aligha mehetünk el szó nélkül amellett, hogy bekerült a Warren-bizottságba Gerald Ford michigani republikánus képviselő – a későbbi elnök, aki 1974-ben, a Watergate-ügy után jutott be a megbukott és lemondásra kényszerült Richard Nixon helyére a Fehér Házba – aki kongresszus védelmi albizottságában a hadikiadások növelésének lelkes szorgalmazója volt. Fordot korábban rendszeresen megfigyelte az FBI, különösen olyankor, amikor Fred Black-kel, az alvilági relációktól sem mentes (ismét Giancana!) hadiipari nagyvállalkozóval találkozgatott a washingtoni Sheraton Hotelben. Black, akinek cége, a North American Aviation belekeveredett egy szövetségi korrupciós ügybe, Johnson egyik közeli tanácsadója volt. William Sullivan, az FBI igazgató-helyettese memoárjában azt írta, hogy „Hoover nagyon örült Ford Warren-bizottsági kinevezésének, mert ezáltal lett egy belső informátorunk.” Az sem érdektelen történetünk szempontjából, hogy a bizottság egy másik tagja, a szélsőjobboldali nézeteiről ismert Richard Russell szenátor, a Johnson-család jó barátja szerint Earl Warren csak azután vállalta el a bizottság elnöki tisztségét, hogy Johnson behívatta az „Ovális Irodába” és emlékeztette őt egy bizonyos „mexikóvárosi incidensre”…
Johnson, akinek kezdőbetűi – LBJ – később ugyancsak fogalommá váltak, népszerűsége mélypontján volt, hatalma gyakorlatilag a nullával volt egyenlő és kiszivárgott, hogy Kennedy a következő elnöki ciklusát más alelnökkel képzeli el. A már említett felmérés szerint a JFK-összeesküvésben hívők 20%-a hiszi azt, hogy az alelnök állt a gyilkosság mögött, mert félt, hogy leleplezik korrupciós ügyeit. Ugyanakkor egyes feltevések szerint Johnson, ellentétben Kennedy-vel „jó kapcsolatokra” törekedett az FBI-jal és a testület sem törte magát túlságosan, hogy kiderítse a dallasi igazságot. Az új elnök pedig folyamatosan nyomást gyakorolt a Warren-bizottságra, hogy mielőbb zárja le az ügyet, „hogy megszabadítsa az országot a traumától”. A 889 oldalas jelentést végül 1964. szeptember 24-én fogadták el, és három nappal később hozták nyilvánosságra. Közel két hónappal korábban azonban újabb „sokk” érte az amerikai közvéleményt: Johnson augusztus 4-én rádióbeszédben számolt be a „tonkini incidensről”, amerikai és észak-vietnami hajók fegyveres összecsapásáról, amely ürügyet szolgáltatott a kommunista Észak-Vietnam bombázására, majd egy évvel később harcoló amerikai egységek Vietnamba küldésére…
És ne feledjük: Johnson texasi volt, el is kísérte az elnököt utolsó, végzetes kortesútjára, sőt, a program szerint az út végén látogatást tettek volna az ő ranch-én. Jól ismerhette tehát szűkebb pátriája viszonyait – és embereit. Jackie Kennedy néhány hónappal az események után több interjút adott neves történész Arthur Schlesingernek, férje egykori tanácsadójának. Ezekből kiderült, hogy egykori First Lady férje haláláért elsősorban alelnökét teszi felelőssé. Bár az 1994-ben elhunyt özvegy kikötötte, hogy a felvételeket csak 50 évvel az ő halála után lehet nyilvánosságra hozni, lánya, Caroline, 2011-ben kiadta e beszélgetéseket.
Jackie és LBJ viszonyának egyik kulcsmozzanatát írta meg 2012-ben Robert Caro történész. A The Years of Lyndon B. Johnson: Passage to Power című könyvéből megtudhatjuk: az alelnök ragaszkodott ahhoz, hogy amikor az Airforce One fedélzetén Kennedy halála utáni percekben letette az elnöki esküt, az özvegy mellette legyen, ezzel legitimizálja az ő hivatalba lépését. Ugyancsak a Kennedy-klán felé tett gesztusnak szánta Johnson, hogy rögtön állást ajánlott leendő kormányában az „ír maffiának” nevezett tanácsadói kör két tagjának, Kenny O’Donnell-nek és Dave Powers-nek.
Az LBJ-szálat egy 2002-ben elhunyt hölgy, bizonyos Madelaine Brown is segített elhinteni a köztudatba. Brown, aki állítólag Johnson szeretője volt, azt terjesztette, hogy az alelnök egy november 21-i fogadáson találkozott Hooverrel és Richard Nixonnal, majd bizalmasan a fülébe súgta: „Holnapután már nem fognak kellemetlenkedni nekünk a Kennedyek. Ez nem fenyegetés. Ígéret.” Később azonban kiderült, hogy a hölgy csak kitalálta a történetet, a szóban forgó fogadáson ugyanis Johnson fizikailag nem lehetett ott…
És ha már Texas, akkor az olajlobbit se hagyjuk ki a sorból. Létezik olyan teória is, amely egy későbbi elnököt, George Herbert Walker Bush-t is belekeveri az ügybe, hiszen akkor ő már 12 éve egy helyi nagyvállalat, a Zapata Petrol Corporation elnöke volt, egy olajcégnek pedig mindig jó üzlet a háború. (Lásd még az 1991-es öbölháborút, majd Irakot…). És Bush sr. a merénylet napján szintén Dallasban tartózkodott…
De térjünk még vissza Johnsonra! Michael Thomas politológus, a State of The Nation nevű “alternatív hírportál” szerkesztője a Johnson-szálat erősíti. Emlékeztet arra, hogy Johnson mögött ott állt az egész olajlobbi és a hadiipar pénze. Nyílt titok volt, hogy Kennedy 1960-ban azért választotta őt alelnöknek, hogy ezzel biztosítsa magának Texas támogatását és szüksége volt Johnson kongresszusi tapasztalatára, aki már hat éve volt a demokrata párti szenátusi többség vezetője. Ezért is választották ki e déli államot Kennedy “nyilvános kivégzésére.” Ugyancsak köztudott volt a két politikus közötti, már-már gyűlöletté fajult ellenszenv, amely szinte elképzelhetetlenné tette, hogy együtt tudjanak dolgozni a mindennapokban. Ráadásul Johnson szenátorként belekeveredett különböző korrupciós ügyekbe, amelyek, ha kiderülnek, véget vetettek volna politikai karrierjének. Éppen ezért Kennedy meggyilkoltatásával “megszabadult volna minden bűnétől”. Richard Nixon, Kennedy fő republikánus riválisa, aki 1968-ban lett elnök, egy tv-interjúban a Warren-bizottságot a “világ legnagyobb csalásának” nevezte. Thomas végső érvnek azt a felvett telefonbeszélgetést szánta, amelyet közvetlenül a merénylet után folytatott Robert Kennedy Johnsonnal. Robert egyenesen nekiszegezte a kérdést LBJ-nek: “Miért ölte meg a fivéremet?”
Johnson már ex-elnökként 1969-ben a CBS híres kommentátorának, Walter Cronkite-nak úgy nyilatkozott, hogy továbbra is elképzelhetőnek tartja „külföldi hatalmak szőttek összeesküvést” Kennedy meggyilkolására. Később azonban a beszélgetés e részét letiltotta „nemzetbiztonsági okokra” hivatkozva, és a felvétel csak 1973-ban bekövetkezett halála után mehetett adásba.
Tizenkét évvel a Warren-jelentés után, amely a „magányos gyilkos” Oswaldot jelölte meg egyetlen bűnösnek, alakult egy képviselőházi vizsgálóbizottság (The United States House of Representatives Select Committee on Assassinations), amely három év alatt eljutott oda, hogy Kennedy valószínűleg „összeesküvés” áldozata lett, és feltehetően legalább ketten voltak a gyilkosok. Ugyanakkor az 1979-es jelentés kizárta a lehetséges szálak közül a Szovjetuniót, Kubát, a maffiát, az FBI-t és a CIA-t is, de nyitva hagyott egy kiskaput: elképzelhetőnek nevezte, hogy az említett szervezetekhez tartozó „egyéneknek” közük lehetett a merénylethez…
Két magányos gyilkos: Lee Harvey Oswald….
Maradt tehát Lee Harvey Oswald, aki úgy vált a 20. század egyik leghíresebb merénylőjévé, hogy szerepe a mai napig nem tisztázott. Az amerikai médiában a Kennedy-gyilkosság körülményeivel kapcsolatban még mindig őt emlegetik a legtöbbet. Néhány fotója – a letartóztatásáé, a fegyverrel való pózolása és Jack Ruby általi lelövése – része az amerikai nép ikonográfiájának. Jellemző, hogy még egy erősen megkérdőjelezhető ízlésű számítógépes játékot, a 2004-ben készült JFK Reloaded is, amelynek játékosai „lelőhették” az elnököt, is úgy alakították, hogy az a Warren-jelentést támassza alá.
Jó ideig még aligha fog kiderülni egyértelműen, hogy valóban egy mindenre elszánt hidegvérű bérgyilkos volt-e, aki remekül játszotta tragikus szerepét – és ezáltal tekinthetjük akár „öngyilkos merénylőnek” is – vagy pedig csupán egy személyiség-zavaros fiatalember, aki élete váratlan fordulataival jött kapóra azoknak, akiknek Kennedy elnök az útjában állt.
De a hírnevet kereső „magányos merénylő” képét sem hessegethetjük el, bár lehet, hogy csupán annak fényében soroljuk be utólag ebbe a kategóriába, hogy 20 éven belül több ilyen tettes is felbukkant az Egyesült Államokban, akik elnökökre, elnökjelöltekre pályáztak. Róluk külön fejezetben szólunk. Kiábrándultság és hírnév utáni vágy a két visszatérő motívum. Vajon mi motiválhatta Oswaldot, hogy akarva vagy akaratlanul belekeveredett a Kennedy-ügybe?
Oswald élete kiszámíthatatlanságának eredőjét gyerekkorában kell keresnünk. New Orleans-ban született 1939. október 18-án. Apja két hónappal születése után szívrohamban meghalt. Lee három éves koráig árvaházban nevelkedett, majd anyja ismét magához vette és 1944-ben Dallasba költöztek. Tizenhét éves koráig Oswald legalább 20 helyen lakott, tucatnyi iskolába járt! 1952-ben New York-ba költöztek, ott többször összetűzésbe került a rendőrséggel, sőt, pszichiátriai kezelésnek is alávetették. 1954-ben visszamentek New Orleans-ba, majd két év múlva Oswald jelentkezett a tengerészgyalogsághoz.
Katonai karrierje brilliánsnak indult, megkapta a „mesterlövész” minősítést. Aztán, miután átvezényelték Japánba, kétszer is hadbíróság elé állították. Először azért, mert megsebesítette magát egy olyan pisztollyal, amelynek viselésére nem volt engedélye, majd pedig egy bárban verekedett. Közben autodidakta módon oroszul kezdett el tanulni és időnként elismerően szólt a Szovjetunióról és a marxista ideológiáról. Mindezt a hidegháború kellős közepén! Végül 1959-ben leszerelték. Finnországba utazott, majd onnan vonattal ment tovább Moszkvába, turistaként. Moszkvába érkezve azonban közölte idegenvezetőjével, hogy menedékjogot kíván kérni. A szovjet hatóságok először elutasították – arra gyanakodtak ugyanis, hogy a volt „marine” a CIA szolgálatában áll – mire Oswald felvágta az ereit. Felgyógyulása után mégis megkapta a tartózkodási engedélyt, és Minszkbe küldték egy elektronikai gyárba. Itt ismerkedett meg a 19 éves Marina Pruszakova gyógyszerész-hallgatóval, akivel 1961 áprilisában összeházasodtak. 1962 februárjában megszületett közös gyermekük. Májusra azonban Oswald csalódott új hazájában, és a moszkvai amerikai nagykövetségen hazatelepülését kérvényezte. Családjával 1962 őszén érkezett haza és telepedett le Dallasban.
A Warren-bizottság 1964-ben utólag egy másik merényletet is Oswald nyakába varrt. 1963. április 10-én ugyanis Dallasban otthonának ablakán keresztül rálőttek a dühödt antikommunista és fajgyűlölő hírében álló Edwin Walker nyugalmazott tábornokra, akit azért bocsátottak el a hadseregből, mert szélsőjobboldali propaganda-anyagot terjesztett a katonák között. Walker csupán enyhe sérüléseket szenvedett.
A Walker-merénylet után néhány nappal Oswald New Orleans-ba ment, és szülővárosában töltötte a nyarat. Ott röplapokat nyomtatott és terjesztett Fidel Castro mellett és utcai összecsapásokba is keveredett Castro-ellenes tüntetőkkel. 1966 és 1969 között egy louisianai kerületi ügyész, Jim Garrison, aki elvetette a Warren-jelentést, éppen a „New Orleans-i” szálon elindulva próbálta meg bebizonyítani, hogy Kennedy egy szélesebb összeesküvés áldozata lett, amelyben helyi szélsőjobboldali elemeket használt fel a titkosszolgálat. Fő gyanúsítottja Clay Shaw New Orleans-i üzletember volt, mire azonban a perre sor került, feltételezett tettestársai, köztük David Ferrie, aki állítólag Oswald katonai kiképzője volt és Guy Banister volt FBI-ügynök, gyanús körülmények között távoztak az élők sorából. Shaw-t végül 1969. március 1-én egy órás tárgyalás után felmentették. Az üzletember 1974-ben tüdőrákban meghalt, öt évvel később azonban Richard Helms volt CIA-igazgató, aki a Kennedy-gyilkosság idején a Cég „tervezőcsoportjának” helyettes vezetője volt, beismerte, hogy Shaw CIA-ügynök volt… Garrison néhány évig az amerikai média egyik sztárja lett, szerepelt például az NBC tv-ben Johnny Carson Tonight Show-jában, ahol előadta összeesküvés-elméleteit a dallasi könyvtár körüli tér, a Grassy Knoll „árnyékgyilkosairól”, de gyanúsítottjai között megnevezte az FBI-t, a CIA-t, a dallasi rendőrséget és a texasi felső tízezret is. 1991-ben az ügyészt tette meg Oliver Stone JFK című filmjének főszereplőjévé (Kevin Costner személyesítette meg), és az újra reflektorfénybe került Garrisonnak fontos szerepe volt abban, hogy egy évvel később nyilvánosságra hozták csaknem a teljes Kennedy-dossziét. A filmben Garrison maga is szerepelt egy jelenetben: Earl Warrent alakította…Az ügyész a Kennedy-akták nyilvánosságra hozataláról rendelkező törvény hatályba lépését már nem érte meg: öt nappal korábban, 1992. október 21-én rákbetegségben meghalt, de nem élt hiába…
2003-ban került nyilvánosságra, hogy a gyilkosság után Helms megbízta John Whittent, a „Cég” közép-amerikai akciócsoportjának vezetőjét, hogy indítson vizsgálatot Oswald kubai kapcsolatairól, aztán, alig egy hónappal később hirtelen elvette tőle az ügyet. 2003-ban már sem Helms, sem Whitten nem élt…A CIA 2013. novemberében azt is beismerte, hogy működött New Orleans-ban egy másik, azóta szintén elhunyt ügynöke, bizonyos George Joannides, aki kapcsolatban állt a helyi anti-castrista erőkkel….
Oswald New Orleans-ból Mexikóvárosba utazott, ahol a kubai és a szovjet nagykövetségen kilincselt, hogy Kubán keresztül ismét a Szovjetunióba látogathasson, de kérelmét elutasították. T. Jeremy Gunn történész szerint Mexikóváros abban az időben a nyugati félteke kémközpontja volt, és a CIA valamennyi ottani nagykövetséget lehallgatta. Akkoriban Oswald-nak megromlott a kapcsolata Marinával. Volt egy mexikói szeretője, aki a kubai követségen dolgozott és kapcsolatban állt a szigetország hírszerzőivel. Philip Shenon, a New York Times egykori riportere 2013 őszén megjelent A Cruel and Shocking Act: The Secret History of the Kennedy Assassination című könyvében azt állítja, hogy a CIA ismerte minden mozgásukat, de hallgatott ezekről. A gyilkosság után pedig mindent megtett azért, hogy ez az információ ne derüljön ki. Megsemmisítették a bizonyítékokat, agyonhallgatták a tanúk által elmondottakat, mint például, azét, aki azt állította: hallotta Oswaldot, amikor a kubai követségen azzal kérkedett, hogy szándékában áll megölni Kennedyt. A dokumentum, amely bizonyította, hogy a CIA és az FBI tudott erről, eltűnt, még mielőtt a Warren-bizottsághoz került volna.
Oswald szándékaival kapcsolatban egész mást állít James Reston jr., az egykori neves újságíró fia, a The Accidental Victim című könyvében. Véleménye szerint Oswald célpontja nem is az elnök, hanem John Connally kormányzó volt. Connally ugyanis e hivatal betöltése előtt haditengerészeti miniszter volt, és Oswald hozzáfordult, mint földijéhez, hogy vizsgálják felül a tengerészgyalogosoktól való leszerelésének aktáját, amelyet meghallgatása nélkül változtattak „fegyelmivel való elbocsátássá” (dishonorable discharge) a Szovjetunióba való távozása után. A bürokratikus elutasító választ Oswald egy olyan borítékban kapta meg, amelyet a kormányzói választási kampányra készítettek, Connally vigyorgó arcképével. Miután Oswald e bélyeg miatt sokáig nem talált magának munkát Texasban, gyűlölete a kormányzó iránt egyre nőtt. Később Marina és a helyi orosz közösség több tagja is megerősítette, hogy Oswald célpontja nem Kennedy, hanem Connally volt. A Warren-bizottság azonban ezeket a vallomásokat sem vette figyelembe!
Ennek fényében elképzelhető az is, hogy a CIA vagy valamelyik másik „szolgálat” egyszerűen csak megfigyelte Oswaldot: követték, tudtak a Connally elleni gyűlöletéről, hagyták, hogy cselekedjen, miközben a dallasi könyvraktárban elhelyezték saját orvlövészeiket. Ennek némiképp ellentmond, hogy Oswald „mesterlövész” volt, de hát a mesterlövész is ember és neki is lehet rossz napja…Ellenben ideális „tettes” volt, akit könnyen kézre lehetett keríteni, miközben az igazi tettesek köddé válhattak, mert ebben az esetben megbízóik nyilván egérutat biztosítottak számukra…Van olyan verzió is, hogy az igazi gyilkos nem is a könyvraktárból lőtt, hanem a közeli felüljáró felől, és mivel a figyelem a könyvraktárra koncentrálódott, rá senki sem figyelt…
Mi az, amit biztosan tudunk Oswaldról? Hogy ott volt a könyvraktárban, ahol dolgozott és a merénylet után távozott az épületből. Autóbuszra szállt, hazament, majd ismét elindult be a városba. Akkor találkozott a járőröző John .D. Tippittel, aki – a rendőrségi rádión leadott személyleírás nyomán – igazoltatni akarta, Oswald azonban pisztolyt rántott és lelőtte. Közben ugyanis ellenőrizték a könyvraktár alkalmazottait, és a névsorolvasásból csak Oswald hiányzott. Utána egy helyi moziban próbált elrejtőzni, ahol A háború pokol (War Is Hell) című filmet játszották, de előtte felfigyelt rá egy cipőbolt eladója, aki aztán a moziba vezette a rendőröket. Oswald ismét pisztolyt rántott, megpróbált leütni egy rendőrt, de a túlerő győzött. A nagyszabású rendőri akcióra nagy csődület gyűlt össze a mozi előtt, mert pillanatok alatt elterjedt, hogy Kennedy gyilkosát fogják el. A rendőrök alig tudták kimenteni Oswaldot a vérszomjas tömeg elől…
Ekkor már megtalálták a könyvraktárban Mannlicher-Carcano puskáját, amelyen azonosították tenyerének lenyomatát. (Ujjlenyomatot nem!) A fegyvert A. Hiddell nevű vevőnek adták el, és Oswaldnál találtak a sajátja mellett egy Alek Hiddell névre szóló személyi igazolványt…
A dallasi rendőrkapitányságon Will Fritz főfelügyelő hallgatta ki Oswaldot, aki tagadta, hogy megölte volna Kennedy-t, ellenben többször is hangoztatta, hogy őt „baleknak” használták a merényletben. J.D. Tippit megölését egy idő után bevallotta, később ezt is visszavonta. Innentől kezdve tulajdonképpen mindegy volt már neki, hiszen a rendőrgyilkosságért minden bizonnyal kiszabták volna rá a halálbüntetést…Oswald nem kommunistának, hanem marxistának nevezte magát, elismerte, hogy rokonszenvezik a Castro-rendszerrel, hitéről nem akart nyilatkozni. Egyúttal közölte, hogy nem hajlandó magát hazugság-vizsgálónak alávetni.
Fritz november 22 délután 14:30 és november 24 délelőtt 11:15 között összesen mintegy 12 óra hosszat hallgatta ki a gyanúsítottat, ezekről a beszélgetésekről azonban nem készült sem hangfelvétel, sem pedig írásos jegyzet! Sokáig csak annyi volt ismert, amennyit a felügyelő a Warren-bizottság előtt elmondott. Oswald vallomásait végül a People’s Almanach gyűjtötte össze 14 évi munkával Mae Brussell vezetésével azoknak a tanúknak az elmondása alapján, akik a kihallgatás különböző szakaszaiban jelen voltak. Brussell történész, rádióriporter és oknyomozó újságíró volt, az utóbbi műfajban a legkiválóbbak egyike. Az ő halálát is a gyanús esetek között tartják számon: 1988 októberében egy gyors lefolyású rák végzett vele, miközben éppen a San José-i Presidio katonaiskola óvodájában történt szexuális erőszak-sorozat ügyében vizsgálódott.
Arra a kérdésre, hogy miért hagyta el a könyvraktár épületét, Oswald azt felelte, hogy nagy lett a zűrzavar, és különben sem volt már semmi munkája, és mivel nem vették szigorúan a munkaidőt, úgy gondolta, hogy szabaddá teszi magát délutánra.
A kihallgatáson részt vett James Hosty FBI-ügynök, aki 1963 márciusában kapta a feladatot a „kommunista gyanús” Oswald megfigyelésére. Hosty akkor felkereste Oswald feleségét, aki barátnőjénél, Ruth Paine-nél lakott. Amikor Oswald erről értesült, Dallasba ment a helyi FBI-irodába, az ügynökkel akart beszélni. Hosty azonban éppen ebédelt, és ezért Oswald egy levelet hagyott neki. Amikor a Hosty megjelent a kihallgatáson, Oswald nekitámadt, azzal vádolta, hogy többször is zaklatta Marinát. Oswald lelövése után Hosty főnöke utasította az ügynököt, hogy semmisítse meg a levelet, amelyben állítólag megfenyegette őt. Kettejük kapcsolata azonban ennél is bonyolultabb volt: megtalálták Oswald noteszában Hosty otthoni és hivatali telefonszámát, sőt, még gépkocsija rendszámát is, ami arra utalt, hogy „munkakapcsolatban” lehettek. Az FBI azonban a noteszt nem adta át a Warren-bizottságnak, csak egy jegyzőkönyvet készítettek róla, amelyből kihagyták Hosty-t és az ügynök a levélről is hallgatott. Az 1976-ban létrehozott képviselői bizottság előtt Hosty elismerte, hogy félrevezette a Warren-bizottságot. Egykori főnöke, Gordon Shanklin még akkor is tagadta, hogy tudott volna Oswald leveléről…
Alig másfél órával Oswald letartóztatása után Bill Ryan, az NBC híradó munkatársa már meg is nevezte, mint elsőszámú gyanúsítottat. A másnap délelőtt 11:15-kor a rendőrkapitányságon tartott sajtótájékoztatón Jack Ruby is jelen volt…
Fritz volt az, aki a dallasi rendőrfőnökkel, Jesse E. Curry-vel egyetértésben Oswald átszállítását szervezte a megyei börtönbe. Curry feladata lett volna, hogy megvédje Oswaldot. Később azt állította, hogy nem sokkal a börtönbe való indulás előtt telefonhoz hívták: a vonal másik végén Earl Cabell, Dallas polgármestere volt. Curry több ízben ellentmondásba került önmagával a lövések leadásának irányát illetően, évekkel később viszont egy újságírónak úgy nyilatkozott: egyáltalán nincs meggyőződve Oswald bűnösségéről, mert semmi nem bizonyítja, hogy ő lőtt volna a könyvraktárból.
1963. november 24-én délelőtt 11:20 perckor a kapitányság alagsorát ellepték az újságírók, fotósok. És közéjük elvegyülve érkezett meg Jack Ruby, aki közvetlen közelről halálos lövést adott le – Kennedy gyilkosára? Vagy a koronatanúra? Lee Harvey Oswaldot aznap délután 13:07 perckor nyilvánították halottá. Az amerikai tv-csatornák közvetítése révén ezt a gyilkosságot milliók láthatták élőben.
…és Jack Ruby
Ruby, eredeti nevén Jacob Rubinstein, legalább olyan zavaros figura volt, mint Oswald. Nem csupán a rendőrség és a maffia között egyensúlyozott folyamatosan (még az a hír is járta róla, hogy droggal látja el a rendőröket, akik az érte adott pénzt a rendőrségnek tett szolgálatai „dologi kiadásaként” számolták el), hanem, azáltal, hogy bekapcsolódott a maffiai kubai ügyeibe, a CIA-nek is látókörébe került. Az olasz-amerikai maffiának ugyanis komoly érdekeltségei voltak Kubában Fulgencio Batista uralma alatt, mint azt Francis Ford Coppola is felidézte Keresztapa-filmjének 2. részében, és a diktátor maga is bőségesen részesült a Cosa Nosta bevételeiből. Fidel Castro így természetes ellensége lett az alvilágnak. Az egyik nagyfőnök, Santo Trafficante börtönbe is került 1959-ben Kubában és amikor kitoloncolták, többedmagával támogatta a maffia részéről a CIA Castro elleni terveit. Kapcsolatuk a Cégnél az a William Harvey volt, aki az egyik szervezője volt a Disznó-öbölbeli inváziónak, és még akkor sem tett le Fidel fizikai megsemmisítéséről, amikor az elnök, a rakétaválság megoldása után, határozottan letiltotta az ilyen akciókat. Ruby állítólag 1963 nyarán fordult Trafficantéhoz némi „szívesség” reményében, mert a bártulajdonosnak nézeteltérései támadtak a varietéművészek szövetségével (AGVA), miután gyakran előfordult, hogy bárjainak művészeit nem fizette ki. Akkor már a maffia és a CIA vélhetően Kennedy-t vette célba.
Hogy pontosan mi volt a szerepe Jack Ruby-nak, szintén nem derült ki máig sem. Letartóztatásakor kijelentette, hogy „Dallas becsületét akarta visszaállítani”. Tárgyalása során azt állította, hogy „azért lőtte le Oswaldot, mert nem bírta volna elviselni, hogy Jacqueline Kennedy-nek tanúskodnia kelljen Oswald perében”. Később ezt a kijelentését visszavonta, mondván, hogy ezt az ügyvédje tanácsolta neki. Szerette volna elérni, hogy a Warren-bizottság kihallgassa őt, de csak akkor lett volna hajlandó a vallomástételre, ha Washingtonba szállítják, mert Dallasban nem érezte magát biztonságban. Ezt Warren azzal utasította el, hogy Washingtonban „nem tudnának biztosítani neki rendőri védelmet”. Oswald elnémítójának a vallomására sem voltak kíváncsiak!
Végül a bizottság Ruby-val kapcsolatban is megállapította, hogy „nem volt részese semmilyen összeesküvésnek”, sőt, még azt is, hogy „nem voltak kapcsolatai a szervezett bűnözéssel”. Rubyt 1964. márciusában halálra ítélték, de ügyvédje elérte a perújrafelvételt. Ezt azonban a bártulajdonos nem érte meg: 1967. január 4-én tüdőrákban meghalt.
Jack Ruby tettével kapcsolatban is számos mendemonda kering. Egyesek szerint csupán reklámra vágyott, hogy saját üzletét erősítse „hazafias tettével”. Egy 1992-ben készült film (r: John MacKenzie), amelyben Danny Aiello keltette életre a bártulajdonost, azt sejteti, hogy a CIA megzsarolta Ruby-t és eredetileg őt nézték ki Kennedy meggyilkolására. Miután a merényletet más hajtotta végre (a film szerint nem Oswald, és nem is a könyvraktárból), és a maffia embere is közli vele, hogy vége a kapcsolatuknak, ráadásul „kis senkinek” nevezi”, Ruby megesküszik, hogy még hallani fognak róla. A tárgyaláson aztán meglátja azt a CIA-ügynököt, aki egykor „figyelmeztette kötelességére.”…
Lamar Waldronnak is megvan a maga magyarázata: Ruby bárja szintén Carlos Marcello érdekkörébe tartozott, és amikor a főnök megsokallta a Ruby által zsebre tett jövedelmet, megparancsolta neki, hogy „engesztelésül” ölje meg Oswaldot.
Tehát úgy tűnik, mindenki függött mindenkitől, kisemberek és nagymenők kölcsönösen tartották sakkban egymást. És az egész történetben valószínűleg Oswald és Ruby egyaránt átláthatatlan szálakkal mozgatott bábú volt…
Lee Harvey Oswaldot ekképp jellemezte a Warren-jelentés: „Oswaldot a környezetével szembeni mindent felülmúló ellenségesség mozgatta. Nem olyannak tűnt, mint aki képes értelmes kapcsolatokat kialakítani más emberekkel. Állandóan elégedetlen volt az őt körülvevő világgal. Már jóval a gyilkosság előtt kifejezte gyűlöletét az amerikai társadalom iránt és tiltakozásul cselekedett ellene.”
2013. októberében árverést tartottak Dallasban, a merénylet közelgő 50. évfordulójára időzítve. Az aukción, amelyen Kennedy elnök személyi tárgyaira is lehetett licitálni, a legnagyobb sikert Oswald jegygyűrűje aratta, amely évtizedek után került vissza Marinához egy Forth Worth-i ügyvédtől: a gyűrű 108 ezer dollárért kelt el, de 54.000 dollárt adtak Oswald tengerészgyalogos lőkiképzési naplójáért is…
A kikezdhetetlen JFK-mítosz
Kennedy elnök mítoszában döntő szerepe volt a médiának. A mítoszteremtés már megválasztása előtt megkezdődött. Apja, Joe Kennedy, aki fejébe vette, hogy az ő fia lesz az első ír, katolikus elnöke az Egyesült Államoknak, pénzt, energiát, kapcsolatokat nem kímélve nyomta előre „Jacket”, a „háborús hőst”. Imázsának középpontjában a PT-109 torpedó legénységének 1943. augusztusi megmentése állt. A hajót megsemmisítette egy japán romboló a Csendes-óceáni Salamon-szigetek közelében. JFK „rosszakarói” szerint viszont az ütközést éppen Kennedy tapasztalatlansága okozta. A háború után egy rövid ideig az újságírás felé terelgette őt apja – William Randolph Hearst barátjaként elintézte, hogy fia tudósítsa a sajtómágnás lapjait 1945 nyarán a potsdami konferenciáról – de hamarosan a politikát választották számára. Eredetileg az elsőszülött Joseph-re várt volna ez a feladat, de ő 1944 augusztusában Franciaország partjainál hősi halált halt. John viszont visszatért a háborúból, és neki kellett átvennie fivére örökét. Nem emlékeztet ez a történet a Keresztapára, Michael Corleone esetére?
Joe Kennedy azt is elintézte, hogy Massachusetts állam demokrata párthoz húzó 11. képviselői körzete megüresedjen – a korábbi honatyát „rábeszélte”, hogy vállalja el Boston polgármesteri tisztségét, és az ő helyére választották be 1946-ban az alig 29 éves Kennedy-t. Hat évvel később már szenátor volt, és 1956 novemberében, Dwight Eisenhower elnök második megválasztása másnapján családi ebéd során eldőlt: „Jack” négy év múlva indul az elnökválasztásokon. Kezdettől fogva az erős, energikus, egészséges, „új hőstípus” képét sugallták, a jóképű, megnyerő stílusú, szónoknak sem utolsó JFK azonban egész pályafutása során küszködött e látszattal, hogy ő és környezete elleplezze krónikus betegségeit. Már a hadseregből is állandó derék- és hátfájdalmai miatt szuperálták ki, a flottához is csak úgy kerülhetett, hogy apjának „ismerőse” volt a haditengerészeti hírszerzésnél. Ennél is súlyosabb volt, hogy Addison-kórban szenvedett, amely a mellékvese-működés elégtelensége miatt izomgyengeséggel, állandó fáradtsággal járt. End of Days című, 2013 novemberében megjelent könyvében James L. Swanson, a The New York Times publicistája ezzel magyarázza, hogy Kennedy boncolását követően eltűnt a meggyilkolt elnök agya, és feltételezi, hogy azt Robert tüntette el, aki bálványozta bátyját és nem akarta, hogy „illetéktelen” orvosok felfedezzék a titkolt betegségeket. Egy Kennedy nem lehetett beteg! Ismerjük Rosemary Kennedy szomorú esetét, akin labilis idegzete és diszlexiája miatt homloklebeny-műtétet hajtottak végre és 64 évig élt gyakorlatilag élőhalottként…Pedig ezek a betegségek, az állandó gyógyszeres kezelések magyarázatot adnak arra is, hogy JFK miért kapkodott sokszor válsághelyzetben…
„Mennybemenetelének” egyik fontos állomása volt az 1960 júliusi, Los Angeles-i demokrata párti elnökjelölő konvenció, amelyről Norman Mailer, aki néhány év múlva az amerikai establishment egyik legkeményebb bírálója lett, az Esquire-ban írt sajtótörténelmet a Superman a szupermarketben című tudósításával.
„Külső megjelenése hangulatával együtt szembetűnően változott, és ettől még érdekesebb lett, amit mondott. Egyik pillanatban idősebbnek látszott koránál, olyan volt, mint egy 48-50 év körüli napbarnított, nem túl barátságos professzor. Néhány perccel később a kerti sajtókonferencián, előtte három mikrofonnal, a tv-kamera tüzében külseje metamorfózison ment át, ismét olyan lett, mint egy filmsztár, élénk, erős, gyors gesztusaival, olyan életerő-koncentrációval, amilyent egy sikeres színész tud sugározni” – írta Mailer.
Utána következett szeptemberben az Egyesült Államok történetének első elnökjelölti tv-vitája riválisával, Richard Nixonnal, amelyben a sármos, lendületes, az amerikai politikai életbe „friss levegőt” hozó Kennedy kiütötte a jóval tapasztaltabb, de „csúnya és unalmas” Nixont…Alig másfél hónap múlva ő lett Amerika első „pop-sztár” elnöke, akinek mítosza a mai napig erősebb annál, hogy objektíven meg lehessen ítélni államférfiúi hagyatékát.
Pedig éppen tőle szokták idézni a következő mondást: „Az igazság nagy ellensége gyakran nem az önkényes, a becstelen hazugság, hanem a vonzó, valótlan mítosz állandósága.” És ehhez a mítoszhoz, JFK emlékének megszépítéséhez az ilyen és hasonló idézetek maguk is jócskán hozzájárultak. Amerikában ma is kívülről fújja mindenki beiktatási beszédének egyik kulcsmondatát: „Ne azt kérdezd, hogy mit tesz érted a Haza, hanem, hogy Te mit tehetsz a Hazáért.” Vagy a többi híressé vált idézetet: ”Ne a könnyű életért imádkozzunk, hanem erősebb emberekért.” „Nem azért vagyunk, hogy a sötétséget hajszoljuk, hanem hogy gyertyát gyújtsunk, amely keresztül visz minket a sötétségen egy biztonságos és egészséges jövőbe.” „A változás az élet törvénye. Aki csak a múltra, vagy a jelenre figyel, biztosan lemarad a jövőről.””Addig kell a tetőt megjavítani, míg süt a nap”. De emlékeznek arra is, amit a Disznó-öböl után tartott sajtókonferencián mondott: „A győzelemnek 100 apja van, a vereség árva.” Ha nagyon utána akarnánk járni, valószínűleg megtalálnánk e mondások eredetét a Felvilágosodás nagyjainál, az alapító atyáknál, vagy akár keleti filozófusoknál is. Az sem kizárt, hogy e gondolatok többségét híres beszédírója, Ted Sorensen találta ki. Sorensen (1928-2010) 1953-ban szegődött a fiatal szenátor szolgálatába, később bekerült a politikai tanácsadók legbelső körébe. Kennedy „intellektuális vérbankjának” nevezte. A lényeg a közvélemény számára mégis csak az, hogy ezek a szavak John Fitzgerald Kennedy szájából hangzottak el.
Mellesleg Johnson fő tanácsadója és beszédírója sem volt akárki: Jack Valenti (1921-2007) aki 38 éven keresztül (1966 – 2004) állt az Amerikai Filmművész Szövetség élén, egy texasi reklámcégnél kezdte pályafutását, amelynek fő kliensei az állam olajvállalatai voltak. 1960-ban a Kennedy-Johnson választási kampány főnökévé avanzsált, ott volt a dallasi elnöki konvojban is, ő volt a körút sajtófőnöke. Ott volt az elnöki gépen, ahol Johnson letette a hivatali esküt, majd LBJ leghűségesebb tanácsadója lett. A rossznyelvek szerint a legszervilisebb szolga sem szerethette jobban urát, mint ő Johnsont, akit „a világ legintelligensebb emberének” nevezett. Valenti pályafutása kapcsán az embernek óhatatlanul eszébe jut a Johnson-olajlobbi szál, de az alvilági kapcsolatok, amelyek után az FBI is nyomozott, de érdekes módon ez utóbbiakról csak két évvel Valenti halála után hoztak nyilvánosságra bizonyítékokat.
A gyilkosság másnapján az egész világot bejárták, a korabeli magyar sajtóban is megjelentek JFK utolsó szavai. „Nem mondhatja, elnök úr, hogy Dallas népe nem részesíti szép fogadtatásban” (You certainly can’t say that the people of Dallas haven’t given you a nice welcome, Mr. President) – mondta neki Nelly Connally, a texasi kormányzó felesége. „Nem, ezt valóban nem lehet mondani” (No, You certainly can’t) – felelte Kennedy. Közkinccsé vált az a beszéd, amelyet a dallasi ebéden mondott volna az elnök, és amit azóta is idéznek: „Mi… inkább a sors által, mint választásból, a világszabadság falainak őrszemei vagyunk. Legyünk tisztában erőnkkel és felelősségünkkel, hogy erőnket bölcsen és önmérséklettel használhassuk és hogy valósítsuk meg a mi időnkben és egyszer s mindenkorra a világbéke, az emberek iránti jó akarat ősi vízióját.”.
A merénylet péntek délutánjától egészen következő hét keddjéig, azaz 4 és fél napon át e tragikus esemény uralta az amerikai tv-híradókat, pedig a temetés már hétfőn, november 25-én lezajlott. Ezt a „rekordot” a „breaking news” terén 38 éven át, egészen 2011. szeptember 11-ig tartotta. Az amerikai televíziózás egyik legmegdöbbenőbb pillanataként emlegetik ma is, amikor Walter Cronkite Kennedy halálhírének bejelentésekor és az azt követő hivatalos közlemény beolvasása közben többször levette és visszatette szemüvegét, hogy a megrendüléstől ki ne essen szerepéből…
Már-már a mesék világába tartozik a „Camelot-legenda”, amely Jacqueline-tól indult el. A merényletet követő hét végén az özvegy meghívta a Hyannis-i (Massachusetts) Kennedy-birtokra Theodore White újságírót, aki az 1960-as választási kampány idején írt dicshimnuszaival lopta be magát a család szívébe. White, aki együtt járt a Harvardra az ifjabb Joe Kennedy-vel, a Life magazin számára készült egy nagyriporttal. „Jackie” elmondta, hogy különösen szerették férjével a Camelot című musicalt, amely akkor hatalmas siker volt a Broadway-n, gyakran hallgatták a zenéjét, főleg a címadó dalt, amely „egy rövid aranykorról” szólt. A darab az Arthur-legendát dolgozza fel: a mítosz szerint akkor köszönt be új aranykor, amikor az elhunyt király visszatér. „Lesznek még nagy elnökök, de Camelot sosem tér vissza” – mondta White-nak Jacqueline Kennedy. A hasonlatot azonnal felkapta a média, és be is épült a közemlékezetbe.
A tragikus halál hatására jellemző, hogy még a korabeli Népszabadságban is olyan, egész oldalas nekrológ jelent meg a meggyilkolt elnökről, amilyen akkoriban legfeljebb „testvéri és baráti” országok vezetőinek járt. Nem véletlenül, hiszen a vezető szovjet lapok, a Pravdával az élen Kennedy-t egyfajta békekövetnek a fekete egyenjogúság élharcosának írták le. Oswald lelövése után pedig a magyar pártlap egyenesen a berlini Reichstag 1933-as felgyújtásához hasonlította, amelynek szintén az volt a célja, hogy „csapást mérjen a haladás erőire.” Még 1967-ben is sikert lehetett aratni a tv-ben közvetített „pol-beat” fesztiválon a Ki ölte meg Kennedy-t című dallal (Neményi Béla és az Atlantis együttes), 1970 tavaszán Váci Mihály költő élete egyik utolsó versében (Azóta) így írt, már Robert Kennedy-re is utalva:
„Made in USA fegyverekkel lelőtték Amerika két fiát, akik nemcsak
a Holdra, józanabb Amerika földjére akartak lépni”
Ilyen előzmények, és a merénylet okozta sokk terhével nem is lehetett volna „tárgyilagosan” megítélni Kennedy-t, különösen a következő évek eseményeinek ismeretében: az egyre szélesedő vietnami konfliktus, a súlyos társadalmi és faji feszültségek, az egész amerikai intézményrendszer morális válsága, végül Martin Luther King és Robert Kennedy meggyilkolása, mind megszépítette JFK emlékét.
Olyannyira, hogy Ted Sorensen egy 1965-ben megjelent könyvben (Kennedy) még az események kronológiáját is felcserélte: nála előbb hangzott el 1963 nyarán a nevezetes hidegháborús nyugat-berlini beszéd, és csak később az, amit Kennedy a washingtoni Amerikai Egyetemen mondott, mely szerint „az amerikaiak és az oroszok egy levegőt szívnak”, holott a valóságban ez utóbbi június 10-én, az előbbi pedig június 26-án hangzott el. Ugyanígy tett Kennedy másik hű tanácsadója, Arthur Schlesinger jr., aki a szintén 1965-ben megjelent A Thousand Days-ben azt hangsúlyozta, hogy Kennedy kormányzása idején „mindent megtett annak érdekében, hogy az amerikaiakat megszabadítsa a hidegháború kliséitől.”
Sorensen később maga is beismerte, hogy Kennedy sokkal konzervatívabb volt imázsánál. Például a szakszervezeteket „zsaroló rákfenének” nevezte, mint buzgó katolikus, élesen ellenezte és „undorítónak” tartotta az abortuszt és minden látszat ellenére nem siettette túlságosan a polgárjogi törvényt sem, bár látványosan kiállt az alabamai egyetemre hosszú küzdelem után bejutó első fekete diákok mellett. A kongresszusi demokrata párti frakciónak ugyanis közel a fele Délről származott, és nem akart velük ujjat húzni. Amikor 1963. augusztus 28-án Martin Luther Washingtonba vezette híres békemenetét, Kennedy, biztos, ami biztos, visszavonult Hyannis-ba…Gazdaságpolitikája a kereskedelmi liberalizációval és adócsökkentéseivel mai szemmel inkább a Ronald Reagan fémjelezte irányvonalra emlékeztet.
Azt is hajlamos az utókor elfelejteni, hogy Kennedy már választási kampányában támadta elődét, Eisenhowert, hogy hagyta fölénybe kerülni a Szovjetuniót a nukleáris rakéták terén, és alig hogy beiktatták, 1961 februárjában megkezdődtek a Minuteman ballisztikus rakéták kísérletei, amelyekből 1965-ig 1000 darabot telepítettek, többek között Olaszországba és Törökországba. Ami pedig Vietnamot illeti: Kennedy pénzelte a dél-vietnami hadsereget, 300 harci helikoptert is küldött a rezsimnek, miközben 12 ezerre emelte az amerikai „tanácsadók” számát. Tehát a háború eszkalációja vele kezdődött! Külpolitikai mérlege amúgy is katasztrofális volt a bécsi, Hruscsovval való sikertelen csúcstalálkozótól a kubai válságig. Még azt sem tudta elérni, hogy Charles De Gaulle francia elnököt rávegye Nagy-Britannia közös piaci tagságának támogatására.
A későbbi „deheroizáló” törekvések sem értek célt. A „nőfaló” Kennedy, akinek kielégíthetetlen libidóját állítólag a gyógyszerek okozták, megkapott mindenkit, akit akart: Marilyn Monroe, Angie Dickinson, sőt Marlene Dietrich csak a leghíresebb „trófeái” voltak, de éppen egyik szeretője, Mimi Beardsley Alford, a Fehér Házi sajtóiroda munkatársa írta memoárjaiban, hogy JFK valójában csak egyetlen nőt szeretett: a feleségét. Néhány éve került napvilágra ifjúkori naplója, a 30-as években a náci Németországban tett látogatásairól, amelyből az derült ki, hogy akkoriban csodálta Hitlert és osztotta apjának az „árja fajról” vallott nézeteit. Ez sem rendítette meg a mítoszt.
Pedig még „negatív” legenda is kering a család körül, mely szerint nagyravágyásuk miatt „átok ül” a Kennedyeken. Kétségtelen, hogy sok tragédia övezte a famíliát, kezdve Joseph jr. halálától. JFK húga, Kathleen 1948-ban alig 28 évesen szenvedett halálos repülőgép-balesetet. Egy évvel Robert meggyilkolása után Ted Kennedy-t érte súlyos autóbaleset, amelyben meghalt titkárnője, Mary Jo Kopechne és a cserbenhagyásos ügy kettétörte a legfiatalabb Kennedy-fiú politikai karrierjét. 1984-ben David Kennedy, Robert fia kábítószer-túladagolásban meghalt. Robert másik fia, Michael 1997-ben síbaleset áldozata lett. 1999-ben pedig repülőgép-szerencsétlenségben vesztette életét John Kennedy jr., akinek az apja temetésén készült fotója bejárta a világot: a kisfiú, aki éppen aznap volt hároméves, tisztelegve búcsúzik az elnöktől…
Még gyilkos is akadt a családban. Michael Skakelt, Ethel Kennedy unoköccsét 2002-ben ítélték el egy 27 évvel korábbi bűnügy miatt. Azzal vádolták, hogy 1975-ben féltékenységi rohamában agyonverte szomszédját, Martha Moxley-t. Az eset idején mind Michael, mind az áldozata mindössze 15 éves volt. 2013-ban aztán újratárgyalták az ügyét, őt pedig óvadék ellenében szabadlábra helyezték. Az ügyet azóta sem zárták le.
2012-ben újabb tragédia árnyékolta be a családot: Robert Kennedy jr. felesége, Mary Richardson május 26-án önkezével vetett véget az életének. A négygyermekes anya két éve válófélben volt az ifjabb „Bobby-tól”. 2019-ben pedig feltehetően kábítószer-túladagolásban meghalt Saoirse Kennedy Hill, a néhai igazságügyminiszter Robert Kennedy unokája. A lány mindössze 22 éves volt. Ő már Amerika egyik legbefolyásosabb családjának a harmadik generációjához tartozik, amelyet tragikus haláleset sújt.
Oliver Stone 1991-es JFK-filmje rendkívüli hullámokat kavart az Egyesült Államokban. A modern amerikai történelem legkíméletlenebb mozis krónikása (akkor már mögötte volt a Szakasz (Platoon, 1986), a Született július 4-én (Born on The Fourth of July, 1990), és a The Doors (1991), Jim Garrison emlékiratait, a Gyilkosok nyomában címú könyvet ( On The Trail of The Assassins) vette alapul, és „oknyomozó” filmjéből egy rendkívül szövevényes összeesküvés története bontakozik ki. Stone a film kapcsán kezdetben több támadást és fenyegetést kapott, mint elismerést. A vezető lapok a The New York Times-tól a Chicago Tribune-ig azt vetették a rendező szemére, hogy meggyalázza Kennedy elnök emlékét, lejáratja az amerikai establishmentet, azzal, hogy azt sugallja, hogy a kormányban nem lehet megbízni, sőt, még azzal is vádolták, hogy „meghamisítja a történelmet” annak érdekében, hogy bebizonyítsa: valójában államcsíny történt Kennedy meggyilkolásával. A legmesszebb Jack Valenti ment, aki Chicago Sunban terjedelmes cikkben egyenesen Leni Riefenstahl híres-hírhedt filmjéhez, Az akarat diadalához hasonlította Stone alkotását. „Mindkettő propaganda-mestermű és mindkettő csalás” – írta az amerikai filmművész szövetség elnöke. De még a film bemutatása után 16 évvel is támadta a filmet Vincent Bugliosi, aki Reclaiming The History: The Assassination of President John F. Kennedy című könyvében, amely szerint mégiscsak Oswald volt a magányos gyilkos, 32 olyan „tévedést” sorolt fel a Stone-filmben, amelyek szerinte nem felelnek meg a valóságnak. Persze aztán a volt ügyészből lett bűnügyi best-seller író is kapott hideget-meleget az ellentábortól…Ugyancsak ellene volt a filmnek David Wrone neves történész professzor, a JFK-ügy kutatója, aki szintén a tárgyszerűség hiányát kérte számon a rendezőtől, és „irracionálisnak” nevezte azt a felvetést, mely szerint a CIA és a katonai-hadiipari komplexum állt a Kennedy-gyilkosság mögött. Lehetséges, hogy Stone valóban „hozzáigazított” bizonyos figurákat és tényeket saját összeesküvés-elméletéhez, ám nagy vonalakban aligha tévedett. A film hatása azonban nem csupán a kasszasikerben, a nyolc Oscar-jelölésben mutatkozott meg, hanem a Kennedy-akták nyilvánosságra hozatalában, valamint a Assassination Records Review Board létrehozásában is, amely testület 1998-ig tartó működése során számos új tanúvallomást, és dokumentumot tekintett át a gyilkossággal kapcsolatban. Igaz, ezeknek nyilvánosságra hozatala sem hozta meg a várva várt eredményt, a gyilkos(ok) kilétének egyértelmű megállapítását.
Bár látszólag „tényszerű” volt a National Geographic-nak az 50. évfordulóra készült filmje, a JFK – az utolsó 24 óra, amelyben végigkísérte archív felvételekkel és az egykor vele találkozók megszólaltatásával az elnök végzetes texasi körútjának állomásait, mégis a mítoszt szolgálta, mert végig a szeretetre méltó, kedves, közvetlen, pozitív üzenetet közvetítő , végtelenül népszerű Kennedyt mutatta be, akinek személyisége a mai napig hat azokra, akik közelről láthattak, vagy kezet foghattak vele. Mindössze egyetlen negatív felhang volt az egész filmben, az 1963. november 22-én megjelent Dallas Morning News ellenséges hangú vezércikke, amelyet csak utólag értékeltek „figyelmeztető jelként”…Az összeállítás természetesen az utolsó, el nem mondott beszédből vett fenti idézettel zárult.
A film más érdekességekre is felhívta a figyelmet: például arra, hogy már a körút kezdetekor megjelent a sajtóban, hogy az elnök nyitott autóban utazik. Az egykori biztonsági főnök arról beszélt, hogy az ebéd helyszínéhez közeledve lassan elfogyott az út menti tömeg, és fellélegeztek, hogy baj nélkül sikerült megúszni a fogadtatást. Többször is szóba kerül az időjárás: ha nem áll el aznap az eső Dallasban, akkor felteszik az elnöki limuzinra a tetőt. Lehet, hogy ennyit múlott John Kennedy élete?
Végül két különös történet. Alig 15 évvel JFK meggyilkolása után, 1978-ban indították el a Dallas című szappanoperát, középpontjában az olajlobbival, amelynek, mint fent írtuk, akár szerepe is lehetett Kennedy halálában. És minden idők egyik legnépszerűbb tv-sorozata lett! Az 1984-ben készült, több folytatást megért, ma már mozitörténeti jelentőségű horror címe pedig Rémálom az Elm utcában (Nightmare in Elm Street) címet viselte. Elm Street annak a dallasi utcának a neve, amely rávezet a Dealey Plazára…
Manapság azonban a legnagyobb tragédiából is lehet látványosságot csinálni. Az amerikaiak ennek igazán értik a módját: páratlan rendezői tehetségükkel át tudják éltetni a Dallasba látogatókkal John F. Kennedy elnök meggyilkolását.
Lift visz fel a Dealey Plaza és az Elm Street sarkán álló dallasi könyvraktárnak arra a bizonyos 6. emeletére és a látogató azonnal úgy érzi magát, mintha visszakerült volna 1963. november 22 reggelére. Ott van az ablak, ott vannak a nagy könyves dobozok, egy videó-rekonstrukció a lövések pillanatait idézi fel. A látogató önkéntelenül arra gondol, hogy miért nem akkor lőtt a gyilkos, amikor az elnök kocsija éppen szemben volt az ablakkal? Miért csak pár pillanattal később, amikor eltávolodott és a célpont háttal volt? A képek nem adnak a kérdésre választ, bár a legnagyobb részletességgel mutatják be a merénylet előtt és után történteket. Nagy ábrán láthatók a ballisztikus pályákról készült tesztek, Kennedy kórházba szállítása, annak a detektívnek az öltönye, aki Lee Harvey Oswaldot tartja, amikor Jack Ruby rálőtt a dallasi börtön folyosóján. Megnézhető továbbá Abraham Zapruder híres amatőr filmfelvétele, amely a lövés pillanatában készült és a gyilkos fegyver is. És itt újra felmerül a közel 60 éve visszatérő „miért” és „hogyan” kérdése.
Helyet kap a kiállításon a gyilkosságot vizsgáló Warren-bizottság eredeti, majd a 70-es években született jelentése. Megismerkedhetünk a különböző összeesküvés-elméletekkel, köztük azzal is, amelyet Oliver Stone fogalmazott meg a JFK című filmjében. Egy emelettel feljebb Kennedy elnök öröksége a téma.
A látogatásnak ezzel nincs vége. Az épület elhagyása után a látogató a dráma helyszínére jut, a kanyargós útra, a széles járdára. Látja a sövényt, amely mögül a többi lövés – lehet, hogy a halálos is – érkezett. Könnyű megtalálni a helyet, ahol Zapruder állt kamerájávál, vagy ahonnan Phil Willis készítette a fotót az első lövésről. Nem messze egy kis bódé áll. Robert J. Groden, Stone asszisztense itt árusítja a DVD-ket és a füzeteket, amelyek a merényletről szólnak azzal a feltételezéssel, hogy a fatális lövések nem Oswald irányából jöttek.
Hátra van még a múzeum boltja, ahol minden Kennedy-relikvia megvásárolható, még napszemüvegének másolata is. Van válogatás a hatalmas bibliográfiából, és képes ismertető a múzeumról. Ez utóbbi borítóján az elnök szavai, amelyeket pár órával halála előtt, Fort Worth-ben mondott: „Szeretnénk úgy élni, ahogy hajdanában éltünk, de a történelem ezt nem engedi meg számunkra.” A modern technika még azt is lehetővé teszi számunkra, hogy meghallgassunk egy olyan beszédet, amelynek elmondására Kennedy elnöknek már nem volt lehetősége.
Az amerikai elnök texasi korteskörútjának minden perce elő volt készítve, annak médiamegjelenésével együtt. Tudjuk, hogy a másnapi vezető napilapok címlapjukon hozták volna a dallasi „lelkes fogadtatást”. És Kennedy a tervek szerint több beszédet is mondott volna, ha nem néhány órával korábban nem lövik le. Ahogy ilyen magas rangú személyeknél lenni szokott, a beszédet előre megírták, így a soha el nem hangzott szöveg fennmaradt. Most azonban a modern technológia segítségével meg is hallgathatjuk – JFK hangjával.
Természetesen nem hangfelvételről van szó, hanem egy hangszintetizáló szoftver közreműködéséről, amelyet a skót CereProc audiotechnológiai cég és az ír Rothco állított elő. A hangmérnökök két hónapon át megfeszített munkát végeztek, hogy szintetizálják az elnök hangjának 116.777 mintáját, több mint 831 eredeti hangfelvételből vágtak ki szavakat, amelyeket aztán 0,4 másodperces töredékekből összeállítottak. A vágás közben még Kennedy jellegzetes hanglejtésének megőrzésére is vigyáztak. Az eredmény megdöbbentő. A 2590 szavas beszéd valóban úgy hangzik, mintha maga Kennedy mondta volna el a dallasi polgárok tanácsa előtt egy 2600 fős banketten. A londoni Times, amely megrendelte a különleges munkát JFK kilép a hallgatásból (JFK Unsilenced) címmel, egy rövid részletet is közzétett belőle. Ebben a húszperces beszédben Kennedy mindenekelőtt az ország erejéről és biztonságáról akart szólni, „amelyeket nem lehet sem könnyen megszerezni, sem pedig gyorsan és egyszerűen elmagyarázni”. „Az Egyesült Államok békés nemzet. Amikor erőnk és eltökéltségük egyértelmű, a szavaknak biztonságot és nem harciasságot kell sugallniuk….de a szavak nem elegendőek. Ha erősek vagyunk, erőnk önmagáért beszél. Ha gyengék vagyunk, akkor a szavak mit sem segítenek.”
Mindazonáltal ez a hangmontázs a jövő történelmi dokumentumaira nézve akár veszélyes is lehet, mert ez a technológia hamisításokra is alkalmas. Bizonyos értelemben Kennedy beszéde is hamisítvány, hiszen ezek a leírt, és vélhetően általa jóváhagyott szavak, nem hangzottak el. Ugyanakkor ezzel a módszerrel bármikor a szájába lehet adni történelmi személyiségeknek olyan szavakat, amelyeket még csak nem is gondolt, és máris ott vagyunk az évtizedünk végére fogalommá vált „deepfake”-módszernél….
Lev Trockij találkozása Joszif Sztálin hosszú kezével
A két világháború közötti időszak tele volt politikai gyilkosságokkal, amelyek közül többnek is tragikus következménye volt.
Az első éppen a volt magyar miniszterelnök, Tisza István meggyilkolása volt. A budapesti „őszirózsás forradalom” kitörésének napján, 1918. október 31-én saját Hermina úti villájában végeztek vele, de ez egyike volt azoknak a merényleteknek, amelyek a későbbi eseményeket nem befolyásolta.[1]
Az akkor már egy éve lemondott kormányfőt tették felelőssé a háborúba való belépés miatt, bár a történeti kutatások szerint Tisza a szarajevói merénylet után Bécsben a megbékélés álláspontját képviselte Szerbiával, alulmaradt azonban az osztrák és nem utolsósorban a német vezérkar eltökélt szándékával a háború megindításáról.
A Pesti Hírlap így tudósított másnap a gyilkosságról:
„Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: – Öt éve háborúskodunk miattad… Te vagy az oka az ország pusztulásának! – Gazember voltál mindig! – Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. – Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! – Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga szőke ember. – Nem teszem! – Álljanak félre a nők! – Nem állunk. Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. – Na, hát mit akarnak? – Maga az oka a háborúnak! – Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka. – Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte! – Nem én vagyok az oka! – Álljanak félre a nők! Semmi válasz… – Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás… Három lövés dördült. Tisza előrebukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. – Végem van, – mondotta Tisza, ennek így kellett lennie. A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják.”
A merénylet szervezettségére jellemző, hogy a villa őrzésére kirendelt és Csonka János detektív-főfelügyelő parancsnoksága alatt álló 8 fős csendőr-egység korábban telefonon parancsot kapott a villa azonnali elhagyására, miután ők a váltásukra érkezők késlekedését kérték számon.
A tettesek, akik az 1920-ban kezdődött per vádirata szerint az első magyar köztársasági elnök, Károlyi Mihály köréhez tartoztak, valamennyien katonák voltak. A nyomozást mellesleg már Károlyi kormánya idején elkezdték, de közben jött a Tanácsköztársaság, majd annak bukása és Károlyi emigrálása. A perben Hüttner Sándor főhadnagy előbb tanúként, majd vádlottként szerepelt a perben, végül 15 év fegyházra ítélték. Sztanykoviszky Tibor joghallgató zászlóst először kötél által halálra ítélték, de büntetését végül 17 év fegyházra változtatták. Dobó István tengerész őrmester szintén halálbüntetést kapott, de még a kivégzés előtt a börtönben meghalt. Horvát-Sanovics Tivadar tengerész őrmesternek viszont sikerült megszöknie.
1922. június 22-én Berlinben egy mozgó autóból lelőtték Walther Rathenau német külügyminisztert, aki háborúspárti politikusból vált a Weimari Köztársaság hívévé. Ő kötötte meg három hónappal korábban a Szovjetunió képviselőivel az olaszországi Rapallóban azt az egyezményt, amelyben a két ország felvette a diplomáciai kapcsolatot, lemondott az egymással szembeni háborús jóvátételről, sőt, titkos katonai együttműködési megállapodást is kötöttek. Az egyezmény – amely sértette a versailles-i békediktátumokat – egészen 1933-ig működött és Szovjetunió-beli kiképzőtáboraival hozzájárult Németország újrafelfegyverkezésének beindításához. A merényletet a Konzul nevű nacionalista fegyveres szervezet tagjai hajtották végre. Ők ölték meg egy évvel korábban Mathias Erzberger volt pénzügyminisztert, aki civilként aláírta az 1918-as fegyverszüneti megállapodást. A gyilkosokat elfogták és kivégezték, a szervezetet még abban az évben betiltották, a nácizmus idején azonban tagjait már „nemzeti hősöknek” tekintették.
1924. június 10-én ölték meg Rómában Giacomo Matteotti olasz szocialista parlamenti képviselőt, aki május 30-án a fasiszta párt által csalások és megfélemlítések sorozatával megnyert választások eredményének megsemmisítését, és új választások kiírását követelte. A politikus összevert és agyonszurkált holttestét csak két hónappal később találták meg. Bár a közfelháborodás nyomán úgy tűnt, hogy az ügy akár Benito Mussolini kormányának bukását jelentheti, a fasiszták megerősítették hatalmukat, sőt a Duce 1925. január 5-én bejelentette, hogy mostantól kezdve keményen fellépnek a rezsim ellenzőivel szemben, a politikai szervezetektől a sajtón át a magánszemélyekig. A totális olasz fasiszta diktatúra egészen 1943. szeptember 8-ig, Mussolini bukásáig és letartóztatásáig tartott.
Különösen durva volt az 1934-es év. 1934. február 21-én megölték Augusto César Sandino nicaraguai forradalmárt. A gyilkosságot az Anastasio Somoza vezette Nemzeti Gárda hajtotta végre. Somoza két évvel később államcsínyt hajtott végre, fiaival együtt a család – hathatós amerikai segítséggel – 44 évig uralkodott a közép-amerikai országban, mígnem 1979 júliusában a Daniel Ortega vezette Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front meg nem döntötte hatalmukat.[2] Az ifjabb Anastasio Somozát végül 1980-ban paraguay-i száműzetésében ölték meg, de már az idősebb Anastasio is merénylet áldozata lett 1956 decemberében.
Ugyancsak 1934-ben július 25-én Bécsben az osztrák nácik puccsot kísérelnek meg, amelynek során megölték Engelbert Dollfuss kancellárt, aki az olasz korporatív fasiszta államot próbálta megvalósítani Ausztriában. A puccs elvetélt, de Dolfuss utóda, Kurt Schussnigg már nem tudta megakadályozni négy évvel később Ausztriának Németországhoz való annektálását, az „Anschlusst”.
Október 9-én Marseille-ben horvát usztasák lelőtték Sándor jugoszláv királyt. A merényletben halálosan megsebesült Louis Barthou francia külügyminiszter is. A merénylet irányítója az az Ante Pavelic volt, aki Jugoszlávia náci megszállása idején „független” horvát államot hozott létre. A merénylőket a magyarországi Jankapusztán képezték ki – ezt dolgozta fel a maga sajátos filmnyelvén Jancsó Miklós a Sirokkó című filmben. Az akció végrehajtójának ugyanis ismerjük a nevét – a bolgár származású Vlado Černozemski – de nem sokáig élvezhette kétes dicsőségét, mert a tömeg gyakorlatilag helyszínen meglincselte.[3]
December 1-én Leningrádban megölték a Szovjetunió Kommunista Pártja politikai bizottságának tagját, Szergej Kirovot. A gyilkosságot Leonyid Nyikolajev, a leningrádi pártszervezet első titkára követte el, állítólag féltékenységből. Sztálin ezt az ügyet használta fel, hogy megkezdje az éveken át tartó véres leszámolást belső valóságos és vélt ellenzékével. Nyikolajev, akit még december 29-én kivégeznek, csak az első volt a több százezer áldozat közül…
Még ennél is súlyosabb következményei voltak Ernst von Rath, a párizsi német követség harmadtitkára 1938. november 9-i meggyilkolásának. Őt Herschel Grynszpan 17 éves lengyel zsidó fiatalember lőtte le a követség épületében, miután megtudta, hogy szüleit kitoloncolták Németországból. Ez a merénylet szolgáltatott ürügyet a náciknak a „kristályéjszakára”, a németországi és ausztriai zsidók elleni tömeges atrocitásokra, amelyeket azóta a holokauszt nyitányának tekintenek. Grynszpant két évig franciaországi börtönben őrizték, végül a náci megszállás után kiadták őt Németországban. További sorsára vonatkozóan azonban nincsenek bizonyított adatok, a legvalószínűbb változat szerint a sachsenhauseni koncentrációs táborban halt meg valamikor 1942 végén.
Máig tartják magukat azok a mendemondák, melyek szerint Horthy Istvánnak, Magyarország kormányzója idősebb fiának, kijelölt utódának 1942. augusztus 20-i halálos repülőszerencsétlensége nem baleset volt, hanem merénylet. Bár Horthy István nem készült politikai pályára[4], a mérnöki hivatást választotta, apja egészségi állapotának romlása miatt halála évében törvénybe iktatták „kiskormányzói” tisztségét. A merénylet elméletét táplálja, hogy Horthy István közismerten angolbarát volt, számos náciellenes kijelentést tett, szót emelt a munkaszolgálatosokkal szemben embertelen bánásmód miatt és „kiskormányzói” kinevezését az Országgyűlésben egyedül a nyilasok ellenezték. Az is tény, hogy a németek lehallgatták Horthy és felesége, Edelsheim-Gyulai Ilona utolsó telefonbeszélgetését, amelynek során szóba kerültek Magyarországnak a háborúból való kiugrásának lehetőségei is. Ekkor már a szintén angolbarát Kállay Miklós volt a miniszterelnök, aki németekkel való szövetség fenntartása mellett hamarosan titkos tárgyalásokba kezdett az angolszász hatalmakkal.[5]
Horthy István halála keleti frontszolgálata közben történt: addig 24 bevetésen vett részt harci repülőként és a tragédia előtti napon megkapta a visszahívási parancsot, de ezt elhallgatta felettesei előtt. A kormányzóhelyettes hajnali 5 óra után néhány perccel felszállt Héja típusú repülőgépével az akkori Szovjetunió területén fekvő Alekszejevka támaszpontról, majd rövid idő múlva a földbe csapódott, és a szerencsétlenségben szörnyet halt. Repülési szakértők szerint Horthy a repülőgép tervezési hibából fakadó nehézkessége miatt dugóhúzóba esett, amiből tudta kikormányozni a járművet.
A merényletnek ellentmond, hogy az azóta napvilágra került dokumentumok szerint a német titkosszolgálatnak még napokkal a szerencsétlenség után sem voltak pontos információi az ifjú Horthy haláláról. Valószínű, hogy a szóbeszéd Farkas Györgytől, a kormányzóhelyettes frontról hazatérő tisztiszolgájától származik. Ő ugyanis összefüggést vélt felfedezni ura halála és az alekszejevkai repülőtéren előző nap látott német tisztek megjelenése között. Az összeesküvés-elmélet másik támpontja Baranyai Elek felderítő repülő százados volt, aki szerint Horthy a zuhanás előtt jelzőrakétákat lőtt ki, holott azok nem vészjelzésre szolgáltak, a szabályzat szerint csak akkor lehetett elindítani, ha baráti repülőteret kellett figyelmeztetni. Ezzel együtt nem zárható ki teljesen, hogy a felszállás előtt senki nem fért hozzá rossz szándékúan Horthy gépéhez.
És bár ezeknek az eseteknek a világtörténelemre gyakorolt hatása mind jóval nagyobb volt, mint annak, amit Ramón Mercader Mexikóban elkövetett, mégis az a jégcsákányos akció vált a legtartósabban ismertté.
„Ne szeressenek, csak féljenek tőlem” – jelentette ki Suetonius szerint Caligula császár, megfogalmazva ezzel a mindenkori zsarnokok „ars poeticáját”. A félelem a legnagyobb úr, amely féken tarthatja az emberi lázadást. Csakhogy a diktátorok azt felejtik el, hogy ez a félelem előbb-utóbb rajtuk is eluralkodik, amikor rájönnek: eljöhet az a pillanat, amikor lesznek, akik túlteszik magukat a rettegésen. És ekkor minden diktátor paranoiássá válik, ellenséget keres és talál mindenütt és ha mindezek elfogynak, kreál magának és környezetének, rosszabb esetben egy egész népnek, újabbakat.
Természetesen nem Sztálin találmánya az a gondolat, mely szerint ha leszámoltunk külső ellenségeinkkel, akkor saját sorainkban kell azokat megtalálni. Már a római császárok körében is gyakori volt, hogy leghűségesebbnek hitt tanácsadóikat küldték száműzetésbe, rosszabb esetben kényszerítették öngyilkosságra. Talán Nero gaztette a legismertebb, ő nevelőjét, a filozófus Senecát ítélte eképp halálra..Igaz, végül – legalábbis az ókori történetírók szerint – saját testőrparancsnoka segítette a halálba. De ugyanígy udvari összeesküvésektől tartva vált „rettegetté” IV. Iván orosz cár (1530-1584), akihez Sztálin szívesen hasonlította magát[6], Maximilien de Robespierre (1758-1794), a francia jakobinusok vezére pedig addig irtotta a forradalmi harcostársak között a valós és vélt riválisokat, mígnem ő maga is vérpadra került.
Joszif Visszarionovics Sztálin (Dzsugasvili, 1879 – 1953), aki 1922-ben lett az orosz (később szovjet) kommunista bolsevik párt központi bizottságának főtitkára, az agyvérzése és az ellene elkövetett merénylet következményei miatt visszavonulásra kényszerült Vlagyimir Iljics Lenin (Uljanov, 1870-1924) utódaként, kezdettől fogva első számú vetélytársának Lev Davidovics Trockijt (Bronstein, 1879-1940) tekintette. Trockij, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a Vörös Hadsereg megszervezésében és az orosz polgárháború (1917-1922) győzelmében, már 1918-ban a hadsereg felállítása idején ellentétbe került Sztálinnal, mert mint főparancsnok, egykori magas rangú cári tiszteket is átvett a katonai szakértelem erősítésére. Sztálint a Vörös Hadsereg sikerei még féltékenyebbé tették, előbb egy általa sugallt sajtókampányon keresztül támadta a főparancsnokot, majd 1919-ben a pártkongresszuson ellene hangolta a katonai küldöttek egy részét. Ellenfeleinek kezére játszott az is, hogy 1920-21-ben Trockij Leninnel is szembekerült: a pártalapító ugyanis szemére vetette, hogy a szakszervezeteket be akarja olvasztani az államapparátusba. Amikor Sztálin pártfőtitkár lett, Grigorij Zinovjevvel és Lev Kamenyevvel (Trockij sógorával) egy „triumvirátust” alkottak, amelynek egyik fő célja az akkor még második számú vezetőnek tekintett Trockij marginalizálása volt. Trockij önéletrajzában azt állítja, hogy Lenin 1922 végén szövetséget ajánlott neki a pártbürokráciával és személy szerint Sztálinnal szemben, ezt azonban Lenin egészségi állapotának végzetes romlása meghiúsította. Lenin abban az időben már nem bízott Sztálinban, mint az a nevezetes 1922-es „végrendeletből” is kiderül: ebben a Sztálin kezében összpontosuló korlátlan hatalom veszélyeire figyelmeztetett. [7] 1923 áprilisában a párt XII. kongresszusán Trockij nagyobb demokráciát sürgetett a párton belül és a küldöttek – mit sem sejtve a vezetésen belüli harcokról – állva tapsolták meg a szónokot. Néhány héttel korábban a Pravdában cikk jelent meg, amely Trockijt „a győzelem szervezőjének” nevezte. Ez már sok volt a „trojkának”.
Trockij memoárjában Sztálint olyan „korlátolt érdeklődési körű”, durva lelkű, cinikus provinciális politikusnak írta le, aki állandó kisebbségi érzésben szenved Leninnel és vele szemben is. Éppen ezért „módszeresen gyűjtögette maga köré a hasonszőrűeket, a szimpla életre vágyó fajankókat, végül a sértetteket. Mindhárom fajtából volt éppen elég” [8]
Soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha ebben a hatalmi harcban nem Sztálin, hanem Trockij győz, aki szintén nem vetette el a forradalmi terrort, mint szükségszerűséget. Ő rendelte el például 1921-ben a kronstadti matrózlázadás leverését. Lenin halála után azonban Sztálin és követői fokozatosan kiszorították őt mind a hadsereg, mind a párt vezetéséből. Trockijt 1927. októberében a párt központi bizottságából, majd novemberben magából a pártból is kizárták (együtt a köpönyegforgató, Sztálinnál kegyvesztetté vált Zinovjevvel). Trockijt előbb – a cári időkből jól bevált módszerrel – belső száműzetésre ítélték: 1928. januárjában Alma-Atában jelölték ki kényszerlakhelyét. 1929. februárjában pedig már a Szovjetuniót is el kellett hagynia. Törökország, Franciaország, Norvégia és Mexikó voltak Trockij utolsó 11 évének helyszínei. De Sztálin, aki 1936 és 1939 között gyakorlatilag valamennyi párton és hadseregen belüli ellenfelét kivégeztette, csak akkor nyugodott meg, amikor legfőbb riválisa is „elnyerte méltó büntetését”.
Mert Trockij a száműzetés éveit sem töltötte ölbe tett kézzel. Törökországi emigrációja idején jelent meg önéletrajza, majd, amikor 1933-ban menedékjogot kapott Franciaországban Edouard Daladier miniszterelnöktől, maga köré gyűjtötte nemcsak emigráns, hanem franciaországi híveit is. Kezdetben a dél-franciaországi Royanban lakott, majd a festőparadicsomba, Barbizonba költözött. A menedékjog értelmében nem utazhatott Párizsba, de 1933 decemberében mégis ellátogatott a francia fővárosba, néhány titkos találkozóra Simone Weil írónő, anarchista aktivista szüleinek lakásán. 1934 tavaszán akcióprogramot is adott ki követőivel, amelyben kiadta a jelszót: „Munkás-paraszt ellenőrzést a bankok, a kereskedelem és az ipar felett”.
A programban Trockij hivatkozott a „Stavisky-ügy” néven kirobbant pénzügyi botrányra, amely maga alá temette Daladier baloldali radikális kormányát és kiváltója volt az 1934. február 6-i szélsőjobboldali puccskísérletnek is.[9] Végül 1935-ben Trockijt nemkívánatos személynek nyilvánították Franciaországban, ekkor Norvégiában fogadták be egy újabb történelmi személyiségnek, Trygve Lie igazságügy-miniszternek köszönhetően, aki 1945-ben az ENSZ első főtitkára lett. Itt sem volt sokáig nyugta, mert 1936. szeptemberében házi őrizetbe helyezték – állítólag a szovjet kormány nyomására – és még karácsony előtt kitoloncolták az országból. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy 1936. augusztusában egy norvég kiadónál akarta megjelentetni Az elárult forradalom című művét, a sztálinizmus máig egyik legkeményebb bírálatát, amelynek utószavában már az éppen megkezdődött, „moszkvai perek” néven ismert nagy tisztogató akcióra is reagált. A könyvben Trockij a francia forradalom „thermidorjához”, a jakobinusok önmagukat is felszámoló terrorjához hasonlítja azt a folyamatot, amely a szovjet „bonapartizmushoz”, a sztálini diktatúrához vezetett, egyúttal a pártbürokrácia korlátlanná váló hatalmát is kárhoztatta, amelynek megbuktatásához egy új politikai forradalmat tartott szükségesnek.[10]
Következett 1937 januárjában az utolsó állomás, Mexikó, ahol Trockij szintén hírességek vendégszeretetét élvezhette. Mexikóváros Coyoacan kerületében a neves festő házaspár, Diego Rivera és Frida Kahlo Kék Házában lakott egészen 1939 májusáig, amikor összeveszett Riverával. A rossznyelvek szerint azért, mert összeszűrte a levet Fridával…Utolsó lakhelye nem messze a Kék Háztól az Avenida Viennán volt. Itt talált rá alig 15 hónappal később gyilkosa, Ramón Mercader. Közben Trockij 1938-ban megalakította a IV. Internacionálét, végleg szakítva a moszkvai irányítású III. (Kommunista) Internacionáléval (Komintern), amely szerinte tétlenül nézte a nácizmus uralomra jutását Németországban. Ennek szellemében elítélte az 1939. augusztusában kötött német-szovjet megnemtámadási egyezményt, ismertebb nevén a „Molotov-Ribbentrop paktumot” is.
Ekkor azonban már súlyos figyelmeztetéseket kapott: 1938 februárjában Párizsban tisztázatlan körülmények között meghalt fia, Lev Szedov, aki a franciaországi trockista mozgalmat igyekezett összefogni. Júliusban ugyancsak Párizsban tűnt el nyomtalanul Rudolf Klement, Trockij német titkára, majd egy hónappal később feldarabolt holttestét tudták csak azonosítani a hatóságok.
1940. február 27-én a betegeskedő Trockij megírta végrendeletét, amelyben kijelentette: „Proletár forradalmárként, marxistaként, dialektus materialistaként, és következésképpen megrögzött ateistaként halok meg.” Ekkor már egyre közeledett hozzá a végzet. Május 24-én otthonát támadták meg, de csak unokáját, Vszevolod Volkovot sebesítették meg, amerikai asszisztensét és testőrét, Robert Sheldon Harte-ot azonban elrabolták és megölték. Három támadó személye ismert: Joszif Grigulevic szovjet titkos ügynöké, David Siqueiros mexikói kommunista festőé és az olasz Vittorio Vidalié, aki a spanyol polgárháborúban a köztársaságiakat támogatói egyik nemzetközi brigád parancsnoka és Komintern-ügynök volt (Az 50-es években az Olasz Kommunista Párt parlamenti képviselője lett). A szintén Grigulevic által Spanyolországban beszervezett Mercader teljesítette be végül Sztálin akaratát. Gyanúba került a későbbi Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda is, bár ő tagadta ezt a vádat, az viszont tény, hogy ő segített Siqueirosnak Chilébe menekülni.
Jaime Ramón Mercader del Rio (1913-1978) akár filmes rokonság révén is szert tehetett volna némi hírnévre. Húga, Maria Mercader (1918- 2011) aki már öt éves korában filmben szerepelt és a 40-es évek egyik ünnepelt sztárja volt, a nagy olasz neorealista rendező, Vittorio de Sica élettársa, majd felesége lett. Ramónnak más sorsot szánt az élet, és ebben jelentős szerepe volt anyjának, Eustaquia María Caridad del Rio Hernándeznek, aki fanatikus sztálinista volt, és a spanyol polgárháború idején kapcsolatba került a szovjet titkos szolgálattal, az NKVD-vel. Caridad gazdag kubai földbirtokos családból származott, míg férje, Pau Mercader, katalán gyártulajdonos volt. Ramón Barcelonában született, de anyja hamar megunta férjét és Párizsba költöztek. A fiatal Ramón teljesen magáévá tette a domináns anyja ideológiai választását. A híres gyilkosoknál gyakran tapasztalt „anyakomplexus” tehát ismét felbukkant!
Miután visszatértek Spanyolországba, az asszony és fia baloldali buzgóságára felfigyelt az NKVD egyik toborzó tisztje, Nahum Eitingon, és mindkettőjüket Moszkvába vitték kiképzésre. Eitington és Caridad hamarosan szeretők is lettek…1990-ben Ramón öccse, Luis Mercader, aki 40 évig élt a Szovjetunióban, azt nyilatkozta a Trud szovjet szakszervezeti lapnak, hogy bátyja az 1937. májusi barcelonai felkelés idején gyűlölte meg egyszer s mindenkorra a trockistákat: a köztársaságiak kezén lévő városban ugyanis utcai harcok törtek ki a hatalom birtoklásáért a kommunista, valamint a trockista és anarchista frakciók között. Az összecsapásoknak közel ezer halottja lett néhány nap alatt. Luis szerint Ramón elhitte, hogy a trockisták a fasisztákhoz hasonlóak, a munkásosztály esküdt ellenségei…
A „nagy feladatra” való későbbi kiválasztásában az is szerepet játszott, hogy Mercader 1938-ban, a párizsi Sorbonne-on végzett tanulmányai során megismerkedett Sylvia Ageloff-fal (1910-1995), egy brooklyni szociális munkással, Trockij amerikai tanítványával. Mercadert kiváló francia és angol nyelvtudása is alkalmassá tette a kémtevékenységre. Már ekkor használta a Jacques Mornard álnevet, egy belga diplomata trockista nézeteket való fiának adta ki magát. A következő évben követte Ageloffot az Egyesült Államokba, ahol ismét személyazonosságot és állampolgárságot váltott: kanadai útlevele lett, amelyet Frank Jackson nevére állítottak ki.
1939 októberében Ramón és Sylvia, aki vakon bízott a férfi szerelmében, Mexikóvárosba költöztek. Egy itt tevékenykedő szovjet ügynök, bizonyos Pavel Szudoplatov memoárjaiban azt állította, hogy egyenesen Lavrentyij Berijától, az NKVD rettegett főnökétől kapta a parancsot, hogy Mercader legyen Trockij ítéletvégrehajtója. A terv a „Kacsa akció” fedőnevet kapta.
Ageloffot felhasználva Mercader (mint Jackson), összeismerkedett Trockijjal, aki hamarosan bizalmába fogadta a rokonszenves, szenvedélyes fiatalembert. A jövevény gyorsan barátságot kötött a ház biztonsági őreivel, sőt, még azzal is szimpátiát keltett, hogy a Trockij baráti köréhez tartozó szomszédos francia kommunista házaspárnak kisebb szolgálatokat tett. Sylvia óvatosságra intette Trockijt, annak ellenére, hogy nem tudott Mercader valós szándékairól. Felhívta Trockij figyelmét, hogy Jackson hamis papírokkal érkezett Mexikóba (útlevele eredetileg egy, a spanyol polgárháborúban elesett kanadai önkéntesé volt) és igyekezett soha nem kettesben hagyni Mercadert mentorával. Ez azonban nem mindig sikerült és éppen ez lett a száműzött veszte.
1940. augusztus 20-án Mercader egy cikket vitt Trockijnak elbírálásra. Amikor vendéglátója belemerült az olvasásba, a fiatalember hátulról jégcsákánnyal támadt rá. Az öreg forradalmár súlyos sebesülése ellenére dulakodni kezdett merénylőjével. Testőrei a kiáltásokra rontottak be a szobába, lefegyverezték Mercadert, de már késő volt. Trockijnak arra még volt ereje, hogy figyelmeztesse a testőröket: ne öljék meg támadóját, hátha a kihallgatás során kiderülhet, hogy milyen összeesküvés részese volt. Ezután kórházba szállították, megoperálták, de másnap belehalt fejsebébe és a nagy vérveszteségbe.
Caridad és Eitingon a merénylet idején a ház előtt egy gépkocsiban várakoztak Ramónra, de miután rájöttek, hogy elfogták, elmenekültek és a sorsára hagyták. Az eredeti terv szerint autón Kaliforniába mentek volna, ahonnan hajó vitte volna őket Vlagyivosztokba…Az anya mindazonáltal hamarosan visszatért a Szovjetunióba, ahol Sztálin 1941-ben Lenin-renddel tüntette ki. Fia érdemrendjét is ő vette át. Luis úgy tudta, hogy Caridad éveken át bombázta Sztálint és Beriját, hogy szöktessék meg a fiát. Aztán 1945-ben már készen állt a terv, ami végül anyja elővigyázatlansága miatt bukott meg. Ramón ezt soha nem bocsátotta meg neki. Később az asszony Kuba franciaországi nagykövetségének dolgozott, és bár luxuskörülmények között élt, továbbra is kitartott sztálinista politikai nézetei mellett. Párizsban halt meg 1975-ben.
Mercader a mexikói rendőrségen ismét elővette belga személyazonosságát, és azt állította, hogy azért támadott rá Trockijra, mert ellenezte házasságát az orosz származású Ageloffal és rájött, hogy az az ember, akiről azt hitte, a munkásosztály felszabadításáért harcol, gyűlöletes, önző, és csakis saját bosszúvágya vezérli. „Trockij megölte az énemet, a jövőmet, kiölte belőlem a szeretetet. Névtelen, hazátlan eszközzé tett” – vallotta Mercader.
A Sylviával való szembesítés során kijelentette, hogy a lánynak semmi köze a gyilkossághoz. A merénylőt végül 20 évi börtönre ítélték, Ageloff-fal szemben ejtették a vádakat. Trockij hívei amerikai testőre, Joseph Hansen (1910-1979) felelősségét is felvetették azért, hogy a merénylőt a forradalmár közelébe engedte, sőt, azt is feltételezték, hogy Hansen az FBI és az NKVD kettős ügynöke volt. A testőr azonban, aki az amerikai trockista munkáspárt vezetője volt, és a 60-as években ő egyesítette a különböző nemzetközi trockista szervezeteket, mindig is tagadta e vádakat.
Mercader valódi személyazonossága csak 1952-ben derült ki. Nick Lloyd történész szerint azon bukott le, hogy egy mexikói börtönőr hallotta őt, amint katalán nyelven énekel egy gyermekdalt. Egy évvel később a mexikóvárosi és barcelonai hatóságok közösen azonosították őt ujjlenyomata alapján. Azt viszont soha nem árulta el, hogy kinek a megbízására ölte meg Trockijt, ragaszkodott ahhoz a verzióhoz, hogy egyedül cselekedett. Tettét soha nem bánta meg. Öccse szerint a szovjet szervek egy percig nem hagyták magára, a legjobb ügyvédeket biztosították neki, fizettek egy mexikói asszonyt, aki minden nap külön főzött Mercadernek, aki végül ennek az asszonynak a lányát vette feleségül. Fogsága idején minden nap hozzájuthatott a napi sajtóhoz, egész könyvtár állt rendelkezésére.
Személyiségéről sokat elárulnak azok a tesztek, amelyeket dr. Alfonso Quiroz Cuaron pszichiáter végzett el rajta fogsága első hat hónapjában. A teszteket Mercader izgalmas kihívásnak tekintette. Kiderült róla, hogy nemcsak kiváló a nyelvérzéke, széleskörű az érdeklődése és a műveltsége, de rendkívüli elemző képességgel is rendelkezik. Ügyességére jellemző, hogy egyszer Quiroz megmutatott neki egy japán kirakós játékot, amit pillanatok alatt összerakott, és aztán néhány nap múlva ugyanezt teljes sötétben is megcsinálta. Sőt, állítólag egyszer 3 perc 43 másodperc alatt szétszedett és összerakott egy Mauser puskát – szintén teljes sötétben. Félelmetes memóriája volt, végtelen hosszúságú számsorokat ugyanúgy képes volt megjegyezni, mint értelmetlen szavakat. Igen élesek voltak az érzékelései, tökéletes időérzékkel rendelkezett, de arra is képes volt, hogy végigmenjen bekötött szemmel egy hat méter hosszú krétajelen a legkisebb kitérés nélkül. Ugyanígy meg tudott különböző fémmetszeteket különböztetni az ujjbegyeivel. Quiroz úgy vélte, hogy ez Mercader hiperérzékeny bőrének köszönhető, ugyanakkor kiderült, hogy igen magas a fájdalomtűrési küszöbe is.
1960. május 6-án történt szabadulása után Kubába ment, ahol az alig egy éve hatalomra jutott Fidel Castro szívélyesen fogadta. 1961-ben már ismét a Szovjetunióban találjuk, ahol Alekszandr Seljepin, a KGB főnöke a Szovjetunió Hőse kitüntetést adta át neki. Érkezését természetesen szigorúan titokban tartották. Egykori „kapcsolatával” azonban már nem tudott találkozni. Eitingont Sztálin még 1951-ben lágerbe küldte. Sztálin halála után az egykori NKVD-tiszt kiszabadult, de 1960-ban Nyikita Hruscsov ismét letartóztatta, mint az 1953-ban kivégzett Berija közeli munkatársát….
Ramón Mercader Moszkva Szokol kerületében kapott egy lakást feleségével, valamint 400 rubel nyugdíjat. Egészségi állapota azonban egyre romlott, végül 1974-ben Jurij Andropov akkori KGB-főnök, későbbi pártfőtitkár személyes utasítására engedték, hogy Kubába távozzon. Fidel Castro személyes vendégének tekintette, sőt, tanácsadóként is alkalmazták a kubai belügyminisztériumban. Szakterülete a kubai börtönviszonyok javítása lett. Havannában halt meg csontrákban 1978. október 18-án. A Szovjetunió Hőseinek temetőjében, Kuncevóban helyezték örök nyugalomra „Ramón Ivanovics Lopez” néven. A Hősök Könyvében azonban semmilyen formában nem szerepel a neve.
Mercader halála előtt egy évvel szeretett volna visszatérni Spanyolországba, miután Franco 1975-ben meghalt, és az I. János Károly király által elindított demokratizálási folyamat részeként ismét legalizáltak a Spanyol Kommunista Pártot. Mercader a párt főtitkárához, Santiago Carrillóhoz fordult kérelmével. Carrillo azonban, mint a Moszkvával szakító, nyugat-európai „eurokommunizmus” egyik zászlóvivője azt kérte a hazatérésért cserébe, hogy írja meg memoárjait és abban fedje fel a Spanyolországban működő szovjet ügynököket és moszkvai megbízóikat. Mercader, aki kitartott sztálinista elvei mellett, erre nem volt hajlandó. Próbálkozott még a moszkvai emigrációból éppen hazatérő pártelnöknél, Dolores Ibarrurinál, a legendás „La Pasionarianál” is, de ő is elutasította.
Ramón Mercader alakja a 60-as, 70-es években több regényben, színdarabban és filmben feltűnt. A legismertebbek Jorge Semprun: Ramón Mercader második halála című regénye (1969) és Joseph Losey 1972-es filmje, a Trockij meggyilkolása, amelyben Trockijt Richard Burton, Mercadert Alain Delon, szerelmét pedig Romy Schneider játszotta, de a 2002-ben készült Frida című filmben is felidézik a Trockij-gyilkosságot. Maga Mercader elfeledve halt meg, egyedül bűnhődve tettéért. Végső órájának szemtanúi szerint ezek voltak az utolsó szavai: „Kegyetlenül becsaptak minket”. Vajon áldozatára gondolt-e vagy az egész sztálinizmusra, amelyben egész életében hitt?
Az amerikai ONCubaNews oldalon 2019-ben megjelent esszében Ramón Mercadert a személyiségétől megfosztott, egy eszmét vakon és feltétel nélkül követő ember prototípusának írják le, akit azonban ez a körülmény – akárcsak Hannah Arendt szemében Adolf Eichmannt – a legkevésbé sem menti fel bűnei alól.
Sylvia Ageloff 1995-ben bekövetkezett haláláig hű maradt a trockista eszmékhez, de soha nem beszélt senkinek sem Mercaderről, sem a gyilkosság körülményeiről.
Kalandos utóélete volt a véres jégcsákánynak is. A gyilkosság után tartott sajtótájékoztatón a mexikói rendőrség bemutatta, utána évtizedre eltűnt. Mint 2017-ben kiderült, egy Alfredo Salas nevű titkos rendőr vette magához, hogy „megőrizze az utókornak”. Örökül hagyta lányának, Ana Aliciának, aki az ágya alatt rejtegette 40 éven át, míg nem elhatározta, hogy eladja. Amikor ennek híre ment, Esteban Volkov felajánlotta, hogy DNS-teszttel igazolja a jégcsákány valódiságát, de csak azzal a feltétellel, ha Ana Salas a bűntárgyat a múzeummá alakított mexikói Trockij-háznak adományozza. Salas azonban ebbe nem ment bele, így végül Keith Melton amerikai magángyűjtőnek, a washingtoni Nemzetközi Kémmúzeum társalapítójának adta el, és 2018-tól már itt látható a Trockij életét kioltó eszköz.
2009-ben Leonardo Padura kubai író Az ember, aki szerette a kutyákat című regényének főhőse, egy, a rendszer által kiközösített író, 1977-ben megismerkedik egy Lopez nevű öregemberrel, aki elmeséli neki Ramón Mercader történetét. Persze nem árulja el, hogy ő maga Mercader. A történet újra visszaadja az író hitét és munkakedvét. Trockij gyilkosa valóságos tragikus hősként jelenik meg, ugyanakkor Sylviát buta, felszínes nőnek ábrázolja.
Trockij eszméi ellenben ma is élnek. Különösen az 1968 körüli diákmozgalmak idején éledtek fel elemi erővel és játszottak fontos szerepet Franciaországban, Olaszországban, az NSZK-ban és Nagy-Britanniában. A „permanens forradalom” gondolatát magáévá tette a korszak egyik legmitikusabb egyénisége, a magát marxistának valló Che Guevara is, aki Fidel Castróval éppen azért szakított, mert úgy látta: a kubai forradalom elbürokratizálódik és a néphatalomból a pártapparátus hatalma lesz. Más kérdés, hogy Fidel nem ölette meg Chét, sőt, bolíviai meggyilkolása után ügyesen a kubai rendszer javára fordította a világméretű Guevara-kultuszt…A Szovjetunióban azonban a „desztalinizáció”, sőt, a gorbacsovi „glasznoszty” sem hozta meg Trockij rehabilitálását. Pedig 1988-ban, a „moszkvai perek” lezárásának 50. évfordulóján rehabilitálták Zinovjevet, Kamenyevet, Buharint, sőt, még Trockij fiát, Lev Szedovot is. Trockijnak sajátos módon 2001-ben az a Vlagyimir Putyin orosz elnök szolgáltatott igazságot, akit bírálói közül sokan a „sztálinizmus felélesztésével” vádolnak, nem utolsósorban a külföldre menekült ellenfeleit likvidáló módszerei miatt..
[1] Ez már a negyedik merénylet volt Tisza ellen. Az elsőt még 1912. június 4-én a parlamentben kísérelte meg Kovács Gyula ellenzéki képviselő, amikor a véderőtörvény megszavazása után háromszor rálőtt a miniszterelnökre, aki azonban sértetlen maradt. 1917 nyarán egy frontról hazatért, kiábrándult huszártiszt próbálta lelőni. 1918. október 16-án a Galilei Kör tagja, Lékai János újságíró akarta megölni, de fegyvere a döntő pillanatban nem sült el.
[2] A hatalomátvételt követő években Ortegáék népszerűsége a világ haladó köreivel csak Fidel Castro „szakállasainak” húsz évvel korábbi mítoszához volt hasonló. Még a radikális politikai nézeteiről ismert brit punk-banda, a the Clash is lemez szentelt nekik Sandinista címmel, megemlékezve egyben Chiléről, Afganisztánról és Tibetről is.
[3] Ez volt a szélsőjobboldali francia Tűzkeresztesek (Croix-de-feu) mozgalmának csúcséve, amellyel szemben a következő két évben kialakult a baloldali demokratikus Népfront. Tagjai között volt az akkor alig huszonéves később köztársasági elnök, François Mitterrand is.
[4] Horthy István 1928-ban, 24 évesen a Weiss Manfréd Gépgyárban helyezkedett el. Egy évvel később az Egyesült Államokba ment és mint egyszerű munkás egy évet dolgozott a michigani Ford autógyárban. Hazatérése után a MÁVAG egyik tervezőosztályának vezetője lett – részt vett például a híres 424-es gőzmozdony megalkotásában – majd 1934-ben cégvezetőnek nevezték ki. Horthy István négy évvel később már vezérigazgató volt, 1940-ben pedig rábízták a Magyar Államvasutak irányítását,
[5] Kállay Miklós „hintapolitikájának” Magyarország náci megszállása vetett véget 1944. március 19-én. Kállayt az október 15-i nyilas hatalomátvétel után tartóztatták le, majd Dachauba szállították. A miniszterelnök túlélte a koncentrációs tábort, az Egyesült Államokban halt meg 1967-ben.
[6] Ebben a szellemben született meg 1942-43-ban Szergej Eisenstein Rettegett Iván című filmje, amelynek második részét (1944) csak 10 évvel a rendező és 5 évvel Sztálin halála után mutatták be, mert abban a cár egy kétségek és lelkifurdalások által gyötört emberként jelenik meg, és ez nem fért össze a Generalisszimusz „imázsával”.
[7] A végrendeletet csak 1956. februárjában hozta nyilvánosságra Nyikita Hruscsov pártfőtitkár az SZKP XX. kongresszusán. Ez volt az első kísérlet a sztálinizmus bűneinek leleplezésére, és ennek híre a Rákosi-rendszer bukása és a magyarországi forradalom előzménye volt.
[8] Lev Trockij: Életem, XXXIX. fejezet
[9] (Az ukrajnai zsidó Alexandre Stavisky a legelőkelőbb körökkel jó kapcsolatokat tartó, hírhedt szélhámos volt, aki utolsó, pénzhamisítási akciója után, amelyről számos magas beosztású politikus és rendőr is tudott, hivatalosan öngyilkos lett Chamonix-ban 1934. január 8-án, de nagyobb a valószínűsége, hogy rendőrök ölték meg. Alain Resnais 1974-ben készült filmjében, amelyben Stavisky-t Jean-Paul Belmondo alakítja, azt sugallja, hogy Trockij franciaországi tartózkodását is Stavisky „finanszírozta”…).
[10] A három évig tartó perek áldozatai között volt Zinovjev, Kamenyev, és a Lenin által a „párt kedvencének” nevezett Nyikolaj Buharin is, ellenük az egyik fő vádpont éppen a „trockizmus” volt. Ezekben a koncepciós perekben végezték ki vagy küldték lágerekbe a hadsereg tábornoki és főtiszti karának 80%-át és ennek végzetes következményei voltak 1941-ben a náci Németország Szovjetunió elleni támadásának első időszakában. Ekkor végezték ki a magyar kommunista-szociáldemokrata emigráció több vezetőjét, köztük a Magyar Tanácsköztársaság népbiztosait: Kun Bélát, Fiedler Dezsőt és Vágó Bélát.
Gavrilo Princip: a „Fekete Kéz”, aki kizökkentette medréből a 20. századot
Öt híres merénylet rázta meg a világ közvéleményét az 19 század második felében és a 20.század elején. Az áldozatok koronás fők és elnökök voltak. Az első négy esetben a trauma elhalványodásával a dolgok visszatértek a maguk rendes kerékvágásába. Az ötödik azonban az egész világ sorsát megváltoztatta.
1865. április 14-én, nagypénteken, John Wilkes Booth, a kor híres amerikai színésze a washingtoni Ford Színházban lőtte le áldozatát: Abraham Lincoln amerikai elnököt. Booth megrögzött fajgyűlölő volt,[1] 1859. december 2-án ott volt a rabszolgaság elleni küzdelem élharcosa, John Brown akasztásán, színészként Brutus, a „zsarnokölő” szerepét szerette a legjobban Shakespeare Julius Caesar-jából. Egy hónappal Lincoln meggyilkolása előtt, 1865. március 17-én már az elnök elrablását tervezte egy színházi előadás utáni washingtoni fogadáson. Mivel romantikus szerepei miatt nagy népszerűségnek örvendett és gyakori vendég volt a Ford Színházban, szabad bejárása volt az épület valamennyi helyiségébe, így a díszpáholyokba is. Könnyűszerrel tudta megközelíteni az államfőt.
Booth-t végül tizenkét napig tartó hajtóvadászat után ölték meg. Lincolnt Andrew Johnson alelnök követte a Fehér Házban, a polgárháború lezárult, a rabszolgaság eltörlését – pontosabban a rabszolgatartás bűntetté nyilvánítását, ami még Lincoln életében került a Kongresszus elé – 1865. december 18-án iktatták törvénybe az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának 13. módosításaként. Az USA feltartóztathatatlanul megindult a modernizáció útján. (Hihetetlen történelmi párhuzam, hogy az amerikai feketék egyenjogúságát célzó, 1964-ben elfogadott 1. polgárjogi törvényt szintén egy később meggyilkolt elnök, John Fitzgerald Kennedy terjesztette elő, és utódja, egy „újabb” Johnson, Lyndon Baines fogadtatta el.)
1881. március 13-án Ignacy Hryniewiecki lengyel narodnyik, öngyilkos merénylőként, kézi bombával ölte meg az ekkor már huszonhat éve regnáló II. Sándor orosz cárt. Társait – Nyikolaj Kibalcsicsot, Szofija Perovszkaját, Nyikolaj Riszakovot, Tyimofej Mihajlovot, Andrej Zseljabovot, majd gyermeke megszülése után Geszja Gelfmant – kivégezték. A Narodnaja Volja (Népakarat) nevű szervezetnek tagja lett később Alekszandr Uljanov, Lenin idősebbik bátyja és Vlagyimir Uljanov, azaz maga Lenin bátyja is. A huszonegy éves Alekszandrt később, 1887-ben az új uralkodó, III. Sándor cár ellen megkísérelt sikertelen merénylet vádjával kivégezték.[2] Mindezek ellenére a cári rendszer azonban még évtizedekig fenn állt, az 1905-os forradalom csak megingatta, és csak az 1917-es októberi forradalom tudta felszámolni.
1898. szeptember 10-én Luigi Lucheni olasz anarchista egy élesre köszörült reszelővel szúrta szíven a Genfi-tó partján sétáló Erzsébet osztrák császárnét, magyar királynét. Ellentétben az előző két esettel, ezúttal az áldozat csupán „jobb híján” került a merénylő látókörébe. Lucheni egy olasz munkásnő törvénytelen gyermekeként árvaházban nőtt fel, tízéves korától már dolgoztatták. Egész életében nyomorgott, két évvel a merénylet előtt Svájcban telepedett le, ahol alkalmi munkákból élt. Kilátástalan helyzete az anarchista eszmék, az uralkodó osztályok elleni féktelen gyűlölet felé terelte. A gyilkossághoz vezető legfőbb indítékot az 1898. májusi milánói „munkáséhséglázadás” leverése adta meg neki. Történt ugyanis, hogy a kenyér árának sokadik olaszországi megemelésére a dolgozók több nagyvárosban utcára vonultak. Másnap a kormány Lombardia tartományra és székhelyére elrendelte a szükségállapotot, és Milánó hadtestparancsnoka, Bava Beccaris tábornok ágyúval kezdte lövetni a tömeget. A kormányjelentés szerint nyolcvanan vesztették életüket, de I. Umberto olasz király rendőrsége és katonái valóságos mészárlást rendeztek – a történetírás négyszáz-hétszáz halottról tud. Lucheni ekkor határozta el, hogy bosszúból megöli a Savoyai-ház vagy bármelyik királyi család egyik tagját, de nem volt pénze arra, hogy Olaszországba utazzon. Első „kiszemeltje” a Genfbe várt Fülöp orleans-i herceg volt, ő azonban mégsem érkezett meg. Ezután határozta el Erzsébet királyné megölését, mivel tudta, hogy a császárnét nem kíséri testőrök hada. Amikor Lucheni megtámadta, csak magyar udvarhölgye, Sztáray Irma grófnő volt mellette.
Luchenit már november 10-én életfogytiglani börtönre ítélték. Tizenké tévi raboskodás után akasztotta fel magát a genfi cellájában. A gyilkosság nem csupán az életében is népszerűségnek örvendő, boldogtalan életű „Sissi” mítoszát emelte meg, hanem a nemzetközi bűnüldözés történetében is mérföldkőnek számított. A merénylet után két hónappal, 1898 novemberében – Római Nemzetközi Konferencia az anarchisták elleni társadalmi védelemért – nemzetközi anarchistaellenes kongresszust rendeztek az olasz fővárosban, amelyen az anarchizmust úgy határozták meg mint „minden olyan cselekedetet, amely erőszakos eszközökkel akarja lerombolni a társadalom rendjét”. A résztvevő államok küldöttjei megegyeztek abban, hogy a jövőben megfigyelés alatt tartják az anarchista szervezeteket, megakadályozzák a propagandájuk terjesztését, és korlátozzák a cselekedeteikről szóló hírek megjelenítését a sajtóban. Egyezség született arról is, hogy az államfők elleni merényleteket ezentúl halálbüntetéssel szankcionálják. A konferencián részt vevő huszonegy európai állam között találni Nagy-Britanniát, Franciaországot, Olaszországot, a Német Birodalmat és az Osztrák-Magyar Monarchiát is. Ekkor vette kezdetét az a nemzetközi együttműködés az egyes államok rendőrségei között, amely két évtizeddel később, 1923-ban az Interpol, a világ elsőszámú nemzetközi rendőrségi szervezetének bécsi létrehozásához vezetett.
1901. szeptember 6-án Leon Czolgosz anarchista munkás a buffalói Pánamerikai Kiállítás zenepavilonjában lőtte le William McKinley amerikai elnököt. McKinley még nyolc napig szenvedett, szeptember 14-én halt bele sérüléseibe. A korábban elmebetegnek nyilvánított, lengyel ősöktől már Michiganben született Czolgoszt tizenkét nappal később halálra ítélték, majd október 29-én villamosszékben kivégezték, földi maradványait megcsonkították. Utolsó szavai szerint azért ölte meg az elnököt, mert „jó emberek ellenségének” tartotta. Az ítélet végrehajtásáról a Pánamerikai Kiállításon is forgató Thomas Alva Edison készített filmet – igaz, csak az események rekonstruálásával.[3]
Czolgosz a tárgyaláson azt vallotta, hogy tettét Emma Goldman anarchista aktivista, írónő egyik beszéde ihlette. Goldmant – mint tettestársat – néhány hétre szintén őrizetbe vették, de bizonyítékok hiányában szabadon bocsátották. Czolgosz kivégzése után Emma Goldman megírta a The Tragedy of Buffalo című cikkét, amelyben az elnök gyilkosát Brutushoz hasonlította. Az amerikai anarchista mozgalom azonban elhatárolódott tőle. McKinley-t az a Theodore Roosevelt követte – két ciklus erejéig – az elnöki székben, aki máig az Egyesült Államok valaha élt egyik legkarizmatikusabb államfőjének számít. „Az anarchia elfojtásával összehasonlítva minden más kérdés lényegtelenné válik” – jelentette ki az előző államfő gyilkosának kivégzését követően.
Tehát három „magányos gyilkossal” és egy szűk társadalmi bázisú összeesküvő csoporttal van dolgunk. Tetteik ugyan felkavarták a közhangulatot, de a történelem menetén egyik sem változtatott. Nem így az ötödik merénylet: egy bizonyos lövés, amely 1914. június 28-án, Szarajevóban dördült el. Igaz, hogy a merénylő, Gavrilo Princip csak egy volt a féltucatnyi „kiválasztott” közül, akik megpróbálták megölni Ferenc Ferdinándot, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, de az ő neve maradt fenn a köztudatban.
Jól tudjuk, hogy a történelem tudományában aligha tehetnénk fel annál ostobább kérdést, minthogy: „Mi lett volna, ha…?” Ráadásul, a történelem alakulásában még olyan visszajátszási lehetőség sincsen, mint egyes science-fiction filmekben, például Don Taylor Végső visszaszámlálásában, amelyben egy modern repülőgép-hordozó visszamegy az időben, és látszólag esélyt kap megakadályozni a Pearl Harbor-i katasztrófát. Természetesen nem jár sikerrel…Az 1966-67-ben forgatott, néhány évvel később Magyarországon is bemutatott amerikai sorozat, az Időalagút (The Time Tunnel) főhősei a jövőből hozott tudásuk segítségével alakítani tudják elődeik sorsát, de a történelmi események menetén ők sem képesek változtatni. Ezzel együtt a mai napig léteznek, sőt a digitális korszakban újra virágkorukat élik az olyan alternatív történelmi filmek és játékok, amelyek megfordíthatják akár híres csaták menetét. Persze, miért is ne győzhetne Napóleon Waterloonál? – kérdezhetnénk, ha valamiféle különös okból kifolyólag nem vennénk figyelembe a történelmi előzmények szélesebb összefüggéseit.
Térjünk is rá fejezetünk címszereplője, Gavrilo Princip élettörténetére és az általa elkövetett sorsfordító merényletére! A háborús készülődések, a katonai szövetségek (az 1882-ben alakult Hármas Szövetség a Német Birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia, és Olaszország; az 1904-ben életre hívott Antant Nagy-Britannia és Franciaország, később Oroszország részvételével) között egyre fokozódó feszültség, az 1912-13-as balkáni háborúk már előre jelezték a világ fegyveres konfliktusok általi újrafelosztását. A Német Birodalom ekkoriban eszmélt rá, hogy korábbi széttagoltsága miatt – ellenben a britekkel, franciákkal és hollandokkal – kimaradt a nagy gyarmati osztozkodásból: az afrikai kontinensen például csak a mai Namíbia, valamint Kenya, Tanganyika, Kamerun és Togo területének egy része tartozott a fennhatóságuk alá. A Habsburg Monarchiát elsősorban a nemzetállamokra való szétesés lehetősége tartotta rémületben. Mindezek mellett mégis egy szerb diáknak, Gavrilo Principnek jutott az a kétes dicsőség, hogy Habsburg Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös és hitvese, Chotek Zsófia grófnő meggyilkolása nemcsak a „Nagy Háború” kirobbantásához szolgáltatott ürügyet, hanem kizökkentette medréből az egész 20. századot is. Tettének következményeként idővel széthullott a Habsburgok évezredes birodalma, majd a háború győztesei önkényesen átszabták Európa térképét, olyan államalakulatok létrehozva (Jugoszlávia, Csehszlovákia), amelyeknek történelmi, etnikai, vallási szempontból is kevert összetétele igencsak problémásnak számított. Nem túlzás azt állítani, hogy törvényszerű volt, hogy ezek az államok később, az 1989-90-es „rendszerváltások” következményeként végleg darabjaira hulljanak.
Az első világháborút követően a központi hatalmak vereségében és a győztesek diktálta „békeszerződésekben” törvényszerűen benne volt már a következő háború, a revans magja, miközben az orosz bolsevik forradalom sikere nyomán újabb, több mint hetvenéves konfliktusgóc keletkezett a világban, egy sor újabb tévutat ígérve. És akkor még nem szóltunk a 20. század nagy technikai forradalmáról, amelyet a hadiiparnak köszönhetünk, a női emancipációról, amelynek a nőknek a termelésbe való kényszerű tömeges bevonása adott lökést és sok olyan eszmei-szellemi áramlatról, művészeti törekvésről (az expresszionizmustól kezdve a dadaizmuson és a szürrealizmuson át az amerikai „elveszett nemzedék” hadviselt íróiig), amelyek szintén az első világháború élményeiből születtek.
Lássuk tehát, hogy ki volt tehát ez a szarajevói merénylet elkövetése idején mindössze huszonéves boszniai szerb fiatalember, aki rövid földi pályafutása során szinte mindazokat a konfliktusokat átélte, amelyek majdnem nyolcvan évvel később a véres délszláv háború kirobbanásához vezetett!
Gavrilo Princip 1894. július 25-én született a Szarajevótól nyugatra, a horvát határ közelében fekvő Obljaj faluban, ahol apját a község postásaként ismerték. Kilencen voltak testvérek, közülük hatan gyermekkorukban elhunytak. Gavrilo is gyenge testalkatú, beteges gyermek volt, törékeny egészségének később fontos szerep jutott a merényletre való kiválasztásában. Szegénysorsú szülei előbb Zágrábba küldték bátyjával, Jovannal, majd Szarajevóba kerültek, de 1912 februárjában már kicsapták egy helyi gimnáziumból, miután részt vett több helyi nacionalista tüntetésben és tagja lett a Mlada Bosnia (Ifjú Bosznia) szervezetnek, amely Bosznia-Hercegovina függetlenségét és Szerbiával való egyesítését tűzte ki célul. (A mozgalom tagja volt Ivo Andric, a későbbi Nobel-díjas író, a Híd a Drinán című regény szerzője, akit az osztrák-magyar hatóságok az első világháború idején több társával együtt bebörtönöztek). Ugyanis Bosznia-Hercegovina akkor már a Habsburgok birodalmának délkeleti részét képezte, Ferenc József osztrák császár, magyar király 1908. október 6-án olvasztotta be Bosznia-Hercegovinát az Osztrák–Magyar Monarchiába.
Princip 1912-ben Belgrádba ment, hogy leérettségizzen. Ott csupán az enigmatikus szerb költővel, Momcilo Mastasijeviccsel között barátságot, aki csak erősítette pesszimista, világfájdalmas hangulatát. De közbe szólt az 1912 októberében kirobbant első balkáni háború: a szerbiai mozgósítás hírére Princip is részt kívánt venni a harcokban. Ekkor került először kapcsolatba a szerb szabadcsapatokat vezető titkos társasággal, az Egyesülés vagy Halállal (Ujedinjenje ili Smrt), közismertebb nevén a „Fekete Kézzel” (Crna Ruka).
Princip a szervezet belgrádi sorozó bizottságánál jelentkezett, de elutasították kis termete miatt. Gavrilo azonban kitartott, elutazott a dél-szerbiai Prokupljéba, hogy személyes kihallgatást kérjen Voja Tankosictól, a „Fekete Kéz” egyik vezetőjétől. A parancsnok is elküldte őt, mondván „túl kicsi és túl gyenge”. Vladimir Dedijer boszniai szerb történész szerint az elutasítás késztette Principet arra, hogy valami rendkívülit végrehajtva bizonyítsa, hogy ő sem rosszabb a többieknél. E történet leginkább Kuroszava A hét szamuráj vagy annak amerikai változata, A hét mesterlövész meséjére emlékeztet, amelyekben egy fiatal harcost nem vesznek be a többiek, mi több, kinevetik, lenézik, de ő addig követi őket, amíg közéjük nem állhat, és bátorságáról is tanúbizonyosságot tehet. (Érdemes néhány mondat erejéig elidőzni Princip említett életrajzírójánál is: Dedijer a második világháború idején partizán volt, az illegális kommunista lap, a Borba főszerkesztője, később a Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, és Joszip Broz Tito államfő hivatalos életrajzírója. 1955-ben azonban perbe fogták a jugoszláv „külön út” kidolgozójával, Milovan Gyilasszal együtt „ellenséges propaganda terjesztése” címén, de őt, Gyilasszal ellentétben, nem börtönözték be, és négy évvel később elhagyhatta az országot. Már az Egyesült Államokban jelent meg a The Road To Sarajevo című könyve, amely az első világháború kitörésének okait boncolgatja. A sors pikantériája, hogy egy időben elnöke volt a nemzetközi háborús bűnöket vizsgáló Russell-bíróságnak.)
A „Fekete Kéz” már jóval korábban is létezett, a szarajevói merénylet előtt is jócskán rányomva bélyegét a délszláv történelemre. A szervezetet, amelyet a szerb királyi hadsereg tisztjei alakítottak meg 1901. szeptember 6-án, azért hozták létre, hogy az idegen uralom alatt élő szerb területeket egyesíthessék az anyaországaikkal. Fennállásuk ötödik napjára már merényletet terveztek I. Obrenović Sándor király és felesége, a népszerűtlen Draga királyné ellen ez utóbbi születésnapján. Draga királyné valaha Sándor anyjának, Natalja királynénak volt az udvarhölgye, tizenkét évvel idősebb volt az uralkodónál. A nép körében hamar elterjedt, hogy Draga özvegységét feladva, mindössze azért „csábította el” a gyermektelen királyt, hogy aztán saját öccse lehessen a trónörökös. A merénylet kudarcba fulladt, de két évvel később, 1903. június 11-én, Dragutin Dimitrijevic kapitány vezetésével az összeesküvő csoport behatolt a belgrádi királyi palotába és lekaszabolta a gyűlölt uralkodó párt. A szerb parlament akkor „a haza megmentője” címmel ajándékozta meg a fiatal vezérkari tisztet, akinek összeesküvői pályafutásában ez még „kezdeti sikernek” bizonyult.
Azt követően, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia bekebelezte Bosznia-Hercegovinát, Ferenc József vált az összeesküvők új célpontjává. Két nappal az annexió után megalakult a Nemzeti Védelem (Narodna Odbrana) féllegális szervezet, amelyben politikusok is részt vettek és amely „Nagy-Szerbia” megteremtését tűzte ki célul. Ennek boszniai csoportja volt a Mlada Bosnia. Ausztria azonban nyomást gyakorolt Belgrádra, hogy törje le a lázadókat, és mivel Szerbia nem számíthatott a nagyobb konfliktustól tartó Oroszország támogatására, a Nemzeti Védelem inkább a kulturális propagandára helyezte a hangsúlyt, miközben a „Fekete Kéznek” egyfajta fedőszervévé vált.
A terrorista szervezet, amelynek taglétszáma 1914-re mintegy kétezerötszáz főre nőtt, sajátjának tekintette a Nemzeti Védelem hálózatát, kihasználta annak növekvő tekintélyét, és igyekezett elmosni a határokat a két szervezet között. Ráadásul magasrangú pártfogójuk is akadt: nem más, mint az akkori trónörökös, Karagyorgyevics Sándor, akit húsz évvel később – már jugoszláv királyként – horvát nacionalisták öltek meg Marseille-ben.
Az említett Dragutin Dimitrijevic – kódnevén Apis – a „Fekete Kéz” titkos társaság 1911. májusi újjáalakításakor már a szerb vezérkar hírszerző főnökeként szolgált. Ekkor küldte el az egyik emberét Bécsbe azzal a szándékkal, hogy ölje meg a császárt, de a terve kudarcba fulladt. Ugyanez történt 1914 tavaszán, amikor Dimitrijevic a bosnyák Muhamed Mehmedbasicot bérelte fel, hogy egy mérgezett tőrrel ölje meg Oskar Potiorek tábornokot, akit két évvel korábban neveztek ki Bosznia-Hercegovina tartomány birodalmi kormányzójának. Mehmedbasic is dolgavégezetlenül tért vissza Belgrádba. Ugyanakkor Potioreknek mégis végzetes történelmi szerep jutott: ő invitálta Ferenc Ferdinánd trónörököst a Monarchia Szarajevóban gyakorlatozó egységei felett tartott katonai szemlére. (Ismét egy fatális véletlen: ha Mehmedbasic sikerrel jár, valószínűleg elmarad a főhercegi látogatás. Igaz, akkor talán a kormányzó meggyilkolása vezetett volna az első világháború kitöréséhez, és nem Princip lesz e történet „hőse”.) Dimitrijevic természetesen „hivatalból” értesült az állami látogatásra szóló meghívásról és eldöntötte: a trónörökösnek meg kell halnia!
Dimitrijevic három embert küldött Szarajevóba a merénylet végrehajtására: Princip mellett Nedjelko Cabrinovicot és Trifko Grabezt. Mindegyikük kapott egy revolvert, két pokolgépet és egy kis ciánkapszulát, hogy a támadás után öngyilkosságot követhessenek el. Dimitrijevic így akarta megakadályozni, hogy a merénylők esetleg elfogatásuk után bevallják, hogy ki volt a gyilkosság kitervelője. A három „hullajelölt” kiválasztását az is indokolta, hogy mindhárman tüdőbetegek voltak és tudták, nem lesznek hosszú életűek, ezért hajlandók voltak feláldozni magukat egy „nagy ügyért”.
Nikola Pašić szerb miniszterelnök tudomást szerzett az összeesküvésről és parancsot adott a három merénylő letartóztatására – még azelőtt, hogy útnak indultak volna. A parancsot azonban nem hajtották végre, így Principék akadálytalanul átjutottak Bosznia-Hercegovinába, ahol csatlakoztak összeesküvő társaikhoz: Muhamed Mehmedbašićhoz, Danilo Ilićhez, Vaso Čubrilovićhoz, Cvjetko Popovićhoz, Miško Jovanovićhoz és Veljko Čubrilovićhoz. Ilić boszniai szerb újságíró volt, aki Belgrádban ismerkedett meg Princippel. Ő toborozta össze a csapatot és általa vált ismertté a korabeli sajtóban a trónörökös pár látogatásának időpontja, programjának részletes útvonala. Mai ésszel szinte felfoghatatlan biztonságpolitikai baklövés, hogy ezen nem változtattak, még a program nyilvánosságra hozatala után sem. Ráadásul a június huszonnyolcadika történelmi jelentőségű dátum, Vidovdan ünnepe a szerb nacionalisták számára: ez ugyanis az 1389-es rigómezei (koszovopoljei) csata évfordulója, amikor a hagyomány szerint egy szerb nemes a törökök táborába lopakodva megölte I. Murád szultánt.
1914. június 28-án, vasárnapon, Ferenc Ferdinánd, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse, egyben a Monarchia hadseregének és hadiflottájának főparancsnoka és felesége, Chotek Zsófia vonaton érkeztek Szarajevóba. Ferenc Ferdinánd ugyanúgy véletlenszerűen került bele a történetbe, mint Princip, tekintettel arra, hogy az eredeti trónörökös a Mayerlingben szerelmével, Vetsera Mária bárónővel 1889. január 30-án öngyilkosságot elkövetett Rudolf főherceg, Ferenc József és Erzsébet császárné fia volt.
A romantikus lelkek egyik kedvenc sztorija, amely a filmeseket is többször megihlette, tulajdonképpen egy máig nem tisztázott bűnügy: alapos vizsgálatot soha nem folytattak az ügyben, és máig tartják magukat azok a mendemondák, amely szerint valójában öngyilkosságnak álcázott politikai gyilkosság történt. Erre utalt emlékirataiban Zita császárné, az utolsó osztrák-magyar uralkodó, Károly özvegye is. James és Joanna Bogle brit történészek két alternatívát is felvetettek az 1990-ben megjelent A Heart For Europe című kötetükben: vagy osztrák titkos ügynökök tették el őket láb alól, mert nem tetszett nekik Rudolf magyar szimpátiája, vagy pedig a francia titkos szolgálat ölte meg őket, mert a trónörökös nem volt hajlandó részt venni egy Ferenc József ellen szervezett, máig felfedetlen puccsban.
Rudolf koronaherceg halálát követően az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalos trónörököse Ferenc József legidősebb öccse, Károly Lajos főherceg lett. A bécsi udvar merev etikettjétől rendre tartózkodó főherceg 1895-96 telén legidősebb fiát, Ferenc Ferdinánd főherceget látogatta meg Egyiptomban, ahonnan elutazott Palesztinában is, ahol ivott a Jordán folyó fertőzött vizéből. Ennek következtében súlyosan megbetegedett, és 1896. május 19-én elhunyt. Így lépett elő koronaherceggé Ferenc Ferdinánd, de nagybátyja, Ferenc József csak úgy egyezett bele a Chotek Zsófia cseh grófnővel kötendő morganatikus (rangon aluli) házasságába, amelynek érdekében még XIII. Leó pápa, II. Vilmos német császár és II. Miklós orosz cár is közbenjárt, hogy a trónörökösi párnak el kellett ismernie: utódaik nem lesznek jogosultak a Habsburg trónra. Az uralkodó ház ezen örökösödési ága tehát akkor is megtört volna, ha nincs a szarajevói merénylet.
A végzetes napon a főhercegi párt Potiorek tábornok várta hivatalos fogadásra a szarajevói városházán. Erről egy rövid korabeli filmhíradó részlet is fennmaradt. Az odavezető úton az első gépkocsiban Fehim Čurčić, Szarajevó polgármestere és dr. Edmund Gerde, a város rendőrfőnöke ült. A másodikban Ferenc Ferdinánd és Zsófia, Potiorek tábornokkal és Franz von Harrach cseh gróffal, az osztrák-magyar haderő szállítási hadtestjének tisztjével, az autó tulajdonosával. A gépkocsi tetejét felnyitották, hogy a tömeg jól láthassa a notabilitásokat. (A későbbi események igazolták, hogy ez már akkor sem bizonyult bölcs gondolatnak. Ennek ellenére sokáig dívott az ilyen jellegű „tömegfürdő”, egészen addig, amíg a török Mehmet Ali Agca 1981-ben le nem adott három lövést II. János Pál pápára a római Szent Péter téren, de így ölhették meg 1963-ban John Fitzgerald Kennedyt, az Amerikai Egyesült Államok 35. elnökét.)
A „Fekete Kéz” hét tagja a menetoszlop útvonalának mentén, az Appel rakparton helyezkedett el. Mindegyikük megkapta a merénylet végrehajtására vonatkozó parancsot, amelynek akkor kellett volna teljesülnie, amikor a trónörökös pár kocsija eléjük érkezik. Az első végrehajtó Mehmedbasic lett volna, ő az Osztrák-Magyar Bank előtt állt. Idegei azonban felmondták a szolgálatot, és hagyta, hogy továbbhaladjon mellette a kocsi. Később azt vallotta, hogy egy rendőr állt mögötte és attól tartott, hogy letartóztatják, mielőtt esélye lett volna a bombáját elhajítani.
A következő merénylő Nedeljko Čabrinović volt, aki előrelépett, és rádobta a robbanószerkezetet a trónörökös közeledő kocsijára. A sofőr azonban észrevette a feléjük repülő tárgyat, felgyorsított, így a pokolgép a következő kocsi alatt robbant. Annak két utasa, Eric von Merizzi és Philipp von Boos-Waldeck gróf súlyosan megsérült. A repeszszilánkok tucatnyi nézőt megsebesítettek. Čabrinović tette után lenyelte a ciánkapszulát és bevetette magát a Szarajevót ketté szelő Miljacka folyóba. Négyen – köztük két detektív – utána ugrottak és letartóztatták. A méreg nem végzett vele, így a helyi rendőrőrsre kísérték a partra.
Miután Franz Urban, a trónörökös sofőrje ettől kezdve rendkívül gyorsan hajtott, a „Fekete Kéz” további tagjai arra az elhatározásra jutottak, hogy ilyen sebesség mellett lehetetlen végrehajtani az eltervezett gyilkosságot.
Egy órával később a városházi fogadáson Ferenc Ferdinánd a sérültek hogyléte után érdeklődött. Miután arról tájékoztatták, hogy súlyos állapotban fekszenek, ragaszkodott ahhoz, hogy meglátogassa őket a kórházban. Andreas von Morsey báró, a főherceg stábjának egyik tagja ugyan veszélyesnek tartotta a program megváltoztatását, de Potiorek, aki a trónörökös pár biztonságáért felelt, így válaszolt: „Ön azt képzeli, hogy Szarajevó tele van gyilkosokkal?” A tábornok mindazonáltal javasolta, hogy Zsófia maradjon a városházán, a trónörökös felesége azonban nem volt hajlandó a nyilvános szereplésen magára hagyni férjét.
És a véletlenek megint közbe szóltak! A városközpont elkerülése érdekében Potiorek úgy döntött, hogy a királyi kocsi végigmegy az Appel rakparton egészen a kórházig. Ezt azonban elfelejtette közölni a sofőrrel, aki más utat választva befordult jobbra a Ferenc József nevét viselő utcába. Gavrilo Princip pedig épp ennek az utcának a sarkán állt. Potiorek ekkor jött rá, hogy nem jó úton mennek, és ráordított a sofőrre, hogy menjen vissza a rakpartra. Ez lett Ferenc Ferdinánd és Chotek Zsófia veszte.
A sofőr hátramenetre kapcsolt, amelynek következtében legjobban éppen Princip előtt lassított le. A fiatalember nem habozott. Előre lépett és mintegy másfél méteres távolságból tüzelni kezdett a kocsira. Délelőtt 11 óra volt. Ferenc Ferdinándot a nyaki ütőerén találta a lövés, feleségét a hasán. Urban azonnal a kormányzói rezidenciára, a Konakba szállította őket. Mire megérkeztek, Zsófia meghalt, 10 perccel később, 11:30-kor pedig már Ferenc Ferdinánd sem élt.
Franz von Harrach gróf így írta le a merényletet memoárjában:
„Amint a kocsi gyorsan megfordult, egy vékony vércsík folyt Őfensége szájából az arcomra. Elővettem a zsebkendőmet, hogy letöröljem a szájáról a vért. A hercegnő felsikoltott: „Az Isten szerelmére, mi történt Önnel?”. Aztán lecsúszott az ülésről a kocsi padlójára, térdei szorítva az arcát. Nem sejtettem, hogy őt is eltalálták, azt hittem, hogy csak a rémület teszi. Aztán meghallottam Ő Császári Fenségét: „Sophie, Sophie, ne halj meg, maradj életben a gyermekekért!”.
Akkor megragadtam a főherceget egyenruhája gallérjánál, hogy ne essen előre a feje, és megkérdeztem, nagy fájdalmai vannak-e. Szinte elegánsan válaszolt: „Semmiség.” Aztán arca remegni kezdett, miközben talán hatszor-hétszer is elismételte ugyanezt, és lassan elvesztette eszméletét.”
Princip a merényletet követően, az utasításoknak megfelelően maga ellen akarta fordítani fegyverét. Előzőleg ő is megpróbálkozott a ciánkapszulával, azonban az hatástalannak bizonyult. Mint utólag kiderült, lejárt a szavatossága. Az egyik, a gyilkosság elkövetésekor mögötte álló bámészkodó azonban elkapta a karját, a dulakodásra két rendőr is megjelent a helyszínen, és Principet letartóztatták. „Nem vagyok bűnös. Egy rossz embert öltem meg. Helyesen cselekedtem!” – idézte a sajtó letartóztatása utáni szavait.
A merénylő elfogásában döntő érdemeket szerző civil egy Szarajevóban élő magyar borbély, Marossy Károly volt. Marossy kapta el Principet a gyilkosság után, egyúttal ő akadályozta meg, hogy a feldühödött tömeg meglincselje. Marossy egyike volt azoknak a civileknek is, akik Čabrinović után ugrottak a folyóba. A borbély néhány napig bécsi és budapesti újságírók kedvenc riportalanya volt, a későbbi perben ő lett a koronatanú. A háború kitörésekor ő is bevonult a hadseregbe, érdemei miatt népfelkelő hadnaggyá nevezték ki. Ígéretet kapott Harrach gróftól, hogy a háború után állást kap az udvarnál. Csakhogy közben a Habsburg-birodalom összeomlott…Az első világégést követően Marossy Budapestre költözött, de nem kapott munkát. Szarajevói „hőstette”, tizennégy katonai kitüntetése mit sem ért. 1922-ben visszatért Szarajevóba, de hamarosan teljesen elfeledték. 1934-ben, a merénylet évfordulóján talált rá a magyar sajtó a romániai Oravicabányán, ahol ismét fodrászüzletet nyitott és éppen árverezés fenyegette… A brutális gyilkosság után az európai feszültség azonnal a tetőfokra hágott, bár az első közlemények még arról szóltak, hogy a Monarchia nem akar feltétlenül háborút Szerbiával, de elvárja, hogy „tisztességes szomszédként teljesítse kötelességét”. Ugyanakkor a budapesti, német nyelvű Pester Lloydban is megjelent kommüniké máris azzal vádolta Szerbiát, hogy a szerbiai lapokból, mindenekelőtt a félhivatalos Szamuprava hangvételéből úgy tűnik, mintha Szerbia „nem lenne tisztában a nemzetközi udvariasság legalapvetőbb elemeivel”. A nagy szövetséges Németországban viszont az okozott fejtörést egy brit tudósító szerint, hogy vajon a keménykezű Ferenc Ferdinánd főparancsnoksága nélkül mennyire lesz a Monarchia megbízható katonai szövetséges? David Lloyd George brit miniszterelnök háborús emlékirataiban leírta, hogy 1914 júliusának elején felhívta egy „befolyásos magyar úrhölgy”, aki megrótta azért, hogy Őfelsége kormánya túlságosan nyugodtan szemléli a kontinensbeli eseményeket, és „ha nem teszünk azonnal valamit, akkor kitör a háború az Osztrák-Magyar Birodalom és Szerbia között, olyan kiszámíthatatlan következményekkel, amelyek magukkal ránthatják Európát. Mindazonáltal a kézhez kapott hivatalos jelentések nem látszottak igazolni az ő riadalmát”
A budapesti utca előbb értesült a merényletről, mint ahogy a hivatalos állásfoglalás megjelent a napi sajtóban. Ismerjük viszont Az Est című lap 1914. június 28-i különszámának történetét, amelyről Tápay-Szabó László újságíró számolt be a visszaemlékezésében. Tápay-Szabó 1914. június 28-án délután egy órakor a Fiume kávéházban egy újságosfiútól tudta meg, hogy a trónörököst merénylet áldozata lett a szarajevói látogatása során. Felhívta az Magyar Távirati Irodát (MTI), majd a Miniszterelnökséget, ám mindkét helyen kacsának nevezték a hírt. Ekkor a szerkesztőségbe sietett, és onnan telefonált Miklós Andor laptulajdonosnak, és Salusinszky Imre szerkesztőnek, akik ekkor Gödöllőn, valamint Máriabesnyőn nyaraltak. Tápay-Szabó menetközben találkozott egy ismerősével, aki autóba ült, egy fél óra alatt beszállított két vagy három gépíró hölgyet a szerkesztőségbe, s azután kiment egy futballrangadóra, ahol a félidőben a hangszóróban kikiáltott: „Az Est minden embere, de leggyorsabban a betűszedő és gépmester urak azonnal vonuljanak be, mert világszenzáció történt és különkiadás készül a lapból.” Miklós és Salusinszky öt és hat óra között érkezett Budapestre. Eleinte egyik sem akarta elhinni a hírt, de a nyomdában már szedték a tragédia előzményeit – annak részleteit, hogy miért ment a trónörököspár Szarajevóba –, és estefelé már hivatalosan is bejelentették a gyilkosság tényét, amelyről a Fiume kávéház pincérei órákkal előbb értesültek, mint a magyar kormányfő… „Este hat órakor már az utcán volt Az Est különkiadása; jó vastag betűkkel nyomtattuk az egész újságot. Este nyolckor készen volt a második kiadás… / Tudósítóink ekkor már természetesen útban voltak Szarajevó felé; egy részüket Pestről, más részüket Abbáziából indítottuk útnak, ahol nyaraltak” – írta visszaemlékezésében Tápay-Szabó.
De térjünk vissza könyvünk „főszereplőire”, a merénylőkre! Principet és Čabrinovićot gyorsan kihallgatták, és ők feltehetően feladták a többi összeesküvőt, mert Mehmedbasic kivételével (neki sikerült Szerbiába menekülnie) valamennyiüket elfogták, majd árulás és gyilkosság vádjával 1914. októberében Szarajevóban bíróság elé állították.
„Vajjon hogy érezhetik magukat most ez orgyilkos bűnszövetség tagjai, ha tudják, hogy borzalmas cselekedetük vérbe és lángba borította egész Európát, hogy a bombától, amelyet olyan gyalázatosan vetettek, nemcsak a magyar trónörökös és felesége haltak meg, hanem emberek ezrei s e számtalan emberek között saját honfitársaik is ezerszámra pusztulnak? Vajjon nem érzik-e áldásnak és kegyelmes felmentésnek a halált, amely büntetésük lesz, a váddal szemben, amelylyel saját magukat kell illetniök s amely a legsulyosabb vád mindenek között? Vagy remegve gondolnak- e arra, hogy e földi halálos ítélet egy másik ítélőszék elé juttatja őket, az az ítélőszék elé, amely mindenek fölött kegyelmes ugyan, de velük nem lehet az?” – írta egy korabeli tudósító az 1914. október 28-i tárgyalásról, amikor az ítéleteket kihirdették.
Ilićet, Jovanovićot kötél általi halálra ítélték és 1915. február 3-án Szarajevóban kivégezték. Princip – mivel az Osztrák-Magyar Monarchia korabeli törvényei szerint az, aki bűntett elkövetésekor még nem töltötte be huszadik életévét, nem sújtható halálbüntetéssel – húszévi börtönt kapott, amiből csak három évet és tíz hónapot tudott letölteni a csehországi Terezín várbörtönében.
Princip tüdőbaja egyre súlyosbodott a börtönben töltött évek alatt, egy fertőzés miatt amputálni kellett az egyik karját. 1918. április 28-án halt meg, alig huszonnégy évesen csonttuberkulózisban Utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Ha én nem teszem meg, a németek találtak volna más ürügyet…” Ugyanitt halt meg két évvel korábban Čabrinović is, vele is tüdőbaja végzett. Mehmedbasic a világháború után visszatért Szarajevóba és 1919-ben kegyelmet kapott. 1943-ban ugyanitt halt meg, horvát usztasák – egy két világháború közötti szélsőjobboldali függetlenségi mozgalom tagjai – ölték meg.
Ahogyan a gyilkosok és más gonosztevők esetében gyakran előfordul, Princip halála után is megjelentek a sajtóban olyan írások, amelyek arról számoltak be, hogy „előre lehetett tudni”, hogy valami szörnyű cselekedetre készül. Az egyik ilyen cikk az 1910-ben, hetilapként indított magyar Sporthírlap 1914. augusztus 27-i számában olvasható:
„A farkasösztönű szerb diák, aki a lavinát megindította, a sportban sem tagadta meg magát. Még a footballpályán sem tudta fegyelmezni indulatait, úgy, hogy száműzni kellett róla a féktelenkedései miatt. Pedig akkor még egészen ifjú, mindössze tizennyolc éves volt. S már akkor is a nagyszerb propagandának volt a fanatikusa. A bécsi egyetemen tanuló szarajevói diákság egyik tagja, aki iskolatársa volt a trónörököspár gyilkosának, a következő módon jellemezte a footballista Principet:
Princip vérmérséklete egyenesen a tigriséhez hasonlatos. Valahogy egyszer nagyobb társaságban voltunk a filigrán fráterrel, aki akkor talán tizenhat éves volt. Fiatalsága ellenére ő vitte a szót s természetesen politizált. Közben valami helytelent mondhatott, mert egy idősebb diák elnevette magát és hangosan rászólt: »Te szamár!« Principnek sem kellett több. Fölugrott, fölkapta a székét s ha meg nem akadályozzák, talán agyonüti a közbeszólót. A diákjátékokban sem lehetett hasznát venni, ott is csak galibát csinált. A szarajevói pályán háromszor vett részt a footballcsapatunkban. Nem tekintve azt, hogy nem tudott játszani, oly botrányosan viselkedett, hogy kétszer kiállították, harmadszor pedig végleg leterelték a gyepről. A footballból ered az iskolából való eltávolítása is. Nem tudta elviselni, hogy őt, a nagyszerbet a horvát bíró kiállította a játékosok csatársorából s emiatt oly perfiden viselkedett, hogy kicsapták az iskolából. Vérbeborult szemmel hagyta el a szarajevói kereskedelmi iskolát s azt mondta, hogy hazamegy Belgrádba, »Várjatok, majd visszajövök, de nem lesz abban köszönet!«
Elkerülendő a földi maradványok ereklyeként való tisztelését, Princip osztrák fogva tartói titokban, jeltelen sírba hantolták el a gyilkost, ahogyan korábban tettestársait is. Híveiknek azonban 1920-ban sikerült a földi maradványok nyomára bukkanniuk és a szarajevói Szent Márk temető szerb ortodox kápolnájában temették el őket. Princip sírja felett a montenegrói herceg-költő Njegos sorai olvashatók: „Áldott ő, aki örökké él. Valamiért meg kellett születnie.”
Gavrilo Princip szarajevói háza az első világháború alatt elpusztult. A háború után múzeumot hoztak létre a helyén. Amikor azonban 1941-ben a nácik megszállták Jugoszláviát, Szarajevó az usztasa-vezér Ante Pavelic vezette horvát bábállam részévé vált és Az usztasák ekkor újra lerombolták az épületet. Tito ellenállási mozgalmának és felszabadító harcának nyomán 1944-ben létrejött a kommunista Jugoszlávia, amely ismét a hősök közé emelte Principet. Egykori lakhelye ismét múzeum lett, sőt emlékére egy másik szarajevói múzeumot is nyitottak. Az 1990-es évek délszláv háborúi alatt a bosnyák kormány harmadszor is lerombolta a lakóházat, és azóta sem építették újra. A másik múzeumot pedig éppen áldozatának, Ferenc Ferdinándnak és a Habsburg Monarchiának szentelték! 1990 előtt még lábnyomok jelezték azt a helyet, ahonnan Princip leadta a végzetes lövéseket. Ezt is eltüntették, hiszen Boszniában Principet szerb nacionalistaként tartották számon. Később egy egyszerű, fából készült emlékmű került a merénylet helyszínére, amelyre bosnyák, szerb és angol nyelven a következő szavakat írták fel: „Béke uralkodjon a Földön”.
Princip pisztolyát – egy 9 mm-es FN Browning 1910 lőfegyvert – elkobozták a hatóságok, majd később a főherceg véres ingével Anton Puntigam osztrák jezsuita papra bízták. Puntigam közeli barátja volt Ferenc Ferdinándnak, ő adta fel neki és feleségének az utolsó kenetet. Az atya később múzeumot kívánt nyitni a meggyilkolt trónörökösi pár emlékére, ezért a pisztoly és a főherceg véres inge, valamint Zsófia merényletkor viselt rózsája és a fejpárnája sokáig az osztrák jezsuiták birtokában volt. 2004-ben a fegyvert és az inget hosszú távra kölcsönadták a bécsi Hadtörténeti Múzeumnak, ezek azóta az állandó kiállítás részei.
A szarajevói merényletből számos filmfeldolgozás készült az évtizedek során, ezek többségében történelmi határként, mérföldkőként hivatkoznak a tragikus eseményre. Szinte egy sem akad, amely Princip figuráját helyezné a középpontba. Figyelemre méltó Fadil Hadžić bosnyák filmrendező 1969-es filmje, A szarajevói merénylet, amely a kor egyik divatos jugoszláv partizánfilmjébe ágyazza meg az első világháború kitörésének körülményeit: egy, a Gestapo elől menekülő szabadságharcos Szarajevóban egy olyan öregember házában talál menedéket, aki annak idején a Mlada Bosna szervezethez tartozott…. 1975-ben a montenegrói Veljko Bulajić készített azonos című filmet, ezúttal világsztárokkal a főszerepben: az Oscar-díjas kanadai színész, Christopher Plummer és Florinda Bolkan személyesítette meg a tragikus végzetű párt, Principet pedig a bosnyák Irfan Mensur keltette életre. 1990-ben Peter Patzak osztrák filmrendező Princip ifjúságának szentelve készített játékfilmet: a Gavre Princip – Himmel unter Steinen címszerepét az ismeretlen Reuben Pillsbury játszotta, a korábban említett Trifko Grabezt pedig Charlie Chaplin legkisebb fia, Christopher alakította.
2014-ben a Nemzeti Színház újította fel Molnár Ferenc A fehér felhő című darabját, amelyben a szerző galíciai haditudósítói tapasztalatait írta meg. A mű ősbemutatóját már 1916-ban bemutatták, Bajor Gizi főszereplésével. A világháború kitörésének 100. évfordulójára emlékező előadáshoz készült egy előhang, Fekete ég címmel, ebben feltűnik I. Ferenc József császár, Tisza István miniszterelnök, valamint a kor további neves és névtelen szereplője mellett Gavrilo Princip is.
A szarajevói merénylet nem kerülhette el a könnyűzenét sem. 2005-ben a skót Franz Ferdinand rockzenekar Walk Away címmel dalban emlékezett meg Principről. A rákövetkező nyáron az újvidéki Exit fesztiválon a számukra „legkedvesebb szerbként” méltatták a Habsburg-trónörökös gyilkosát. 2009-ben kiadtak egy újabb dalt, All For You címmel, amelynek dalszövegét Ferenc Ferdinánd utolsó szavai ihlettek. 2007-ben a szerbiai Smederevóban punk-zenekar alakult Gavrilo Princip néven, szerb nyelvű rap is született róla, de Indonéziában is létezik egy hard-core banda, amely a Gavrilo Princip and The Third Party nevet viseli. A világ egyik leghíresebb merénylőjének történetét már „agit-prop” musicalként is megzenésítették: 2009-ben Jure Novak szlovén művész alkotta meg az Iz Principa (szójáték Princip nevével és az „elv” szóval – GNL.) című alkotását, amelyet a ljubljanai Glej színház mutatott be. Maga az alkotója így vallott a produkcióról:„A darabom Gavrilo Princip életének több lehetséges értelmezését kínálja: szerb nacionalista, idealista költő, vagy utópista nihilista lett volna? A Principet megszemélyesítő három előadó, köztük két nő, azt a feladatot kapta, hogy ezeket az elveket személyesítsék meg, miközben az egész társulat keresi álláspontunkat a politikai aktivizmussal kapcsolatban. Képesek lennénk-e ölni? Miért ölt ő? Egyáltalán megérthetjük-e őt a mi kényelmes fogyasztói társadalmunkból nézve”?
„Gavrilo Princip mindig hős marad a szerbek számára és terroristák számára. De nem ez a történelmi megközelítés. A merénylőt a szerb katonai körök manipulálták, de az osztrák katonai körök is háborút akartak. A probléma számunkra az emlékezet. Nem változtathatjuk meg a történelmet, úgy, hogy jobb múltat találunk ki magunknak, de nem is feledhetjük el” – nyilatkozta a merénylet 100. évfordulóján a La Stampának Husnija Amberovic, a helyi történeti intézet igazgatója.
2014-ben, az első világháború kitörésének évfordulóján a Guardian megszólaltatta Nenad Sebeket, a szarajevói Demokrácia és Megbékélés Központja igazgatóját, aki a régió tankönyveit elemezve nyilatkozott: „Amíg Jugoszlávia létezett, általában ugyanazt a magyarázatot használták az első világháborúra. Jugoszlávia eltűnésével eltűnt a magyarázat is, mivel a korábbi Jugoszláviából létrejött államok különböző módokon vélekednek a múltról. Jelenleg a múltat hozzáigazítják bármilyen olyan értelmezéshez, amelyet ezeknek az országoknak a vezető elitje pillanatnyilag viszontlátni kíván”.
Az etnikailag megosztott Bosznia-Hercegovinában máig nincs közös álláspont sem Principet, sem az első világháború kitörésének okait illetően. A boszniai szerb gyerekeknek mást tanítottak, mint a bosnyákoknak és a horvátoknak, ez utóbbiak tankönyveiben Princip belgrádi kötődésű politikai merénylő. A boszniai szerbek történelemfelfogása szerint azonban a gyilkosság csupán ürügyként szolgált Ausztria-Magyarország és Németország számára, hogy megtámadják Szerbiát.
A bosnyák tankönyvek szerint Princip csoportját az „Ifjú Boszniát szerb titkosszolgálatok támogatták”, Zeljko Vujadinovics boszniai szerb történész azt állítja, hogy „amit Boszniában ma tapasztalunk, az a jelenlegi politikai mentalitás átplántálása a múltba.” Zihad Sejic szarajevói történész professzor egyetért azzal, hogy a Bosznia és Hercegovina között 1992-95 kirobbant konfliktus hatásaként átírták a múltat.
A szerb iskolai tankönyvek máig fenntartják, hogy „a világháború fő oka a nagyhatalmaknak a gazdasági hatalomért és az Európa feletti uralomért vívott harca volt. A hetedik osztályos olvasókönyv (milyen ország, milyen kiadás, és mikori könyv?) szerint az Osztrák-Magyar Monarchia számára Ferenc Ferdinánd meggyilkolása pusztán ürügyként szolgált arra, hogy a „régóta vágyott „háborút megindítsák Szerbia ellen, noha a szerb kormány nem volt felelős a merényletért”
Egy másik fejezet nagy teret szentel Szerbia és Montenegró hősies harcának és megemlíti, hogy a merénylők háborús bűntetteket követtek el a szerbek ellen. A tankönyv szerint az osztrák hadsereg „tömegével tartóztatott le civil polgárokat, felégetett falvakat, megkínzott civileket, betiltották a szerb nemzeti szimbólumokat és a cirill írást”. A horvát iskolákban ma azt tanítják, hogy Szerbia egyike azon országoknak, amelyek felelősek a háború kirobbantásáért. Úgy látják, a balkáni állam területének kiterjesztésére törekedett és támogatta a terroristákat. A horvát gimnáziumi negyedik osztályos történelemkönyv azt állítja, hogy „Szerbia területi expanzióra törekedett a balkáni háborúkig oszmán kormányzás alatt álló területek felé, de ezt megzavarta Bosznia-Hercegovinának az Osztrák-Magyar Monarchia általi annektálása. Az „Ifjú Bosznia” csoportot „illegális terroristáknak” tartják, akik támogatták a „a Nagy-Szerbia” gondolatát.
Csak Jugoszlávia szétesése után lett Gavrilo Princip szerb nemzeti hős. Először a vajdasági Tovarisevo falu lakosai emeltek neki szobrot saját pénzből 2014-ben, a merénylet 100. évfordulóján. Ebből a faluból számos fiatal ment tanulni még a világháború előtt Szarajevóba és ott az Ifjú Bosznia tagjaivá váltak. A szobor avatásán jelen volt Emír Kusturica is, aki szerint Princip nélkül nem létezne modern szerb állam. Kusturica egyébként tervezett egy dokumentumfilmet is a merénylőről, ez azonban végül nem valósult meg.
Egy évvel később Princip belgrádi szobrát maga a szerb elnök, Tomislav Nikolic és Milorad Dodik, a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke avatta fel. “Princip hős, a felszabadulás eszméinek szimbóluma, zsarnok-gyilkos, a rabszolgaságtól való felszabadulás ötletgazdája volt, amely átterjedt egész Európára” – mondta avatóbeszédében Nikolic.
Gavrilo Princip szelleme ma is kísért. A 2010-es években hírhedtté vált Szerbiában egy Principi nevű, Janicariként is ismert alvilági szervezet, amelynek tagjait gyilkosságokkal, kábítószer-kereskedelemmel, emberrablásokkal, zsarolásokkal gyanúsítják. A szervezet a Partizán Belgrád futballcsapat „ultra” csoportjaiból nőtt ki, és befolyása párhuzamosan nőtt a 2012-ben hatalomra jutott Aleksandar Vucic vezette Szerb Haladó Pártéval. Vucic 2017-ig kormányfő volt, azóta Szerbia államfője. A Principi tagjai biztosították annak idején Vucic beiktatását és a helyi sajtó is beszámolt arról, hogy több újságírót és fotóriportert bántalmaztak. Az elnök fiát, Danilót is gyakran lehetett látni a társaságukban, sőt, a csoport vezetőinek egészen 2019-ig közvetlen vonala volt a belügyminisztériumhoz. 2021 februárjában azonban az új szerb belügyminiszter, Aleksandar Vulin parancsára letartóztatták Veljko Belivukot, a szervezet vezetőjét és vezérkarának nagy részét, hogy végre szétszakíthassák az állam és a bűnszervezetek összefonódásait.
[1] Ma is fel-feltűnik az az elmélet, hogy Lincoln egyik felmenője fekete volt, ezért harcolt olyan következetesen a rabszolgaság ellen. Erre azonban mindeddig nem találtak meggyőző bizonyítékot.
[2] A marxizmus-leninizmus története szerint ez az esemény vezette az akkor 17 éves Uljanovot a radikális eszmék, a cárizmus elleni harc felé.
[3] Edison elektromos kísérleteivel maga is hozzájárult a villamosszék kifejlesztéséhez.
Users This Year : 2067
Total views : 6748